Bevezetés az újkori magyar történeti források tanulmányozásába

Segédanyag III. éves történelem szakos hallgatók számára

KÉSZÜLT A PRO RENOVANDA CULTURA HUNGARIAE ALAPÍTVÁNY "TUDOMÁNY AZ OKTATÁSBAN" SZAKALAPÍTVÁNYA TÁMOGATÁSÁVAL 1999-BEN.



BEVEZETÉS


Jelen munka tanulási segédletként jelenik meg a Miskolci Egyetem harmadéves történelem szakos hallgatói számára az "Újkori magyar történeti forrásszeminárium" című kötelező óra tanulmányaihoz. Míg a középkori - koraújkori forrásokkal kapcsolatban jól szerkesztett és könnyen tanulható alapmunkák állnak a hallgatók rendelkezésére (például "A történelem segédtudományai" c. tankönyv stb.), addig az újkorra, vagyis hozzávetőlegesen a 18-19. századi Magyarországra vonatkozóan ilyennel nem rendelkezünk. Alábbi jegyzet lényegében összefoglalja az egyes forrástípusokkal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Az egyes alfejezetek további könnyen elsajátítható alapvető (kötelező) szakirodalmat, továbbá az egyes tudnivalókat jól szemléltető példatárat tartalmaznak. Az egyes órákon közösen feldolgozott tananyag legfontosabb tudnivalóit gyűjtik csokorba, melyekről a félév végi zárthelyi dolgozatban be kell számolni. Alábbi jegyzetünket segédanyagnak, egy későbbi nagyobb ívű összefoglalás kiinduló tananyagának szánjuk.


I. NÉHÁNY FOGALOM AZ ÚJKORI FORRÁSTAN TÉMAKÖRÉBŐL


Forrástannak nemcsak a fennmaradt történelmi források rendszerezésének segédtudományát, az arra vonatkozó elméleti ismeretek összességét nevezzük, hanem azokat a gyakorlati ismereteket is, melyek segítségével a múltból ránk maradt bármely típusú dokumentum feldolgozható, az abból számunkra hasznosítható információ feltárható és elemezhető. Azt a folyamatot, melynek során a múltnak bármely kérdését (legyen az térben és időben konkrét vagy általános) tisztázni törekszünk, történeti megismerésnek (episztemológiának) nevezzük. A források a történelmi megismerés elengedhetetlenül fontos részei, annak kiindulópontjai, melyek meghatározzák a megismerési folyamat kereteit, azt, hogy az általunk a múltra vonatkozóan feltett kérdésre hogyan és mennyiben érvényes választ adhatunk.
Történelmi tanulmányaink során megszoktuk, hogy forrásnak rendszerint írott dokumentumot nevezzünk. Tisztázni kell azonban, hogy a történelmi forrás értékét nemcsak a papírra vetett szövegek tartalmi vonatkozásai hordozhatják, hanem forrás lehet tulajdonképpen bármi, ami a múltból ránk maradt. Forrás lehet egy használati, dísz- illetve bármilyen tárgy, épület, gyár, vagy akár földrajzi helyszín, függetlenül attól, hogy azt a természet vagy az emberi alkotás hozta létre. Forrás lehet szóbeli legenda, elbeszélés is, még ha írásban nem is rögzítették. Napjainkat most is olyan környezetben éljük, melynek minden darabja egykor történelmi forrássá válhat annak a szemében, aki éppen a mi korunkat kívánja majd a jövőben megismerni, feldolgozni a történettudomány iránt hasznosíthatóvá tenni.
Szűkebb értelmezéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy a forrásunk keletkezésekor még nem is forrás, hanem csak egy múltbeli emlék, hiszen ezen dolgok keletkezésekor - az esetek túlnyomó többségében - elődeink nem azzal a céllal faragtak szobrot vagy konyhabútort, írtak hivatalos vagy éppen szerelmes levelet stb., hogy egykor majd abból saját korukat a történelmi megismerés számára elérhetővé, feldolgozhatóvá tegyék. (Ez alól talán csak a krónikák, illetve az emlékirat-típusú források jelentenek kivételt, hiszen itt a következő generációk tájékoztatásának illetve értékítélete orientálásának szándéka tetten érhető - bár hozzá kell tegyük, nem biztos, hogy ezek a dokumentumok pontosan úgy válnak a történeti megismerés számára fontosakká, ahogy azt szerzőjük egykor szerette volna.) A múltbeli emlékek forrássá azáltal válnak, hogy a történész a múlt valamely darabját a történelmi megismerés szándékával kezébe veszi, feldolgozza, az abból nyerhető következtetések levonására törekszik. Amíg a hivatali levél a levéltárban, a használati tárgy a múzeumi raktárakban vagy éppen a föld mélyén pihen akár évszázadokon át, szűkebb értelemben nem nevezhetjük forrásnak. A történelmi megismerés folyamatát így tulajdonképp három jól elkülöníthető fázisra oszthatjuk:
1. Az emlék keletkezése.
2. A forrás keletkezése (vagyis a történész a történeti megismerés szándékával közelít hozzá).
3. A múlt valamely darabjáról készült következtetés megfogalmazása.
Azt, hogy a következtetésünk mennyire felel meg az emlék keletkezése korának, vagyis, hogy a történeti megismerés mennyire volt sikeres, megállapításunk mennyire igaz, alapvetően két dolog befolyásolja:
a.) Egyrészt az az időszak, ami az emlék keletkezése és a történésszel való találkozása között történik. Vagyis mennyire sérül, változik meg, milyen hatások érik. Előfordulhat például, hogy egy hivatalos átiratnak leszakad a vége, elmosódik vagy leég a dátumozása, egy iratsorozatnak megsemmisül valamely része, a ránk maradt tárgynak hiányzik egy darabja, színezete, mára már nem azonosítható a szerzője vagy pontos kora, a szájhagyományozott legendába beépülnek újabb elemek stb.
A források eredetiségének vizsgálatakor bizonyos esetekben megkülönböztethetünk torzulásokat és tudatos torzításokat (hamisításokat) is. Ilyenkor lehetőség szerint tisztázni kell azt az érdeket, mely a torzulást eredményezte. (Ez utóbbi ugyanis lehet annyira elősegítője bizonyos történelmi kérdések megválaszolásának, mint egy eredeti dokumentum esetén.) Esetenként beszélünk egoisztikus torzulásokról (például, amikor egy szerző saját személyét pozitívabbnak láttatja), altruisztikus torzulásokról (ilyen elsősorban az elhunyt személyek - néha ténybeli megalapozottságot nélkülöző - dicsőítése), de történelmi "forrást" készítettek már nemzeti hiúságból (gondoljunk például Thaly Kálmánnak a 19. század végén írt "kuruc" költeményeire, vagy egyes politikai legitimációt szolgáló hamisításokra) vagy egyszerű anyagi érdekből is.
A történelmi megismerésben felhasznált újkori forrásaink jelentős részénél általában nem merül fel a direkt hamisítás szándéka (ellentétben az ilyen szempontból "érzékenyebb" középkori oklevelekkel, műtárgyakkal stb.), de az eredetiség tisztázása minden esetben indokolt és tanulságos.
b.) Másrészt fontos az az időszak is, amikor a történész a forrását a kezébe veszi, vagyis saját jelene. A történetíró ugyanis minden esetben saját korának embere, bármennyire törekszik, nehezen tudja kivonni magát jelenének a hatása alól. Ez a hatás megmutatkozhat már egyszerűen a témaválasztásban is, a forráscsoport kiválasztásában, az összehasonlító minta keresésében stb. Bizonyos korszakokban a politikai hatalom kifejezett nyomást gyakorolt a történetírókra, hogy valamely témakörök irányába terelje vagy épp kényszerítse érdeklődésüket, s olyan műveket várt el tőlük mely saját rendszerének legitimációját szolgálta. Amikor az állam részéről ez a szándék nem is annyira erős, a történészt akkor is érik különböző, értékítéletét esetleg befolyásoló tényezők, ha más nem, választott diszciplínájának fejlettsége, irányzatai, a korábban feltárt források és az őt megelőző következtetések mindenképp. A megfelelő minden ilyen esetben az objektivitásra való törekvés, a "sine ira et studio" elvének - lehetőség szerinti - követése.
A történeti megismerés során végzett munkát alapvetően két szakaszra oszthatjuk, az adatfeltárás (forrásfeldolgozás) és a szintézisalkotás részére. A forrástan alapvetően az első szakaszhoz kapcsolódó segédtudomány. Elméleti síkon két további aspektusát vizsgálhatjuk: a metodológiát és a metodikát, vagyis az elméleti illetve a gyakorlati ismeretek összességét.
Az elméleti alapismeretek megalkotása mellett a forrástan legfontosabb gyakorlati részét a kutatómunkánk során kezünkbe kerülő emlékek forrásértékének megállapítása jelenti. Egy dokumentum forrásértékét persze nagyban befolyásolja az a konkrét történeti probléma, melyre választ keresünk, meghatározza, hogy egyediségében vagy nagyobb számban alkalmazzuk stb. Forrásértéknek alapvetően az egyes történelmi emlékeknek a történeti megismerés számára való felhasználhatóságát nevezzük. Vagyis azt, hogy "mire jó" mindaz, amelyből a múltat vagy annak valamely kérdéskörét megismerni szándékozunk. Ehhez szorosan kapcsolódik a forráskritika, vagyis a forrásérték megállapítására szolgáló elméleti és gyakorlati ismeretek összessége. Az újkori forrástanban tehát nem az a legfontosabb, hogy a kezünkbe kapott dokumentum eredeti-e vagy hamisítvány, hanem az, hogy mennyiben, milyen feltételek között szolgáltat információkat az általunk megfogalmazott történeti kérdésre vagy kérdésekre. Természetesen ugyanakkor az újkori forrástanban is létjogosultsága van a jórészt az oklevéltanból ismert külső és belső forráskritikának, vagyis egyrészt a dokumentum formai illetve tartalmi jegyek alapján való elemzésének.
Mindenképpen tisztázni kell továbbá, hogy mit értünk a forrástan segédtudományában az "újkor" fogalma alatt. Először is le kell szögezni e korszak meghatározásakor, hogy
a.) a történelmi források keletkezésének folyamatában a periódushatárok megvonása semmiképp sem húzható meg konkrét évszámok (vagyis elsősorban politikai események) mentén, hiszen a történeti forrásanyag szerkezetének, tipológiájának illetve mennyiségének átalakulása hosszú - összetett gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti folyamatok által meghatározott - időszakban következhet be; illetve
b.) mindez értelemszerűen eltérően érvényesült a különböző térségekben, államokban, vagyis nem lehet a korszak-határok meghatározását Magyarországra ugyanúgy használni, mint például Nyugat-Európa vonatkozásában; végül pedig
c.) a forrástan szempontjából kijelölt "újkor" korszaka nem feltétlenül jelenti egyéb történeti diszciplínák határvonalait is.
Mindezek alapján az újkori Magyarország forrásanyagát időben hozzávetőlegesen egyfelől a 17. század utolsó - a 18. század első évtizedei valamint másfelől a 19. század utolsó harmadának évtizedei közé lehet besorolni. Az újkori forrásanyag alapvető specifikumai, melyek megkülönböztetik mind a "középkori", mind az azt követő "legújabb kori" vagy 20. századi forrás-periódusoktól:
a.) A legszembetűnőbb különbség a források tömeges megjelenésében és fennmaradásában jelölhető meg. Az újkori államszervezet és annak alsóbb fokú szervei, valamint a magánszemélyek is jóval nagyobb mértékben alkalmazták ügyeik intézésére az írásbeliséget, amely nagyságrendi (illetve alább részletezendő minőségi) változást hozott a korábbi időszak - jórészt oklevelekből álló - irattermeléséhez képest. A hivatalszervezet átalakulása maga után vonta például a statisztikai források megjelenését és jelentős számú elterjedését. De a tömeges megjelenés elmondható a tárgyi kultúráról (a növekvő számú és differenciálódó népesség iparcikk-, háztartási és egyéb eszköz-igénye megsokszorozódik stb.) is.
b.) Az információhoz való hozzáférésnek, ezáltal a történelmi források keletkezésének is alapvetően új irányt szabott a nyomtatás technikájának széles körben való elterjedése, a sajtó és a könyvnyomtatás hétköznapi életet is átalakító hatása.
c.) Új típusú, elsősorban vizuális forráshordozók (képek, grafikák, rézkarcok stb.) jelentős számban való készítése és terjedése, szintén összefüggésben a technológiai háttér átalakulásával.
Magyarországon a török kiűzése után a - Habsburg-irányítással megvalósított - újraegyesítés teremtette meg a hivatalszervezet hátterét, a békés időszak, az újraalakuló kereskedelmi kapcsolatok, településhálózat-változás stb. pedig biztosította a források keletkezésének minden területen megmutatkozó új kereteinek kialakulását. A 19. század utolsó évtizedeinek újabb technológiai változásai, találmányai, illetve az új forráshordozók megjelenése (gondoljunk csak a fotó vagy a film szerepére stb.) összefüggésben a modern világ létrejötte mögötti gazdasági-politikai tényezőkkel újabb forrástani korszakhatár megvonását indokolják.
Ugyanakkor természetesen újra hangsúlyozni kell, hogy ezek a határok elmosódnak és bizonyos forráscsoportokon belül tovább differenciálódnak.

