„Az országháborítók itt is megjelentek...” Gondolatok a „destruktivitás” történelmi hátteréről

 

Manapság elég sok sajtóorgánumban olvasható, közéleti fórumon hallható ez a sokak számára nehezen értelmezhető, de mindenképp valami negatívumot sugalló jelző: destruktív. A Horthy-korszakban hivatalos „keresztény-nemzeti” ideológia megteremtője, Prohászka Ottokár rendszeresen a „zsidó destrukciót” ostromolta. A legutóbbi időkben Magyarországon elsősorban a kisegyházakkal kapcsolatban hangzott el – már a parlamentben is, s például az egyházalapítás kritériumait szigorítani akaró honatyák hivatalosan is a „destruktivitás” alapján kívánnak a törvény szigorával fellépni. (1993-ban e jelző elég indokot jelentett például ahhoz is, hogy már elismert vallásfelekezetek állami támogatását is megvonják.) Általában is elmondható azonban, hogy a destruktivitás vádjának megfogalmazódása nem közömbös vagy következmények nélküli dolog, hanem annak minden esetben nagyon is valóságos, kézzelfogható velejárói lehetnek a megvádolt közösség életében. Illetve véleményem szerint a destruktivitás alaptalan hangoztatásának gyakorisága és „hangereje” egyben érzékletesen jellemzi is azt a kort, amelyben elhangzik, azt a személyt, vallási és/vagy politikai csoportot, amely másokra ezt a jelzőt aggatja.

I. Mindenekelőtt magát a fogalmat kell tisztáznunk. A „destruktív” csak hozzávetőlegesen a „konstruktív” ellentéte, lényegében annyit jelent: romboló, pusztító, bomlasztó, olyan személy, gondolkodás illetve magatartás, amely valamilyen egységes, kívánatos közösség belső kohézióját nem is annyira látványosan, mint inkább kitartó rozsdarágással feloldja. A múltban egyik legfontosabb jellemzője, hogy általában nem egzakt, konkrét tények alapján leszűrt következtetésként, hanem nemzeti vagy felekezeti elfogultságból fakadó vádként hangzott el, s minden esetben valamiféle hatalmi pozícióban lévő személy vagy csoport (olykor nem is tudatos) megfogalmazásában. A harmadik lényeges dolog, hogy azok, akik mások destruktív veszélyére figyelmeztetnek, mindig az általuk irányított vagy irányítani szándékozott embercsoport (egyház, széles társadalmi réteg, nemzet vagy akár az egész emberiség) ideálisnak elképzelt egységében gondolkoztak. Erre a rendszerre eklatáns példát nyújt a középkori pápaság, a modern hatalmi szinten megjelenő nacionalizmus stb. A lényeg, hogy küldetéstudattól áthatott vezetők szükségszerűen mindenkire, aki lelki vagy tényleges irányító szerepüket, hatalmukat nem fogadja el, úgy tekintenek, mint aki az emberek harmonikus, olajozottan működő, ideologikus alapon álló egységét bomlasztják, szét akarják verni, vagyis destruktívak.

Fontos jellemző továbbá, hogy a történelmi eseményekre hatást gyakorló destruktivitás-vádak mindig valamilyen vallási vagy etnikai kisebbségre vonatkoztak, vagyis az ideológiai monopóliumban gondolkozó vezetők olyanoknak tulajdonították a rendszerük szétbomlasztására irányuló terveket, akik markánsan körülrajzolható és számszerűen kisebb csoportot alkottak. A „veszélyes”, „egységünket bomlasztó” elemek létét, az „ellenség köztünk van” hangoztatását, egyáltalán a téma napirenden tartását két – a hamisan értelmezett küldetéstudatból fakadó – igény tartotta életben illetve vetette fel újra és újra: egyrészt így mindig volt kire hárítani a kívánatos egység sikertelenségének ódiumát, másrészt alkalmasnak bizonyult az említett ideológiai monopóliumból szükségszerűen fakadó ellenségkép fenntartására, a velük való ijesztgetésre. A destruktivitás vádjának mindenkori velejárója továbbá, hogy megfogalmazói a „bomlasztókkal” szemben a velük kapcsolatos valóság megismerésének szándéka, a legkisebb párbeszéd kezdeményezése helyett mindenkor diszkriminatív eszközökhöz igyekeztek folyamodni, céljaik elérése érdekében.

