A fontolva maradók

 

1997 nyarán az akkori ellenzéki pártok kulcsszavának az „egység” számított. A Horn-kabinettel szemben álló jobboldal csak attól remélhetett sikert, ha kommunikációjában egységes ellenségképet sugall illetve az egymással való szoros szövetségesi viszonyt hangsúlyozza. (Ami akkor a Fidesz, az FKGP, az MDF és az MDNP között retorikai szinten valósult meg, mára gyakorlatilag Orbán Viktor pártjában szervezeti szinten is végbement, vagyis „összenőtt, ami összetartozott” – még ha az egységhez a szövetségesek feldolgozásán át is vezetett az út…) Ebben az 1997-es helyzetben nagyon is kapóra jött a jobboldal számára az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat másfél százados évfordulója.

Különösen a Fidesz csapott le a történelmi párhuzamban rejlő lehetőségre, és helyezte magát gátlástalanul annak a heterogén, ám sajátos érdekein felülemelkedni képes – Kossuth, Deák és Batthyány vezette – reformellenzéknek a szerepkörébe, mely a magyar polgári átalakulást és a nemzeti felemelkedést egyaránt gátoló Habsburg-kormányzattal szemben egységes politikai erőt teremtett. 1997. június 5-én a Zeneakadémián megtartották a „polgári ellenzék napját” és 10 pontba sűrítve kiadták az új, „aktualizált” Ellenzéki Nyilatkozatot. (A történelmi évfordulón persze Torgyán József – ekkor mindennapos kirohanásai egyikében – handabandázott egy sort az SZDSZ „álliberalizmusáról” és bejelentette, hogy ő formál jogot a Deák Ferenc-i tételek alapján összeállított ellenzéki program megfogalmazására és parlament elé terjesztésére.) Amikor Orbán Viktor ez alkalomból „idegenszerűnek” nevezte a Horn-kormányt, azt nem pusztán az ország önállóságát egykor korlátozó bécsi „kamarillának” feleltette meg (önmagát ugyanakkor az azzal szembenálló ellenzéknek), hanem igyekezett a szélsőjobboldalnak is imponálni – mint az 1998-as választások második fordulója is igazolta, nem is sikertelenül.

Aztán a parlament június 9-i ülésén sem hagyta ki az akkori ellenzék a megemlékezésben rejlő aktualizálási lehetőségeket. Szabad György (MDNP) leginkább történelmi kötődésű áttekintésében az „ellenzéki összefogás” fontosságát és áthallásos egykori sikerét emlegette, Csapody Miklós (MDF) és Isépy Tamás (KDNP) pedig – saját identitásként – a pozitív ellenzékiség egykori elveit idézte fel. Előbbi az „ellenzéki egységet” – megint csak a 97-es jobboldal kulcsfogalmainak megfelelően – „a valódi közteherviselés, az igazi szociális érzékenység, a jól felismert magyar nemzeti érdek képviselete” előfeltételének is nevezte. A fideszes Szájer József már ennél is kevesebbet udvariaskodott, nem titkolva, hogy az Ellenzéki Nyilatkozatnak szánt félmondata csak az apropót jelentette számára az MSZP-s privatizáció éles bírálatához, a piacgazdaságot – úgymond – „kicsinyes hatalmi célokra használó”, a „magyar társadalmat elnyomó”, a Tocsik-ügyben „lelepleződő” kormányzat támadásához.

Azóta öt év telt el, és többek között nyilvánvalóvá vált, hogy az Ellenzéki Nyilatkozat egykori „aktualizálása” épp visszafelé sült el a – történelmi múltat amúgy is lelkiismeret-furdalás nélkül mindenkori PR-érdekeinek alárendelő – Fidesz számára. Egykori történelmi személyiségeket egy az egyben mai politikusoknak megfeleltetni, szerepükben tetszelegni ostobaság, bizonyos szembeötlő párhuzamok azonban nagyon is léteznek. Magyarországon különösen négy évente érdemes március 15. előestéjén szorosan ragaszkodni az 1840-es évek felidézéséhez, mert a kampányok tavaszán 1848 emléke gyakran silányul választási propagandapatronná. Jut eszembe, 1998-ban egyes fideszesek a márciusi ifjak emlékével példálóztak, aligha nehéz kitalálni, kire célozgatva. Ma egyértelműen Széchenyi nevét tűzik zászlajukra, és nem is érzik fontosnak megmagyarázni, hogy 1997-ben miért helyezték magukat éppen a Kossuthék nevével fémjelzett – Széchenyi által mélyen elítélt és rosszallott – Ellenzéki Párt pozíciójába.

Szóval, az Ellenzéki Nyilatkozat korának pártviszonyai nagyon is tanulságosak, mégpedig a hazai konzervativizmus szempontjából – hiszen a Fidesz önmeghatározásában e besorolás mára kizárólagossá vált. Az Ellenzéki Párt és Nyilatkozat válasz volt a Konzervatív Párt 1846 végi megalakulására és programadására. Az 1847-es év a vármegyékben, majd (egész 1848 márciusáig) az országgyűlésben is e két nagy párt politikai küzdelme jegyében telt el. A polgári átalakulás komplex programjával szembeforduló konzervatívok gyakran nevezték önmagukat „fontolva haladóknak”, amellyel hangsúlyozni akarták, hogy a nemzeti felemelkedésnek ők is elkötelezettjei, de elutasítják a liberálisok – úgymond – erőltetett tempóját, óhatatlanul hibákat eredményező „kapkodását”.