A források csoportosítása.
A források csoportosításának többféle elmélete is elképzelhető. Besorolhatók egyes dokumentumok az egyedi, mások az általános forrástan kategóriájába; a magánszemély vagy intézmény által létrehozottakéba stb. A legegyszerűbb, s egyben a legcélravezetőbb módszer is egyben, ha a forrásokat a forráshordozó anyaga szerint, hagyományos módon különböztetjük meg: tárgyi, szóbeli és írott forrásokra. (Jelen jegyzetünkben csak utóbbiakkal foglalkozunk részletesen. Ennek oka távolról sem a tárgyi illetve a szájhagyományozott források szerepének leértékelése, sokkal inkább az, hogy ezen források kategorizálása, forrásértékének és forráskritikájának elvégzése meghaladja e vázlatos áttekintés kereteit.)

További kötelező tanulmányok:

  • Glatz Ferenc: A történelem elméleti problémáiról. In: Glatz Ferenc: Történetírás - korszakváltásban. Bp., 1990. 24-41. p.


  • Glatz Ferenc: Tárgyi emlékek és történeti muzeológia. A szóbeli források és kritikájuk. In: Glatz Ferenc: Történetírás - korszakváltásban. Bp., 1990. 110-146. p.




  • II. AZ AKTA (HIVATALI IRAT)



    Az akta (hivatali irat) azok közé a forrástípusok közé sorolható, melyek alapvetően meghatározzák az újkori történelem forrásszerkezetét, sok ponton befolyásolják vagy éppen kijelölik az egyes események, személyek, történelmi folyamatok megismerhetőségének korlátait. Az újkorban (Magyarországon a 18-19. században) az ügyintézés szinte kizárólag írásban zajlott, a jól szervezett feudális majd polgárosodó államnak pedig óriási hivatali apparátusra volt ahhoz szüksége, hogy lakóinak életét eredményesen szervezhesse: szedhesse az adót, gondoskodhasson az iskoláztatásról vagy épp a közbiztonságról, igazságot szolgáltathasson stb., vagyis az élet minden területére kiható írásbeliségnek lehetünk tanúi. Kétségtelen, hogy a 16. század elejétől az írásbeliség fokozott elterjedésének lehetünk tanúi Magyarországon is, azonban a 18. század első felében jöttek létre - nyilván összefüggésben az évszázados háborúkat felváltó békés periódussal - azok az intézmények, szervek, melyek országos méretben összehangolták a lakosság életét és hihetetlen mennyiségű papírra volt szüksége az eredményes és sokoldalú működéshez. A kiépített hivatali apparátus nemcsak az élet minőségét változtatta meg, az állam életét tette szervezetté, hanem óriási irathegyeket is "termelt", vagyis járult hozzá ahhoz, hogy a történelmi folyamatokat másként, más-más oldalról, esetleg tartalommal ismerhessük meg. Mindehhez hozzá kell venni, hogy a 18. század első felétől nemcsak az országos hatóságok irattermelése épült ki, hanem a hivatali írásbeliség használata sokrétűbbé is vált: kiépültek az önkormányzatok (elsősorban a vármegyék és szabad királyi városok) hivatali rendszerei, írásbeli ügyvitelbe kezdett a legtöbb társadalmi intézmény, uradalom illetve magánszemély is. Időben előrehaladva a hivatali apparátusok kiépülése egyre sokrétűbb és szerteágazóbb folyamat lett. Az egyes feladatkörök elhatárolása egyre több speciális ismeretet, illetve ezzel együtt új hivatali munkaterületek kialakulását jelentette. Gyakori volt, hogy egy vármegyében a század első évtizedeiben alkalmaztak például egy adószedőt, majd az ügyforgalom gyarapodásával előbb-utóbb fel kellett venni mellé egy majd két adóhivatali írnokot, járulót, segédet, hivatalszolgát, titkárt stb., akik között további alárendeltségi viszonyok (első- és másodtitkár stb.) alakulhatott ki. Az egy feladatkört ellátó személy körül tehát fokozatosan kialakult a hivatal, amelynek előbb-utóbb önálló lett a gazdálkodása stb. Mindez egyrészt a többféle hivatal létrejöttével (a munkafolyamatok bomlásával) tovább növelte az ügyintézéshez használandó iratok számát, másrészt elmondhatjuk, hogy országos és helyi méretekben egyaránt jelentősen kibontakozott.
    Az "aktakorszak", vagyis az ügyeket kizárólag írásban intéző hivatalszervezet kiépülése és forrástermelése nem csupán az írásbeliség elterjedésével áll összefüggésben. Ugyanis - mint azt az alfabetizáció elemzésére vonatkozó számos részkutatás igazolta - a lakosság jelentős része a 19. században sem birtokolta az írás-olvasás képességét, még a nemesség jelentős rétegei is x-szel jelölte például a valamely hatóság előtt tett nyilatkozatát (vallomását stb.), amely rendszerint a név mellé illesztett igazolással ("X.Y. maga keze vonása") együtt számított hiteles aláírásnak. A lényeget sokkal inkább abban tudnánk megjelölni, hogy még az írásbeliség képességét nem bírók is írásban intézték (pontosabban másokkal intéztették) ügyeiket, különböző igazolásaikra, ügyintézésük eredményének dokumentálására nekik is iratokra volt szükségük, tehát az analfabétizmus társadalmi elterjedtsége nem jelentette a hivatalszervezet nagyméretű működésének valamiféle korlátját. A hivatali ügyintézés kiterebélyesedését a 18-19. század folyamán tovább gyorsította a kereskedelmi-közlekedési lehetőségek fejlődése, a kommunikációs kapcsolatok szélesedése, mind az államok közötti diplomácia mind a belpolitikai élet modern formáinak megjelenése stb. Az írásbeliség lehetőségeit fokozta a hivatali apparátus megszilárdulása, az állandó székhelyek, a hivatali apparátusok kiépülése stb.
    Míg a középkorban (a forrástanban joggal alkalmazható "oklevél-korszak" megjelöléssel ellátott periódusban) az írásbeliséget rendszerint ritkábban alkalmazták, részben azért, mert kevesebbek is bírtak e kiváltsággal, részben pedig azért, mert hivatalos iratot valamely különleges alkalmakkor állítottak ki valamely hosszabb távra (esetleg "örök időkre") kinyilvánítani szándékozott igazság rögzítésének szándékával. Az oklevél tehát jogi jelentőségű tényekről kiállított írásos bizonyítvány. Az efféle oklevelekkel szemben az újkor aktát azzal jellemezhetjük, hogy rendszerint nem valamely "örök időkre" szánt tartalmat rögzítő iratok jöttek létre, hanem az akta a mindennapos hivatali ügyforgalom során keletkezett. Nem ritka eset, hogy a ma keletkező hivatali irat (valamely ügy elintézése folytán) holnapra már teljességgel elveszíti aktualitását, lényegét. Ebből a mozzanatból pedig arra is rámutathatunk, hogy egészen másként alakulnak a történeti megismerés körülményei. Például a kora Árpád-kor egyes periódusaiból egy-két tucat oklevél alapján kell a politika-, gazdaság-, eszme- vagy épp társadalomtörténet vonatkozásaira következtetések után kutatnunk, addig az újkorban minden esztendőből több köbméter papírt rejtenek a levéltárak különböző őrzőhelyei, minden eseményre aprólékosabb és körültekintőbb írásbeli ügyintézés nyomait kell kikutatnunk.

    Az akta (hivatali irat) fogalmának létezik egy szűkebb és egy tágabb értelmezése. Utóbbit rendszerint leginkább levéltárosi szemléletű megközelítésnek nevezhetjük, a legtöbb irattannal foglalkozó tanulmány ennek álláspontjából indul ki. Eszerint tulajdonképp minden hivatali iratnak tekinthető, amely valamely szerv, intézmény vagy épp magánszemély ügyintézése közben, kézírásával fennmaradt, amelyet a levéltárak megőriznek Így hivatali iratnak tekinthető egy ügyintéző szerv által készített vagy készíttetett térkép, statisztikai kimutatás, telekkönyv, vagyonleltár, kihallgatási jegyzőkönyv stb. Ezt a formai szempontú megközelítést az akta forrástani feldolgozása és rendszerezésének megkönnyítése miatt nem tekinthetjük szerencsésnek. Az akta szűkebb (forrástani szempontú) értelmezése szerint a forrástípust nem elsősorban formai, hanem tartalmi szempontokkal jellemezhetjük. Ha ugyanis a hivatali ügykezelés során keletkezett iratot nem önmagában, hanem a történelmi megismerés folyamata szempontjából vesszük vizsgálat alá, akkor abból kell kiindulnunk, hogy a kezünkben lévő történelmi emlék milyen típusú információkat hordoz, hogyan és mennyiben járul hozzá valamely történelmi probléma megismeréséhez, egyáltalán mely történelmi probléma feltárásához használhatjuk az eredmény reményében. Így pedig nyilvánvaló, hogy egy statisztikai adatsort egészen más szempontok alapján teszünk elemzés tárgyává, mint egy törvény szövegét vagy egy hivatalnok részére készített utasítást, függetlenül attól, hogy az említetteket egyaránt hivatalos szervek készítették, egyaránt papírra vetették és a levéltár ugyanazon szekrénye őrizte meg az utókornak. Alábbiakban ebből a tartalmi ismérvekből, funkcionális szempontból kiinduló akta-fogalmat alkalmazzuk, eszerint aktának kizárólag a hivatali levelet tekintjük, mely valamely igazgatási szerv, intézmény intézkedéseinek tényével kapcsolatos (arra való felszólítást tartalmaz stb.) Az aktakezelésben a fogalommal gyakran jelölnek iratköteget is. Hangsúlyozzuk, hogy az akta fogalmát nem terjedelme alakítja ki, egy hivatalnok több száz oldalas feletteseihez írott jelentését hivatali iratnak - aktának - tekintjük, egy néhány soros rendeletet már nem. A levél kifejezés használatakor is belső, tartalmi szempontokra, a dokumentumban rejlő információra koncentrálunk, amikor szükségképpen megkülönböztetjük a magánlevelet és a hivatali levelet. (Előbbiről ld. később.)
    Okleveleket természetesen az újkorban is állítottak ki, azonban egyrészt jóval ritkábban, mint a középkorban, másrészt (és szempontunkból ez a fontosabb) a történelmi megismerésben jóval kisebb szerepet játszanak az egyéb hivatali iratoknál, harmadrészt jóval egyszerűbbek, tartalmi és formai megformáltságuk kevésbé ünnepélyes stb. Az oklevél és az akta közötti fő tartalmi különbséget abban tudnánk megjelölni, hogy az akta célja nem a bizonyítás (jogbiztosítás), ellentétben az oklevéllel, az akta legtöbbször nem befejezése valamely jogi ténynek, hanem csupán közlést tartalmaz. Az akta így csak eszköze valamely hivatali cél megvalósításának, jelentősége - mint említettük - időben korlátozott. Magyarországon a 17. századtól beszélhetünk regisztratúrák (irategyüttesek) megjelenéséről, mely a keletkező hivatali iratok szervezett gyűjtését, rendszerezését, előbb a hivatali ügyforgalom, majd később a kutatás megkönnyítésére történt egybegyűjtését jelentette. Az aktával kapcsolatban nagyon fontos fogalom még az ügyirat, mely egy konkrét ügyre vonatkozó akták összességét jelenti. Nagyon ritka ugyanis, hogy az újkorban egy ügyet egyetlen hivatali irattal lezártnak, elintézettnek is lehessen tekinteni, gondoljunk arra, hogy rendszerint már a kérvény és az arra adott válasz is több darab papírt jelent, melyeknek egymás melletti rendszerezése a hivatalban komoly körültekintést és figyelmet igényelt. (Erről az iktatókönyvek fontosságára ld. alább.)
    Maga az akta szó egyébként a római közigazgatás korából származik ("acta commentarii" = "emlékezetre méltó dolgok"), eredetileg iratlajstromot jelentett, az ókori értelme tehát nincs összefüggésben újkori használatával. Jellemző módon a középkorban még az "akta" szó sem használatos, majd csak a 17. századi Angliában tűnik fel. Az elméleti szakemberek rendszerint megkülönböztetnek szisztematikus, analitikus és genetikus irattant. A szisztematikus eljárás az iratok készítői és címzettjei közötti viszony alapján rendszerezi a dokumentumokat, az analitikus módszer az iratok formáit és szerkezetét elemzi, a genetikus elemzés pedig az irattermelő szervezet nyomon követésével és körülményeinek elemzésével foglalkozik. Alábbiakban nem ennyire szétdaraboltan, inkább egységes eljárás keretében próbáljuk az aktával kapcsolatos ismereteket rendszerezni.