A fenti tényezőkből összeálló destruktivitás-képlet a történelem és napjaink eseményeiben jóval nagyobb szerepet kap, mint a kifejezés maga, gondoljunk csak a kelet-európai nacionalizmusok „útjában álló” etnikai szigetek „nemzetveszejtő” szerepével ijesztgető politikusaira és ténykedésük következményeire. A múltban a bomlasztó tevékenységet az esetek jelentős részében két csoportnak tulajdonították: a zsidóságnak és a különböző, az államhatalommal szembenálló vallásfelekezeteknek, közkeletű szóval: a „szektáknak”.

II. A destruktivitás hangoztatása nem kortárs vagy modern jelenség, hanem nagyon is régi. Kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy egyidős az államalkotó emberiséggel, az Ó- és Újszövetséggel azonban mindenképp. Érdemes felidézni például, hogy amikor a fogságból hazatérő zsidók hozzáfogtak a templom és Jeruzsálem újjáépítéséhez, a rájuk féltékeny népek azzal vádolták őket, hogy puszta tevékenységük a birodalom egységet bomlasztja. Véleményüket nem tartották meg maguknak, hanem azt (nagy hatalommal bíró állami tisztviselők útján) az uralkodó tudomására is hozták: „Tudatjuk mi a királlyal, hogy ha ez a város megépülend és a kőfalak elkészülnek: ennek miatta birtokod a folyóvízen túl nem lészen.” (Ezsdrás könyve, 4:16.) Az alaptalan, bomlasztó vád elég volt ahhoz, hogy Artaxerxes király fellépjen a zsidóság törekvései ellen.

Történelmi források tanúsága szerint is a Jézus Krisztus evangéliumát hirdető első keresztényekkel szemben gyakran megfogalmazódott, hogy romboló, pusztító tevékenységet fejtenek ki a római birodalom lakói között. Nem kívánnánk részletes teológiai fejtegetésbe kezdeni, érdemes azonban e tekintetben a Szentírás néhány megfogalmazását megvizsgálni. Az Apostolok Cselekedetei szerint, amikor Pál apostol Thesszalonikában hirdette az evangéliumot, „a zsidók, kik nem hisznek vala, irigységtől felindíttatván, és maguk mellé vévén a piaci népségből némely gonosz férfiakat, és csődületet támasztván, felháboríták a várost; és a Jáson házát megostromolván, igyekeztek őket kihozni a nép közé. Mikor pedig őket nem találák, Jásont és némely atyafiakat vonszolák a város elöljárói elé, kiáltozva, hogy ezek az országháborítók itt is megjelentek; kiket Jáson házába fogadott: pedig ezek mindnyájan a császár parancsolatai ellen cselekesznek, mivelhogy mást tartanak királynak, Jézust.” (Apostolok Cselekedetei, 17:5-7.) A történetből világosan látszik, hogy egyrészt a thesszalonikai lakóknak voltak már információik a kereszténység terjedéséről („itt is megjelentek”). Másrészt az evangélium hallgatása nyomán úgy érezték, hogy náluk mindenki nyugodtan élné a maga életét, dolgozna stb., vagyis működne egy feltételezett, kiegyensúlyozott egységes rendszer, ha a keresztények nem fejtenék ki bomlasztó tevékenységüket. Az „országháborítók” kifejezés mutatja, hogy a keresztényeknek az emberek ideálisnak elképzelt életét felhánytorgató tevékenységet tulajdonítottak. Továbbá figyelemreméltó, hogy a hétköznapjaik felforgatását sérelmező polgárok nem maradtak meg az elméleti egyet nem értés szintjén, hanem (a csőcselék segítségét sem utasítva el) a tettlegesség eszközeivel igyekezték veszélyeztettnek vélt életfelfogásukat a hívőktől megóvni.