A konzervatívok tevékenységét Kossuth álnéven kiadott, mai szemmel is újraolvasásra érdemes A magyar politikai pártok értelmezése c. munkájában elemezte. Kossuth – nem rejtve véka alá érthető elfogultságát – éles hangú, de összességében nagyon is helytálló bírálatot adott kortársai konzervativizmusáról. Már az is szembetűnő volt számára, hogy a „fontolva haladók” nem egyszerűen eltérő politikai értékrendek mentén értelmezik saját közéletüket, hanem jók (= önmaguk) és rosszak (= ellenfeleik) pártjaira osztják azt. Az egyszerű konzervatív képletben „mi” mindenben pozitívak és értékteremtők vagyunk, ellenzékünk pedig csak negatív, gáncsoskodó és a kákán is csomót kereső. Az egykori konzervatívok semmi jót nem tudtak ellenfeleikről mondani, a nemzeti felemelkedés akadályát nem Deákék programjában látták, hanem az ellenzék puszta létezésében. Ebből következett, hogy a hatalmat gyakorló kormányzatot magával a magyar államisággal és a nemzettel azonosították, vagyis aki előbbinek bármely tettét kritizálta, automatikusan mintegy „hazaárulóvá” minősíttetett. („Aki állítaná, hogy lehet kormány, mely ezen őrködésnek felette és ezen őrködés szükségén kívül áll, az megtagadná a nemzet alkotmányos életét, megtagadná azt, hogy a nemzet s annak érdekei a cél, a kormány pedig nem cél, hanem eszköz.” – írta Kossuth.) Ellenzékük ellen az egyik leghatásosabb érvük az volt, hogy a „800 éves Szent István-i alkotmányt” akarják felforgatni, pedig annak – valójában saját privilégiumaiknak – változatlan fenntartására a hagyomány kötelezi a mindenkori utókort. A történelmi múlt parancsoló szükségét egyébként meglehetősen lazán értelmezték, s ha hatalmi érdekeik úgy kívánták, teljesen újszerű intézményeket is létrehoztak.

E Konzervatív Párt fontos jellemzője volt még, hogy bármilyen hangzatos ideológiai hátteret is tulajdonított magának (például a „trón és oltár” szolgálatáról), valójában elveit mindenkor egyetlen szempontnak rendelte alá: a politikai hatalom birtoklásának és biztosításának, mely konzervativizmusának lényegét alkotta. „E párt maga sem látszik magát érteni” – írta Kossuth gúnyosan a párt önmeghatározásáról, és rezignáltan jegyezte meg: „Ugyan kérdem, hát mit konzerválnak az úgynevezett konzervatívok? Mit konzerválnának egyebet, mint zsíros kormányhivatalokat maguk számára.” Kossuth kemény szavakkal rótta meg őket azért is, amiért „Kreishauptmann-systemet” hoztak létre, vagyis a közigazgatási hivatalokba való kinevezés fő szempontjává a politikai megbízhatóságot tették és hatalmi eszközökkel lehetetlenítették el az ellenzék közéleti szerepvállalását. De Kossuth azzal is megbélyegezte a konzervatívokat, hogy relativizálják a közéleti etikát (éppen azt tartva az „erkölcsi szemérem lovagiasságának”, ami az érdekükben áll), sőt a jogalkalmazást is, hiszen akkoriban az érintett politikai hovatartozása szerint hoztak ítéleteket, és a kormányzat nyílt törvénytelenségei esetén sem volt ritka, hogy a lojalitásukért pozicionált hivatalnoksereg „abban töri a fejét egész a hideg verítékig, miként mutassa meg a kormány minden tettének törvényességét”. De – ismerte el Kossuth is – a „fontolva haladók” ügyesen bántak a szavakkal, mai kifejezéssel: remek volt a PR-juk ahhoz, hogy a politizáló közvéleménnyel önnön hatalommegtartásuk fontosságát közérdekként, a gazdasági stabilitás viszonylagos eredményeit sikerekként, rátermettségük bizonyítékaiként hitessék el. (Kossuth megfogalmazásában: a nemzetet „a megváltozott körülményekrőli regék mákonyával szenderítgetik”. Épp Széchenyiről jegyezte meg egyébként, hogy „e mákonyosztó csalpolitika emberévé esküdött”.)

Szó sincs arról, hogy az egykori konzervatívokat mindenben meg akarnánk feleltetni Orbán Viktor pártjának, hiszen a társadalmi és politikai viszonyok gyökeresen mások voltak akkor és mások a mai demokráciában, nem függetlenül az eltelt viharos másfél évszázadtól. De ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy a mai jobboldali kormánypárt politikai magatartása inkább az Ellenzéki Nyilatkozat létrehozóival, vagy inkább Dessewffy Emil, Szécsen Antal és más egykori konzervatívokéival mutat-e inkább párhuzamokat – akkor egyértelműen utóbbiak tűnnek az olvasó szemébe. Sőt, bátran tekinthetjük a Fideszt e hatalomorientált konzervativizmus mai utódainak. Legfeljebb azzal a különbséggel, hogy ha 1848 előtt a polgári átalakulásért előre kellett haladni, akkor nem „fontolva haladókról”, hanem „fontolva maradókról” indokolt beszélni.

 

Fazekas Csaba

(2002)