    Az akta keletkezése
    A hivatali irat létrejöttének az újkori hivatali apparátusban négy jól elkülöníthető fázisával találkozhatunk. Ezek lehetnek önálló dokumentumok (melyeket gyakran már a hivatali ügyintézés során megsemmisítenek), gyakran azonban ugyanazon dokumentumban mutathatók ki a különböző fázisok. Az akta keletkezésének állomásai:
    1. Nyers adatok összegzése. Ez rendszerint csak egy lap, kisebb cédula, melyen a hivatali ügyintéző (írnok) címszavakban összegzi az elkészítendő hivatalos irat legfontosabb paramétereit: a címzettet, az irat rövid tartalmi kivonatát, tudnivalókat stb. Vagy úgy, hogy részt vesz valamely tanácskozáson és összegzi az elhangzottakat vagy felettese diktálja neki a tudnivalókat. (Ne feledjük, ebben a korban kizárólag kézírással, sokszorosítási technológia nélkül dolgoztak, vagyis a felettes szerv vagy hivatali elöljáró ritkán fogalmazta saját kezűleg aktáit, erre aligha lett volna ideje. A feladatot alacsonyabb beosztású hivatalnokok végezték.) Ebben a feljegyzésben rendszerint nem alkotnak önálló mondatokat, csak röviden - saját későbbi használatukra és nem valamely külső olvasó részére - összegzik a majdani tudnivalókat. A nyers adatokat összegző feljegyzéseket ritkán őrzik meg a levéltárak, hiszen az érintett írnoknak a következő irat megfogalmazásakor ezekre a feljegyzésekre semmi szüksége nincs, többnyire kidobják. Ha szerencsés esetben mégis fennmaradnak az ilyen "cetlik", érdemes összevetni a keletkező akta későbbi fázisaival. (Előfordulhat ugyanakkor, hogy a nyers adatokat eredetileg sem rögzítették írásban, csak szóban közölték az érintett írnokkal, tisztviselővel.)
    2. Fogalmazvány (extensum) A fogalmazvány olyan belső ügyviteli irat, melyet az érintett írnok az utasításul kapott adatok összegzésével papírra vet. A fogalmazványok az irat tartalmára koncentrálnak, nagyon gyakoriak a rövidítések, egyszerűbb mondatszerkesztések stb. A fogalmazvány ezt követően felülvizsgálatra kerül, a hivatali szerv vezetője átnézi, kijavítja (kijavíttatja), pontosíttatja a szöveget. Az irat tartalmának fontosságától függően a felülvizsgálat több lépcsős is lehet, nyilván egy diplomáciai iratot többen, több szempontból átnéznek, mielőtt kiadásáról döntés születne, egy vármegye hétköznapi ügyeinek intézésében erre többnyire nincs szükség. A fogalmazvány írásképe kevéssé díszes, hiszen csupán belső olvasásra, hivatali használatra szánják, egymás írásképét többnyire jól ismerő hivatalnokok. A fogalmazvány formailag jól megkülönböztethető jegyei közül fontos kiemelni a szöveg jobb hasábos rendezését, szellős sorvezetését. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a felülvizsgálatot végző személy vagy személyek beszúrásokat, pontosításokat, kiegészítéseket eszközöljenek, a pontatlan vagy feleslegessé vált mondatrészeket kihúzzák. A fogalmazványok forrástörténeti jelentőségét az adja, hogy egyrészt gyakran csak ezek maradnak fenn, ha az elküldött tisztázat a címzett irattárában megsemmisül, másrészt pedig (mivel az eredeti tartalom megsemmisítésére nincs lehetőség) nagyon fontos következtetéseket fonhatunk le belőlük az iratküldő szerv vagy személy eredeti, később módosított szándékára vonatkozóan. A fogalmazványokat a levéltárak igyekeztek megőrizni. (Napjainkban a számítógépes szövegszerkesztés egyre inkább kizárja a fogalmazványok készítésének lehetőségét, ezért az irattári példányt nem a fogalmazvány, hanem a tisztázat másolata adja.)
    3. Tisztázat (mundum) Tisztázatnak a felülvizsgált fogalmazványba beépített módosításokat, véglegesnek szánt szöveget tekintjük. Ennek megfogalmazása már természetesen választékosabb, írásképe szebb, közismert rövidítéseken kívül rövidítést nem tartalmaz, még a hosszabb címzéseket is gyakran pontosan kiírják. A rövidítések alkalmazásának vagy feloldásának kérdése nagyon gyakran adalékokkal szolgálhat az akta készítője és címzettje közötti viszony feltérképezésekor. Valamely kormányszerv vezetőjének küldött vármegyei irat bizonyára pontosan kiírja az uralkodó vagy valamely főméltóság címzését, míg a megyék egymás közötti levelezésének bonyolításakor megelégszenek a "N.M.K.Htt." (Nagyméltóságú Magyar Királyi Helytartótanács) rövidítéssel, a "felséges s.a.t." (satöbbi) típusú szövegrészekkel.
    4. Kiadmány (expeditum) Az elküldésre szánt tisztázatot az arra jogosult személy aláírásával (a korszakban már ritkábban: pecsétjével) látja el. Ezt a hitelesített tisztázatot nevezzük kiadmánynak, amely rendszerint nem az iratküldő szerv irat- (levél-)tárában, hanem a címzett iratai között található meg. A kiadmány rendeltetésszerű helye tehát nem a készülés, hanem a fennmaradás helyével azonos.

    A fenti fázisok "összecsúszása" sem ritka dolog, ha egy hivatali szerv vezetője maga írja meg (kisebb vagy nagyobb jelentőségű) aktáját, előfordul, hogy a jól sikerült fogalmazványt nem tisztázza már külön, hanem aláírja és elküldése iránt is intézkedik.

    További fontos, az akta keletkezésével kapcsolatos fogalmak: rendszerint meg kell különböztetnünk egy ügyiratban az eredeti iratot (originale) és a másolatot (copia). Eredetinek az irat kiadásakor elsőként készülő és elsőként hitelesített létrejött példányát nevezzük, másolatnak pedig az irat keletkezését követően készült, azzal tartalmilag (nem ritkán formailag is) megegyező dokumentumot. A másolatot rendszerint a hivatali ügyintézés során keletkező jogbiztosítás illetve igazolás céljából készítenek vagy készíttetnek. Ilyenkor mindig fontos, hogy a másolat záradékolva legyen, vagyis a másolatot készítő aláírásával igazolja, hogy a másolat hiteles. (Meg szokták különböztetni az egyszerű és a hiteles másolatot is, az iratkezelési gyakorlat rendszerint csak utóbbit fogadja el az eredetivel jog szerint megegyezőnek.) A záradékot többnyire a másolatkészítők nem is mulasztják el feltüntetni, hiszen legtöbbször az ő érdekük e jogi tény rögzítése. Fontos fogalom még az ún. másodlat vagy másodpéldány, ami akkor keletkezik, ha az eredeti iratot nem csak egy példányban készítik. A 18-19. században ritkán alkalmazták még, a technikai lehetőségek (indigózás majd fénymásolás stb.) csak a 20. században tették lehetővé tömeges méretekben, hogy egyidejűleg két azonos kiadmány szülessen, ebből az elküldöttet tekintjük eredetinek, a visszatartottat másodlatnak. Az újkor hivatali apparátusa szintén alkalmazta esetenként az átírt irat (transsuptum) gyakorlatát, ami azt jelenti, hogy valamely iratról nem egyszerűen hitelesített másolat készül, hanem annak teljes szövegét egy másik akta szövegébe ágyazzák. (Bár az átírt irat inkább a középkori oklevelezési gyakorlatra volt inkább jellemző, a másolathitelesítésnek nem lévén még kialakult gyakorlata.) A másolatkészítésnek korszakunkból ismeretlen - a 20. században viszont nagyon is elterjedt - módja a hasonmás (facsimile vagy fototyp) alkalmazása. Ilyenkor nem a szöveg átírására, hanem a teljes dokumentum vizuális másolására törekszenek, természetesen a megfelelő technikai eszközök birtokában. A másolat fajtája szerint lehet szöveghű vagy betűhű; más szempontból pedig teljes illetőleg kivonatos. Meg szokták még különböztetni az egykorú és a kései másolatokat is, annak megfelelően, hogy az eredeti dokumentummal közel egy időben (néhány nappal vagy esetleg héttel később) keletkezett a másolat vagy azután. nem ritka ugyanis - például birtokpereknél stb. - hogy évekkel később kér valamely hivatalos szerv egy másiktól hiteles másolatot valamely aktájáról.

