Vissza a tartalomjegyzékhez

4. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIII

Sas Péter:
Vatikán és Románia államközi megállapodásai a két világháború között
I

I. A konkordátum (1927)

Vatikán és Románia 1919-ben diplomáciai kapcsolatot létesített egymással, de nem sikerült azonnal minden elintézésre váró kérdést rendezni. Az államközi megállapodás, a konkordátum létrehozása érdekében már a következő évben elkezdték a tárgyalásokat. A román kormány erőteljes, mondhatni túlzó követelésekkel lépett fel, melyeket Vasile Lucaciu görög katolikus pap állított össze. A tárgyalásokon résztvevő Netzhammar római katolikus érsek így jellemezte az első tervezetet: „a győzelem friss mámorában íródtak le a Szentszéknek Romániával való első konkordátum-tervezetei, amelynek éle a Romániához került katolikus magyarság ellen volt fordítva, nevezetesen a nagyváradi és szatmári két magyar püspökség megsemmisítésére”. A román kormány javaslata az erdélyi egyházmegyék számának csökkentését is tartalmazta. Ennek érdekében a nagyváradit a csanádiból alakítandó temesvári egyházmegyébe, a szatmárit pedig az erdélyi egyházmegyébe akarta beolvasztani. Az öt egyházmegyéből véglegesített temesvárit és erdélyit a bukaresti érsek keze alá akarták helyezni.

Gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök vatikáni tájékozódása során úgy látta, hogy a háttérben ismét az uniált egyház kiterjesztésének nagy ívű elképzelése áll. A görög katolikusok vezetői arra számítottak, hogy a konkordátum létrejöttével megnövekszik a görög keletei (ortodox) egyházzal szembeni térnyerésük. Ezek a reménységek a szentszéki diplomácia jövőképében megfogalmazott elképzelésekkel is találkoztak, ezért ennek elérése érdekében fogalmazódtak meg a Román Királysággal kötendő államszerződés korai tervezetei. Netzhammer érsek szerint a Vatikánban gyanakvóan és vádlón tekintettek mindenkire, aki a görögkeleti románok áttérésére vonatkozó szép reménység megvalósulásában kételkedni látszott. A román kormány második tervezetében azt javasolta, hogy a csanádi és az erdélyi püspök ne a bukaresti érseknek, hanem magának a pápának legyen alárendelve. A magyar püspökkari értekezlet elzárkózott a változásoktól. Az erdélyi magyar katolicizmus egészét sújtó engedékeny vatikáni politikával szembeni ellenérzést és a várható következmények miatti aggódást Gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspök nyíltan megfogalmazta: „Magyarország ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket tesz a Szentszék, amelyek az új államok erősödését szolgálják… nem a latin katolikusokat védik, hanem a román államot és a románokat, mert futnak az unió illúziója után”.

Az elakadt tárgyalásokat a liberális Brătianu-kormány vallásügyi minisztere, Constantin Banu újította fel. Új fogalom és új ütközőpont merült fel a tárgyalásokon, a Patrimonium Sacrum. Az „atyától kapott szent örökség” fogalmát jelen esetben az erdélyi latin és görög szertartású egyház ingó és ingatlan vagyonának uniójából, egyesüléséből létrejövő vagyon képezte volna. Az érdekes elképzelés megvalósulásával az autonóm Erdélyi Római Katolikus Státus kezelte értékes ingatlanok és a román földreform végrehajtása után meghagyott római katolikus birtok-roncsok, a görög katolikus egyház szerényebbnek nevezhető tulajdonával együttesen bekerültek volna egy olyan összetételű püspöki tanács irányítása alá, melyben a görög szertartású tagok lettek volna többségben.

