Egy százötven éves vezércikk tanulságai egyház és konzervativizmus viszonyáról

 

A magyarországi pártalakulás hőskorában, éppen százötven esztendeje annak, hogy az akkori konzervatívok szócsövének számító Nemzeti Újság 1847. március 11-12-i számaiban két részes, terjedelmes vezércikket közölt „A clerus, mint a conservatív párt egyik alkotó eleme” címmel. A tanulmány méretű írás – melynek nyíltan vallott célkitűzése volt, hogy fokozott politikai szerepvállalásra serkentse a katolikus al- és főpapságot – nemcsak saját kora viszonyainak ismeretéhez ad érdekes adalékokat, hanem általánosságban vizsgálja az egyház és a politikum viszonyát, a téma pedig a későbbi korok közéleti kérdései szempontjából is szolgáltat máig érdekes tanulságokat és vet fel megválaszolandó kérdéseket.

Az 1848-as nagy események előestéjén hazánkban is megindult a közélet pártszerű keretekben való átalakulásának folyamata, vagyis az addigi laza szervezetű, jobbára személyes ismeretségeken alapuló érdekcsoportokat kezdték felváltani a szervezett, tagsággal és lefektetett programmal rendelkező politikai pártok. A folyamat persze éppen csak megindult a reformkorban, először 1846-ban a kormányzattal kapcsolatot kereső, mérsékelt illetve kifejezetten udvarhű erők alakították meg a Konzervatív, majd 1847-ben a Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Teleki László stb. vezette liberális reformerek az Ellenzéki Pártot. Mégis ez a kétpólusú hazai közélet már számos olyan országgyűlési illetve sajtóvitát produkált, melyeket joggal tarthatunk egy polgárosuló ország politikai életét meghatározó (ezért később újra felbukkanó) jellegzetességeknek. Ha kissé megkésve és botladozva, de a politizáló egyházi közvélemény is megkezdte helyét keresni az átalakuló viszonyok között, próbálta kialakítani érdekei érvényesítésének legmegfelelőbb stratégiáját. Ennek a törekvésnek a terméke a fentebb említett eszmefuttatás is, mely később szintén gyakran megfogalmazódó, máig érdekes kérdéseket boncolgatott.

Az egyébként remek időzítéssel (három nappal az 1847. március 15-i konzervatív, illetve azzal egyidőben tartott, meghatározó jelentőségű pesti ellenzéki tanácskozás előtt) megjelent vezércikket minden bizonnyal Andrássy József, a Világ c. lap korábbi konzervatív szerkesztője jegyezte. Ez önmagában fontos dolog: korábban ugyanis csupán a klérus tagjai hangoztatták az egyház politikai állásfoglalásait, az 1843-44. évi országgyűléstől azonban mindent elkövettek, hogy a főpapok, kanonokok személyes kapcsolatai, országos hivatali állásaik stb. révén a világi nemesség képviselőit is „megdolgozzák”, s utóbbiak ne csupán világi konzervatív elveket, hanem az egyház érdekeit is a nyilvánosság előtt képviseljék. Különösen fontosnak tartották, hogy sikeresen befolyásolják a közvéleményformáló eszközök és személyiség magatartását, egyrészt konkrét politikai követelések tekintetében (követeljék például a katolikus egyház tényleges jelenlétét ne csak az országgyűlés felső, hanem alsó házában is; a főpapság intézményes jelenlétét az ország irányításában, az oktatás valamennyi szintjén stb.), másrészt közös eszmei-ideológiai elvek tekintetében. Vagyis hivatkozzanak rendszeresen a magyarság és a katolicizmus történelmi egymásrautaltságára, az egyház mindenkori (!) pozitív történelmi szerepvállalására – ebből következően arra a „logikus” következtetésre, hogy az aktuálpolitikai kérdésekben is igaza van stb.