    Az akta tartalma
    Az akta (hivatali irat) rendszerint követi a középkori oklevél klasszikus hármas felosztásának rendszerét (protocollum, contextus, eschatocollum), azonban a bevezető és záró részek a végletekig leegyszerűsödtek. Ez nem is csoda, hiszen például egy reformkori vármegyei hivatalnak is több száz iratot kellett egy-egy nap kiállítania, így érthető, ha az akta tartalmi vonatkozásainál a 2. rész kerül előtérbe.
    A hivatali iratoknál nagyon fontos kritikai elemzés tárgyává tenni a címzést is. A megszólítás minden esetben megfelel a hivatali rangnak, a küldő és a címzett közötti hivatali viszonynak. Erre a viszonyra a megszólítás hangneméből, jelzőiből, sőt esetenként külső megformálásából is következtethetünk. Egyes hivatalokban nem véletlenül állítottak fel ún. címkönyveket a pontos címzésminták kialakítása érdekében. (Nem volt mindegy, kit minősítenek tekintetesnek, tisztelt-nek stb.)
    A hivatali irat középső része a tartalom, hiszen az akta keletkezésének mindig tényleges, konkrét oka van. Ezt a középső részt rendszerint két részre oszthatjuk, hiszen a küldő közli az írás indokát illetve az azzal kapcsolatos közlést. Tehát például ha egy vármegye utasítja valamely szolgabíróját, hogy a faluban kiütött baromfivész miatt (ez az indok) írassa össze az elhullott állatokat (ez az intézkedésre való felszólítás). A tulajdonképpeni ügyintéző akta rendszerint egy-két oldalas, sőt nem ritkák a 6-8 soros iratok sem. Kivétel persze jócskán akad, hiszen például egy jelentéstevő küldöttség terjedelmesen számol be küldetése eredményéről, miközben itt az írás indoka elenyészően rövid is lehet.
    Az újkori hivatalszervezetben kiemelkedően fontos szerepe van az akták záradékolásának. Nem is elsősorban a záróformulák díszesebb vagy sallangmentesebb megfogalmazása révén (bár ennek is van a címzéshez hasonló szerepe), hanem a dátumozás miatt. Az iratok nyilvántartása, hivatkozása stb. szempontjából nagyon fontos, hogy az akta hol és mikor (év, hó, nap) keletkezett, ebből kitűnik, hogy mennyi időt tett meg, míg címzettje kezébe került, nem véletlen, hogy a legtöbb hivatal az iraton rögzíteni szokta a kézhezvétel dátumát is. A pontos keltezés nélkül már a 18. század második felére áttekinthetetlen iratözönnel lett volna az írnokoknak dolga. A keltezést gyakran a záradékban tüntetik fel, nem ritkán előfordul azonban, hogy a fejlécben szerepeltetik, éppen a könnyebb áttekinthetőség és rendszerezhetőség céljából. (A záradékban ilyen esetben nem ritka a k.m.f. = "kelt mint fent" rövidítés.) Ugyancsak a záradékhoz tartozik a kiadmányt hitelesítő aláírás is. A pecsét csak ritkán illetve nagy jelentőségű iratoknál (például békeszerződésnél) tölti be a korábbi hitelesítő funkcióját, az újkor hivatali apparátusában ennek már az aláírás felel meg. A pecsét inkább a tartalom titkosságát biztosító formai elemmé válik. Az aláírásoknál gyakran alkalmazták a saját kezűséget kifejező latin m.pr. (motu proprio) illetve m.k. (maga kezével), később s.k. (saját kezével) rövidítéseket. Szintén az aláíráshoz tartozott hozzá, hogy az aláíró személy pontosan feltüntette, hogy milyen hivatali minőségben adja ki az iratot. Enenk feltüntetését nem elsősorban a nemesi vagy egyéb társadalmi pozíciót jelentő címek szerepeltetésének szándéka indokolta, sokkal inkább a hivatali ügymenet megkönnyítése. (X.Y. vármegye alispánja; X.Y. tanácskozmány jegyzője stb.) Ez alól rendszerint csak az uralkodói leiratok kivételek, hiszen például II. József idején a "Josephus" aláírásról mindenki tudhatta, kitől származik, vagy a napóleoni Franciaországban a császár néha csak egy N. vagy Nap. felirattal látta el dokumentumait.
    Formai szempontból nagyon fontos még elemzés tárgyává tenni az akta külzetét. Ezen szerepel a címzés, megszólítás (érdemes összevetni a belső címmel), továbbá itt találhatjuk meg a címzett által feltüntetett érkeztetés jegyzeteket, például a kézhez vétel dátumát, az elsődleges intézkedésre vonatkozó, továbbítási felszólítást illetve az iktatószámot. Az iktatás gyakorlata az újkori hivatalszervezet egyik legfontosabb jellemzője, ez tette lehetővé az adott iratok későbbi visszakeresését, a kapcsolódó iratok esetleges feltüntetését, egyáltalán az akta hivatali ügyforgalomban való könnyebb kezelhetőségét. Magyarországon az ún. "nova manipulatio" kora jelentett gyökeres változásokat az irattári rendszerezés szempontjából. Az 1760-as évek második felétől a legtöbb kormányszék (a Helytartótanács 1764-től) áttért az iratok egyszerű, formai alapon történő rendszerezéséről a tartalmi (tárgyi) alapú rendszerezésre. Ekkortól végképp nem az lett a fontos, hogy az ügyirathoz tartozó aktákat az ügy elintézését követően minél egyszerűbb módon (tehát akár nagyságrend szerint alakilag szétválasztva) elraktározzák, hanem épp ellenkezőleg, hogy az azonos ügyiratcsomókat lehetőleg minél pontosabban együtt tartsák, és tartalmuk szerint képezzenek belőlük irattári egységeket. A helytartótanács elsőként ún. bilaterális sorozatokat vezetett be, ahol együtt tartották egy ügy beadványát és elintézésfogalmazványait. Ezzel együtt került bevezetésre az iktatás gyakorlata is. Magyarországon a legtöbb hivatal (országos és vármegyei szinten egyaránt) a sorszámos iktatás gyakorlatát követte, vagyis rendszerint az év első munkanapjának első ügyét 1-gyel látták el, az év végéig folyamatosan emelkedő sorszámokkal - esetleg /-lel jelölt alszámokkal - látták el. Nagyobb hivatali apparátusok (például a kamaránál) számkontingenseket alkalmaztak, vagyis az irat tartalmának megfelelően alakítottak ki irattári csoportokat (ügyágazatokat). Az irattározás fejlődése a század utolsó évtizedeiben mindenütt az akta-visszakeresést megkönnyítő iktatókönyvek felállítását eredményezte, amelyet helyenként mutatókkal is kiegészítettek (ld. alább).

    Az akta csoportosítása és fajtái
    A hivatali iratokat több szempontból és többen próbálták már rendszerezni. Teljesen "tiszta" kategóriákat persze nehéz felállítani, hiszen tartalmi vagy formai szempontból különböző elképzelések fogalmazódhatnak meg ugyanarról az iratcsoportról is.
    Herzog József századfordulón élt magyar levéltáros álláspontja szerint három fő csoport mutatható ki:

    1. beérkezett iratok (exhibitia) ide tartoznak a hivatalhoz érkezett rendeletek is
    2. válaszok, fogalmazványok (conceptus), vagyis a beérkezett iratokra adandó feleletek előkészítő iratai
    3. belső ügyviteli iratok (iktató- és lajstromkönyvek indexek stb.)

    Ez a tipikusan levéltárosi szemlélet abból indult ki, hogy a levéltárban már meglévő iratok milyen iratkezelés keretében láttak napvilágot. Történelmi kutatómunkánknál azonban sokkal szerencsésebb, ha az irat tartalmi vonatkozásaiból, illetve az arra nagy hatással bíró hivatalszervezeti körülményekből indulunk ki. Heinrich Otto Meissner német levéltáros három főcsoportot állított fel, amelyet nyugodtan egy negyedikkel is kiegészítve így foglalhatjuk össze a rendszerezés elméleti kérdéseit:

    1. valamely felettes szerv irata egy alárendelt szervhez vagy magánszemélyhez;
    2. valamely alárendelt szerv vagy magánszemély irata egy felettes szervhez;
    3. egymással azonos hivatali szinten, mellérendelt viszonyban álló szervek iratai;
    4. semleges vagy belső ügyvitel keretében keletkezett hivatali iratok.

    Az első csoportba tartozó iratok közül kiemelkednek az uralkodói leiratok (mint legmagasabb szintről "érkező") dokumentumok, melyek formailag leginkább emlékeztetnek a középkori oklevelekre. Az uralkodó által szignált ünnepélyes iratok külső megformáltsága is elüt a hivatali iratok többségétől, nagyobb gondossággal készült levelekről lévén szó. Legfontosabb irattípus az uralkodói leiratok között a litterae patente (pátens, nyílt levél), mely tartalmilag különböző dolgokról (rendszerint valamely szélesebb társadalmi rétegeket érintő rendelkezésről) értesíti a lakosságot, de lehet benne ünnepélyes kinevezés stb. is. Az uralkodói leiratok ünnepélyes stílusát szokás stilus curialis-ként jellemezni. Mindez azonban az újkorban többnyire formális, hiszen az uralkodónak fizikailag sem lett volna arra lehetősége, hogy valamennyi iratát saját kezűleg írja alá. Rendszerint megbízottain keresztül érvényesítette aláírási jogosultságát.
    Az uralkodót leszámítva bármely alsóbb szervhez érkező akták között a legjellemzőbb típus a leirat (rescriptum). Ennek tartalma rendszerint valamilyen végrehajtandó utasításra vonatkozó felhívás. Az iratot eredetileg nem a nyilvánosságnak szánták, tartalma titkos, vagy legalább is bizalmas, a címzett soha nem a nyilvánosság, hanem valamely hivatali szerv esetleg magánszemély. Ennek formája érthetően sokkal egyszerűbb, hétköznapibb, mint az uralkodói leiratok között említett pátenseké. Tartalma szerint a leiratokat többféleképpen minősíthetjük: például ítélet (sentencia), felhatalmazás, megbízás illetve visszahívás (creditivum, recreditivum). Az országos kormányszervek alsóbbakhoz, illetve utóbbiak még alsóbbakhoz vagy magánszemélyekhez intézett többnyire egyes szám harmadik személyben fogalmazott hatósági utasításait nevezzük határozatnak (decretum, resulutio). A magánszemélyek hivatali megkeresésére érkező válaszok túlnyomórészt ebbe a csoportba sorolhatók. Leiratoknak tekinthetők a nem hivatali személyekhez, hanem a nagyközönséghez intézett kiáltványok (manifestum, proclamatio), illetve hirdetmények is. Kiáltványt rendszerint valamely nagyobb társadalmi-politikai esemény idején agitatív, mozgósító célzattal intéznek a lakossághoz, gondoljunk például az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc kiáltványaira, honvédtoborzási felhívásokra, csatákról szóló falragaszokra stb. A hirdetmény nem elsősorban nagyobb történelmi esemény idején, hanem "békés" hétköznapokon, a lakosság tájékoztatására, figyelmének valamely tényezőre vonatkozó felhívására bocsátják ki. (Például adománygyűjtéssel, valamely - például járvány- - veszéllyel stb. kapcsolatban.) Azokat a hirdetményeket sorolhatjuk az akta ezen típusába, melyek valamilyen hatósági intézkedés következtében születtek, tehát a magánhirdetményeket, színházi műsor-tájékoztatókat tartalmi szempontból nem.

    Az alsóbb szervtől illetve magánszemélytől "felfelé" induló hivatali iratoknak két alapvetően fontos típusa mutatható ki: jelentés (relatio, Bericht) és a vélemény (opinio). A kettő között a különbség az, hogy előbbit az alsóbb szerv felettesének kifejezett megkeresésére készítette, hivatali kötelességének tett eleget. A vélemény pedig felsőbb megkeresés nélkül, önkéntesen készült, valamely magánszemély illetve hivatal feletteseinek a figyelmét rá akarja irányítani egy saját hatáskörben nem elintézhető problémakörre. Ezen a ponton mutathatunk rá a hivatali iratok egyik legfontosabb jellemzőjére, a stílusban megragadható tartalmi mozzanatokra. A felső és alsó szerv (vagy magánszemély) közötti "távolság" könnyen lemérhető a címzésen kívül a megfogalmazott utasítás vagy éppen kérelem megszövegezésén. A két szélső pontot rendszerint a legkegyelmesebb leirat (rescriptum clementissimum) illetőleg a relatio humillima (legalázatosabb jelentés) között jelölhetjük ki. Az alázatosságot kifejezték nemcsak a jelzők, a megszólítások cirkalmasságai, hanem még a sorok megformálása is. Az alázatosságot ugyanis kifejezte, hogy ha az irat felső részének egy nagyobb részét üresen hagyták. Az uralkodóhoz küldött feliratok szövegének első oldalára hagyományosan csak négy sort "illett" írni. Egyébként nemcsak a fogalmazványok esetében, hanem a tisztázatoknál is követték azt az írásvezetési eljárást a korban szinte minden hivatalos iratnál, hogy a szöveg első sorát a bal oldali margótól végig vezették a papír jobb széléig, a második sortól néhány centiméteres (akár félhasábos) üres helyet hagytak. A szokás nyilván a széljegyzetelés elterjedt volta miatt alakult ki.
    Visszatérve az alsóbb szervtől "felfelé" címzett forráscsoportra, az újkor kutatásának forrásanyagában jelentős tételt tesznek ki az alsóbb szintű beosztottak vagy szervek jelentései, melyek egy-egy témakör kapcsán születtek. A jelentések (bármilyen megkeresésre is érkeztek) a kor kutatásának alapvető forrásbázisát jelentették. Ezek hangneme rendszerint hivatalos, a megbízásban foglaltakra vonatkozik. Ebben a forrástípusban kell kiemelnünk a különféle beadványokat (kérvény, emlékirat, megkeresés - tárgyától és hangnemétől függően), melyek a magánszemélyek által valamely hivatalhoz intézett hivatalos leveleket jelentik. A magyarországi újkorban is számos magánügyben (állásajánlatért, segélyért, jogorvoslatért stb.) fordult a lakosság a hivatalokhoz, melyekből nemcsak az adott személy egyéni helyzetére, hanem általa képviselt társadalmi rétegre is gyűjthetünk információkat.