A megakadt tárgyalások 1924-ben indultak újra a bukaresti nuncius, Angelo Maria Dolci előterjesztette javaslat alapján. Minden latin szertartású püspökség a bukaresti érsekség joghatósága alá kerülne, létrejönne a Patrimonium Sacrum, viszonzásul garanciák mellett folytatódhatna az egyházi iskolák működése. A Vatikánnak olyan kompromisszumos megoldást kellett találnia, mely mind a latin, mind a görög szertartású katolikus egyház számára megfelelő és egyúttal a román kormány egyetértésével is találkozik. A római katolikus egyház jogbiztonsága eléréséhez szükséges volt nemzetközi biztosítékra, melyet a konkordátum jelentett. Ugyanakkor azt gondolta a Szentszék, hogy a román hívőket tömörítő és a nemzeti érdekeket képviselő görög katolikus egyház megerősödésén, majd térnyerésén múlhat a katolicizmus helybeli, nagy tömegeket érintő, magasabb szempontú, távlati jövője. A Vatikán erőteljesen szorgalmazta a megállapodást. A tárgyalásokba bekapcsolódott Gyárfás Elemér, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnöke írta Majláth püspöknek: „A Nuncius úr a leghatározottabb formában kért, hogy okvetlenül egyezzünk meg”. Az említett okok miatt következhetett be, hogy tulajdonjogának fenntartásával a római pápa a kolozsvári minorita templomot és rendházat örök használatra, a római katolikus Kálvária templomot 25 évre – 1924-től 1949-ig – átengedte a görög katolikus egyháznak. (Megjegyzendő, hogy a görög katolikusok vásárlás útján sikertelenül próbálták megszerezni a minoritáktól a templomot. A Vatikán közreműködésével hozzájutottak – ingyen).

Majláth püspök levélben tudatta XI. Pius pápával, hogy csak a négy erdélyi egyházmegye fennmaradása esetén nyugodna bele a bukaresti érsek alá rendelésükbe, de ragaszkodik az erdélyi püspökség hivatalos elnevezés megmaradásához. Úgy látta, hogy a konkordátum nélküli helyzet előnyösebb egyházának, mint a tervezetek alapján megvalósuló állapot. Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Katolikus Népszövetség alelnöke a szenátus előtt kifejtette, hogy a konkordátum nem hoz a római katolikus egyháznak semmilyen előnyt. Végkövetkeztetése alátámasztására utalt Vasile Goldiş kultuszminiszter rendkívül ügyes, a román érdekérvényesítésért aggódó ortodoxokat megnyugtató megállapítására. Ez a mondat a keresetlen népiességgel megfogalmazott szólásmondás, a „nesze semmi, fogd meg jól” konkordátum-tervezetre utaló, diplomáciai fortéllyal átfogalmazott változatában így hangzott: „Nem hoz a romániai katolikus egyháznak semmi olyant, amivel ez ma már nem rendelkeznék”.

Az Apostoli Szentszék átgondolhatta a magyar álláspont szigorúan katolicizmus-alapú, de az erdélyi kisebbségi szempontokra is tekintettel levő álláspontját. Olyan megállapodás-tervezetet dolgozott ki, mely az előzményekhez képest finomított a javaslatokon. A Patrimonium Sacrum római és görög katolikus közös kezelésébe csak a kisajátított egyházi birtokok után adott állami értékpapírok kerülnek, a püspök fennhatósága alatt maradó szerzetesi iskolák maguk állapíthatják meg a tanítás nyelvét. A román kormány hozzájárulása után 1927. május 10-én aláírhatták az államközi megállapodást, a konkordátumot. Életbeléptetéséhez még ratifikálására is szükség volt, vagyis jóváhagyásra a törvényhozás elé kellett terjeszteni.

A Vatikán kompromisszumkészségét a végletekig kihasználva, 1928. július 20-án Nicolae Titulescu külügyminiszter két megszorítást szorgalmazott a már aláírt konkordátum szövegéhez képest. A dokumentumban szereplőkön kívül más katolikus szervezetnek nem lehet jogi személyisége, valamint a most román nyelven működő iskolák megmaradnak az előadási nyelvüknél. Mind a kettő a római katolikus egyházat sújtotta, az első esetben az autonóm Erdélyi Római Katolikus Státust, második esetben a szerzetes iskolákat. A hivatalos bejelentés előtt Gyárfás Elemér már értesítette Majláth püspököt, hogy a Szentszék engedett: a katolikus egyháznak Romániában nem lesz jogi személyisége, csak az olyan intézményeinek, amelyeket „canonice et legale” alakítanak és léteznek; továbbá azokban a szerzetes iskolákban lesz román a tanítás nyelve, ahol a konkordátum ratifikálásáig bevezetik. A római katolikus egyház a konkordátum tárgyalásakor a román parlament mindkét házában nemmel szavazott. A kamarában báró Jósika János a katolikus vallású magyar képviselők, a szenátusban Gyárfás Elemér szenátor az általa képviselt katolikus magyarok nevében mondott nemet az egyezményre.