De nemcsak a keresztényeknek, hanem magának Jézus Krisztusnak is el kellett viselnie a destruktív megbélyegzést. Gyakran vádolták azzal, hogy tanításaival korának vallási-felekezeti-nemzeti egységét bomlasztja, s ezt főleg a farizeusok, hatalmukra féltékeny vallási vezetők fogalmazták meg. Elítéltetésének (az evangélium leírása szerint hamis tanúkkal képviselt) közvetlen kiváltó oka is volt, mikor a jeruzsálemi templomról azt állította: három nap alatt fel tudja építeni. Kijelentésével a főpapok megítélése szerint Izrael vallási egységének szimbólumát, és az azt megtestesítő papság hatalmát kérdőjelezte meg. (Ld. pl. Máté evang. 26:59-61.) Ugyanezzel a váddal illették egyébként István vértanú diakónust is: „És állatának hamis tanúkat, kik mondának: Ez az ember nem szűnik meg káromló beszédeket szólni e szent hely ellen és a törvény ellen. Mert hallottuk, amint azt mondá, hogy az a názáreti Jézus ezt a helyet elrontja, és megváltoztatja a ceremóniákat, melyeket adott nékünk Mózes.” (Apostolok Cselekedetei, 6:13-14.) A példák hosszan szaporíthatók, a destruktív megbélyegzés fentebb részletezett összetevői azonban már ezekben a történetekben is kimutathatók: ellenőrizetlen, hamis információkon alapuló vádak, az elképzelt emberi egység elutasítása, tettleges fellépés stb.

III. A kereszténység első évszázadaiban, a római birodalom viszonyai között gyakran úgy tűnt, hogy a Krisztuskövetők elutasítják a Róma által képviselt birodalmi egységet. Nemcsak tanaik, hanem puszta létük miatt is, hiszen az első keresztények nem vetették alá magukat semmilyen más vallás parancsolatainak, példátlan méretű üldözéseket is vállalva ezzel. Ez a motívum (a keresztények, mint a római birodalom egységének bomlasztói) is olyan elem, amely már Jézus Krisztussal kapcsolatban is megfogalmazódott.

A destruktivitás történetében sajátos helyet foglal el az I. (Nagy) Constantinus által kiadott milánói edictum (Kr. u. 313), amelyben azáltal, hogy a birodalom népei számára vallásszabadságot biztosított, lényegében megnyitotta a kaput a kereszténység államvallássá válásához. A nyílt üldözések megszűnése a gyakorlatban hamar az állam és a keresztény egyház egyre szorosabb kapcsolatát, lényegében összefonódását, szimbiózisát idézte elő. Az állam gyakorlatilag az egyház rendelkezésére bocsátotta hatalmi apparátusát, fegyveres erejét, az egyház pedig lelki, szakrális funkcióit az állam érdekeinek érvényesítése szolgálatába állította. A két szféra összefonódása szükségszerűen hozzájárul az ideologizált egység-elképzelések, és így az azokat veszélyeztető közösségek destruktivitását hangoztató nézetek átalakulásához és megszaporodásához. (Állam és egyház történelmi összefonódását egyébként a történetírás legtöbb irányzata – beleértve általában a katolikus történetírást is – elismeri, tényként kezeli.)

Az állam oldaláról Constantinus minden bizonnyal a keresztény egyházban látta a roskadozó birodalom egységét újraötvöző egyik tényezőt. Fontos azonban, hogy az uralkodói óhajt kifejező egységet már a kereszténység látványos szerepváltása sem hozhatta létre (nyilván nem a destruktív közösségek megléte miatt): 395-ben végleg két részre szakadt. Tanulságos azonban állam és egyház összefonódásának az utóbbira gyakorolt hatását is az egység szempontjából megvizsgálni. Valamennyi felekezetnek, a zsidóságnak és kereszténységnek egyaránt fontos feladat, hogy hívei között egyetértés legyen. Ez azonban minden esetben a hívők szellemi egységének biztosítását jelenti, a constantinusi fordulat nyomán pedig a keresztény egyházban előtérbe került, majd lényegében kizárólagossá vált a szervezeti egység hangsúlyozása. Vagyis a konzerváló erőt nem a hívők szellemi közössége, a hitbeli meggyőződésben és életvitelben megmutatkozó egysége jelentette, hanem a külsődleges ceremóniák, az egyházszervezet kiépítése, a hierarchia tekintély-megtartó erejébe vetett bizalom. Ekkor vette kezdetét az a felfogás is, miszerint az egyház tagja nem az, aki szívvel-lélekkel követi annak tanítását, hanem az, aki nyíltan nem utasítja el azt illetve annak szervezetét, vezetőit. Ha ugyanis ez utóbbit megteszi, az egyház szemében a kívánatos keresztény „egység” bomlasztójává válik.

