3. évfolyam 2.
szám |
Sas Péter: Az Erdélyi Római Katolikus Státus |
Az Erdélyi Római Katolikus
Státus egyházmegyei intézmény fogalma nem más, mint az erdélyi püspöki megyében
történelmileg és jogilag kialakult római katolikus egyházmegyei autonómia, azaz
egyfajta egyházi önkormányzat. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét
képviselő státusgyűlés és az ott hozott határozatokat végrehajtó
igazgatótanács. A Státus intézménye megszületésének, keletkezésének okát az erdélyi történelem 16-17. századi
alakulásában kell keresnünk. Tekintsük át, milyen történelmi körülmények tették
szükségessé ennek a sajátos szervezetnek a kifejlődését. Közel
másfélszáz esztendeig gyakorlatilag püspök nélkül tengődött a püspöki
egyházmegye. Megfelelő egyházi központ és a szükséges hatalmi súllyal
rendelkező papi vezető hiányában nem volt lehetőség a katolikus egyház ügyeinek
rendezésére. Korlátozásaik miatt az átmenetileg fellépő vikáriusok sem voltak
képesek az egyházmegye egészének áttekintésére és irányítására. A 16.
században Bornemissza Pál, majd Náprágyi Demeter püspökök működését
lehetetlenítették el olyannyira, hogy az országból is távozniuk kellett. A 17.
század elején, 1610-ben tartott besztercei országgyűlésen pedig nyíltan
megfogalmazásra került: „a pápáspapoknak
püspökük ne legyen”. Ezt követően
a század végéig csak u. n. választott püspökök létezhettek, akik azonban nem
kaptak engedélyt a működésre és közülük többet felszentelni sem tudtak. Azok,
akik megfelelő lelkierővel rendelkeztek, megpróbálkoztak eljutni Erdélybe.
Nekik, ― amint azt Szentandrásy István és Simándi István esete is
példázta – a kiutasítás, vagy az országgyűlés által megerősített kitiltás lett
a sorsuk. Szentgyörgyi Ferenc rosszabbul járt: miután Kolozsváron lefogták, a
törökök uralta Temesvárra szállították. Ott is halt meg a fogságban. Apostoli vikáriusként működhetett egy darabig Domokos
Kázmér felszentelt püspök, majd a helyi rendek akaratából Szebeléni Bertalan.
Több esetben plébánosoknak, – Fejérdi Mártonnak, Fejér Miklósnak, Ferenczi
Györgynek, Szalinai Istvánnak, Sükösd Jánosnak és László Jánosnak –
biztosítottak lehetőséget arra, hogy vikáriusként intézhessék az egyházmegye
megmaradt plébániáinak és plébánosainak vezetését. A papok, a plébánosok száma
is drasztikusan lecsökkent. A 17. század elején csak Székelyföldön szolgált 24
pap. A század második felére valamit javult a helyzet, már 41 plébánosról
szólnak az összeírások. A
katolikus hitélet fenntartása érdekében fedhetetlen életű világi férfiakat is
megbíztak egyházi teendők ellátásával. A papszentelés kötelezettsége nélkül
végezhettek keresztelést, esketést, temetést, előimádkozást, valamint vasár- és
ünnepnapokon szentírási okmányok felolvasását. Felkészítésükre Csíksomlyón és
Fehéregyházán került sor. Hivataluk megjelölésére a licenciátus kifejezést
használták, de a köznyelv csak „félpapok”-nak
hívta őket. Ezen az
áldatlan állapoton próbáltak meg segíteni az erdélyi fejedelemség katolikusnak
maradt főrendű férfiai, tanácsosai, kancellárjai. A reformáció térhódítása
nyomán igen sok előkelő erdélyi család áttért az új vallások valamelyikére. A
katolicizmus mellett elkötelezett és azt tántoríthatatlan hittel szolgáló
Kornis-, Szentkereszty-, Jósika-, Kovacsóczi-, Apor-, Lázár- és Mikes-család
tagjai testületileg léptek fel a katolikus-ügy és az egyházmegye védelmében. Ez