Az 1929. július 7-én életbe léptetett konkordátum majd húsz évig volt érvényben, 1948. július 17-én mondta fel egyoldalúan az akkori kormány. A 24 cikkelyből álló államközi szerződés több évszázados működési elvet és gyakorlatot módosított. A latin szertartású egyházmegyéket kivétel nélkül a bukaresti érseki székhelyű egyháztartományba egyesítette. Több mint sérelmes, hogy a kilencszáz esztendős, 400 000 hívőt számláló erdélyi püspökség helyett az 1883-ban alapított, 70 000 hívőjű bukaresti püspökséget emelte érseki rangra. Az új érsekség alá tartozott az ősi – erdélyi – névhasználat helyett immár gyulafehérvárinak nevezett püspökség mellett az ugyancsak korábbi nevének – csanádi – megváltoztatására kényszerített temesvári, valamint a 70-70 ezer hívővel „egyenrangúan” (aeque printipaliter) egyesített nagyváradi és szatmári püspökség. Ezzel a megoldással egyel csökkent a magyar püspökök száma. Ugyanakkor a meglévő négy görög katolikus püspökség mellé létrehozták az ötödiket, a nagybányait. A bukaresti érsekség joghatósága alá került a iasi-i (jászvásári) püspökség, mely bekebelezte Bukovinát. Ezzel egyidejűleg a korábban erdélyi püspökséghez tartozó kétezer fős örmény szertartású katolikusoknak külön egyházmegyét alakítottak ki, a szamosújvári apostoli kormányzóságot. A kinevezett egyházi vezetők összetétele: három latin, öt görög rítusú püspök, mellettük a moldvai román püspök és a korábbi iasi-i püspök, az új bukaresti érsek, Alexandru Cisar. Megengedetté vált a püspökök szabad érintkezése a Szentszékkel és közvetlen kapcsolata a hívekkel. Továbbá elismerte a katolikus egyház jogi személyiségét. A kormány előzetes tájékozódása után a pápa nevezi ki a püspököket, akik hűségesküt tesznek „Románia királyának és Utódainak”. A Patrimonium Sacrum-ba tartozó román járadékkötvényen kívül elismeri az egyház saját (megmaradt) vagyona feletti jogát. A papságnak államsegélyt biztosít. A szerzetesrendek és kongregációk főnökeinek, valamint tagjainak helybelakó román állampolgároknak kell lenniük. A katolikus egyháznak joga van elemi és középiskolákat létesíteni, s azokat a közoktatási minisztérium felügyelete alatt fenntartani.        

Az egyházmegyei határrendezést és az új beosztást a Szentszék az 1930. június 5-én kelt és szeptember 2-án közzétett Solemni conventione kezdetű apostoli konstitúcióval hajtotta végre.

Gyárfás Elemér magasabb egyházi szempontok alapján igyekezett védeni a megkötött konkordátumot. Amikor Cisar bukaresti érseket a római katolikusság egyetlen képviselőjeként hívták be a román felsőházba, Gyárfás szenátor felszólalt az erdélyi, szatmári, temesvári és váradi püspökök parlamenti képviselősége érdekében. A román kormány eljárása bizonyítja, hogy az erdélyi püspökségek bukaresti érsekség alá gyűrésével előre megfontolt módon arra törekedett, hogy a magyar katolikusok védelmében és érdekében püspökeik ne mondhassák el véleményüket a szenátusban. A parlamenti képviselet ügyében Gyárfásnak is el kellett ismernie, hogy a „kérdés eldöntése” Róma kezében volt. A magyar katolicizmus parlamenti fiaskójára pedig fel lehetett volna készülni, ennek árnyékát Vasile Goldiş 1928-ban Majláth püspökhöz írt magyar nyelvű levele is előrevetítette: „A római katholikus egyháznak ezen képviselője, a római szentszék kívánsága szerint, a mindenkori bukuresti római-katholikus Érsek lesz”. Nemhiába fakadt ki Pál Gábor ügyvéd, román parlamenti képviselő a konkordátum létrejöttével kapcsolatban: „ki vagyunk szolgáltatva a pápai nunciusoknak, akik tudtunk nélkül diplomatizálnak felettünk”. A legkeményebben és legélesebben a mindenkor autonóm szellemű Jakabffy Elemér fogalmazott, aki – nyomatékosításul –, minden tisztségét kiszerkesztette cikke megjelentetésénél. „Az a szentszéki diplomácia, mely ezt a konkordátumot megkötötte, aligha ösmeri a mienknek felfogását és diplomataerkölcseit”.