IV. Visszatérve a későrómai-koraközépkori egyház történetére, elmondhatjuk, hogy a hatalmi tényezővé vált kereszténység hozzávetőlegesen a VIII. századig az egységet bomlasztó, destruktív személyekkel, közösségekkel szemben nyíltan nem lépett fel, Róma vallási vezetője ugyanis nem rendelkezett elegendő világi hatalommal, nem számított jelentős politikai tényezőnek. Ebben az időben beszélhetünk viszont a „destruktivitás” egyik első nagyhatású elméleti tisztázásáról, amely a korai egyházatyák közül elsősorban Augustinus (Szent Ágoston, 354-430) hippói püspök nevéhez fűződik. Úgy vélte (főleg „De civitate Dei” – „Isten városáról” c. művében), hogy az egyház egy adott egységet képez, s legfőbb feladata, hogy másokat ebbe az egységbe bekapcsoljon. A donatistákkal kapcsolatban egyszer így írt: „Az valóban helyesebb, ha tanítjuk az embereket és így vezetjük el őket az Isten tiszteletére, mint ha megfélemlítéssel és büntetéssel kényszerítjük őket. De abból, hogy az előző módszer jobb embereket szül, nem következik, hogy azokat, akik ellenállnak, el kell hanyagolnunk. (…) Hogyha tehát azzal a hatalommal, amelyet az egyház a maga idejében isteni rendelkezés útján nyert és vallásos érzésű és hívő királyok által gyakorol – eszköz lehet arra, hogy kényszerítse bejönni azokat, akik az utaknál és a kerítéseknél vannak – azaz az eretnekeket és szakadárokat, akkor ne kifogásolják a kényszer alkalmazását.” Nyilvánvaló tehát, hogy Augustinus az egységet szervezeti oldalról közelítette meg, s az egyház nemcsak jogának, hanem kifejezetten kötelességének nevezte a szervezeten kívüliek (eretnekek és szakadárok) bekényszerítését. Vagyis Ágoston már eljut oda, hogy az egyházzal azonosított szervezeti egység bomlasztását bűnnek tekinti, s az egyénnek nem Istennel, hanem az egyházzal való kapcsolata elsődlegességét hangsúlyozza.

V. 757-től a frank uralkodók birtokadományaival létrejött a római pápa vezetése alatt az egyházi állam. A barbár népek letelepedésével hozzávetőlegesen a X. századra kialakult a keresztény Európa középkori állami struktúrája. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy a római birodalom romjain megjelent népek felvették a keresztény vallást, amely számukra egyben a megmaradás egyik legfontosabb lehetőségét is jelentette. (Gondoljunk csak Szent István tevékenységére.) Nyilvánvaló azonban, hogy ezen népcsoportok kereszténység-felvétele nem azonosítható a belső meggyőződésből fakadó Krisztuskövetés fogalmával, sokkal inkább arról van szó, hogy ezek az etnikumok (vezetőik döntése következtében) be lettek kapcsolva egy óriási szervezetbe, amelynek az élén a növekvő hatalmú pápa állott.

Az így kialakult immár „világméretű” rendszer lassú megszilárdulása nyomán szükségszerűen vett újabb fordulatot a destruktivitás ideológiája is. 1073-ban került a pápai trónra VII. Gergely, aki (talán a későbbi III. Ince mellett) a középkor legnagyobb formátumú, hatású pápája volt. Már uralma kezdetén nyíltan meghirdette a pápaság világi uralom iránti igényét, amelyet az egyház belső reformjával igyekezett kiegészíteni. Nevét leginkább a papi nőtlenség (cölibátus) kötelezővé tétele és a császársággal az egyházi vezetők beiktatási jogáért vívott küzdelme (invesztitúra). Mindezen túl Gergely nevéhez köthető a középkori pápaság jelentős ideológiája, a „Respublica Christiana” is. Az elmélet célként fogalmazza meg az európai katolikus államoknak egy egységes, a pápa szellemi vezetése alatt álló birodalomba való tömörítését, és azok expanzióját közös katonai vállalkozások és missziók keretében. A világi uralkodók és egyház viszonyát az ún. „két kard” elmélete szabályozta: a pápa, mint Isten evilági helytartója egyben minden földi hatalom birtokosa is, aki két kardot tarta a kezében. (Jézus tanítványai a Getshemáné kertjében két szablyával rendelkeztek, mire Jézus azt mondta: elég.) A két kard közül – VII. Gergely értelmezésében – a pápánál van a lelki kard (lényegében a gondolkodás, a jó és a rossz eldöntésének monopóliuma), a világi hatalmat szimbolizáló kardot pedig Róma ura mintegy átadta a császárnak (a tényleges világi uralkodóknak), hogy hatalmukkal az egyház érdekeinek érvényesítését szolgálják. A császár feladata a közbiztonság, a külső rend, a papság jogainak és javainak szavatolása stb. „Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni. (...) (A pápának) jogában áll császárokat letenni.” – tartalmazza többek között az 1075-ben keletkezett Dictatus papae című dokumentum, a pápaság totális hatalmi és kizárólagosság-igényét nyílt tömörséggel tartalmazó irat.