az önszerveződő közösség, ez a testület a történelmileg kialakult Státus
elnevezést használta. A
főpásztor nélkül maradt katolikusok előtt egyértelmű lett a kialakult helyzet:
másra nem támaszkodhatnak, másra nem számíthatnak, önmaguknak kell megvédeniük
egyházukat. Itt is a székely községek jártak az élen, akik maguk intézkedtek
iskoláikról, papjaikról, plébánosaikról, a pasztorációról, templomaik
karbantartásáról, azok védelméről, jövedelmeiről, nem ritkán peres ügyeik
intézéséről is. Az egyházközségeket a plébános igazgatta, akit ebben a
munkájában a templomatya és a mellé választott két nemesember segített. A
templomatya, – későbbi szóhasználattal templomgondnok – a templom vagyonának és
jövedelmeinek a kezelője volt. Ő adta ki a pap és a tanító részét, valamint
gondoskodott az egyházközség határozatainak végrehajtásáról is. A templomatya
mellé választották a szentegyházfiakat, – későbbi szóhasználattal az
egyházfikat – akik az ünnepszegőket és a káromkodókat büntették. A
szentegyházfiak egyike volt a leveleket kihordó, megidézéseket kézbesítő és
utasításokat végrehajtó sekrestyés. Az
erdélyi fejedelemség országgyűlésein a három erdélyi nemzet rendjei (magyar,
székely és szász) és a négy bevett vallás (katolikus, református, lutheránus és
unitárius) karai, – azaz státusai – külön-külön tanácskoztak. Az így született
állásfoglalást, kérést, határozatot terjesztették az országgyűlés plenáris
ülése elé. Az előbb említett karokból alakult ki a négy bevett vallásfelekezet
autonómiája. Korabeli elnevezésüket, – Status
– egyedül a katolikusok őrizték meg. A
katolikusok Status Catholicorum Dominorum megnevezés alatti
fellépésére először az 1615-ös erdélyi országgyűlésen került sor, ahol
felpanaszolták mindazokat a sérelmeket, melyek az egyházukat sújtották. Végül a
bécsi apostoli nuncius felhívására engedélyezte Bethlen Gábor fejedelem
vikárius (püspöki helytartó) állítását. Fejérdi Márton a tridenti zsinat által
megszabott joghatóságot gyakorolta. Így indult el és alakult ki a Státus
szervezete. A
testületbe a többséget alkotó világi főembereken kívül a papság képviselői is
bekerültek. Az egyház belső életével, hitéleti témákkal, az istentiszteleti
kérdésekkel, – a korabeli szóhasználat szerint: kisebb ügyekkel – nem
foglalkoztak. Az egyház külső, – vagyis közös ügyeiről – döntött a közösen
felállított grémium. Együttesen gondoskodtak a templomok és iskolák
fenntartásáról, együtt döntöttek az egyházfegyelemről és a licenciátusokról. Az
Erdélyi Római Katolikus Státus neve jogszerűen 1653 óta létezik, amikor
törvényesen is elismerték a Státust az egyházmegye képviseleti szervének az
olyan jellegű ügyekben, melyek az egyház anyagi ügyeivel, valamint a vallás
külső kereteinek intézményeivel kapcsolatos. Itt jegyezzük meg, hogy a
legkorábbról fennmaradt pecsétje 1695-ből való, melyen a következő latin nyelvű
felirat szerepelt: „SIGILLVM STATVS
CATHOLICORUM TRANSYLV.[ANIAE] 1695” A II.
Rákóczi György uralkodása alatt összeállított törvénykönyv, az „Approbatae Constitutiones Regni
Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum” a Pars I., titulus 1.,
articulus 3 alapján rögzítette, hogy a katolikusok (és természetesen a
nem-katolikusok is) maguk intézhetik ügyeiket. A fejedelem jóváhagyta az
országgyűlés és a katolikus vegyes gyűlések, a státusgyűlések határozatait.
