Vissza a tartalomjegyzékhez

3. évfolyam 2. szám
A. D.
MMII

Sas Péter:
Az Erdélyi Római Katolikus Státus
SAS PÉTER

Az Erdélyi Római Katolikus Státus egyházmegyei intézmény fogalma nem más, mint az erdélyi püspöki megyében történelmileg és jogilag kialakult római katolikus egyházmegyei autonómia, azaz egyfajta egyházi önkormányzat. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és az ott hozott határozatokat végrehajtó igazgatótanács. A Státus intézménye megszületésének, keletkezésének okát az erdélyi történelem 16-17. századi alakulásában kell keresnünk. Tekintsük át, milyen történelmi körülmények tették szükségessé ennek a sajátos szervezetnek a kifejlődését.

Közel másfélszáz esztendeig gyakorlatilag püspök nélkül tengődött a püspöki egyházmegye. Megfelelő egyházi központ és a szükséges hatalmi súllyal rendelkező papi vezető hiányában nem volt lehetőség a katolikus egyház ügyeinek rendezésére. Korlátozásaik miatt az átmenetileg fellépő vikáriusok sem voltak képesek az egyházmegye egészének áttekintésére és irányítására.

A 16. században Bornemissza Pál, majd Náprágyi Demeter püspökök működését lehetetlenítették el olyannyira, hogy az országból is távozniuk kellett. A 17. század elején, 1610-ben tartott besztercei országgyűlésen pedig nyíltan megfogalmazásra került: „a pápáspapoknak püspökük ne legyen”. Ezt követően a század végéig csak u. n. választott püspökök létezhettek, akik azonban nem kaptak engedélyt a működésre és közülük többet felszentelni sem tudtak. Azok, akik megfelelő lelkierővel rendelkeztek, megpróbálkoztak eljutni Erdélybe. Nekik, ― amint azt Szentandrásy István és Simándi István esete is példázta – a kiutasítás, vagy az országgyűlés által megerősített kitiltás lett a sorsuk. Szentgyörgyi Ferenc rosszabbul járt: miután Kolozsváron lefogták, a törökök uralta Temesvárra szállították. Ott is halt meg a fogságban.

Apostoli vikáriusként működhetett egy darabig Domokos Kázmér felszentelt püspök, majd a helyi rendek akaratából Szebeléni Bertalan. Több esetben plébánosoknak, – Fejérdi Mártonnak, Fejér Miklósnak, Ferenczi Györgynek, Szalinai Istvánnak, Sükösd Jánosnak és László Jánosnak – biztosítottak lehetőséget arra, hogy vikáriusként intézhessék az egyházmegye megmaradt plébániáinak és plébánosainak vezetését. A papok, a plébánosok száma is drasztikusan lecsökkent. A 17. század elején csak Székelyföldön szolgált 24 pap. A század második felére valamit javult a helyzet, már 41 plébánosról szólnak az összeírások.

A katolikus hitélet fenntartása érdekében fedhetetlen életű világi férfiakat is megbíztak egyházi teendők ellátásával. A papszentelés kötelezettsége nélkül végezhettek keresztelést, esketést, temetést, előimádkozást, valamint vasár- és ünnepnapokon szentírási okmányok felolvasását. Felkészítésükre Csíksomlyón és Fehéregyházán került sor. Hivataluk megjelölésére a licenciátus kifejezést használták, de a köznyelv csak „félpapok”-nak hívta őket.

Ezen az áldatlan állapoton próbáltak meg segíteni az erdélyi fejedelemség katolikusnak maradt főrendű férfiai, tanácsosai, kancellárjai. A reformáció térhódítása nyomán igen sok előkelő erdélyi család áttért az új vallások valamelyikére. A katolicizmus mellett elkötelezett és azt tántoríthatatlan hittel szolgáló Kornis-, Szentkereszty-, Jósika-, Kovacsóczi-, Apor-, Lázár- és Mikes-család tagjai testületileg léptek fel a katolikus-ügy és az egyházmegye védelmében. Ez az önszerveződő közösség, ez a testület a történelmileg kialakult Státus elnevezést használta.