A Respublica Christiana tehát egyszerre fogalmazta meg az emberiség ideológiai és nemzetek fölötti államhatalmi egységének igényét. Az elmélet megjelölte az egység létrejöttének három legfőbb akadályát is: a mohamedánok, a pogányok (köztük a zsidók) és az „eretnekek”, vagyis a Róma primátusát elutasító keresztény irányzatú vallási közösségek létezése. Ezek kiszorítása vált a kimondva-kimondatlanul a Respublica Christiana nevében vagy érdekében tevékenykedő későbbi pápák és világi uralkodók tevékenységének egyik fő jellemzőjévé. II. Orbán pápa 1095-ben hirdette meg a mohamedán kézre került „Szent Sír felszabadítására” a keresztes hadjáratokat, melynek bevallott céljai mögött VII. Gergely nézetei könnyen kimutathatók. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a következő évben a Rajna mentén zsidópogromok hullámzottak végig. 1215-ben a IV. lateráni zsinat határozatai újra és jóval erőteljesebben megfogalmazták a Respublica Christiana ellenségképét: a katolikus egyház által eretneknek tekintett személyek üldözésére kötelezte a világi uralkodókat is, fokozta a zsidók és a keresztények elkülönítését, a zsidók számára megkülönböztető jelek viselését írta elő stb. III. Ince pápasága alatt mindent elkövetett, hogy a határozatok ne maradjanak csak papíron. 1302-ben VIII. Bonifác pápa „Unam sanctam” kezdetű bullája továbbfejlesztette a gergelyi elképzeléseket: kimondta, hogy nemcsak szervezetileg, hanem „üdvösség szempontjából is minden lélek alá van rendelve a római pápának.”

Abban, hogy a Respublica Christiana VII. Gergely által megálmodott formája nem valósult meg, szerepet játszottak az európai katolikus uralkodók egymással való torzsalkodásai, a keresztes hadjáratok kudarcai, az újabb és újabb „eretnekmozgalmak” megjelenése és a pápaság gyakran elmélyülő belső válsága. Maga az (egységes európai politikai illetőleg vallási rendszer létrehozását célzó) elmélet azonban nem avult el, és később több kísérlet történt az újjáélesztésére.

VI. A zsidóság, mint az egységet bomlasztó elem a középkori Európában könnyen fogyasztható ellenségképnek bizonyult: magatartásuk, öltözködésük, kultúrájuk egyaránt alkalmassá tette őket a megbélyegzésre, diszkriminálásra. Ők voltak az egyetlen vallási-etnikai csoport, mely különállását meg tudta őrizni annak ellenére, hogy nem lett sem államalkotó nép, s a kereszténységet sem vették fel. A középkori antiszemitizmus elsősorban az összeurópai „keresztény” egységet puszta létükkel is bomlasztó zsidóság képéből s annak dogmákból kiinduló elveiből táplálkozott. Ez az egyik jelentős összetevője a középkorban felbukkant és a számtalan áldozatot követelő pogromokat kiváltó előítéleteknek: a Krisztus-gyilkosság (a zsidóság kollektív felelőssé tétele a Messiás keresztre feszítéséért); az ostyagyalázás (miszerint zsidók katolikus templomokból lopnak vagy lopatnak el Krisztus valódi testének tartott ostyát, s azt kínozzák, „megölik”); a kútmérgezés (vagyis, hogy a zsidók szervezett akciók keretében mérget szórnak az ivóvízbe, hogy ily módon pusztítsák ki a keresztényeket); a sajnos klasszikussá vált és még a modern időkben is közvéleményt formáló vérvád (miszerint a zsidók keresztény gyermekek vérét csorgatják a húsvéti páskhába) stb. A képtelen feltételezések gyakran a legmagasabb szinten is megfogalmazást nyertek egyes pápák megnyilatkozásaiban.