Köztük azt az 1572-ben hozott törvényt is, mely szerint a római katolikus is
bevett vallás lett és az egyház az iskolai, valamint az alapítványi ügyeit
önálló gyűléseken intézhette. Ettől kezdve az egyháziak a világi hívekkel
együtt tanácskoztak és intézkedtek az egész egyházmegyét érintő ügyekről. A
vegyes gyűlések, az u.n. státusgyűlések állandósultak és bizonyos
rendszerességgel megtartásra kerültek. (1695. Kolozsvár, 1697. Csíksomlyó,
1711. Medgyes). Az egyház ügyeinek előbbre vitele érdekében előterjesztéseket
készítettek elő, melyeket az országgyűlés elé vittek, a sérelmek miatt
tiltakozásokat fogalmaztak meg, közvetítettek az országgyűlés és a római
katolikusok között. Ezeken kívül alapítványokat létesítettek, iskolákat
működtettek, ingatlanokat szereztek vissza, vikáriust választottak és
felügyelték az egyes egyházközségek működését. Egyéb gyakorlati haszon is
származott működéséből. A Státus közbenjárásának köszönhetően maradt el például
a mikházi ferences kolostor bezárása. A török
hódoltság megszűnése után 1690-ben a Diploma
Leopoldium rendezte a vallások jogi helyzetét is. Mivel a régi,
fejedelemség-korabeli alkotmány érvényben maradt, így nem változott meg a három
nemzet és a négy bevett vallás jogintézménye sem. A katolikus restauráció során
1712-ben lehetőség nyílt arra, hogy báró csíkkarcfalvi Mártonfi György
személyében erdélyi püspököt nevezzenek ki. Három év múlva visszaadásra került
a gyulafehérvári székesegyház és a püspöki javak is. Az
egyházmegye, a püspökség visszaállításával a Státus jogi helyzete megszilárdult.
I. Leopold király 1693-ban kiadott pótdiplomájában felhatalmazta a katolikus
önkormányzatot, – akkori nevén a „Clerus
et Status”-t – elvett egyházi javainak visszaszerzésére és rendezte a
főhivatalokban való részesedésüket. Ez a testület végezte az egyházi javak, az
ingatlanok, a birtokok ügyeinek intézését. A gondjaira bízott egyházi javakon
kívül feladatául kapta a 18. században feloszlatott szerzetesi vagyon kezelését
is. Ezt olyan formában oldották meg, hogy az autonómia biztosításával alapokat
létesítettek. Sokrétű feladatköre ezzel még nem merült ki. A püspökség a
Státusra bízta az iskolákról, főleg a középiskolákról való gondoskodást, a
plébániák segélyezését, új plébániák építését és a nagyszebeni Teréz Árvaház
fenntartását. Az
erdélyi fejedelemség megszűnésével a Státus megszilárdult és tovább fejlődött.
1711. június 22-én létrehozták az állandó igazgatótanácsot. Tagjai kétharmad
részben tekintélyes világi férfiakból és egyharmad részben pedig egyházi
személyekből, papokból álltak. A Státusgyűlés feladatai közé tartozott a
vikárius-választás, majd egy rövid ideig (1722-1759) a püspökségre való jelölés
is. A
Catholica Commissiot, – a Katolikus Bizottságot – 1767. március 4-én kelt
leiratával Mária Terézia léptette érvénybe. Kizárólag katolikus férfiakból
állt, a testületet pedig a Gubernátor vezette. Ha a kormányzó nem volt
katolikus vallású, akkor valamelyik tanácsos, de leginkább az erdélyi püspök
elnökölt. Az erdélyi főkormányszék kebelében szervezett bizottság hatásköre az
erdélyi katolikus egyházi és tanulmányi ügyek intézésére és a főkegyúri joggal
kapcsolatos feladatok elvégzésére terjedt ki. A bizottság felállítása és működtetése
nem vonta maga után a Státus megszüntetését. Először
az erdélyi római katolikus vallásalap feladata volt a jezsuiták vagyonának a
kezelése, amit Mária Terézia megszerzett és az egyházmegyének adományozott.