    Az azonos hivatali szinten álló szervek hivatalos levelezésének egyik legsajátosabb területe a diplomáciai élet. A szuverén államok egymással - legalábbis elvben - egyenjogúak voltak, ami a hivatali iratváltásaikban, közös ügyeiket rendező dokumentumaikban is kifejezésre juthatott. A diplomáciai életben egy uralkodó által kiadott, valamely másikhoz intézett hivatalos levelet gyakran kéziratnak (manuscriptum) nevezik. A hivatalos diplomáciai iratokat rendszerint jegyzéknek nevezzük, ezek valamely állam konkrét ügyben született tájékoztatását, intézkedését, tiltakozását tartalmazzák, melyet egy másik államhoz intézett. Amikor egy országhoz több más ország közösen aláírt dokumentumot intéz, együttes jegyzékről, ha azonos szövegű, de külön-külön elküldött dokumentumról van szó, azonos jegyzékről beszélünk. Két állam átfogó vagy lényeges diplomáciai kérdéskörben született megállapodását szerződésnek, kisebb jelentőségű, konkrét ügyek esetén inkább egyezménynek nevezzük. (A diplomáciában szokásos a jegyzőkönyv kifejezés használata is, annak érzékeltetésére, hogy valamely - minkét államra tartozó döntés megszületését együttes tanácskozás eredményeként rögzítették. Ennek kiegészítésére gyakran vesznek fel később pótjegyzőkönyveket is.) Az egyezségnek a diplomácia-történet számon tartja még egy alfaját, az egyezséget (agreement), melyet olyan írásban nem vagy nem hivatalosan rögzített megállapodásokra használnak, melyek betartása ugyanakkor mindkét félre nézve kötelező érvényű. A kiszolgáltatási egyezményeket kartellnek nevezzük. Az állam és a katolikus egyház közötti átfogó, az élet minden területére (iskoláztatás, vagyoni helyzet, kegyúri jogok stb.) kiterjedő szerződések általánosan elterjedt elnevezése a konkordátum, melyet nemcsak azért tartunk különlegesnek, mert a szerződő felek nem formálisan egyenrangú államok - a megállapodást hivatalosan a pápai állam illetve a 20. században a Vatikán állam kötötte, mégis nyilvánvaló, hogy a másik szerződő fél területén működő katolikus egyház jogaira vonatkozott -, hanem azért is, mert jogi és formai elemei is különböznek a más államokkal kötött átfogó (alap)szerződésektől.
    "Belföldön" az egyenrangú szervek iratváltásai között korszakunkban két területet kell kiemelnünk: egyrészt az országos hatáskörű kormányszervek (helytartótanács, kamara stb.) 1848-ban a minisztériumok egymás közötti napi rendszerességű vagy még gyakoribb iratváltásait; illetve a vármegyék egymás közötti - szintén óriási mennyiségű - levelezését. E levélváltások alaptípusát átiratnak (insinuatio) nevezzük, tartalma nagyon sokféle lehet: megkeresés (a korszakban használt elnevezéssel: megkeresvény), viszontkeresés, üzenet, panasz, javaslat, kifogás stb. Ha egy vármegye nemcsak egy konkrét ügyben írt, hanem hasonló jogállású "társai" figyelmét is fel akarta hívni valamire, körlevélről vagy körátiratról beszélünk. Ezek az iratváltások tartalmaznak leginkább az egyediséget nélkülöző bevett formulákat, csak a tartalmi közlésre koncentrálnak. Körleveleknél a korszakban is gyakran alkalmaztak nyomtatvány formájú leveleket (az ügyforgalom növekedése és az írnokok teherbíró képességének csökkentése tett ezt kívánatossá, gondoljunk csak arra, hogy egy valamennyi vármegyének szánt köriratot 52 példányban kellett lemásolni!), s nem ritka, hogy vagy a fejlécet vagy az akta tartalmát kinyomtatták és a szükséges bejegyzéseket (címzett, pontos megszólítás stb.) utólag szúrták kézírással a szövegbe. A vármegyék közötti átiratoknak nemcsak hivataltörténeti, hanem politikai jelentősége is óriási, gondoljunk csak arra, hogy a reformkorban a vármegyék politikai tevékenységének összehangolásakor, együttes fellépésük kialakításakor milyen jelentőséggel bírtak a körlevelek.

    A semleges vagy belső ügyvitel keretében keletkezett forrásokat két csoportra oszthatjuk. Az ún. segédkönyvek csoportjába sorolhatjuk első helyen az iktatókönyveket (protocollum exhibitorum). Ez valamely iratképző szerv vagy személy jegyzőkönyve, nyilvántartása az általa vezetett ügyekről, az ügyek intézésének szakaszairól. Ennek a jegyzőkönyvnek a formája szinte alig változott az évszázadok alatt. Az iktatókönyv hosszabb-rövidebb bejegyzést tartalmaz a kimenő iratok tartalmáról, rövid leírást az elintézés módjáról, a címzettről, egyéb tudnivalókról. Az iratot iktatószám alapján lehet a levéltárból visszakeresni. Az iktatókönyv mellett, gyakran az alapján a hivatalok felállítanak mutatókönyveket (index) is a visszakeresés megkönnyítésére. (Rendszerint ugyanis nem az iktatószám ismert valamely kutató előtt egy adott ügyben.) A mutatóknak három, néha egymással keveredő típusa alakult ki: hely-, tárgy- és személynév-mutató (index locorum, rerum et personarum). Ezek 1848 előtt többnyire ún. nem szoros ABC-rendben tartalmazzák az egyes ügyeket, vagyis csak a szó első betűje esetleg első két-három betűje szerinti csoportokat alakítottak ki. Mindenképp érdemes több, rokon értelmű címszót is fellapozni, hiszen az egykori irattáros észjárását kell megpróbálnunk követni az indexekben való búvárkodás alkalmával. (Ha egy tűzvészre kutatunk, érdemes a tűz mellett a gyulladás, láng stb. szavakat is átnéznünk, sőt volt rá konkrét példa, hogy egy tűzvész iratait a "borzasztó nagy tűzvész" alatt lehetett fellelni.) Személyneveknél az esetleges előnevekre kell különösen ügyelni, helyneveknél pedig a névváltozatokra. (Hejő-Csaba, Hajdú-Szoboszló stb.)
    A semleges iratok másik nagy csoportját alkotják a különböző jegyzőkönyvek (protocollumok), melyek fontosságát a magyarországi újkortörténetben nem lehet eléggé hangsúlyozni. A döntések többsége a korszakban kollektív döntésként alakul ki (akár a helytartótanács valamely ügyosztályáról, akár a vármegye nemesi közgyűléséről stb. van szó), ezért a jegyzőkönyveknek óriási a szerepe a döntéselőkészítő mechanizmusok megismerésében. Konkrétan a vármegyei jegyzőkönyvekben minden ügy (legyen az bármilyen csip-csup magánügy vagy akár a reformországgyűlések központi kérdése) megjelenik, ami a kortársakat érdekelhette. A vármegyei jegyzőkönyvben az egyes ügyeket minden év elejétől (január 1-től) sorszámozták az év végéig. (Különösen a 18. században volt gyakorlat, hogy a fontosabb iratokat is bemásolták a jegyzőkönyvekbe.) Feltüntetik a közgyűlés helyét, pontos (hónap, nap) időpontját, fajtáját (kisgyűlés vagy közgyűlés - partialis vagy generalis congregatio), a megjelent - például elnöklő - főméltóságokat stb. A vármegyei protocollum nem szó szerinti jegyzőkönyv, az elhangzottaknak csak tartalmi kivonatát tartalmazza, így arról ugyan pontos képet nem alkothatunk, hogy a helyszínen milyen viták előztek meg egy-egy döntést, viszont sokoldalú körültekintéssel megpróbálhatjuk rekonstruálni. Minden közgyűlési bejegyzést két részre oszthatunk: a szóban forgó ügy referálására, és az annak nyomán született végzésre. Az országgyűlési jegyzőkönyvek a 18-19. század fordulójától egyre pontosabbak és szöveghűbbek, ugyanakkor ezek sem rögzíthetnek minden, az ülésteremben elhangzott vagy megfigyelt tényezőt (bekiabálást, gesztusokat stb.) Ebbe a forrástípusba sorolhatjuk még a korszakban keletkezett különféle évkönyveket is, melyeket egy-egy intézmény folyamatosan vezetett az ottani fontosabb történések regisztrálására. Különösen jelentősek ezek a források számos egyházi intézmény (egyházközség, szerzetesrendi kolostor stb.) évkönyvei esetén, ezek elnevezése rendszerint: Historia Domus. Több társadalmi szervezet is fontosnak tartotta, hogy ülésein jegyzőkönyveket, emlékeztetőket készítsenek.


    Az akta (hivatali irat) forrásértéke és forráskritikája
    Fentiekből is világosan látható, hogy az akta forrásértékét keletkezésének körülményeiben, a hivatali iratok fontosságában kereshetjük. Elsősorban abban jelölhetjük meg, hogy az akták segítségével válnak megvilágíthatóvá a hivatali döntéshozatal mechanizmusának részletei. A hivatali iratot kisebb részben társadalomtörténeti, többségében politikatörténeti elemzések szolgálatába állíthatjuk. Forráskritikánkat a keletkezés körülményeinek tisztázására kell építenünk, annak a hivatalnak vagy személyiségnek a megismerésére, akinek érdekében állt állhatott a készítése, ugyanis nem mindegy, hogy ki és milyen céllal bocsátott ki hivatali iratot. Egy akta soha nem önmagában áll, keletkezésének konkrét előzményei és következményei is voltak (lehettek), ezeket is lehetőség szerint tisztázni kell.
    További kötelező tanulmányok (a magyarországi hivatalszervezetről és az irattípusokról):

  • Ember Győző - Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története, 1686-1790. Bp., 1989. (Magyarország története tíz kötetben, 4/1-2.) - A III.2. (A magyarországi közigazgatás) fejezetből az alábbi részek: A Magyar Királyi Udvari Kancellária, A Magyar Királyi Helytartótanács, Országos vagy Tartományi Biztosság, A Magyar Királyi Kamara, A magyarországi Főhadparancsnokság, A vármegyék, A szabad királyi és bányavárosok. A III.3. (Az erdélyi közigazgatás) fejezetből: A Gubernium.
  • Felhő Ibolya - Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp., 1961. (bevezető tanulmány)
  • Borsodi Csaba: Irattan. In: Bertényi Iván (szerk.): A történelem segédtudományai. Bp., 1998. (A történettudomány kézikönyve, I.) 194-215. p.