A főpásztor nélkül maradt katolikusok előtt egyértelmű lett a kialakult helyzet: másra nem támaszkodhatnak, másra nem számíthatnak, önmaguknak kell megvédeniük egyházukat. Itt is a székely községek jártak az élen, akik maguk intézkedtek iskoláikról, papjaikról, plébánosaikról, a pasztorációról, templomaik karbantartásáról, azok védelméről, jövedelmeiről, nem ritkán peres ügyeik intézéséről is. Az egyházközségeket a plébános igazgatta, akit ebben a munkájában a templomatya és a mellé választott két nemesember segített. A templomatya, – későbbi szóhasználattal templomgondnok – a templom vagyonának és jövedelmeinek a kezelője volt. Ő adta ki a pap és a tanító részét, valamint gondoskodott az egyházközség határozatainak végrehajtásáról is. A templomatya mellé választották a szentegyházfiakat, – későbbi szóhasználattal az egyházfikat – akik az ünnepszegőket és a káromkodókat büntették. A szentegyházfiak egyike volt a leveleket kihordó, megidézéseket kézbesítő és utasításokat végrehajtó sekrestyés.

Az erdélyi fejedelemség országgyűlésein a három erdélyi nemzet rendjei (magyar, székely és szász) és a négy bevett vallás (katolikus, református, lutheránus és unitárius) karai, – azaz státusai – külön-külön tanácskoztak. Az így született állásfoglalást, kérést, határozatot terjesztették az országgyűlés plenáris ülése elé. Az előbb említett karokból alakult ki a négy bevett vallásfelekezet autonómiája. Korabeli elnevezésüket, – Status – egyedül a katolikusok őrizték meg.

A katolikusok Status Catholicorum Dominorum megnevezés alatti fellépésére először az 1615-ös erdélyi országgyűlésen került sor, ahol felpanaszolták mindazokat a sérelmeket, melyek az egyházukat sújtották. Végül a bécsi apostoli nuncius felhívására engedélyezte Bethlen Gábor fejedelem vikárius (püspöki helytartó) állítását. Fejérdi Márton a tridenti zsinat által megszabott joghatóságot gyakorolta. Így indult el és alakult ki a Státus szervezete.

A testületbe a többséget alkotó világi főembereken kívül a papság képviselői is bekerültek. Az egyház belső életével, hitéleti témákkal, az istentiszteleti kérdésekkel, – a korabeli szóhasználat szerint: kisebb ügyekkel – nem foglalkoztak. Az egyház külső, – vagyis közös ügyeiről – döntött a közösen felállított grémium. Együttesen gondoskodtak a templomok és iskolák fenntartásáról, együtt döntöttek az egyházfegyelemről és a licenciátusokról. Az Erdélyi Római Katolikus Státus neve jogszerűen 1653 óta létezik, amikor törvényesen is elismerték a Státust az egyházmegye képviseleti szervének az olyan jellegű ügyekben, melyek az egyház anyagi ügyeivel, valamint a vallás külső kereteinek intézményeivel kapcsolatos. Itt jegyezzük meg, hogy a legkorábbról fennmaradt pecsétje 1695-ből való, melyen a következő latin nyelvű felirat szerepelt: „SIGILLVM STATVS CATHOLICORUM TRANSYLV.[ANIAE] 1695

A II. Rákóczi György uralkodása alatt összeállított törvénykönyv, az „Approbatae Constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum” a Pars I., titulus 1., articulus 3 alapján rögzítette, hogy a katolikusok (és természetesen a nem-katolikusok is) maguk intézhetik ügyeiket. A fejedelem jóváhagyta az országgyűlés és a katolikus vegyes gyűlések, a státusgyűlések határozatait. Köztük azt az 1572-ben hozott törvényt is, mely szerint a római katolikus is bevett vallás lett és az egyház az iskolai, valamint az alapítványi ügyeit önálló gyűléseken intézhette. Ettől kezdve az egyháziak a világi hívekkel együtt tanácskoztak és intézkedtek az egész egyházmegyét érintő ügyekről. A vegyes gyűlések, az u.n. státusgyűlések állandósultak és bizonyos rendszerességgel megtartásra kerültek. (1695. Kolozsvár, 1697. Csíksomlyó, 1711. Medgyes). Az egyház ügyeinek előbbre vitele érdekében előterjesztéseket készítettek elő, melyeket az országgyűlés elé vittek, a sérelmek miatt tiltakozásokat fogalmaztak meg, közvetítettek az országgyűlés és a római katolikusok között. Ezeken kívül alapítványokat létesítettek, iskolákat működtettek, ingatlanokat szereztek vissza, vikáriust választottak és felügyelték az egyes egyházközségek működését. Egyéb gyakorlati haszon is származott működéséből. A Státus közbenjárásának köszönhetően maradt el például a mikházi ferences kolostor bezárása.