Miután a vallásalap felvette a Catholica
Commissio elnevezést, a vagyonnal is ő rendelkezett. Ez a bizottság kezelte
1767-től a luzitán, illetve az erdélyi katolikus vallásalapot, 1768-tól
kezdődően a katolikus árvaházalapot, 1773-tól a katolikus tanulmányi és
ösztöndíjalapot, majd 1775 után az elemi iskolai tanítók nyugdíjalapját, a
vegyes egyházi ügyeket és a katolikus alapból fenntartott iskolákat és egyéb
nevelőintézeteket. A bizottság 1775-ben a „Commissio in publico-ecclesiasticis”
jelzőt kapta. A Mária Teréziát követő II. József a bizottságot egyházira és
tanulmányira osztotta, három év múlva ehhez még külön alapítványi bizottságot
is szervezett. A katolikus bizottság végül 1873-ban jogilag is megszűnt,
helyébe az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsa lépett. Egyébként
ez a bizottság nem volt más, mint a Mária Terézia alatt fokozottabban működő
osztrák központosító rendszer abszolutista intézménye. A katolikus
önkormányzat, a Státus soha nem tekintette törvényesnek a Catholica Commissio
létrehozását, mert nem országgyűlés által hozott törvényen alapult. Ezért soha
nem szüneteltette működését, gyűléseit rendre megtartotta s állhatatosan
küzdött a Commissio megszüntetéséért. Az Erdélyi Római Katolikus Státus
működése a Catholica Commissio virágkora idejében sem szünetelt. Csökkentett hatáskörrel,
de tovább munkálkodott. Ennek alátámasztásául elmondható, hogy az 1668 és 1867
közötti időszakból 29 közgyűlési jegyzőkönyv maradt fenn. A
Státus autonómiáját az 1792. május 26-i királyi leirat olyannyira törvény által
biztosított evidenciának tekintette, hogy újabb jogi keretbe foglalásának és az
országgyűlés általi megerősítésének nem látta szükségességét. Hiszen éppen
ennek az autonómiának köszönhetően vált mindennapi gyakorlattá, hogy a
katolikusok iskolai, egyházi és alapítványi ügyeik felett önállóan
határozhatnak. 1848-ban
Kovács Miklós püspök alapvetően szervező-gyűlést hívott össze, hogy a Státust
ismét életbe léptethessék a régi ügykörével. Ekkor kidolgozták a Státus
szabályzatát és egy 24 tagú állandó bizottságot is felállítottak. A Státus
történetében az 1866. esztendő mérföldkőnek tekinthető. A Kolozsváron, január
10-én tartott státusgyűlésen az eddigi gyakorlat alapján, de az új
korviszonyoknak megfelelő Szervezeti Szabályzatot készítettek. Az akkori
püspök, Fogarassy Mihály elnöklete alatt és az ő tervezete szerint állapították
meg a státusgyűlés tagsági szervezetét és hatáskörét. A gyűlés évente egyszeri
összehívásáról az erdélyi püspök, vagy annak hiányában a káptalani helynök
rendelkezhetett, aki egyben a gyűlés elnöki tisztét is betöltötte. A
Státusgyűlésen az egyházat a püspökön és a káptalanon kívül az apátok és a
prépostok, az esperesek, a kolozsvári főtanoda csupán egyházi, míg a
károlyfehérvári püspöki főtanoda minden tanára, a római katolikus „növeldék”
igazgatói és a szerzetesrendek vezetői képviselték. A világi rész
képviseletében a római katolikus főispánok és főtisztek, a szintén ehhez az
egyházfelekezethez tartozó szabad királyi városok főbírái, a kolozsvári
főtanoda nem egyházi tanárai és a kegyurak (akik pl. kápolnát és papot
tartanak) jelenhettek meg. Rajtuk kívül a több mint 5000 római katolikust
számláló városok és más helyiségek küldhettek még egy-egy képviselőt.