A konzervatív publicista a politizáló egyháziak programjának megfelelően arról értekezett, hogy a katolikus klérust nem csak a „kétezer éves” történelmi hagyományok predesztinálják a liberálisokkal szemben a Habsburg-kormányzat táborába, hanem aktuális politikai érdekeik is ezt kívánják. (Ne feledjük, a katolikus egyház nem csak azt sérelmezte, hogy az ellenzék egyenjogúsítani kívánja a protestánsokat, a görögkeletieket, tolerálni a zsidóságot, hanem az is, hogy Deákék polgári programjából logikusan következett a főpapság valamennyi társadalmi-politikai kiváltságának elvesztése illetve átrendeződése. Hallani sem akartak például arról, hogy lemondjanak a tizedből származó bevételekről, a kiterjedt nagybirtokhálózatból fakadó előjogokról, az állam irányításának közvetlen lehetőségéről, az alanyi jogon járó törvényhozási képviseletről, társadalomfelettiséget jelentő kiváltságaikról jogi eljárások esetén stb.) Az egyháziak a liberális ellenzéket általában képmutató és a megsemmisüléssel fenyegető egyházpolitikai tervekkel vádolták – holott a legmerészebb elképzelések is pusztán az egyenjogúság kimondását és gyakorlati megvalósítását jelentették –, melyekkel szemben Andrássy a hivatalos egyházi álláspontot visszhangozva leszögezte, hogy „a magyar clerusnak alkotmányos élete csak a conservatív pártban vagyon”, s e két fél közötti viszonyt – lényegében a hazai pártpolitika teoretikusai sorában az elsők között – a „természetes szövetség” jelenségeként értelmezte. Mindezt kiegészítette azzal is, hogy nem csak a katolikus egyház számára egyértelmű szükségszerűség egy emberként a Konzervatív Pártba való tagolódás, hanem a párt számára is nélkülözhetetlen az egyház szövetsége, vagyis a (feudális kiváltságok fenntartásával és a polgárosodás teljes elutasításával azonosított) „fontolva haladás” nem létezhet a katolicizmus érdekeinek erőteljes felvállalása nélkül sem. Ez utóbbi üzenet pedig egyértelműen a konzervatívok vezetőinek szólt, akik korábban vonakodtak a katolikus egyház (tény: a reformkorban rendkívül népszerűtlen) érdekeit nyíltan fel vállalni.

Ugyanezt fogalmazta meg egyébként szintén a Nemzeti Újság hasábjain Lipthay Sándor szerkesztő is egy, az egyháziak megyegyűlési befolyásának megőrzését illetve növelését célzó vezércikkhez írott jegyzetében: „A kath.[olikus] clerusnak állásánál fogva egyenes hivatása, hogy a conservatív pártnak természetszerű frigyese legyen; azonban ellenkezőleg egyenesen és határozottan kimondjuk, hogy a conservatíveknek is át kell azt látniok, miszerint a clerus nélkül nem lehet politikai tartósb jövendőjük, miután e nélkül lehetetlen szilárd majoritásra vergődniök... E kölcsönös frigyből virágozhatik csak föl a haladásnak azon neme, mellyet minden hű polgárnak kell óhajtania!”