A török hódoltság megszűnése után 1690-ben a Diploma Leopoldium rendezte a vallások jogi helyzetét is. Mivel a régi, fejedelemség-korabeli alkotmány érvényben maradt, így nem változott meg a három nemzet és a négy bevett vallás jogintézménye sem. A katolikus restauráció során 1712-ben lehetőség nyílt arra, hogy báró csíkkarcfalvi Mártonfi György személyében erdélyi püspököt nevezzenek ki. Három év múlva visszaadásra került a gyulafehérvári székesegyház és a püspöki javak is.

Az egyházmegye, a püspökség visszaállításával a Státus jogi helyzete megszilárdult. I. Leopold király 1693-ban kiadott pótdiplomájában felhatalmazta a katolikus önkormányzatot, – akkori nevén a „Clerus et Status”-t – elvett egyházi javainak visszaszerzésére és rendezte a főhivatalokban való részesedésüket. Ez a testület végezte az egyházi javak, az ingatlanok, a birtokok ügyeinek intézését. A gondjaira bízott egyházi javakon kívül feladatául kapta a 18. században feloszlatott szerzetesi vagyon kezelését is. Ezt olyan formában oldották meg, hogy az autonómia biztosításával alapokat létesítettek. Sokrétű feladatköre ezzel még nem merült ki. A püspökség a Státusra bízta az iskolákról, főleg a középiskolákról való gondoskodást, a plébániák segélyezését, új plébániák építését és a nagyszebeni Teréz Árvaház fenntartását.

Az erdélyi fejedelemség megszűnésével a Státus megszilárdult és tovább fejlődött. 1711. június 22-én létrehozták az állandó igazgatótanácsot. Tagjai kétharmad részben tekintélyes világi férfiakból és egyharmad részben pedig egyházi személyekből, papokból álltak. A Státusgyűlés feladatai közé tartozott a vikárius-választás, majd egy rövid ideig (1722-1759) a püspökségre való jelölés is.

A Catholica Commissiot, – a Katolikus Bizottságot – 1767. március 4-én kelt leiratával Mária Terézia léptette érvénybe. Kizárólag katolikus férfiakból állt, a testületet pedig a Gubernátor vezette. Ha a kormányzó nem volt katolikus vallású, akkor valamelyik tanácsos, de leginkább az erdélyi püspök elnökölt. Az erdélyi főkormányszék kebelében szervezett bizottság hatásköre az erdélyi katolikus egyházi és tanulmányi ügyek intézésére és a főkegyúri joggal kapcsolatos feladatok elvégzésére terjedt ki. A bizottság felállítása és működtetése nem vonta maga után a Státus megszüntetését.

Először az erdélyi római katolikus vallásalap feladata volt a jezsuiták vagyonának a kezelése, amit Mária Terézia megszerzett és az egyházmegyének adományozott. Miután a vallásalap felvette a Catholica Commissio elnevezést, a vagyonnal is ő rendelkezett. Ez a bizottság kezelte 1767-től a luzitán, illetve az erdélyi katolikus vallásalapot, 1768-tól kezdődően a katolikus árvaházalapot, 1773-tól a katolikus tanulmányi és ösztöndíjalapot, majd 1775 után az elemi iskolai tanítók nyugdíjalapját, a vegyes egyházi ügyeket és a katolikus alapból fenntartott iskolákat és egyéb nevelőintézeteket. A bizottság 1775-ben a „Commissio in publico-ecclesiasticis” jelzőt kapta. A Mária Teréziát követő II. József a bizottságot egyházira és tanulmányira osztotta, három év múlva ehhez még külön alapítványi bizottságot is szervezett. A katolikus bizottság végül 1873-ban jogilag is megszűnt, helyébe az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsa lépett.