(Kolozsvár kivételnek számított, innen három képviselő is mandátumot
kaphatott). Felterjesztéssel fordultak a királyhoz, mint a római katolikus
egyház legfőbb kegyurához. Ebben kérték szabályzatuk jóváhagyását, valamint az
egyházi, iskolai és alapítványi vagyonnak a Státusgyűlés rendelkezése és
kezelése alá bocsátását. A
Státusgyűlés emlékiratára válaszoló Ferenc József király dekrétumát báró Eötvös
József vallás- és közoktatásügyi miniszter juttatta el. Az 1867. szeptember
12-én kelt leírat szerint „legkegyelmesebben
megengedni méltóztatott, hogy az erdélyi főkormányszéknél fennálló úgynevezett
Catholica Commissio megszüntetvén, az eddig annak hatásköréhez tartozó ügyek az
erdélyi római katholikus státusnak ... jegyzőkönyvében körülírt szerkezetű
gyűlésnek és annak kebeléből választandó bizottmánynak befolyásával
kezeltessenek...” (A Katolikus Bizottság megszüntetése után a régi rend és
gyakorlat igazán csak 1873-ban állt vissza.) Gyakorlatilag az elkövetkezendő
időszakokban a királyi jóváhagyás alapján funkcionált a Státus és tevékenysége
alapjául is az előbb említett leírat szolgált. A jóváhagyott szabályzat szerint
mint egyházmegyei önkormányzat az általa kezelt egyházmegyei alapokból az
állami törvényekkel összhangban egyházakat, iskolákat és hozzájuk kapcsolódó
más intézményeket tarthat fenn és segítséget nyújt az erdélyi püspöknek a
katolikus tan- és nevelésügy kérdéseiben, valamint a katolikus közszellem
kialakításában. A
katolikus autonómiát erősítette meg az egyesült országgyűlés is, amikor az
1868. évi XLIII. törvénycikkben kimondta, hogy Erdély olyan törvényei, melyek a
vallások önkormányzati szabadságát, jogegyenlőségét biztosították, továbbra is
sértetlenül fennmaradnak. Fogarassy
Mihály püspök elnöklete alatt 1873. május 12-14. között státusgyűlést tartottak
Gyulafehérváron. A gyűlés jegyzőkönyvének áttanulmányozása után Trefort Ágoston
vallás- és közoktatásügyi miniszter június 16-án kelt iratában elismerte a
Státusgyűlés törvényességét, majd jóváhagyólag tudomásul vette a 24 tagú
igazgatótanács megalakulását és azt a határozatát is, mellyel hatáskörébe
utalta mindazokat az ügyeket, melyeket addig a katolikus bizottság intézett. Az
új igazgatótanács a mindenkori megyés püspökkel és a káptalani helynökkel
együtt nyolc egyházi és tizenhat világi személyből állt. Rajtuk kívül részt
vett a tanács munkájában a világi elnök, az előadó és a titkár, valamint a
megválasztott tisztviselők: a pénztárnok, az ellenőr, a számvevő, a
jogtanácsos. Ők csak tanácskozási joggal rendelkeztek, szavazniuk nem lehetett. A
Szentszék 1895-ben a szokásjog alapján tudomásul vette az Erdélyi Római
Katolikus Státust, melynek működését a legfőbb vatikáni kormányzati hatóságok
közül a jogosult pápai bizottság, a Congregatio Concilii 1904. június 1-én
jóváhagyott. Közvetlenül
az 1920-as impériumváltozás után nem történt változás a Státus jogi
helyzetében. Mint az erdélyi püspöki megye egyházi szervezetének
elválaszthatatlan részére, erre is kiterjedt a vallással és a vallás szabad
gyakorlásával foglalkozó, valamint azt biztosító 1919. évi Decret legei I. Art. Ez a cikkely volt a jogi alapja annak, hogy az
Erdélyt érintő ősi törvények és törvényes szokások a továbbiakban is
fennmaradhatnak. (Ez bekerült a román alkotmány 137. szakaszába is). A
meghozott törvény alapjául pedig két jogi dokumentum is szolgált. Az egyik a Gyulafehérvári határozatok III.
fejezetének 2. pontja, mely szerint: „Egyenlő
jog és teljes felekezeti autonóm
szabadság az állam összes felekezetei számára”. A másik a Párizsi kisebbségi szerződés 9.
cikkelye, mely garantálta, hogy: „Azok a
román állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak,
jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat
élvezik, mint a többi román állampolgárok. Nevezetesen hasonló joguk van saját
költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és
más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a
joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják és vallásukat
szabadon gyakorolhatják.” Az
impériumváltozás utáni első ülését 1920. szeptember 29-én tarthatta. A helyzet
akkor enyhült, amikor Mailáth Gusztáv Károly erdélyi és Glattfelder Gyula
csanádi püspök 1921. március 19-én, Széchenyi Miklós nagyváradi püspök pedig
április 9-én tett hűségesküt Ferdinánd román királynak. A támadások később
folytatódtak. A román állam kisajátította a Státus kezelésében lévő vagyon nagy
részét. Ekkor a Szentszékhez fordultak védelemért. Időközben az egyház helyzete
tovább romlott. A vallásügyi törvény 11. §-a értelmében a római katolikus
egyház nem tartozhatott a jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetek
közé. Ennek megoldását egyelőre nyitva hagyták, csupán a 7. §-ban találunk
utalást arra, hogy az állam és a római katolikus egyház jogviszonyát külön
szerződésben fogják rendezni. Az 1923. évi román alkotmány 71. cikkelye pedig
megfosztotta szenátusi tagságától a négy római katolikus püspököt. Erdély régi
„bevett vallásaival” együtt történelminek ismerte el ugyan, de az alkotmány 22.