A nemzeti és az egyházi érdekek politikai alapú szembeállításakor nem az egyházi érdek szokott győzni. A szentszéki diplomácia számszakilag elkönyvelhető „eredményei” közé kell számítani az erdélyi katolikusság értelmiségiként számon tartott százainak (talán ezreinek), konkordátum utáni protestánssá válását.

A megszületett konkordátummal Majláth püspök is elégedetlen volt és ennek finoman hangot is adott a Státus soron következő gyűlésén: „Ami még hiányzik a konkordátumból, azt lehet pótolni. Azért vannak itt katolikus képviselőink és szenátoraink… Ott lesz a püspök is, mindaddig, amíg él…”.

Mindezek tudatában teljességgel érthető és nem pátoszos dicshimnuszként értelmezhető Gyárfás Elemér átgondolt megállapítása, melyet Majláth püspöknek írt levelében fogalmazott meg: „Nagyméltóságod jelenleg már sajnos az egyetlen s emberi számítás szerint hosszú időre, talán évszázadokra az utolsó katolikus püspök, kit a Romániához csatolt volt magyar területekre még az apostoli magyar király nevezett ki… Nagyméltóságodra vár tehát az a nagy történelmi feladat, hogy azokat az ősi pilléreket és tradicionális intézményeket, melyek e területen a múltban fennállottak s amelyek a jövőre biztosítani alkalmasok Erdély magyar népének hitében és nyelvében való megmaradását, akként erősítse meg és bástyázza körül, hogy ezek a későbbi idők viszontagságai között is oltalmat és fedelet nyújthassanak utódaiknak”.

A konkordátum létrejöttének körülményei, a katolicizmus egységének nem használó latin és görög szertartású egyházak nemzeti alapú érdekkülönbözőségének nyílt megjelenése, a kisebbségekre nézve hátrányos kiegyezés okozta sérelmek mind-mind megkérdőjelezik az államközi szerződés megkötésének mindenáron való szükségességét. A válasz XI. Pius pápa abszolutizmusában keresendő, melyet három területen valósított meg: a neotomista államelméletben, az Actio Catholicában és a konkordátumokban. Irányvonalát, az állam és az egyház viszonyát az Ubi arcano Dei kezdetű enciklikában fejtette ki. Teljes erkölcsi-ideológiai hatalom a hívek felett, a társadalom és a politika befolyásolását pedig rábízta a konzervatív világi hatalomra. A Romániával való konkordátum is XI. Pius politikájának jellemző példázata: az egyház önkéntes korlátozása az állammal való szövetség érdekében. A konkordátumok mindenáron való megkötésének, mint a működőképesség elengedhetetlen feltételének legjobb ellenpéldája Magyarország, ahol zavartalan volt az állam és az egyház kapcsolata, pedig soha nem jött létre államközi megállapodás a Szentszékkel.