Egyébként ez a bizottság nem volt más, mint a Mária Terézia alatt fokozottabban működő osztrák központosító rendszer abszolutista intézménye. A katolikus önkormányzat, a Státus soha nem tekintette törvényesnek a Catholica Commissio létrehozását, mert nem országgyűlés által hozott törvényen alapult. Ezért soha nem szüneteltette működését, gyűléseit rendre megtartotta s állhatatosan küzdött a Commissio megszüntetéséért. Az Erdélyi Római Katolikus Státus működése a Catholica Commissio virágkora idejében sem szünetelt. Csökkentett hatáskörrel, de tovább munkálkodott. Ennek alátámasztásául elmondható, hogy az 1668 és 1867 közötti időszakból 29 közgyűlési jegyzőkönyv maradt fenn.

A Státus autonómiáját az 1792. május 26-i királyi leirat olyannyira törvény által biztosított evidenciának tekintette, hogy újabb jogi keretbe foglalásának és az országgyűlés általi megerősítésének nem látta szükségességét. Hiszen éppen ennek az autonómiának köszönhetően vált mindennapi gyakorlattá, hogy a katolikusok iskolai, egyházi és alapítványi ügyeik felett önállóan határozhatnak.

1848-ban Kovács Miklós püspök alapvetően szervező-gyűlést hívott össze, hogy a Státust ismét életbe léptethessék a régi ügykörével. Ekkor kidolgozták a Státus szabályzatát és egy 24 tagú állandó bizottságot is felállítottak.

A Státus történetében az 1866. esztendő mérföldkőnek tekinthető. A Kolozsváron, január 10-én tartott státusgyűlésen az eddigi gyakorlat alapján, de az új korviszonyoknak megfelelő Szervezeti Szabályzatot készítettek. Az akkori püspök, Fogarassy Mihály elnöklete alatt és az ő tervezete szerint állapították meg a státusgyűlés tagsági szervezetét és hatáskörét. A gyűlés évente egyszeri összehívásáról az erdélyi püspök, vagy annak hiányában a káptalani helynök rendelkezhetett, aki egyben a gyűlés elnöki tisztét is betöltötte. A Státusgyűlésen az egyházat a püspökön és a káptalanon kívül az apátok és a prépostok, az esperesek, a kolozsvári főtanoda csupán egyházi, míg a károlyfehérvári püspöki főtanoda minden tanára, a római katolikus „növeldék” igazgatói és a szerzetesrendek vezetői képviselték. A világi rész képviseletében a római katolikus főispánok és főtisztek, a szintén ehhez az egyházfelekezethez tartozó szabad királyi városok főbírái, a kolozsvári főtanoda nem egyházi tanárai és a kegyurak (akik pl. kápolnát és papot tartanak) jelenhettek meg. Rajtuk kívül a több mint 5000 római katolikust számláló városok és más helyiségek küldhettek még egy-egy képviselőt. (Kolozsvár kivételnek számított, innen három képviselő is mandátumot kaphatott). Felterjesztéssel fordultak a királyhoz, mint a római katolikus egyház legfőbb kegyurához. Ebben kérték szabályzatuk jóváhagyását, valamint az egyházi, iskolai és alapítványi vagyonnak a Státusgyűlés rendelkezése és kezelése alá bocsátását.