§-a kimondta, hogy az ortodox, – görög keleti – egyház uralkodó egyház a román
államban, a görög katolikus egyháznak pedig elsőbbsége van a többi felekezet
előtt. Az
állam törvényeitől függetlenül az egyházi önkormányzatot mindenféleképpen meg
kellett szervezni. Erre köteleztek az egyetemes egyházi törvények
rendelkezései. Az új Codex Juris Canonici
1519-1923. Canonjaiban elrendelte, hogy az egyház anyagi javainak
adminisztrálása miatt püspökmegyei vegyes tanácsot kell szervezni. Ez pedig nem
más, mint az Erdélyi Római Katolikus Státus jogintézménye. Mailáth
Gusztáv Károly püspök igyekezett a Státus igazgatótanácsának jogi helyzetét
tisztázni. Lăpedatu
kultuszminiszter 1924-ben nyilatkozott arról, hogy „a Főtisztelendőséged által képviselt római katholikus Státusnak
igazgatótanácsa bárminő bírósági kérdésben szerepelhet, mint jogi személy”.
Ennek ellenére tovább folytatódtak a jogértelmezés körüli viták, sőt, Onisifor
Ghibu révén elkezdődtek a könyörtelen támadások is. Ghibu, a kolozsvári egyetem
tanára nem kevesebbet akart elérni, mint azt, hogy a római katolikus egyház és
iskolái javait elvetethesse és az ortodox egyház javára bekebeleztethesse.
(Követelte a két nagy kolozsvári istenháza, a Szent Mihály és a piarista
templom elvételét is). Támadását azzal indokolta, hogy az erdélyi katolicizmus
csupán politikai eszköz volt a magyar állam kezében a nemzetiségek
elnyomásához. Mivel vagyonát az államtól kapta, ezért az a román államnak, mint
jogutódnak jár. Kirohanásaiból kijutott az iskolák és templomok fenntartását
szolgáló, vallás- és tanulmányi alapokat kezelő Státusnak is. Mindenáron azt
akarta bebizonyítani, hogy olyan politikai szervezet, mely állam az államban. A román
kormány és a Szentszék között folytatott tárgyalások eredményeképpen kötötték
meg 1927. május 10-én a Románia és a Vatikán közötti konkordátumot. Ez a
szerződés szabályozta a román állam és a katolikus egyház egymáshoz való
viszonyát. Az aláírt dokumentum, – melyet 1929. május 29-én ratifikált a román
parlament – súlyos csapást mért az erdélyi római katolikusokra. A megegyezés
alapján az ősi, másfélmillió hívőt számláló erdélyi püspökségek helyett az
ezekhez képest elenyésző nagyságú és lélekszámú, csupán 26 egyházközséget
számláló bukaresti egyházmegyéből hozott létre érsekséget. A román parlament
felsőházába, a szenátusba a romániai római katolikusok képviselőjeként
Alexandru Cisar bukaresti érseket hívták meg. A konkordátum értelmében szűnt
meg a 900 éves nagyváradi püspökség és került egyesítésre a szatmári
püspökséggel. Helyette engedélyezte a megegyezés egy újabb görög katolikus
püspökség létrehozását. A szintén 900 éves erdélyi püspökség elnevezés
megszüntetésre került. Helyette a gyulafehérvári püspökség kifejezést lehetett
csak használni. Romániának
a Szentszékkel kötött konkordátumában a római katolikus egyház és
intézményeinek jogfolytonossága is kifejezésre került. A Szentszék előtt régen
ismeretes volt, hogy „a kormányzásnak egy
neme létezik egyházi autonómia néven”. A konkordátum ratifikálását követő
első státusgyűlésen Mailáth püspök derűlátóan jelentette be, hogy „hosszú
türelemmel és kitartással sikerült a római katolikus anyaszentegyház helyzetét
biztos alapokra fektetni”. Ghibu ismételten meginduló támadásai azonban
szertefoszlatták ezt az illúziót. A vallásügyi miniszter felkérésére elnöke
lett az un. történelmi és jogi bizottságnak, mely a Státus ügyeinek
kivizsgálására alakult. Jelentésében azt javasolta, hogy a veszedelmes
szervezet meg kell szüntetni és minden vagyonát el kell kobozni. A Státus
vezetői a vádak ellen memorandumban tiltakoztak, melyet személyesen vittek
Rómába. A meginduló tárgyalásokat kedvezően befolyásolta, hogy Suciu görög