 

II. A Római Egyezmény (1932)

Az erdélyi katolicizmus „kőszikláját”, az egyházi, iskolai és alapítványi javak kezelőjét, az Erdélyi Római Katolikus Státus intézményét nem tudták térdre kényszeríteni a hatalomváltozás után megalakuló román kormányok. Folyamatos támadások zajlottak ellene, melyek legelszántabb képviselője Onişifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár volt. „Kíméletlen támadást intézett az erdélyi katolicizmus ellen azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy egyházmegyénket, első sorban pedig az erdélyi római katolikus Státust intézményeivel összetörje” – írta egyik levelében Majláth püspök. Neve ismerősen csengett, a Monarchia Magyarországában az erdélyi ortodox főegyházmegye elemi oktatásügyi iskola-felügyelője volt. A világháború alatt inspektori állását otthagyva az akkori Romániába szökött, s már akkor elkezdte támadásait. Tanulmányokban és könyvekben igyekezett „leleplezni” a Státust, mint a magyar állam nemzetiségeket elnyomó egykori eszközét. Csúsztatásait és hamisításait összegyűjtötték, és tényszerűen megcáfolták. Tulajdonképpen a Státus vagyonára fájt a foga, mindenáron a templomokat és iskolákat fenntartó alapjait akarta elvetetni. Konok elszántsággal elérte, hogy a vallásügyi minisztérium „történelmi jogi bizottságot” alakított az ő elnökletével a Státus vélt jogi anomáliáinak kivizsgálására. A bizottság jelentését „Egy anakronizmus és egy kihívás” címet viselő munkájában adta közre, mely a Státust alapjaiban támadta és egész létét megkérdőjelezte. A Státus vezetői a román kormányhoz felterjesztett emlékiratban foglalták össze az autonóm intézménnyel kapcsolatos legfontosabb érveket és dokumentumokat. A Státus vezetői, Majláth püspök egyházi és Gyárfás Elemér világi elnök a latin nyelvű memorandumot személyesen vitte Rómába. A Státus Igazgatótanácsa külön kiadványban jelentette meg a legfontosabb jogtörténeti okmányokat. Közöttük Alexandru Lapedatu kultuszminiszter Majláth püspökhöz írt levelét, melyben megkeresésére értesíti, hogy „a Főtisztelendőséged által képviselt római katholikus Státusnak igazgatótanácsa bárminő bírósági kérdésben szerepelhet, mint jogi személy”. Lapedatu értelmezését maga Nicolae Iorga miniszterelnök, egyben vallás- és közoktatásügyi miniszter cáfolta meg és nyilvánította semmisnek. A Státus és a Római Egyezmény ügyében Emil Puşcariu kolozsvári törvényszéki bíró által hozott, nem jogerős ítéletet Kolozsvár-szerte terjesztő kiadvánnyal szemben állva Gyárfás Elemér egy jól dokumentált válasziratot szerkesztett, melyben tiltakozott az eljárás ellen és egyben fellebbezett felsőbb jogi fórumokhoz.

Nagyon érdekes, hogy a kolozsvári egyetemi tanács, a rektor, a bölcsészeti és természettudományi kar és ráadásul Ghibu kollégái közül három római katolikus egyetemi tanár – köztük az olasz Baroni Serra – külön-külön fellépve követelték a Status azonnali feloszlatását. A három egyetemi tanár még külön memorandumot is szerkesztett XI. Pius pápának, melyben nacionalista-jellegű szervezetnek minősítették a Státust. Ezt a meglepő kijelentést azzal indokolták, hogy őket – bizonyára azért, mert nem magyarok – nem hívták meg a Státusgyűlésekre.     

Onişifor Ghibu erőteljes kampányt folytatott a kolozsvári Szent Mihály és a piarista (akadémiai) templom megszerzésére is. Balázs András státusi előadó alapos kritika alá vette Ghibunak a Patria-ban megjelent cikksorozatát és a „suum cuique” elve alapján helyre igazította rosszindulatú megállapításait. Ebben a dolgozatában magyarázta meg az említett kolozsvári templomok jogi helyzetét is.