A XVIII-XIX. századi nemzeti ébredések hatással voltak a destruktivitás elméletére is. A modern antiszemitizmus fogalomtárában a zsidóság nem illetve nem csak mint a keresztény vallást, hanem mint a nemzet egységét szétverni igyekvő fenyegetés jelenik meg. A XIX. század közepétől kezdve vádolják azzal az izraelitákat, hogy bizonyos foglalkozási ágakból (ügyvédi, orvosi pályák, gazdasági-kereskedelmi pozíciók stb.) szervezetten akarják a nem zsidókat visszaszorítani, s az antiszemitizmus ilyen értelemben nem más, mint „a nemzet védekező reflexe”. Megjelentek és széles körben terjedtek a különféle „világösszeesküvés”-elméletek, melyek értelmében a zsidóság a világ feletti uralom megszerzésére tör és obskúrus összeesküvéseket szervez a cél érdekében stb. Mindennek következtében a zsidóság egyszerűen minden rosszal, gyanússal kapcsolatba hozhatóvá vált a szabadkőművességtől a karvalytőkén át a kommunizmusig. Az első világháború után a „zsidó destrukcióval” való fenyegetés sok helyen és formában felerősödött. A fogalmat nagyon sokszor használta a XX. századi magyar katolicizmus meghatározó személyisége, Prohászka Ottokár is, amikor az ún. „nemzeti-keresztény” ideológia lényegét kidolgozta. Prohászka az 1919-es Tanácsköztársaságot követő fehérterror idején két erőt látott egymással küzdeni: a magyar lélek és a destrukció harcát, melyben vér és lélek (nemzet és kereszténység) összeötvöződik. Keresztény alatt már ő is interkonfesszionális lelki egységet értett. Destrukció az ő értelmezésében elsősorban a kommunizmust és a forradalmakat jelentette, de a két szféra merev szembeállításából következően a nemzet egyéb ellenségeire is alkalmazható volt. Prohászka szinonimaként használta a „zsidó sajtó” és a „destruktív sajtó” fogalmakat is stb. A nemzet és a kereszténység sajátos szellemi egységét hirdető felfogása meghatározó lett a Horthy-korszakban más közéleti személyiségek megfogalmazásában is. A fasizmus felemelkedése kapcsán pedig nemcsak az antiszemitizmus betetőződésének, hanem minden korábbi zsidóellenesség sajátos összegződésének és kiteljesedésének is tanúi lehetünk.

VII. Az állammal összefonódott egyházon kívüli, gyakran azok kritikájaként megjelenő vallási mozgalmakkal kapcsolatos destruktivitás-vádak története hasonló fordulópontokat mutat a zsidóság esetén felvázoltakhoz. A középkorban kizárólag a vallási, a felvilágosodást követően inkább a nemzeti egység szétverésével vádolták őket.

Nem kívánom e helyütt az inkvizíció ismert, szomorú intézményét hosszan elemezni. Csupán egy szempontra hívnám fel a figyelmet: gyakran elhangzik, hogy az inkvizíció nevében a válogatott kínzásoknak alávetett vagy kivégzett emberek százezreihez a katolikus egyháznak semmi köze nincs, mivel az ítéletek és a kegyetlenkedések a világi hatalomhoz köthetők. Ez az érv azonban több szempontból sem helytálló. Egyrészt magát az inkvizíciót (az eretnekek felkutatására, „megtérítésére” és megsemmisítésére hivatott intézményt) sem világi hatóságok, hanem a pápaság hozta létre (III. Lucius az 1180-as és IX. Gergely az 1230-as években), akkor is, ha de iure „átadták a bűnöst” a világi hatóságoknak a megbüntetésre. Másrészt pedig az eretnekség nem köztörvényes, hanem dogmatikai fogalom, nyilvánvaló tehát, hogy a katolicizmus elutasítása nem a világi, hanem az egyházi szférára jelentett veszélyt. Ezt alátámasztja, hogy több pápa (pl. III. Ince) is kinyilvánította: az eretnekek elpusztítása nem hogy nem bűn, hanem még külön bűnbocsánat is jár érte, az üdvösség forrásává válhat.