katolikus érsek írásbeli nyilatkozatot tett, mely szerint egyháza nem kíván a
Státus vagyonából részesedni. Ezt követően 1932. május 30-án létrejöhetett az
egyezmény, az „Acord”. Öt
évvel a konkordátum megkötése után XI. Pius pápa és II. Károly király között
létrejött az egyezmény a korábbi megállapodás IX. szakaszának, az Erdélyi Római
Katolikus Státus helyzetének értelmezése tárgyában. Az 1653 óta létező és
történelmi fogalommá vált Erdélyi Római Katolikus Státus megnevezés
megszüntetésre került. A jogfolytonosan továbbműködő intézmény a továbbiakban a
Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség
Egyházmegyei Tanácsa elnevezést kapta. A kor megváltozott viszonyainak
megfelelően módosítások történtek a Státusgyűlés tagjait illetően. A gyűlés
tagjai 2/3 részben világiak, 1/3 részben egyháziak voltak. A világiak közül a
királyi táblák táblabírái, a megyei székhelyek és a városok polgármesterei és a
kolozsvári tudományegyetem tanárai is bekerülhettek, amennyiben római
katolikusnak vallották magukat. A Státus évenként tartott közgyűlésén a püspök
elnökölt. A napi ügyeiben a 21 tagú igazgatótanács intézkedett. Egyházi elnöke,
– a püspök – mellett világi elnöke és előadója is volt. Székhelyének Kolozsvárt
jelölték ki. Az Egyházmegyei Tanács históriájának nagy változását Románia
történelmi fordulatának 1944. augusztus 23-i nyitánya jelentette. A
gyulafehérvári latin szertartású római katolikus Egyházmegyei Tanács három év
szünet, kihagyás után 1946. november 28-án tartotta meg közgyűlését, melyen
jelentésében beszámolt az elmúlt esztendők alatt elvégzett munkáról. A
szocializmus, majd a kommunizmus ideológiájának, eszmerendszerének alapján álló
és azt építő Románia minden lehetséges eszközzel háttérbe szorította,
ellehetetlenítette az államvallásként kezelt ortodox egyházon kívüli
egyházfelekezeteket, különös tekintettel a katolikus egyházra. Riasztó
jelenségek voltak a Szentszékkel kötött konkordátum felmondása, a görög
katolikus egyház megszüntetése, a szerzetesrendek feloszlatása és az egyház
által fenntartott intézmények megszüntetése. Az
1950-es, valamint az azt követő esztendők egyháztörténetének kutatása és feldolgozása
még nem zárult le. Ebből az időszakból a Státusra vonatkozóan egy kényes
dokumentum áll rendelkezésünkre. Márton Áron püspök 1949-es letartóztatása
után, törvénytelen fogvatartása közben a Római Katolikus Státus Időközi
Bizottsága 1951. március 15-re összehívta Kolozsvárra a rendkívüli
Státusgyűlést. Az erről kiadott jegyzőkönyv tanúsága szerint ez nem volt egyéb
a szocialista táborban, – így Romániában is – általánossá tett békepapi
összejöveteleknél. A szónoklatok, a hozzászólások hangneme és a rendkívüli
közgyűlés határozata nem hagy kétséget ennek az állításnak az igazságáról. Az 1989-es országfordító változás után ismét lehetőség
teremtődött a polgári demokrácia értékeinek és az alapvető emberi
szabadságjogoknak az érvényesítésére. A vallásnak, az egyháznak, – így a
katolicizmusnak – a magyar nemzet, ezen belül is az erdélyi magyarság
történelmében játszott meghatározó, sorsformáló szerepe letagadhatatlan tény. A
többségi számára is alapvető fontosságú az egyház. A kisebbségi szempontjából
pedig sokszor utolsó mentsvár, védőbástya lehet. Mindazok, akik felismerik ezt
a történelmi, kulturális, vallási, lelki kapcsolatot, az évszázadokon át
eredményesen működő egyházmegyei autonómia, az egyházi önkormányzat: az Erdélyi
Római Katolikus Státus felélesztésén munkálkodnak. Felhasznált
irodalom
A volt erdélyi királyi főkormányszék kebelében fennállott
katholikus bizottság hatásköréről és az erdélyi kath. status-gyűlés és
igazgató-tanács által követendő eljárási módozatról eredeti okmányok alapján.