Az Erdélyi Római Katolikus Státus, az egyházmegyei önkormányzat Ghibu által hajszolt, vitatott helyzetében rendet kellett teremteni. A megoldás érdekében Dolci pápai nuncius kérésére Suciu görög katolikus érsek nagyon korrekt nyilatkozatot tett, hogy egyháza nem kíván a Státus vagyonából részesedni. A nuncius folyamatos tájékozódása miatt a román kormány attól tartott, hogy állást foglal az erdélyi római katolikus egyház mellett, ezért egyenesen a konkordátum felmondásával fenyegetőzött. Ennek figyelembevételével a Vatikán és Románia között létrejött konkordátumot 1932. május 30-án a „IX. szakaszának értelmezésére vonatkozólag” kiegészítették. Az ominózus törvényhely az Egyházat és hozzá tartozó intézményeit jogi személynek ismeri el. A Római Egyezmény – az Accord – lényege: „véglegesen megállapítani kívánván az Erdélyi Római Katolikus Státus elnevezésű szervezet helyzetét”. Ősi elnevezését megváltoztatták, új neve hivatalosan a Gyulafehérvári Latin szertartású Katolikus Egyházmegye Tanácsa lett. A Congregatio Consistorialis prefektusa, Pelegrino Rossi bíboros nem akart hozzájárulni az ősi elnevezés megváltoztatásához, de a Szentszék államtitkársága és a román kormány diplomáciai fellépése meghátrálásra kényszerítette. Egy, a Tudósító folyóiratban megjelent cikkel vitatkozva, a mindig diplomatikusan fogalmazó Gyárfás Elemér is kitört: „téved abban, hogy a Státus megmentését a konkordátumnak köszönhetjük, sőt ellenkezőleg, a konkordátum felületes szövegezése tette lehetővé a támadásokat”. A Státus vagyoni jogait, ingatlanai kezelését a gyulafehérvári Ordinárius vette át, akire a konkordátum előírása alapján már vonatkozott a kultuszminisztérium ellenőrzési és felügyeleti joga, így évente be kellett mutatnia a költségvetést, a mérleget és a közgyűlések jegyzőkönyveit. Ráadásul a jövedelmek felhasználása felett a bukaresti érseknek, mint közvetlen joghatóságnak is volt felügyeleti és ellenőrzési joga. Az egyezmény megerősítette a vallás-, tanulmányi- és nyugdíj-alap, valamint a nagyszebeni Teréz-árvaház tulajdonjogát. A kolozsvári piarista (egyetemi) templom két pontban is érintve volt. Megszüntette a Státus szolgalmi jogát a templom egyik épületrészére, valamint lehetőséget biztosított a görög katolikus egyháznak, hogy minden vasárnap és ünnepnapokon szentmisét tarthasson a „görög-román tanuló ifjúság” lelki szükségleteinek kielégítésére. Ennek megvalósulásáról maga Majláth püspök tájékoztatta Pacelli bíborost. „Görög katolikus testvéreink a Könnyező Szűz Mária kolozsvári templomát augusztus 21. óta zavartalanul látogatják; mindkét rítuson tanulók az istentiszteleteken egymást követően részt vesznek”.

A Római Egyezmény része volt „A gyulafehérvári latin szertartású katolikusok egyházmegye tanácsának szabályzata” is. Az egykori – az egyszerűség kedvéért – Státus hatáskörét a közgyűlés és az igazgatótanács által gyakorolja. A közgyűlés egyházi és világi tagokból áll, akik az erdélyi katolikusok egyetemét képviselik. A közgyűlést az egyházmegye Ordináriusa vagy annak képviselője hívhatja össze. Tagjai felülbírálják és jóváhagyják az igazgatótanács működését. Az igazgatási szervezetként működő igazgatótanács elnöke az Ordinárius, tagságát a titkáron, meg az előadón kívül 8 egyházi és 16 világi tag alkotja. Munkájukért egyik grémium tagjai sem részesülhetnek díjazásban.

Az Accord értékelésénél megállapíthatjuk, hogy a magyar egyházat képviselő tárgyalók leleményessége nyitva hagyta az utat a jövőbeni kibontakozás felé. Azért lett olyan szűkszavú az egyezmény, hogy „átmenthessük a régi szervezetből mindazt, ami nem áll ellentétben a római egyezmény szövegével s aminek átmentése népünk, fajunk, nyelvünk, hitünk és kultúránk érdekében okvetlenül szükséges”.