  • III. A STATISZTIKAILAG FELDOLGOZHATÓ IRATOK



    A statisztikailag feldolgozható iratok csoportjába olyanokat sorolunk, melyek önálló szövegként nem értelmezhető számokat, numerikus adatokat vagy számszerűsíthető információkat tartalmaznak. A statisztikai forrásanyag feldolgozása többnyire aprólékosabb és körültekintőbb munkát igényel, mint a hivatali iratok átolvasása, az adatok összesítéséből és kiértékeléséből viszont rendszerint pontos és tartalmas társadalomtörténeti adatokhoz juthatunk.
    Adójegyzékek, kisebb összeírások természetesen már a 18. század előtt is szép számmal készültek, az újkorban azonban ezeknek a forrásoknak a szerepe és aránya jelentős mértékben megnőtt. Ennek okait elsősorban abban jelölhetjük meg, hogy egyrészt az állam - technikai és intézménytörténeti értelemben egyaránt - ekkorra fejlődött olyan mértékben, hogy nagy, összefoglaló statisztikák készítésére vállalkozhasson (rendelkezett olyan apparátussal, mely például országos népösszeírások készítésére alkalmassá vált), másrészt az uralkodói abszolutizmus formálta meg az államban azt az igényt, hogy a hatalom birtokosait részletesebben érdekelje, hányan, milyen vallású és foglalkozású stb. lakosai vannak. Az abszolút állam már nem elsősorban egyéneket, hanem statisztikai adatok összességét látja "felülről" a polgáraiban és ennek megfelelően akarja mérni is azokat. A középkori-koraújkori statisztikákat elsősorban az esetlegesség, az elnagyoltabb számítások, a kevésbé koncepciózus végrehajtás jellemzi.
    A 18. századi Magyarországon nemcsak legfelsőbb, állami szinten alakult ki az igény statisztikák készítésére illetve készíttetésére, hanem helyi szinten is. A statisztikai szemlélet korunkban egyre inkább széles körben elterjedt, egyre nagyobb teret hódított a szám- illetve adatszerűség. Mindez értelemszerűen párhuzamos a hatalom elbürökratizálódásával, elszemélytelenedésével. Ahogy az aktánál a hivatali írásbeliség elterjedését kellett, mint a hivatali irat jelentőségét megnövelő tényezőt kiemelnünk, úgy a statisztikáknál legalább ennyire fontosak a matematikai-statisztikai ismeretek elterjedése, viszonylag széles körű alkalmazása. Az államnak illetve a helyi szintű igazgatásnak egyre inkább képzett, matematikai ismeretekkel is jól bánni tudó szakhivatali alkalmazottakra volt szüksége feladatainak végrehajtásához. Ezek a szakhivatalok pedig egyre inkább képesek lesznek arra, hogy tartalmas és áttekinthető adatsorokat készítsenek.
    Ha a kérdést a historiográfia oldaláról tekintjük, rendszerint a döntő tényezőnek az önálló statisztikai hivatal megszervezését szokták korszakhatárnak tekinteni. Magyarországon először 1848-ban történt kísérlet statisztikai hivatal felállítására, de a szabadságharc bukása után tényleges működését csak a kiegyezést követően kezdhette meg. A korábbi időszakban (vagyis az újkor nagyobbik részében) nem tudatosan (kifejezett statisztikai céllal) készítettek adatsorokat, ezeket a történésznek kell rendszerint "megszólaltatni" ahhoz, hogy egy száraz számokkal teletömött táblázatból értelmezhető történeti forrás váljék. Azt a tudományágat, mely a számtani adatsorokat a történeti megismerő tevékenység számára alkalmassá teszi, történeti statisztikának nevezzük.
    A történeti statisztika által feldolgozható források rendszerezése után két fő típus mutatható ki: a leíró statisztikák és az összeírások (conscriptio).
    A leíró (más elnevezéssel: honismertető) statisztikai irodalom olyan nyomtatásban megjelent, tehát nem hivatali használatra, hanem a nyilvánosságnak szánt könyveket, tanulmányokat jelent, melyek szöveges formában ismertetik egy adott tájegység vagy éppen az egész ország fontosabb statisztikai mutatóit. (Lélekszám, vallási megoszlás, foglalkozási szerkezet stb.) E leíró statisztikák megbízhatósága nagyon változó, attól függ, mennyire tudott szerzőjük közvetlen forrásokat felhasználni. Ha településenként szócikkekbe rendezte a szerző az ismertetendő anyagot, akkor honismereti lexikonról beszélünk. A 18-19. századi leíró statisztika művelői közül ki kell emelni az alábbi neveket: Bél Mátyás, Schwartner Márton, Vályi András, Korabinsky János Mátyás, Magda Pál, Csaplovics János, Nagy Lajos (Ludovicus Nagy), Bárándy János és különösen a számos ilyen jellegű munkát sajtó alá rendező Fényes Elek.

    Az összeírások jelentékeny és változatos csoportjához tartozó dokumentumok önmagukban rendszerint halott és értelmetlen adathalmazok, az információ megszerzéséhez azokat fel kell tudni dolgozni. Az összeírás kétféle lehet: szövegszerű (egyszerű személynevek vagy egyéb elnevezések szöveges felsorolása) illetőleg a statisztikai adatokat (számokat) tartalmazó táblázatos. A szöveges felsorolásokat a feldolgozó történésznek kell újraszámolni, a táblázatoknál is nagyobb gondossággal kiértékelni. A táblázatokat (tabellákat) is szerkeszthetik központi utasításra, illetve spontán módon.
    A 18-19. századi összeírásokat rendszerint valamilyen alsóbb szervtől "felfelé" küldött hivatali jelentés mellékleteként készítették. Az összeírásoknál fontos, hogy eleve statisztikai célzattal készült vagy csak később akként feldolgozható forrással van dolgunk. (Nyilván a korabeli dokumentumok túlnyomó többsége - talán a népösszeírások kivételével - nem társadalomstatisztikai célzattal, hanem valamilyen államhatalmi, igazgatási feladattal összefüggésben készültek, például sorozás vagy adóztatás stb.)
    Az összeírások forrásértékét elsősorban az adja, hogy közvetlen felvételekről van szó, tehát az összeíró többnyire jelen volt az összeírás elkészültekor, vagy ha nem is volt jelen, közvetlen tapasztalatokat szerzett az általa regisztrált népességről. A forrásértéket két további momentum hangsúlyozza: egyrészt hogy adatszerű vagy adatszerűsíthető felvételekről van szó, melyek könnyen "mérhetővé", statisztikailag megfoghatóvá teszik az egykori valóság bizonyos jelenségeit, különösen alkalmas tehát az objektivitásra. A másik szempont ebből következik: nem csupán egyes emberek foglalkozási vagy egyéb életviszonyai válnak ezáltal modellezhetővé, hanem nagyobb embertömegeké, vagyis a statisztikailag feldolgozható források csak ritkább esetben a politika-, sokkal inkább a társadalomtörténet kincsesbányáit jelentik.
    Fentiekből logikusan következnek a forráskritika alapvető megállapításai is: az összeírások elemzésekor három esetenként markánsan eltérő érdeket kell megpróbálnunk körülhatárolni, hogy a megbízhatóságról megállapításokat tegyünk: az összeírató szerv vagy hatóság, az összeírást ténylegesen végző (hivatalnok, tisztviselő vagy kiküldött) és az összeírt személy érdekeit. (Gondoljunk például arra, hogy egy adójegyzék készítésekor mennyire más az adófizető és az adóztató érdeke.) Az összeírás keletkezésének lehetséges körülményeire kell figyelemmel lenni. A statisztikai elemzéskor különösen el kell kerülni a hibás becslésekből eredő bizonytalanságokat, például ha egy adójegyzékből a népesség számára vonatkozóan készítünk becslést, körültekintően kell eljárni az adófizetés alól felmentettek körének meghatározásakor. Fontos, hogy egyszeri adatfelvétellel van-e dolgunk, vagy valamely sorozat részéről, illetve, hogy a felvétel mennyire tekinthető időben és térben kiterjedtnek, továbbá az összeírató szándékától függően teljesnek. Tisztázni kell, ki volt az összeírást készíttető személy stb. Mennyiben vonatkozik az összeírás csak a személyekre és mennyiben azok valamely tulajdonságára (foglalkozása, vallása stb.) Egy összeírás tényleges elemzésekor mindig a rovatokat (fejlécet) kell a leginkább vizsgálat tárgyává tennünk. Ebből derül ki, hogy mit és miért írattak össze, mennyire adhat választ egy egykori statisztika a modern történettudomány által feltett kérdésekre. (Például egy népszámlálás esetén a férfi népességet bizonyára a katonaság szempontjai szerint beosztott életkori rubrikákban írták össze, ha minket a tényleges kormegoszlás érdekel, csak hozzávetőleges információt nyerhetünk.)
    A fontosabb összeírás-típusok:
    Dicalis összeírás: olyan (a 18-19. században már kevéssé alkalmazott) adójegyzék, melyben az adóalapot az egy dica-nak nevezet átfogó adóegységek jelentették. A portális összeírásoknak a jobbágyportánkénti statisztikákat nevezik, kiemelkedik közülük II. Rákóczi Ferenc - nem országos méretű - 1707. évi statisztikája.
    Dézsmajegyzékek (tizedjegyzékek): Az egyháznak kötelezően beszolgáltatott jobbágyi adó összeírásai, átfogó elemzéssel képet kaphatunk a jobbágyság életviszonyairól.
    Urbárium: az urbárium a földesúr és a jobbágy szerződése utóbbi kötelezően végzett szolgáltatásairól. Ennek során gyakran felmérték egy falu népességét, telek-, vagyon- és egyéb viszonyait, az urbáriumok páratlanul fontos társadalomtörténeti források a jobbágyok életviszonyaira vonatkozóan. Különösen ki kell emelni Mária Terézia 1767. évi úrbérrendezését és az annak kapcsán keletkezett ún. kilenc kérdőpontos vizsgálatot, mely az ország egészében illetve szélesebb régióiban lehetővé teszi a jobbágyság gazdálkodásának, életviszonyainak átfogó elemzését.
    Adójegyzékek: A leggyakrabban használt társadalomstatisztikai források, rendszeresen összeíratta vagy az állam vagy a vármegye, esetleg a földesúr az adófizetésre kötelezett jobbágynépességet, számos ilyen összeírásról őriznek tabellákat a levéltárak. Tisztázni kell az adóztatás célját, az adó alapját, az adómentesség körét és fajtáit, hogy megnyugtató következtetéseket vonhassunk le. Különösen fontosak az országos méretekben végzett adóösszeírások, melyek egy nagyobb térség illetve az ország egésze esetén teszik lehetővé az adózó népesség viszonyainak feltérképezését. Az első országos méretekben végrehajtott adóösszeírás az 1715-ben majd 1720-ban végrehajtott felvétel, mely háztartásonként összesítette a jobbágyportákat. (Ennek országos összesítését - számos későbbi népességstatisztikai vitát kiváltva - a századfordulón Acsády Ignác végezte el.) Egy 1728-as kísérlet, majd az úrbérrendezés után 1828-ban végeztették el újra az átfogó adóösszeírást az egész országban (conscriptio regnicolaris).