Gy.[ula]-Fehérvár, 1876. Veszely Károly: Az
erdélyi róm. kath. püspöki megye autonómiája, vagy is az 1711-től 1892-ig
tartott erdélyi római katholikus statusgyűlések nevezetesebb tárgyalásainak,
határozatainak, felterjesztéseinek és más ezekre vonatkozó okmányoknak
gyűjteménye. Gyulafehérvártt, 1893. Bochkor Mihály: Az
erdélyi kat. autonómia. Kolozsvár, 1911. [Balázs András:] Az
Erdélyi Róm. Kath. Státus multja és jelene. Cluj, 1923. Az Erdélyi Római Kath. Státus fontosabb jogtörténelmi
okmányai. Cluj-Kolozsvár, 1926. Jakabffy Elemér: A
konkordátum. In: Magyar Kisebbség, 1929. 12. sz. 441-444. p. Gyárfás Elemér: A
konkordátum és az erdélyi katholikusok. In: Magyar Kisebbség, 1929. 12. sz.
445-470. p. Az Erdélyi Római Katholikus Státus szervezeti szabályzata
(tervezet) Cluj-Kolozsvár, 1930. [Balázs András:] Az
Erdélyi Róm. Kath. Státus multja és jelene. Cluj-Kolozsvár, 1931. Az Erdélyi Római Katholikus Státus. Emlékirat, melyet az
erdélyi róm. kath. Státus igazgatótanácsa Románia kormányához román nyelven
terjesztett fel 1932. január 20-án. Cluj-Kolozsvár, 1932. Az Erdélyi Katholikus Státus a
szenátus előtt. Cluj-Kolozsvár, 1932. (Klny. Erdélyi Tudósító 5. számából) Konkordátum és Római Egyezmény.
Cluj-Kolozsvár, 1933. Az erdélyi róm. kath. Státus
Igazgatótanácsának jelentése az 1932. május 30-iki egyezménnyel újjászervezett
Egyházmegyei Tanács 1932. évi november 17-ére összehívott alakuló közgyűlés
részére. Cluj-Kolozsvár, 1932. Gyárfás,
Elemér: Ştatuşul catolic ardelean şi acordul de la Roma. Cluj,
1933. A Római Kath. Egyházmegyei
Tanács 1932. november 17-én Kolozsvárt tartott alakuló közgyűlésének
jegyzőkönyve. Cluj-Kolozsvár, 1933. Pop,
Valeriu: Acordul dela Roma. Cluj, 1934. Balázs
András: Visszapillantás Mailáth Gusztáv Károly gróf (erdélyi)
gyulafehérvári római katolikus püspök működésére az uralomváltozás óta, a volt
erdélyi róm. kat. Státus, később Egyházmegyei Tanács keretében. Cluj, 1937. I. Kultusztörvény II.
Konkordátum és Római Egyezmény III. Egyházmegyei Tanács ügyviteli szabályzata.
Cluj, 1937. A gyulafehérvári (erdélyi) Róm.
Kat. Egyházmegyei Tanács 1940. évi november 28-án Kolozsváron tartott
kilencedik rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Kolozsvár, 1941. A gyulafehérvári (erdélyi) Róm.
Kat. Egyházmegyei Tanács 1946. évi november 28-án Kolozsváron tartott
tizennegyedik rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. h. n., é. n. A Római Katolikus Státus
kolozsvári közgyűlése. Kolozsvár, 1951. Szándéknyilatkozat. In:
Keresztény Szó 1990. 2. sz. 7. p. Derzsy
András: Az Erdélyi Római Katolikus Státus. In: Keresztény Szó,
1990. 14. sz. 1-2. p. Barabás
Zoltán – Miklós László – Bodó Barna (szerk.): Erdélyi egyházaink
évszázadai. Bukarest, 1992. Marton
József: Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története.
Gyulafehérvár, 1993. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |