Demonstrációk és demokráciák

 

Az április első hétvégéjére tervezett politikai nagygyűlésekkel kapcsolatosan nagy a készülődés a győzelemre leginkább esélyes két párt háza táján. Az elhangzó nyilatkozatokból úgy tűnik, valamennyi politikai erő a választások kimenetele szempontjából döntő jelentőséget tulajdonít a tömegrendezvények ilyen vagy olyan hatásának. Különösen felértékeli az izgalommal várt programokat a tény, hogy az elmúlt években a jobboldal által alkalmazott eszközt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is a siker reményében kívánja bevetni. Jobboldali politikusok és politikai elemzők nyilatkozatai kapcsán érdemes végiggondolni a demokrácia és a köztéri demonstrációk viszonyát, hiszen érezhetően még két-három hete sem számítottak arra, hogy a baloldal a kampányfinisben ki mer menni a Fidesz (és korábban a MIÉP) privilégiumának tekintett terepre: az utcára.

Szögezzük gyorsan le, hogy a politikai álláspont vagy annak megjelenítésére hivatott emblematikus pártvezér tömegrendezvényekkel való hitelesítésének igénye önmagában még semmiféle demokratikus elkötelezettséggel nem hozható összefüggésbe. Az elkötelezettségüket nyilvánosan is kinyilvánítani hajlandók és a választópolgárok száma ugyanis nem fedi egymást, mint erre korábbi választásaink is bőven hoztak példákat. Nem igaz az a jobboldali politikai vélekedés, miszerint a pártállami rendszerek féltek volna a tömegek utcai jelenlététől. Épp ellenkezőleg, Hitler és Mussolini ugyanúgy szeretett tízezrek jelenlététől megittasodni, mint Sztálin, Rákosi, Kádár vagy Ceauşescu, ami a hatalomnak a rendezvények motivációjához fűződő felfogását akkor sem árnyalja, ha a tömeget alkotó egyének közterekre vonulásában nem feltétlenül az önkéntesség volt a mozgatórugó.

Nem igaz az sem, hogy az 1980-as évek végének rendszerváltása nélkülözte volna a társadalom spontán (utcai) akaratnyilvánításának támogatását. Igaz, hogy „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, mert nem is volt rá szükség, s az átmenet hazánkban békés úton, tárgyalóasztal mellett, a politikai erők szívós, de tiszteletet parancsoló, demokratikus irányú alkudozásának köszönhetően valósult meg. De azért a romániai falurombolás elleni 1988. júniusi demonstrációtól és a vízlépcső-ellenes felvonulásoktól az 1989. március 15-i ünnepségeken, diákmozgalmakon át a köztársaság október 23-i kikiáltásáig számos tömegrendezvény támasztotta alá a demokratikus átmenetet annak 1990 tavaszán való bekövetkezéséig. A valóságnak nem felel meg továbbá az a konzervatív önigazolás sem, hogy a „baloldal” zsigerből idegenkedne az utcától (mondván, fél attól, hogy a támogatottságának mértékét vagy annak hiányát sugalló akció csorbíthatja népszerűségét), erre is hozhatók ellenpéldák a Demokratikus Charta 1992-es megmozdulásától a szakszervezetek felvonulásán át az MSZP 2002-es városligeti gyűléséig. Nem nevezhető a demokratikus politikai kultúra fogyatékosságának, hogy nyugati demokráciákkal ellentétben nálunk kevesebb az utcai barikádharc, autóborogatás és kirakatbetörés a politikai vélemény-nyilvánítás jeleként – ennek inkább örülni kellene.

Sokak közvélekedésével ellentétben, a demokrácia nem azonos a tömegek széles körű támogatásának kinyilvánításával, s erre a 20. (illetve már a 21.) századi magyar történelem is bőven kínál példákat. A politikának az „emberek között a helye” – hallhattuk jobboldali pártoktól az elmúlt időszakban nem egyszer, de ez a kijelentés nemcsak az önigazolás leplezetlen szándéka miatt számít tipikus féligazságnak, egyben veszélyesnek is. Tudatos szereptévesztés húzódik ugyanis mögötte, hiszen nem akar különbséget tenni aközött, hogy az utcára hívott tömeg a demokratikus (parlamentáris) döntéshozatal létjogosultságát hitelesíteni, vagy épp azt megkerülni, esetleg épp helyettesíteni kívánja. A honi jobboldal – különösen a 2002. április 9-én, a Testnevelési Egyetemen tartott gyűléstől – számos alkalommal tett olyan nyilatkozatot, ami a parlament szerepének relativizálását szolgálta a „magyar emberek” össznépi (vélelmezett) akaratával szemben, és utcai felvonulásainak olyan szerepet szánt, ami a tömegek jelenlétével a demokratikus úton választott hatalomgyakorlás legitimitásának halványítását célozta. Utóbbi tehát nem keverendő össze a voksolás előtti, vagyis két parlamenti ciklus közötti nagygyűlésekkel (ez a Fideszére is igaz), mint ahogy a hatalom megszerzése iránti igényt kinyilvánító korábbi jobboldali rendezvények sem a pusztán valamely értéket nyomatékosan kifejezni hivatott demonstrációktól. (Akkor sem, ha utóbbiak nyilván nem függetlenek politikai szervezetektől.)

Ha az „utcai” politikát a demokrácia koordinátarendszerében el akarjuk helyezni, fontos tisztázni, hogy mi az a valós ok, motiváció, szándék, ami a szervező politikusok lelkében meghúzódhat. Mint ahogy azt is fontos őszintén végiggondolni, hogy ha az egyszerű polgár úgy határoz, elmegy valamelyikre, valójában mi is indította erre a döntésre.

Fazekas Csaba

 

(2006. március 29.)