Demonstrációk és
demokráciák
Az április első hétvégéjére tervezett
politikai nagygyűlésekkel kapcsolatosan nagy a készülődés a győzelemre
leginkább esélyes két párt háza táján. Az elhangzó nyilatkozatokból úgy tűnik,
valamennyi politikai erő a választások kimenetele szempontjából döntő
jelentőséget tulajdonít a tömegrendezvények ilyen vagy olyan hatásának.
Különösen felértékeli az izgalommal várt programokat a tény, hogy az elmúlt
években a jobboldal által alkalmazott eszközt Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök is a siker reményében kívánja bevetni. Jobboldali
politikusok és politikai elemzők nyilatkozatai kapcsán érdemes végiggondolni a
demokrácia és a köztéri demonstrációk viszonyát, hiszen érezhetően még
két-három hete sem számítottak arra, hogy a baloldal a kampányfinisben ki mer
menni a Fidesz (és korábban a MIÉP) privilégiumának tekintett terepre: az
utcára.
Szögezzük
gyorsan le, hogy a politikai álláspont vagy annak megjelenítésére hivatott emblematikus pártvezér tömegrendezvényekkel való
hitelesítésének igénye önmagában még semmiféle demokratikus elkötelezettséggel
nem hozható összefüggésbe. Az elkötelezettségüket nyilvánosan is kinyilvánítani
hajlandók és a választópolgárok száma ugyanis nem fedi
egymást, mint erre korábbi választásaink is bőven hoztak példákat. Nem igaz az
a jobboldali politikai vélekedés, miszerint a pártállami rendszerek féltek
volna a tömegek utcai jelenlététől. Épp ellenkezőleg, Hitler és Mussolini
ugyanúgy szeretett tízezrek jelenlététől megittasodni, mint Sztálin, Rákosi,
Kádár vagy Ceauşescu, ami a hatalomnak a rendezvények
motivációjához fűződő felfogását akkor sem árnyalja, ha a tömeget alkotó egyének közterekre vonulásában nem feltétlenül az
önkéntesség volt a mozgatórugó.
Nem igaz az
sem, hogy az 1980-as évek végének rendszerváltása nélkülözte volna a társadalom
spontán (utcai) akaratnyilvánításának támogatását. Igaz, hogy „nem tetszettünk
forradalmat csinálni”, mert nem is volt rá szükség, s
az átmenet hazánkban békés úton, tárgyalóasztal mellett, a politikai erők
szívós, de tiszteletet parancsoló, demokratikus irányú alkudozásának
köszönhetően valósult meg. De azért a romániai falurombolás elleni 1988.
júniusi demonstrációtól és a vízlépcső-ellenes felvonulásoktól az 1989. március
15-i ünnepségeken, diákmozgalmakon át a köztársaság október 23-i kikiáltásáig
számos tömegrendezvény támasztotta alá a demokratikus átmenetet annak 1990
tavaszán való bekövetkezéséig. A valóságnak nem felel meg továbbá az a
konzervatív önigazolás sem, hogy a „baloldal” zsigerből idegenkedne az utcától
(mondván, fél attól, hogy a támogatottságának mértékét vagy annak hiányát
sugalló akció csorbíthatja népszerűségét), erre is hozhatók ellenpéldák a
Demokratikus Charta 1992-es megmozdulásától a szakszervezetek felvonulásán át az
MSZP 2002-es városligeti gyűléséig. Nem nevezhető a demokratikus politikai
kultúra fogyatékosságának, hogy nyugati demokráciákkal ellentétben nálunk
kevesebb az utcai barikádharc, autóborogatás és kirakatbetörés a politikai
vélemény-nyilvánítás jeleként – ennek inkább örülni kellene.
Sokak
közvélekedésével ellentétben, a demokrácia nem azonos a tömegek széles körű
támogatásának kinyilvánításával, s erre a 20. (illetve már a 21.) századi
magyar történelem is bőven kínál példákat. A politikának az „emberek között a
helye” – hallhattuk jobboldali pártoktól az elmúlt időszakban nem egyszer, de
ez a kijelentés nemcsak az önigazolás leplezetlen szándéka miatt számít tipikus
féligazságnak, egyben veszélyesnek is. Tudatos szereptévesztés húzódik ugyanis
mögötte, hiszen nem akar különbséget tenni aközött, hogy az utcára hívott tömeg
a demokratikus (parlamentáris) döntéshozatal létjogosultságát hitelesíteni,
vagy épp azt megkerülni, esetleg épp helyettesíteni kívánja. A honi jobboldal –
különösen a 2002. április 9-én, a Testnevelési Egyetemen tartott gyűléstől – számos
alkalommal tett olyan nyilatkozatot, ami a parlament szerepének relativizálását szolgálta a „magyar emberek” össznépi
(vélelmezett) akaratával szemben, és utcai felvonulásainak olyan szerepet
szánt, ami a tömegek jelenlétével a demokratikus úton választott
hatalomgyakorlás legitimitásának halványítását célozta. Utóbbi tehát nem
keverendő össze a voksolás előtti, vagyis két parlamenti ciklus közötti
nagygyűlésekkel (ez a Fideszére is igaz), mint ahogy a hatalom megszerzése
iránti igényt kinyilvánító korábbi jobboldali rendezvények sem a pusztán
valamely értéket nyomatékosan kifejezni hivatott demonstrációktól. (Akkor sem,
ha utóbbiak nyilván nem függetlenek politikai szervezetektől.)
Ha az „utcai”
politikát a demokrácia koordinátarendszerében el akarjuk helyezni, fontos
tisztázni, hogy mi az a valós ok, motiváció, szándék, ami a szervező
politikusok lelkében meghúzódhat. Mint ahogy azt is fontos őszintén
végiggondolni, hogy ha az egyszerű polgár úgy határoz, elmegy valamelyikre,
valójában mi is indította erre a döntésre.
Fazekas
Csaba
(2006.
március 29.)