A Státusgyűlés emlékiratára válaszoló Ferenc József király dekrétumát báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter juttatta el. Az 1867. szeptember 12-én kelt leírat szerint „legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy az erdélyi főkormányszéknél fennálló úgynevezett Catholica Commissio megszüntetvén, az eddig annak hatásköréhez tartozó ügyek az erdélyi római katholikus státusnak ... jegyzőkönyvében körülírt szerkezetű gyűlésnek és annak kebeléből választandó bizottmánynak befolyásával kezeltessenek...” (A Katolikus Bizottság megszüntetése után a régi rend és gyakorlat igazán csak 1873-ban állt vissza.) Gyakorlatilag az elkövetkezendő időszakokban a királyi jóváhagyás alapján funkcionált a Státus és tevékenysége alapjául is az előbb említett leírat szolgált. A jóváhagyott szabályzat szerint mint egyházmegyei önkormányzat az általa kezelt egyházmegyei alapokból az állami törvényekkel összhangban egyházakat, iskolákat és hozzájuk kapcsolódó más intézményeket tarthat fenn és segítséget nyújt az erdélyi püspöknek a katolikus tan- és nevelésügy kérdéseiben, valamint a katolikus közszellem kialakításában.

A katolikus autonómiát erősítette meg az egyesült országgyűlés is, amikor az 1868. évi XLIII. törvénycikkben kimondta, hogy Erdély olyan törvényei, melyek a vallások önkormányzati szabadságát, jogegyenlőségét biztosították, továbbra is sértetlenül fennmaradnak.

Fogarassy Mihály püspök elnöklete alatt 1873. május 12-14. között státusgyűlést tartottak Gyulafehérváron. A gyűlés jegyzőkönyvének áttanulmányozása után Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter június 16-án kelt iratában elismerte a Státusgyűlés törvényességét, majd jóváhagyólag tudomásul vette a 24 tagú igazgatótanács megalakulását és azt a határozatát is, mellyel hatáskörébe utalta mindazokat az ügyeket, melyeket addig a katolikus bizottság intézett. Az új igazgatótanács a mindenkori megyés püspökkel és a káptalani helynökkel együtt nyolc egyházi és tizenhat világi személyből állt. Rajtuk kívül részt vett a tanács munkájában a világi elnök, az előadó és a titkár, valamint a megválasztott tisztviselők: a pénztárnok, az ellenőr, a számvevő, a jogtanácsos. Ők csak tanácskozási joggal rendelkeztek, szavazniuk nem lehetett.

A Szentszék 1895-ben a szokásjog alapján tudomásul vette az Erdélyi Római Katolikus Státust, melynek működését a legfőbb vatikáni kormányzati hatóságok közül a jogosult pápai bizottság, a Congregatio Concilii 1904. június 1-én jóváhagyott.

Közvetlenül az 1920-as impériumváltozás után nem történt változás a Státus jogi helyzetében. Mint az erdélyi püspöki megye egyházi szervezetének elválaszthatatlan részére, erre is kiterjedt a vallással és a vallás szabad gyakorlásával foglalkozó, valamint azt biztosító 1919. évi Decret legei I. Art. Ez a cikkely volt a jogi alapja annak, hogy az Erdélyt érintő ősi törvények és törvényes szokások a továbbiakban is fennmaradhatnak. (Ez bekerült a román alkotmány 137. szakaszába is). A meghozott törvény alapjául pedig két jogi dokumentum is szolgált. Az egyik a Gyulafehérvári határozatok III. fejezetének 2. pontja, mely szerint: „Egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára”. A másik a Párizsi kisebbségi szerződés 9. cikkelye, mely garantálta, hogy: „Azok a román állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi román állampolgárok. Nevezetesen hasonló joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják és vallásukat szabadon gyakorolhatják.

Az impériumváltozás utáni első ülését 1920. szeptember 29-én tarthatta. A helyzet akkor enyhült, amikor Mailáth Gusztáv Károly erdélyi és Glattfelder Gyula csanádi püspök 1921. március 19-én, Széchenyi Miklós nagyváradi püspök pedig április 9-én tett hűségesküt Ferdinánd román királynak. A támadások később folytatódtak. A román állam kisajátította a Státus kezelésében lévő vagyon nagy részét. Ekkor a Szentszékhez fordultak védelemért. Időközben az egyház helyzete tovább romlott. A vallásügyi törvény 11. §-a értelmében a római katolikus egyház nem tartozhatott a jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetek közé. Ennek megoldását egyelőre nyitva hagyták, csupán a 7. §-ban találunk utalást arra, hogy az állam és a római katolikus egyház jogviszonyát külön szerződésben fogják rendezni. Az 1923. évi román alkotmány 71. cikkelye pedig megfosztotta szenátusi tagságától a négy római katolikus püspököt. Erdély régi „bevett vallásaival” együtt történelminek ismerte el ugyan, de az alkotmány 22. §-a kimondta, hogy az ortodox, – görög keleti – egyház uralkodó egyház a román államban, a görög katolikus egyháznak pedig elsőbbsége van a többi felekezet előtt.