    Különböző népösszeírások:
    Ebbe a forráscsoportba sorolunk minden olyan népességstatisztikai adatfelvételt, melynek célja egy ország vagy egy nagyobb térség lakói számának megállapítása, bizonyos ismérveik szerint. Mária Terézia idején több alkalommal is elrendeltek lélekösszeírást (conscriptio animarum) , melyek elsőrendű adatforrások a felekezeti és a gazdasági megoszlás mutatószámainak mérésére. Legjobban használható ezek közül az 1777. évi, jó állapotban fennmaradt, körültekintően végzett adatfelvétel. II. József Európában is úttörőnek számító kísérletképpen 1784-ben rendelte el a lakosság valamennyi rétegére kiterjedő (tehát a nemesi előjogokkal sem törődő) népszámlálást, melyet uralkodása alatt összesen háromszor hajtottak végre. Ezek a népszámlálási tabellák a modern népszámlálási eljárásnak sokmindenben megfeleltek, adataik többnyire teljesen megbízhatóak, mind átfogó, mind rétegelemzést lehetővé tevő adatlapokat tartalmaznak. A felvilágosult uralkodó halála után a nemesség érdekei nem tették lehetővé ilyen átfogó népszámlálás újra kezdését, népszámlálást újra csak 1850-51-ben, majd 1857-ben végeztek, 1869-től pedig hozzávetőlegesen tíz esztendőnként készítettek népszámlálást.
    1804-től 1848-ig azonban a legtöbb vármegyében (egyenetlen színvonalon és időközökben) elkészítették a nem nemesek összeírását (conscriptio ignobilium) , melyek éppen változatos színvonaluk miatt leginkább az első, 1804. évben tűnnek a legmegbízhatóbbnak. Számos nemesség-összeírás (conscriptio nobilium) is ránkmaradt a korszakból, melyeket elsősorban a nemességigazolások (nemesi kiváltságok bemutatása); a nemesi felkelések (insurrectio) illetve a nemesség önkéntes adófelajánlásai, hozzájárulásai céljából végeztek. A nemesösszeírások közül jelentős az 1754-55. évi átfogó revízió, a nemesi felkelések közül az 1809. évi felkelés kapcsán született nagyon jól használható statisztika, a nemesség önkéntes felajánlási jegyzékei közül például a Nemzeti Múzeumra végzett befizetéseinek lajstromai használhatók kitűnően.
    A népösszeírások további fajtáinak ismertetésétől el kell tekintenünk, hiszen az az összeírató szervek szándékai szerint a legkülönfélébbek lehetnek: készítettek lajstromokat céhes mesterekről, kereskedőkről, elítéltekről (rabtabellák), zsidókról, cigányokról, protestánsokról, görögkeletiekről, koldusokról stb.
    Egyéb összeírások: azokról a felmérésekről kell még említést tennünk, amikor nem közvetlenül a személyeket, hanem valamely egyéb tényezőt írattak össze. Nagyon jelentősek például a földesúri birtokszerkezetet, birtokállományt, termésfajtákat felmérő kataszteri összeírások. II. József országos méretekben is elkészíttette, azonban halála után - mivel nyilvánvalóan az átfogó adóztatás céljaira készült - a nemesség szinte az utolsó szálig megsemmisítette a felvételeket. Ugyancsak a "kalapos király" nevéhez fűződik a katonai összeírás, mely az ország lakott helyeinek, útjainak, településeinek, vízrajzának részletes elemzését teszi lehetővé. Az egész korszakból igen jelentősek továbbá a vagyoni viszonyok megismerésére a különböző kárösszeírások, melyeket tűzvészek, árvizek stb. után készítettek a lakosság ingó és ingatlan javairól. Készítettek továbbá házösszeírásokat, egyéb további ingatlanlajstromokat ugyanebből a célból stb.
    Anyakönyvek: Az anyakönyv (matricula) kitüntetett helyen szerepel a népmozgalom kutatásának történetében. Fontosságát nemcsak az adja, hogy a 18. század derekától a legtöbb felekezet már folyamatosan vezetett ilyen-olyan pontosságú anyakönyveket, hanem az is, hogy annak adatai kétség nélkül a népesség egészére kiterjednek. (Az adójegyzékből még kimaradhatnak, a születési és halálozási statisztikákból aligha.) Az anyakönyv hosszabb periódusának elemzése társadalomstatisztikai szempontból lényeges adatgyűjtést tesz lehetővé. Háromféle anyakönyvet ismerünk: születési (keresztelési), halálozási (temetési) és házasságkötési anyakönyvet. Az anyakönyv felhasználhatósága minden esetben azzal függ össze, hogy mennyire volt gondos az azt készítő lelkész, mennyire aprólékosan tüntette fel például temetéskor az elhunyt adatait. Csak személynevének regisztrálásával a történész nem sokra megy, viszont foglalkozásának, családi állapotának, életkorának, származási helyének feltüntetése már a legtöbb adat esetében átfogó statisztikák készítésére ad lehetőséget. Az anyakönyvből készített másolatot, melyet rendszerint az érintett kérésére adtak ki, anyakönyvi kivonatnak nevezzük.
    Hagyatéki leltárak: A közkeletű szóval inventarium-nak is nevezett forrástípus ismét a vagyoni viszonyok feltérképezésére nyújt lehetőséget a kutatónak. A végrendeletek mellékleteként, vagy önállóan készített vagyonbecslések az egykor élt egyén tárgyi környezetének, életmódjának megismeréséhez nyújt alapvetően fontos információkat.
    Egyházi összeírások: Sajátos jelentőségük miatt külön kell foglalkoznunk az egyház (elsősorban a római katolikusok) által a korban készíttetett adatfelvételekkel. Ezek közül csak két fontos forrást emelnénk ki: a különféle egyházlátogatási jegyzőkönyveket (canonica visitatio) és az egyházi címtárakat (schematismus).

    További kötelező tanulmányok (a magyar statisztika szervezetéről és forrásairól):

  • Dányi Dezső: Az első magyarországi népszámlálás kétszázéves évfordulójára. In: Történeti demográfiai füzetek. 2. sz. Bp., 1985. 70-97. p.
  • Tóth Péter: A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálatai. Borsod vármegye (1770). Miskolc, 1991.
  • Fügedi Erik: Római katolikus anyakönyvek 1895-ig. In: Történeti statisztikai tanulmányok, 4. Bp., 1980. 217-229. p.
  • Benda Gyula: Egy Zala megyei köznemesi gazdaság és család a XVIII. század közepén. In: Agrártörténeti Szemle, 1984. 1-2. sz.



  • IV. A SAJTÓ



    Magyarországon a 18. század második felétől a történelmi (elsősorban politikatörténeti) megismerést alapvetően befolyásolja a sajtó, mint önálló forrástípus és forrásbázis megjelenése. Elterjedését természetesen a könyvnyomtatás technológiájának tökéletesedése hozta magával, mely ugyan korábban is ismert volt már Magyarországon, de csak a 18. század közepén válik országos méretekben elterjedtté és alkalmazottá. Másrészt ekkorra válik olyanná a magyar (zömmel nemesi-értelmiségi) közélet, mely igényelte az információ terjesztésének, továbbadásának intézményesítését.
    A sajtótermékek alapegysége a hír. Hírnek azt a lényegében önmagában alig-alig megjelenő információt nevezzük, hogy hol, mikor, mi történt. A sajtó fő forrásértékét az újságlapokon szereplő információkban jelölhetjük meg. Ezek az információk viszonylag könnyen hozzáférhetők, kezelhetők stb. A sajtó, mint forrásanyag három fő típusa:

    1. tudósítás
    2. publicisztika (kommentár)
    3. röpirat

    A tudósítás nem más, mint valamely hír közlése az olvasóval, tájékoztatása valamely eseményről, figyelmének felkeltése stb. Amikor a cikk szerzője ehhez hozzáteszi vagy érzékelteti saját álláspontját, valamely esemény kapcsán kifejti saját, önálló nézeteit, ekkor kommentárról beszélünk. Ha pedig ez a kommentár nem csupán álláspontot tartalmaz, hanem agitatív célzattal ahhoz való csatlakozásra vagy valamely - zömmel társadalmi vagy politikai - álláspont elsajátítására szólít fel, akkor röpiratról beszélünk. A röpirat legtöbbször önálló dokumentum, de ilyen jellegű szövegek más újságlapok hasábjain is napvilágot láthatnak. A nem pozitív szándékkal agitáló röpiratot nevezzük gúnyiratnak (pasquillus).
    Egy sajtótermék jellemzésekor a legfontosabb szempontok a periodicitás és a publicitás fogalmai. A periodicitás a megjelenés gyakoriságát jelenti, nyilvánvalóan egészen más típusú információkat tartalmaz egy napi- vagy hetilap, mint egy havonta illetve esetlegesen rendszertelenül megjelenő orgánum. A publicitás fogalma nem feltétlenül azonos az adott sajtótermékből eladott lapok számával, vagy éppen a kinyomtatott példányok számával. Publicitáson inkább azt értjük, hogy hozzávetőlegesen mekkora közönséghez juthattak el egy újságban leírt álláspontok, hírek, mekkora olvasóközönségre gyakoroltak valamiféle hatást.
    A sajtó szabadsága, a megjelenő orgánumok sokszínűsége egyben egy adott korszak, politikai vagy társadalmi intézményrendszer legfontosabb jellemzője is. Önmagában utal a vélemények szabadabb vagy korlátozottabb voltára, az információ gazdagságára stb. Magyarországon II. József uralkodása alatt és közvetlenül utána enyhültek jelentősen a cenzúraviszonyok, amit a századfordulón jelentős visszaesés követett (alig 4 lap jelent meg ekkor, ebből is csak egy volt magyar nyelvű), a reformkor idején tapasztalható "felfutás", majd 1848-ban a sajtószabadság beköszönte önmagában a politikai élet elevenségének, sokszínűségének vagy éppen forrongásának volt világos bizonyítéka.
    A sajtó fontosságát az adja, hogy abban olyan hírek, információk, álláspontok jelentek vagy jelenhettek meg, amelyet más típusú levéltári dokumentumban alig lelhetünk fel, illetve más formában találhatjuk annak nyomát. Az újságírónak az volt az érdeke, hogy minél inkább saját kora emberéhez szóljon, a sajtóban így szükségképpen azok az információk jelentek meg, melyek a kortársakat érdekelték, figyelmüket lekötötték, arra számot tarthattak. Hogy egy vármegye közgyűlésén mi történt, a hivatali iratok legtöbbször csak szűkszavúan, a hivatali használat igényeinek megfelelően rögzítették, a sajtó azonban részleteiben, olvasóközönsége igényeihez mérten szerette volna ismertté tenni ez eseményeket. A sajtó másik jelentős velejárója a közvélemény kialakulása, hiszen ugyanazokat az információkat szerezhették valamely politikai eseményről az ország egymástól távoli részein élők is. Az információ áramlásnak óriási szerepe lett a közízlés, az azonos vélemények terjedése, de még a különböző divatirányzatok egységes megjelenése kialakulásában is.
    Az újságok kiadása mindig valamilyen társadalmi érdekhez kötött, valamilyen célt szolgál, valamilyen réteget "célba vesz". Lehetőleg meg kell próbálni tisztázni az előfizető (vásárló) és a lapkiadó közötti kapcsolatot.

    A sajtó forráskritikája és forrásértéke
    Mint jeleztük, a sajtó forrásértéket információgazdagsága adja. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az adott információk mennyire hitelesek, mennyiben az újságírói fantázia illetve érdek termékei. Lehetőleg meg kell próbálni megítélni, hogy egy adott információ mennyire "ment át" az újságot olvasó gondolkodására, milyen volt társadalmi, politikai fogadtatása. Meg kell továbbá határoznunk, hogy milyen irányzathoz sorolhatjuk az adott sajtóterméket, milyen esetleges réteg-igények szolgálatában állhatott. (Például irodalmi, bulvár, gazdasági vagy egyéb szaklap stb.)

    További kötelező tanulmányok (a magyarországi sajtó történetéről):
  • Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története. I. köt. 1705-1848. Bp., 1979.
  • Ember Győző - Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története, 1686-1790. Bp., 1989. (Magyarország története tíz kötetben, 4/1-2.) 1164-1167. p.; Mérei Gyula (főszerk.): Magyarország története, 1790-1848. Bp., 1980. (Magyarország története tíz kötetben, 5/1-2.) 1107-1112. p.


  • V. AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSSAL KAPCSOLATBAN KELETKEZETT IRATOK



    Az igazságszolgáltatással kapcsolatos iratanyagot rendszerint az akta (hivatali irat) kategóriájába szokták besorolni. Különválasztását elsősorban tartalmi megfontolások, illetve a más forráskritikai szempontok és feldolgozási módszerek tették indokolttá.
    Az igazságszolgáltatás szervezetével, működésével összefüggő dokumentumokat két nagy csoportra oszthatjuk, aszerint, hogy

    1. egy lehetséges igazságszolgáltatási cselekmény előtt
    2. vagy az után keletkezett.