Ami pedig Andrássy tanulmányának a későbbi egyházpolitikai eseményekre vonatkozó eleven tanulságait illetik, csak a két legfontosabbat idézzük fel. Először is, már akkor felmerült, hogy az egyház foglalkozzon-e egyáltalán a (napi) politika kérdéseivel, hiszen elvben a feladata a társadalom egészének – az időnek alá nem rendelt dogmák alapján történő – szolgálata. Mégis az akkori kortársaknak úgy tűnt, hogy a katolikus egyház nem csupán (sőt nem elsősorban) egyfajta szellemi közösség, hanem sokkal inkább olyan hierarchikus felépítésű intézmény, mely a mindenkori társadalmi-hatalmi viszonyok alakításában nagyon is érdekelt, különösen a feudalizmus viszonyai között, mely a papságnak földbirtokot, kiváltságokat stb. biztosított. A cikk szerzője szerint „a clerus alkotmányunk főtényezője”, így értelmetlen dolog arról beszélni, hogy az egyház ne foglaljon állást valamely politikai erő mellett illetve mások ellenében. Semlegességet nem tudhat és nem is akarhat vállalni – mondták –, hiszen saját hatalmi-politikai érdekeinek képviseletét nem tudja mindenkitől egyszerre elvárni. Persze százötven év alatt sokat változott a világ, benne egyház és állam viszonya is, hiszen a XX. században a katolikus egyház mindig is azt hangoztatta, hogy pártsemleges, nem kívánja magát egyik politikai erő mellett sem elkötelezni, vagy magát a pártpolitikába beleártani. A reformkor vége felé viszont a katolikus egyház nyíltan politizáló vezető személyiségei még azt szögezték le, hogy az egyháznak szüksége van a pártpolitizálásra. A történelem azóta számtalanszor igazolta, hogy bár az egyház társadalmi téren részt vállal a szegények támogatásából, a betegápolásból vagy az iskolai oktatásból, nyilvánvaló, hogy az általánosságok szintjét meghaladó konkrét hatalmi-közéleti kérdésekben érdekeinek megvalósulását inkább várhatja egy párttól, mint az azzal szembenállótól. (Szkeptikusan utalva az elmúlt negyven évre azt is mondhatnánk, hogy az egyházak felett álló párt rendszere megvalósíthatónak bizonyult, a pártok feletti egyházé kevésbé.)

Másodszor pedig, ha az egyház – mely mindig első helyen hivatkozott kétezer éves történelmének, hagyományának legitimáló erejére – akarva-akaratlan támogatott egy politikai erőt, akkor az leginkább csak a mindenkori konzervatív irányzatok egyike lehetett, hiszen utóbbiak szükség esetén gyakran helyezték az ország tényleges társadalmi-politikai szükségletei elé a történelmi előjogokra való hivatkozást. A reformkorban, amikor múltunk megbecsült nagyjai (Kossuth, Deák, Széchenyi, Batthyány stb.) az ország polgári átalakulásáért indultak harcba, a feudalizmus lebontását célzó igyekezetükben szükségképpen kerültek szembe az annak kiváltságait élvező, hagyományosan udvarhű katolikus klérussal, mely természetes szövetségeseként méltatta a Dessewffy Emil, Szécsen Antal stb. vezette Konzervatív Pártot. Mind az egyházi vezetés, mind a Konzervatív Párt már a reformkorban is vad ateista támadásnak, az egyház kiirtására tett kísérletnek értékelt minden olyan törvényjavaslatot vagy politikusi nyilatkozatot, mely a polgári jogegyenlőség jegyében a protestánsok vallásszabadságára, a katolikus egyház törvényfelettiségének megszüntetésére, az egyházi tized vagy a kiterjedt püspöki uradalmak felülvizsgálatára utalt. Kossuthékat forrófejű pusztítóknak tekintették, akik meggondolatlanul romba döntik a történelmi kiváltságokat, a „kétezer éves” egyházat, pedig valójában erről szó sem volt. (Az idézett cikk például jellemzően így írt: „az új korszellem szabadságának ernyőzete alatt az elégületlenek megtámadák a kereszt bajnokait.”) Mindennek érdekes adaléka, hogy a dualizmus idején az egyházi vezetés minden követ megmozgatott olyan – később is maradandónak bizonyult – polgári törvények életbe lépése ellen, mint az állami anyakönyvezésről és házasságkötésről, a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló rendelkezések stb.

Vagyis teljesült az egykori Nemzeti Újság publicistájának várakozása: politikai szerepvállalását illetően a múltban a katolikus egyház legtöbbször valóban „a conservatív párt egyik alkotó elemének” bizonyult.

 

Fazekas Csaba

(1997)