Az állam törvényeitől függetlenül az egyházi önkormányzatot mindenféleképpen meg kellett szervezni. Erre köteleztek az egyetemes egyházi törvények rendelkezései. Az új Codex Juris Canonici 1519-1923. Canonjaiban elrendelte, hogy az egyház anyagi javainak adminisztrálása miatt püspökmegyei vegyes tanácsot kell szervezni. Ez pedig nem más, mint az Erdélyi Római Katolikus Státus jogintézménye.

Mailáth Gusztáv Károly püspök igyekezett a Státus igazgatótanácsának jogi helyzetét tisztázni. Lăpedatu kultuszminiszter 1924-ben nyilatkozott arról, hogy „a Főtisztelendőséged által képviselt római katholikus Státusnak igazgatótanácsa bárminő bírósági kérdésben szerepelhet, mint jogi személy”. Ennek ellenére tovább folytatódtak a jogértelmezés körüli viták, sőt, Onisifor Ghibu révén elkezdődtek a könyörtelen támadások is. Ghibu, a kolozsvári egyetem tanára nem kevesebbet akart elérni, mint azt, hogy a római katolikus egyház és iskolái javait elvetethesse és az ortodox egyház javára bekebeleztethesse. (Követelte a két nagy kolozsvári istenháza, a Szent Mihály és a piarista templom elvételét is). Támadását azzal indokolta, hogy az erdélyi katolicizmus csupán politikai eszköz volt a magyar állam kezében a nemzetiségek elnyomásához. Mivel vagyonát az államtól kapta, ezért az a román államnak, mint jogutódnak jár. Kirohanásaiból kijutott az iskolák és templomok fenntartását szolgáló, vallás- és tanulmányi alapokat kezelő Státusnak is. Mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy olyan politikai szervezet, mely állam az államban.

A román kormány és a Szentszék között folytatott tárgyalások eredményeképpen kötötték meg 1927. május 10-én a Románia és a Vatikán közötti konkordátumot. Ez a szerződés szabályozta a román állam és a katolikus egyház egymáshoz való viszonyát. Az aláírt dokumentum, – melyet 1929. május 29-én ratifikált a román parlament – súlyos csapást mért az erdélyi római katolikusokra. A megegyezés alapján az ősi, másfélmillió hívőt számláló erdélyi püspökségek helyett az ezekhez képest elenyésző nagyságú és lélekszámú, csupán 26 egyházközséget számláló bukaresti egyházmegyéből hozott létre érsekséget. A román parlament felsőházába, a szenátusba a romániai római katolikusok képviselőjeként Alexandru Cisar bukaresti érseket hívták meg. A konkordátum értelmében szűnt meg a 900 éves nagyváradi püspökség és került egyesítésre a szatmári püspökséggel. Helyette engedélyezte a megegyezés egy újabb görög katolikus püspökség létrehozását. A szintén 900 éves erdélyi püspökség elnevezés megszüntetésre került. Helyette a gyulafehérvári püspökség kifejezést lehetett csak használni.

Romániának a Szentszékkel kötött konkordátumában a római katolikus egyház és intézményeinek jogfolytonossága is kifejezésre került. A Szentszék előtt régen ismeretes volt, hogy „a kormányzásnak egy neme létezik egyházi autonómia néven”. A konkordátum ratifikálását követő első státusgyűlésen Mailáth püspök derűlátóan jelentette be, hogy „hosszú türelemmel és kitartással sikerült a római katolikus anyaszentegyház helyzetét biztos alapokra fektetni”. Ghibu ismételten meginduló támadásai azonban szertefoszlatták ezt az illúziót. A vallásügyi miniszter felkérésére elnöke lett az un. történelmi és jogi bizottságnak, mely a Státus ügyeinek kivizsgálására alakult. Jelentésében azt javasolta, hogy a veszedelmes szervezet meg kell szüntetni és minden vagyonát el kell kobozni. A Státus vezetői a vádak ellen memorandumban tiltakoztak, melyet személyesen vittek Rómába. A meginduló tárgyalásokat kedvezően befolyásolta, hogy Suciu görög katolikus érsek írásbeli nyilatkozatot tett, mely szerint egyháza nem kíván a Státus vagyonából részesedni. Ezt követően 1932. május 30-án létrejöhetett az egyezmény, az „Acord”.

