István barlang

Fekvése

A barlang Lillafüreden, a Bükk hegységbe bevágódó Szinva-völgyben található.

Felfedezés, kutatás, kiépítés

A barlang térképe

A barlang természetes bejárata a mûút feletti meredek hegyoldalban nyíló, 15 m mélybe nyúló üreg volt. A hagyomány szerint egy beleesett kutya nyomán behatolva fedezték fel. Kadic Ottokár 1913-ban a Bükk hegység barlangjaiban végzett ásatásai során ebbe, az akkor még csupán egyetlen terembôl álló barlangba is leereszkedett kötélhágcsók segítségével.

Az elsô feltáró kutatásra 1927-ben került sor, amikor kutatótárókkal sikerült a további, cseppkôképzôdményekben bôvelkedô szakaszokba bejutni. Hogy a nagyközönség számára is járható legyen, a mûút mellôl 52 m hosszú mesterséges tárót hajtottak a Nagy-terembe, a barlang elôször felfedezett tágas üregébe. Azután kiépültek a betonjárdák, lépcsôk, és bevezették a villanyvilágítást is. Igy 1931-ben megnyithatták a barlangot az idegenforgalom számára.

A második világháború során keletkezett súlyos károkat, a tönkrement világítást, a miskolci barlangkutatók igyekeztek rendbehozni, de a teljes felújításra és a korszerû világítás kiépítésére csak 1955-ben került sor, amit aztán 1974-ben és 1988-89-ben újból korszerûsítettek.

A barlangban késôbb is többször megkísérelték a járatok folytatásának feltárását, de csak kisebb szakaszokba sikerült bejutni. A jelenlegi végpont, a Pokol összefügg a mélyebben húzódó vízvezetô járatokkal, hiszen innen 1958 nyarán egy felhôszakadást követôen feltörô nagy menyiségû víz elöntötte és hordalékkak borította be az idegenforgalmi szakaszt, s a barlang mesterséges bejáratán kitódulva a mûúton keresztül zuhogott alá a Szinva-patak medrébe. 1974 ôszén is felnyomult itt a víz. A barlang folytatásának helye tehát ismert, a kérdés csupán az, hogy a barlangkutatóknak mikor sikerül áttörni a Pokol kapuján.


A barlang ismertetése

A barlang a Bükk-hegységi Nagy-fennsík északkeleti részén, Létrás-tetôn és az István-lápán keresztül nyugat-keleti irányban húzódó, jól karsztosodó triász idôszaki mészkôben kialakult patakos barlangrendszernek egy ôsi, de idôszakosan ma is mûködô árvízi forrásbarlangja.

A rendszerhez a fennsíkon számos aktív, idôszakosan mûködô, és már inaktív víznyelô is tartozik. Ezeknek kibontásával többhelyütt jutottak le a 100-200 m mélységben levô patakos szakaszig, melyek több km hosszban járhatók. Ezek kétség kívül az István-barlanggal azonos rendszert alkotnak, de közöttük egyelôre nem sikerült ember számára járható összefüggést felkutatni.

Ha 710 m-es hosszával nem is tûnik ki társai közül az István-barlang, de látványos cseppkôkincseivel annál inkább. A mészkô repedésein leszivárgó csapadékvizek oldott mésztartalmuk egy részét a barlangban lerakva, pompás álló és függö cseppköveket, gyönyörû oszlopokat és cseppkôbekérgezéseket hoztak létre, melyeknek változatos alakzatai megmozgatják a fantáziát, és a mesék tündérvilágát varázsolják a látogató elé.

Nagyon nagy kár, hogy a fényszórók hatására a hazai barlangok közül itt fejlôdött ki legnagyobb mértékben a lámpaflóra, azaz a falfelületeket elborító alga és mohabevonat. Ennek rendszeres eltávolításával, és a világítási rendszer 1988-89-ben történt átalakításával azonban napjainkra ez a káros jelenség jelentôs mértékben visszaszorult.


                              Eredeti szöveg: Hazslinszky Tamás
                            Html feldolgozás: Zelena Endre