A Miskolc határában fekvő Dudujka-völgybe álmodta meg az új szocialista egyetem képét a frissen hatalomra került kommunista vezetés 1949-ben. Politikai rabokkal is építtetve, a nagyhírű Selmeci Akadémia karait Sopronból áttelepítve, öntudatos szocialista mérnököket akartak képezni a Nehézipari Műszaki Egyetemen.

Az új egyetem létrehozását a nehézipar nagyarányú fejlesztése indokolta, amelyhez nagyszabású műszaki szakembergárdára volt szükség, akiknek a kiképzését azonban a Budapesti Műszaki Egyetem már nem tudta megoldani.

 

Miskolc városnak az új egyetem székhelyeként való kijelölése nem volt véletlenszerű. A város már ebben az időben is a magyar nehézipar egyik központja, lakosság számát tekintve az ország második legnagyobb városa volt, ugyanakkor az egyetlen a hozzá hasonló nagyságú magyar városok közül, amelyiknek nem volt egyeteme. A város vezetői már az első világháború előtt kérték, 1946-ban pedig memorandumban sürgették a kormánytól, hogy helyzeténél fogva megillető egyetemet kapjon a város. A szakemberszükséglet és a székhely egyben meghatározta az új egyetem műszaki, elsősorban nehézipari jellegét.

Az alapító törvény végrehajtásáért felelős szakminisztérium az új egyetem előírt kari összetételét úgy valósította meg, hogy a bánya- és kohómérnöki kar Sopronból, a szervezetileg a Budapesti Műszaki Egyetemhez tartozó bánya-, kohó- és erdőmérnöki karból kiválva települt át Miskolcra, és csak a gépészmérnöki kar volt teljesen új alapítású. Így a több mint kétszáz éves oktatási hagyományokkal rendelkező bánya- és kohómérnöki kar egy szervezeti egységbe került az új, kötöttségek nélküli gépészmérnöki karral, megteremtve ezzel egy nagy múltú, ugyanakkor fiatal és korszerű egyetemet. E hármassággal létrejöhetett az, hogy az ipar legfontosabb alapanyagait termelő bányászat, a nyersanyagokból félkész terméket készítő kohászat, és végül a gyártást befejező gépészet egy egységben működhetett az új Nehézipari Műszaki Egyetemen.

 

Az első tíz év a Miskolci Egyetem hőskorszaka volt, az egyetem létéért, megmaradásáért, működésért, az oktatásért való folyamatos küzdelem. A tervek, elképzelések ellenére ugyanis az új műszaki egyetem indítása súlyos nehézségekbe ütközött.

Az alapító törvény 1949. augusztus 19-én jelent meg. A tervek szerint az oktatásnak már szeptemberben el is kellett kezdődnie, de az indulás alapvető feltételei hiányoztak. Nem volt oktatói kar, nem volt még hallgatóság és nem voltak épületek. Ilyen körülmények között a bánya- és kohómérnöki kar átköltözése sem történhetett meg. Arra, hogy a három kar együtt működjön Miskolcon, egészen 1959-ig kellett várni.

Az oktatók többsége a Budapesti Műszaki Egyetemről és Sopronból érkezett, egy kisebb része pedig a miskolci üzemekből verbuválódott. A hallgatóságot a Budapesti Műszaki Egyetem felvételi vizsgáján megfeleltek közül irányították át. Egyetemi épületeknek a város adta át ideiglenesen a legnagyobb középiskoláját, a Fráter György (ma Földes Ferenc) Gimnáziumot, kollégiumi célra pedig egy szállodát.

Nemcsak az egyetem alapításának körülményei kényszerítették szinte emberfeletti erőfeszítésekre az oktatókat és a hallgatókat, hanem a következő évek eseményei is, így az elhúzódó építkezések és az egyetem szervezeti struktúrájának bizonytalanságai is.

Az oktatással egy időben elkezdődtek az építkezések a várostól távol eső Dudujka-völgyben. A nagyszabású tervek ellenére az építkezések már a kezdetektől nem a megfelelő ütemben, óriási csúszásokkal folytak. Így csak 1952-re vált lehetővé, hogy az ideiglenes városi oktatási épületekből az új egyetemi épületekbe költözhessenek az oktatók és a hallgatók. Az épületek még félig kész állapotban kerültek átadásra, befejezésükre újabb hosszú éveket kellett várni. A sokszor bizonytalan fűtési és áramszolgáltatási viszonyok közepette az oktatás óriási erőfeszítéseket igényelt. A félkész kollégiumi állapotok próbára tették a hallgatóság tűrőképességét. A tervekben megígért egyetemvárosi oktatói lakások nem épültek meg, több oktatót is más városból való ingázásra kényszerítve ezzel. Az egyetemváros és a város közötti megfelelő közlekedés kialakításának elhúzódása növelte a várostól való elszigetelődést. A rendezetlen környezet, a parkosítás hiánya évekig sivár, lehangoló egyetemvárosi hangulatot eredményezett. 

Mindezeket a nehézségeket tovább súlyosbította az, hogy az egyetemet megalapító törvény ellenére már az első tanév végére születőben volt egy párthatározat új, önálló, tatai székhelyű bányászati egyetem felállításáról. Az NME alapító jogszabályában a bánya- és kohómérnöki kar jogfolytonosságának a meg nem fogalmazása ugyanis komoly ellenkezést váltott ki a soproni oktatókban. Az erős soproni kötődéssel rendelkező oktatók - látva az elhúzódó miskolci építkezéseket - fizikailag is elképzelhetetlennek tartották a karok Sopronból való átköltözését. Ezeknek a problémáknak az orvoslására többször születtek tervek a bányamérnökképzés nem miskolci székhelyű megvalósításáról szakminisztériumi részről is. Mindez pedig bizonytalanságot idézett elő a kohómérnöki kar oktatóiban és az NME működésének egészében. A bányamérnöki kar átköltözésével ténylegesen háromkarúvá váló egyetem szervezeti megerősödése 1959-ben tette lehetővé az NME végleges meggyökeresedését Miskolcon.

Az embert próbáló fizikai körülmények és szervezeti bizonytalanságok ellenére a hőskorszak igazi teljesítménye mégis az volt, hogy az oktatás az első naptól kezdve egyetemi színvonalon folyt, és a hallgatóknak a kezdetektől egyetemi szintű tudásról kellett számot adniuk tanáraiknak, akik magasra tették a mércét. A hallgatók egyetemi polgárrá válását az jelentette, hogy professzoraikban meglátták és tisztelték a nagy tudású és maximális felkészültségű szakembereket, hittek bennük, és elhitték nekik, hogy itt, ezen  a helyen egyetemi oktatás folyik.