Öt évvel a konkordátum megkötése után XI. Pius pápa és II. Károly király között létrejött az egyezmény a korábbi megállapodás IX. szakaszának, az Erdélyi Római Katolikus Státus helyzetének értelmezése tárgyában. Az 1653 óta létező és történelmi fogalommá vált Erdélyi Római Katolikus Státus megnevezés megszüntetésre került. A jogfolytonosan továbbműködő intézmény a továbbiakban a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa elnevezést kapta. A kor megváltozott viszonyainak megfelelően módosítások történtek a Státusgyűlés tagjait illetően. A gyűlés tagjai 2/3 részben világiak, 1/3 részben egyháziak voltak. A világiak közül a királyi táblák táblabírái, a megyei székhelyek és a városok polgármesterei és a kolozsvári tudományegyetem tanárai is bekerülhettek, amennyiben római katolikusnak vallották magukat. A Státus évenként tartott közgyűlésén a püspök elnökölt. A napi ügyeiben a 21 tagú igazgatótanács intézkedett. Egyházi elnöke, – a püspök – mellett világi elnöke és előadója is volt. Székhelyének Kolozsvárt jelölték ki. Az Egyházmegyei Tanács históriájának nagy változását Románia történelmi fordulatának 1944. augusztus 23-i nyitánya jelentette. A gyulafehérvári latin szertartású római katolikus Egyházmegyei Tanács három év szünet, kihagyás után 1946. november 28-án tartotta meg közgyűlését, melyen jelentésében beszámolt az elmúlt esztendők alatt elvégzett munkáról.

A szocializmus, majd a kommunizmus ideológiájának, eszmerendszerének alapján álló és azt építő Románia minden lehetséges eszközzel háttérbe szorította, ellehetetlenítette az államvallásként kezelt ortodox egyházon kívüli egyházfelekezeteket, különös tekintettel a katolikus egyházra. Riasztó jelenségek voltak a Szentszékkel kötött konkordátum felmondása, a görög katolikus egyház megszüntetése, a szerzetesrendek feloszlatása és az egyház által fenntartott intézmények megszüntetése.

Az 1950-es, valamint az azt követő esztendők egyháztörténetének kutatása és feldolgozása még nem zárult le. Ebből az időszakból a Státusra vonatkozóan egy kényes dokumentum áll rendelkezésünkre. Márton Áron püspök 1949-es letartóztatása után, törvénytelen fogvatartása közben a Római Katolikus Státus Időközi Bizottsága 1951. március 15-re összehívta Kolozsvárra a rendkívüli Státusgyűlést. Az erről kiadott jegyzőkönyv tanúsága szerint ez nem volt egyéb a szocialista táborban, – így Romániában is – általánossá tett békepapi összejöveteleknél. A szónoklatok, a hozzászólások hangneme és a rendkívüli közgyűlés határozata nem hagy kétséget ennek az állításnak az igazságáról.

Az 1989-es országfordító változás után ismét lehetőség teremtődött a polgári demokrácia értékeinek és az alapvető emberi szabadságjogoknak az érvényesítésére. A vallásnak, az egyháznak, – így a katolicizmusnak – a magyar nemzet, ezen belül is az erdélyi magyarság történelmében játszott meghatározó, sorsformáló szerepe letagadhatatlan tény. A többségi számára is alapvető fontosságú az egyház. A kisebbségi szempontjából pedig sokszor utolsó mentsvár, védőbástya lehet. Mindazok, akik felismerik ezt a történelmi, kulturális, vallási, lelki kapcsolatot, az évszázadokon át eredményesen működő egyházmegyei autonómia, az egyházi önkormányzat: az Erdélyi Római Katolikus Státus felélesztésén munkálkodnak.