Ghibunak és a hozzá hasonlóan gondolkodóknak az Accord kínálta megoldás sem felelt meg. Szerinte a megszületett megállapodás nem más, mint Románia szuverenitása elleni merénylet és az „irredenta” Státus győzelme. Ghibu jelzője a magyar katolicizmusról alkotott véleménye fényében teljességgel érthető. Szerinte a máshol nemzetközi vallás, Magyarországon mindig agresszíven nemzeti volt. Még Valeriu Pop válasza sem győzte meg, pedig nagyon sokatmondó volt az erdélyi miniszter felelete. Felelevenítette, hogy Pacelli bíboros az egyezmény aláírása utáni pohárköszöntőjében őt, mint a román kormány képviselőjét úgy üdvözölte, mint aki elmondhatja magáról, hogy „Veni, vidi, vici” (Jöttem, láttam, győztem).

A gyűlölettől elvakult Onişifor Ghibu kormányellenességig fajuló támadásaival elérte, hogy a román bíróságok nem ismerték el a Római Egyezmény törvényességét. Új elnevezésén, az Egyházmegyei Tanács néven szereplő Státust új intézményként kezelték, amit egy olyan jogügylet hozott létre, melyhez a törvényhozás nem járult hozzá. A kormány és az igazságügyi minisztérium támogató jogértelmezése ellenére a telekkönyvi hatóságok nemigen akarták a bejegyzéseket módosítani. A Státus ingatlanainál fennállt az elkobzás veszélye, ráadásul 1935-ben a görög katolikusok mégiscsak igényeket támasztottak. Majláth Gusztáv Károly koadjutor, utódlási joggal kinevezett segédpüspöke, Vorbuchner Adolf 1937. szeptember 25-én az egyházi vagyon cáfolhatatlan római katolikus eredetét igazoló memorandumot juttatott el Eugenio Pacelli államtitkárhoz, a későbbi XII. Pius pápához. Ghibu mesterkedéseinek következtében 1938-ban állami javak hűtlen kezelése címén hadbírósági eljárás indult az Egyházmegyei Tanács vezetői ellen. Az Apostoli Szentszék és a román kormány is az egykori Státus kérdésének megoldásán fáradozott. A rendezésre kiküldött vegyes bizottság munkájában Durcovici bukaresti érseki elnök és Gyárfás Elemér vett részt. Az erőfeszítések eredménnyel zárultak, 1940. március 2-án királyi rendeletben elismerték és ratifikálták a Római Egyezményt, az Accord-ot. A Státus nevén szereplő ingatlanokat végre átvezethették az újonnan megállapított – Egyházmegyei Tanács – nevére.

 

Felhasznált források és irodalom

 

Majláth Gusztáv Károly püspök levelezése. Érseki és Főkáptalani Levéltár, Gyulafehérvár.

 

Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene. Dicsőszentmárton, 1925.

Az Erdélyi Római Kath. Státus fontosabb jogtörténelmi okmányai. Cluj-Kolozsvár, 1926

Jakabffy Elemér: A konkordátum. In: Magyar Kisebbség, 1928. 12. sz.

Pál Gábor: Konkordátum és a katholikus magyarság. In: Magyar Kisebbség, 1928. 18. sz.

Gyárfás Elemér: A konkordátum és az erdélyi katholikusok. In: Magyar Kisebbség, 1929. 12. sz.

Az Erdélyi Katholikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 13.-iki ülésén. Cluj-Kolozsvár, 1932. (Klny.: Erdélyi Tudósító, 1932. 5. sz.)

Konkordátum és Római Egyezmény. Cluj-Kolozsvár, 1933.

Mészáros Czirill [Bitay Árpád]: Kritikai csevegések. O. Ghibu erdélyi róm. kath. tárgyú adatairól. I. füzet. Cluj-Kolozsvár, 1933.

Scheffler János: Az erdélyi Katolikus Státus küzdelmes húsz éve. Bp., 1941.

Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.

Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok, 1867-1940. Bern, 1989.

Virt László: Katolikus kisebbség Erdélyben. Bp.–Luzern, 1991. (Egyházfórum könyvei, 7.)

Marton József: A Szentszék és Románia konkordátuma 1927-ben. In: Erdélyi Múzeum, 1995. 1-2. sz.

Gergely Jenő: A pápaság története. Bp., 1999.

Marton József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár, 1999.

Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920–2000. Bp., 2001.

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,