A reformáció és a felvilágosodás előretörése az inkvizíciót is háttérbe szorította majd megszüntette. Az eretnekkérdés a modern korban fokozatosan „szektakérdéssé” alakult, s gyakorlatilag a XIX. század közepe óta valamennyi modern államnak szembe kellett néznie a kérdéssel: hogyan kezeli a vallási másságot. Mindezzel párhuzamosan fogalmazódott meg egyre gyakrabban (először az egyházi majd a világi sajtóban, később állami szervek állásfoglalásaiban, rendőrhatósági utasításokban stb.), hogy a „destruktív szekták” a nemzet vesztére törnek. Magyarországon jól mutatja mindezt a Horthy-rendszer kisegyházakhoz való viszonya. A 20-as évek elejétől több szigorúan bizalmas belügyminiszteri rendeletet adtak ki, amelyek alapgondolatát az adta, hogy a Trianontól sokkolt magyarság ellenségei népünk tradicionális vallásosságban gyökerező (elméletben létező) lelki egységét akarják először szétverni, s ezáltal komoly fenyegetést jelentenek. 1936-ban Kozma Béla belügyminiszter így adott hitelt az általa sem ismert előítéleteknek: „Egyes rendőrhatóságok azon gyanúiknak is kifejezést adtak, hogy ezeket a mozgalmakat egyes külföldi szervezetek szándékosan szítják, s anyagiakkal támogatják, hogy ez által a magyarság kívánatos egységét először vallási téren megbontsák.” Hasonló hangot ütött meg a katolikus egyház szektakérdésben kiadott 1925-ös főpásztori körlevele, a protestáns felekezetek több alkalommal tartott „szektakonferenciái” és azok anyaga, a népi írók (Kovács Imre, Féja Géza) szociográfiái stb. A harmincas években a szektakérdés egyre szélsőségesebb állami megítélése önmagában jelezte a rendszer jobbratolódását, míg 1939-ben lényegében valamennyi kisegyház betiltásához vezetett.

VIII. A destruktív elméletek vázlatos áttekintése után önkéntelenül felmerül a kérdés: mi lehet ennek a bomlasztással fenyegető ideológiának a jövője. Úgy gondolom, számítani lehet rá, hogy a destruktivitás vádja továbbra is megfogalmazódik bizonyos közösségekkel szemben. Valószínűsíti ezt egyfelől a kelet-európai nacionalizmusok rendszerváltás utáni újjáéledése, másrészt pedig a vallási szférát tekintve, úgy tűnik, hogy a tradicionális vallásosság továbbra is a szervezeti egység fontosságát részesíti előnyben. A modern katolicizmusban megfigyelhető megújulási mozgalmak sem elsősorban a szellemi tartalom felülvizsgálatára, hanem elsődlegesen – más-más eszközök bevonásával – a szervezeti keretek, tekintélyek megőrzésére irányulnak. Jól mutatja ezt napjaink ökumenikus mozgalma, amely gyakorlatilag bármely vallási irányzatot befogad (lényegében már a bevallottan nem keresztény vallásokat is), ha az nem kérdőjelezi meg pl. a katolikus egyház szervezeti felépítését, bizonyos pozíciói létjogosultságát. Ahogy a köztudatban a vallás meghatározói továbbra is külsődleges dolgok (szertartások, kultikus események stb.) maradnak, úgy könnyen elképzelhető, hogy bizonyos közösségek a destrukció vádja alá kerülhetnek. Az analógia világos a nemzetértelmezés kapcsán is: sokan vannak, akik egy nemzeti közösséghez tartozást politikai magatartásukkal hozzák összefüggésbe, és akik nem közöttük állnak, azok a szemükben (lehetnek bármilyen jó magyarok), destruktívak, olyanok, akik nem csupán „nem igazi” voltukkal tűnnek ki, hanem „cselekvésükkel”, romboló magatartásukkal is.

Fazekas Csaba

(1994)