 

Felhasznált irodalom

 

A volt erdélyi királyi főkormányszék kebelében fennállott katholikus bizottság hatásköréről és az erdélyi kath. status-gyűlés és igazgató-tanács által követendő eljárási módozatról eredeti okmányok alapján. Gy.[ula]-Fehérvár, 1876.

Veszely Károly: Az erdélyi róm. kath. püspöki megye autonómiája, vagy is az 1711-től 1892-ig tartott erdélyi római katholikus statusgyűlések nevezetesebb tárgyalásainak, határozatainak, felterjesztéseinek és más ezekre vonatkozó okmányoknak gyűjteménye. Gyulafehérvártt, 1893.

Bochkor Mihály: Az erdélyi kat. autonómia. Kolozsvár, 1911.

[Balázs András:] Az Erdélyi Róm. Kath. Státus multja és jelene. Cluj, 1923.

Az Erdélyi Római Kath. Státus fontosabb jogtörténelmi okmányai. Cluj-Kolozsvár, 1926.

Jakabffy Elemér: A konkordátum. In: Magyar Kisebbség, 1929. 12. sz. 441-444. p.

Gyárfás Elemér: A konkordátum és az erdélyi katholikusok. In: Magyar Kisebbség, 1929. 12. sz. 445-470. p.

Az Erdélyi Római Katholikus Státus szervezeti szabályzata (tervezet) Cluj-Kolozsvár, 1930.

[Balázs András:] Az Erdélyi Róm. Kath. Státus multja és jelene. Cluj-Kolozsvár, 1931.

Az Erdélyi Római Katholikus Státus. Emlékirat, melyet az erdélyi róm. kath. Státus igazgatótanácsa Románia kormányához román nyelven terjesztett fel 1932. január 20-án. Cluj-Kolozsvár, 1932.

Az Erdélyi Katholikus Státus a szenátus előtt. Cluj-Kolozsvár, 1932. (Klny. Erdélyi Tudósító 5. számából)

Konkordátum és Római Egyezmény. Cluj-Kolozsvár, 1933.

Az erdélyi róm. kath. Státus Igazgatótanácsának jelentése az 1932. május 30-iki egyezménnyel újjászervezett Egyházmegyei Tanács 1932. évi november 17-ére összehívott alakuló közgyűlés részére. Cluj-Kolozsvár, 1932.

Gyárfás, Elemér: Ştatuşul catolic ardelean şi acordul de la Roma. Cluj, 1933.

A Római Kath. Egyházmegyei Tanács 1932. november 17-én Kolozsvárt tartott alakuló közgyűlésének jegyzőkönyve. Cluj-Kolozsvár, 1933.

Pop, Valeriu: Acordul dela Roma. Cluj, 1934.

Balázs András: Visszapillantás Mailáth Gusztáv Károly gróf (erdélyi) gyulafehérvári római katolikus püspök működésére az uralomváltozás óta, a volt erdélyi róm. kat. Státus, később Egyházmegyei Tanács keretében. Cluj, 1937.

I. Kultusztörvény II. Konkordátum és Római Egyezmény III. Egyházmegyei Tanács ügyviteli szabályzata. Cluj, 1937.

A gyulafehérvári (erdélyi) Róm. Kat. Egyházmegyei Tanács 1940. évi november 28-án Kolozsváron tartott kilencedik rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Kolozsvár, 1941.

A gyulafehérvári (erdélyi) Róm. Kat. Egyházmegyei Tanács 1946. évi november 28-án Kolozsváron tartott tizennegyedik rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. h. n., é. n.

A Római Katolikus Státus kolozsvári közgyűlése. Kolozsvár, 1951.

Szándéknyilatkozat. In: Keresztény Szó 1990. 2. sz. 7. p.

Derzsy András: Az Erdélyi Római Katolikus Státus. In: Keresztény Szó, 1990. 14. sz. 1-2. p.

Barabás Zoltán – Miklós László – Bodó Barna (szerk.): Erdélyi egyházaink évszázadai. Bukarest, 1992.

Marton József: Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár, 1993.

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,