    Pontosabban az első csoportba a hatalom valamely elvárásai fogalmazódnak meg a lakosság életének szabályozásával kapcsolatban, ide tartoznak tehát a különféle jogszabályok. Ha ezt valaki megszegi, szembekerüljön a törvénnyel és felelősségre vonják, utóbbi eljárás során készülnek a különféle peres iratok.
    A különböző jogszabályok forrásértékét az adja, hogy azokban mindig a (helyi vagy központi) hatalom elvárásai fogalmazódnak meg a lakosság szervezett együttélésének szabályozásával kapcsolatban. Jogszabályt ugyanis olyan kérdésben alkotnak, amely valamilyen módon szabályozást kíván, amely vagy a lakosság érdekeit vagy a hatalom szempontjait kívánja érvényesíteni a másikkal szemben. Ezért a jogszabályok kapcsolata a mindenkori társadalmi valósággal közvetlen, erős. Az újkorban a jogi szabályozás egyre pontosabb, sokrétűbb és aprólékosabb lesz. A jogszabályokon keresztül főleg egyes eseménytörténeti részleteket tisztázhatunk, illetve egy adott ország belpolitikai berendezkedéséről kapunk sokoldalúan árnyalt képet. Gondoljunk arra, hogy II. József rendeleti úton történő kormányzása mennyire más típusú, értékorientáltságú államban valósulhatott meg, mint például a rendi törvényhozás szerepét hallatlanul felértékelő reformkorban.
    Jogszabályok elemzésekor mindig a kibocsátó hatóság jogkörét, működési mechanizmusát kell tanulmányoznunk, bár az újkortörténetben e jogszabályoknak a történeti megismerésben játszott szerepe szükségszerűen kisebb, mint a megelőző történeti periódusban. (A középkorkutatáshoz képest a forrásanyag szegényesebb és kevésbé sokrétű volta indokolja a kevésbé történt kihasználtságot, ennek ellenére semmiképp nem elhanyagolható a szerepük.)
    A jogszabályok forráskritikáját minden esetben részletes szövegelemzésnek kell kimerítenie, ugyanis ezekben a dokumentumokban részletesen kell elemeznünk, hogy a hatalomban lévő szerv vagy személy mit és milyen módon akar szabályozni. A törvények sem "véletlenül" keletkeznek, vagyis a tágan értelmezett hatalom mindig valamire reagál, amikor ezeket kibocsátja. Továbbá: a jogszabályok nem egy meglévő, hanem egy kívánt állapotot vetítenek elénk, arról szólnak, hogy a hatalom valamely vélt vagy valós társadalmi szükséglet kielégítése érdekében milyen lépéseket kíván tenni. (Vagyos például ha egy önkormányzat a házépítés módjának aprólékosabb szabályozása keretében többször eltiltja a náddal történő házfedést, gyaníthatjuk, hogy ez az építkezési mód sok tűzvésznek lehetett a forrása, vagy ha tiltja a szerencsejátékot, akkor annak tényleges jelenlétével számolhatunk stb. Ugyanez a helyzet országos szintű politikai döntéshozatal esetében is.) Mindezzel együtt a forráskritikánknak ki kell terjedni a megvalósulás lehetséges módozataira is, ugyanis "a törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle", vagyis meg kell néznünk, mennyiben valósultak meg, egyáltalán a gyakorlati életbe átültethetők voltak-e a jogszabályban megfogalmazott célkitűzések. (Maradva előbbi példánknál: ha a helyhatóság mondjuk két évente újra kiadta a nádfedeles építkezést tiltó rendeletét, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem érte el célját a korábbiakkal.)
    A jogszabályok között kitüntetett helye van a törvényeknek. Törvénynek egy adott államban a legmagasabb rendű jogszabályt nevezzük, vagyis azt, amelyhez az adott országban minden egyéb, alacsonyabb szintű szabályozást hozzá kellett igazítani. Egy vármegye helyhatósága például nem adhatott ki az országos szintű törvényekkel ellentétes értelmű rendelkezést. Definiálnunk kell továbbá az alkotmány (alaptörvény) fogalmát is, mely nem elsősorban konkrét rendelkezéseket, hanem egy adott állam társadalmi-politikai berendezkedését szabályozó jogelvek összességét jelenti. Ehhez kellett minden esetben hozzáigazítani a törvények, alsóbb szintű rendeletek által hozott szabályozásokat is. Magyarországnak 1848 előtt írott alkotmánya nem volt, viszont a Werbőczyre isszavezethető "rendi vagy nemesi alkotmány" abszolút érvényű jogforrásnak számított. 1848-ban sem önálló alkotmányszöveg készült, hanem az alapvető, a polgári társadalomra áttérő jogelveket az áprilisi törvényekbe foglalták össze.
    A jog tulajdonképp nem más, mint a politikai elit (uralkodó osztály) törvényerőre emelt akarata. A jog lehet tételes vagy szokásjog (consuetudo). Utóbbinak tekintünk minden olyan jogszabályt, amelyet kihirdetése (törvényerőre emelkedése) nélkül a társadalom valamely csoportja mintaként követ, elfogad, függetlenül attól, hogy le van-e írva vagy nem. A legmagasabb rendű jogszabályok (törvények) esetében ugyanis döntő, hogy azok csak a kihirdetés (korszakunkban: uralkodói szentesítés) nyomán emelkednek törvényerőre. Minden törvény esetén meg kell vizsgálni, hogy ki alkotja, ki hirdeti ki és ki hajtatja végre azt. Számos jogszabály az újkor folyamán sem nyert uralkodói szentesítést, azaz nem jelent meg a tételes jogban, mégis abszolút érvényű jogszabályként hivatkoztak rá. Legjobb példa erre a Werbőczy-féle Hármaskönyv, melyet országgyűlési törvény soha nem cikkelyezett be, mégis a magyar nemesség sarkalatos jogainak legnagyobb tekintélyű jogforrásának számított 1848-ig.
    A történeti elemzés során a törvényeket az alábbi szempontok szerint kell elemeznünk:

    1. a törvény szövege
    2. létrejöttének körülményei (kibocsátó személye, kinek állt érdekében a kiadása)
    3. a törvény célja
    4. hogyan ment át a gyakorlatba.

    A magyar törvényhozás története szempontjából három nagy periódust szoktak elkülöníteni: a rendi országgyűlés létrejöttéig tartó szakaszt (először Zsigmond 1405-ös tanácskozásához szokás a rendi országgyűlés kezdeteit kötni, igazi szabályozása a törvényhozásnak 1608-ban történt); a rendi országgyűlés kora 1848-ig; majd a népképviseleti lapú törvényhozás, amely már a 20. századra is átnyúlik. A magyar újkorban tehát a rendi országgyűlés számított meghatározónak.
    Az országgyűlés hatásköre, fontossága az állam politikai irányultságát is kifejezte és szerepét nemcsak az általa hozott törvények miatt kell kiemelni, hanem azért is, mert mindenkor a legfontosabb terepet nyújtotta a politizáló magyar nemesség közéleti tevékenységéhez. A konkrét, Corpus Jurisba bekerült törvények mellett nagyon fontosak az ún. törvényelőkészítő iratok. Ezeket gyakran az aktához (hivatali irat) sorolják, gyakran a besorolás valóban nem könnyű, de nem is kell feltétlenül mereven a forrástani kategóriákhoz ragaszkodni. Rendszerint tartalmi elemei és funkciói alapján tudjuk regisztrálni a kérdéses eredetű irományokat. (Ha például egy vármegyéhez érkező felsőbb rendelkezés egyszeri intézkedést kíván, inkább hivatali iratról, ha hosszabb távon betartandó, nyilvános kihirdetésre szánt szöveggel, akkor rendeletről beszélünk.)
    A törvényelőkészítő iratokat két csoportra oszthatjuk: az országgyűlés tárgyalásait rögzítő naplókról és ún. irományokról. A napló - mint a vármegyei protocollumok esetében is - nem feltétlenül a teljes szöveget, valamennyi járulékos elemet (bekiabálásokat) stb. őrzött meg, bár kétségtelen, hogy a gyorsírásos technikával készült országgyűlési naplók sokkal részletesebb szövegekkel készültek, mint a vármegyei közgyűlések többnyire csak témamegjelölést és végzést tartalmazó, emlékeztető (pro memoria)-szerű összefoglalásai. A naplókat 1790-től nyomtatásban is kiadták, a vármegyék közvéleményének könnyebb tájékozódása végett. (Bár mindig csak utólagosan, nem véletlenül szerepelt a reformellenzék állandó követelései között egy folyamatosan megjelenő országgyűlési újság kiadásának igénye.) Az egyes országgyűlések legfontosabb, országos érdeklődésre számot tartó irományai szintén megjelentek nyomtatásban, ide soroljuk az indítványokat (törvényjavaslatokat), módosító indítványokat stb. A rendi országgyűlés ún. kötött mandátumos törvényhozásként működött, vagyis a vármegyék nemcsak delegált követeik személyéről döntöttek, hanem a nekik szánt, kötelező érvényű követutasításról (instructio) is. Az országgyűlés folyamán a felmerülő újabb és újabb kérdések kapcsán a követek nagyon gyakran pótutasításokat kaptak. A vármegyékhez pedig a követek követjelentésekben számoltak be, meglehetősen sűrű rendszerességgel. Az országgyűlés működési mechanizmusa szempontjából döntő fontossággal bírtak az üzenetek (nuntium) és viszontüzenetek (válasz, renuntium) is. Ezeket a 18. században még többször kézzel másolták, az 1830-as években azonban már nyomtatványokon közölte egymással az alsó és felső tábla konkrét észrevételeit, küldözgette át a törvényjavaslatait stb. Ezeket a nyomtatványokat sorszámozták (néha lajstromozták is) a könnyebb kezelhetőség végett, az ilyen sorszámozott nyomtatványokat röpíveknek nevezzük. (A hozzájuk fűzött megjegyzések, kommentárok mindig valamely követ vagy főméltóság véleményére is rávilágítanak. Nyilvánosság előtt nem biztos hogy ugyanúgy mondták volna el, mint magánjegyzeteikben.) A törvényelőkészítő iratok aprólékos áttanulmányozása segítségével a döntéshozatal bonyolult mechanizmusára világíthatunk rá, arra, hogy milyen állomásokon, milyen alkuk eredményeként született meg, vagy épp utasíttatott el egy indítvány. A törvény (lex) kihirdetése után bekerült a törvénykönyvekbe, melyek nyelve 1844-től magyar.
    Nehéz lenne számba venni vagy csoportosítani továbbá az uralkodótól, valamely kormányszervtől (kamara, helytartótanács stb.) a ténylegesen elsősorban a helyhatóságokhoz kibocsátott, ám szinte a lakosság egészének címzett rendeleteket (mandata). Ezek a legkülönfélébb tárgyakra vonatkozóan szabályozták az együttélés lehetséges formáit, intézkedtek kisebb vagy nagyobb jelentőségű ügyekben. E jogszabályokat két országgyűlés között gyakran az uralkodó a törvényeknek szánt jogi érvényességgel ruházta fel, ilyenkor törvényerejű rendeletről beszélünk.
    Rendkívül fontos forráscsoportot jelentenek a vármegyék saját hatáskörben kiadott rendeletei, az ún. statutumok. A statutum-anyag tanulmányozása nemcsak politikatörténeti szempontból jelentős, hanem egy helyi közösség társadalmi viszonyainak, életmódjának, szokásainak, vagy éppen felekezeti illetőleg nemzetiségi viszonyainak megismeréséhez is hozzájárul.
    Az egyház által kibocsátott, belső jogérvénnyel felruházott rendelkezéseket kánonoknak nevezzük. A polgárosodás felé haladva egyébként szinte valamennyi intézmény, társulat igyekezett saját tagjainak viszonyait szabályozó belső rendeleteket alkotni és azt betartatni.

    A jogszolgáltatással kapcsolatos másik nagy forráscsoportot a valamely törvény vagy rendelet megszegői elleni peres eljárások iratai alkotják. Ezek lényegében két nagy csoportra oszthatók: vizsgálati iratok illetőleg ítéletek. A vizsgálati iratok az ítélet megszületéséig keletkezett dokumentumokat foglalják össze, ide tartozik a vád- és védőbeszéd stb. Különösen fontos, nemcsak jog-, hanem társadalomtörténeti jelentőséggel is bírnak a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek ("utrum"). Az egyes bírói fórumoknak ugyanis a bizonyíthatóság korabeli technikai és egyéb lehetőségeit figyelembe véve nem állt más lehetőség rendelkezésére, mint az esetleges szem- vagy fültanúk személyes tapasztalatainak kikérdezése. A tanúkihallgatási jegyzőkönyvek egyben tanulságos társadalomtörténeti adatszolgáltatások is, hiszen bármilyen ügy (politikai per országos vagy akár személyes sérelmek vármegyei kivizsgálása) esetén rögzítették a tanúk neve mellett életkorát, foglalkozását, vallását stb. is. A kihallgatások és egyéb nyomozati iratok a perbeszédekkel együtt a korabeli peres eljárások és azok politikai kapcsolatainak kivizsgálására is fényt vetnek.
    További kötelező irodalom (a magyarországi jogtörténet forrásairól és az igazságszolgáltatás rendszeréről):

  • Csorba Csaba: Statutumalkotás Borsod vármegyében. In: Tóth Péter - Barsi János (szerk.): Borsod vármegye statutumai, 1578-1785. Miskolc, 1989. (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek, 23.) I-VIII. p.
  • Ember Győző - Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története, 1686-1790. Bp., 1989. (Magyarország története tíz kötetben, 4/1-2.) 493-497. p.



  • VI. A SZEMÉLYES JELLEGŰ EMLÉKANYAG



    A történeti megismerésben játszott fontos szerepük miatt különösen kedvelt forrásanyagról van szó, melyek közös jellemzője, hogy mind keletkezésükkor, mind forrásértékük, mind forráskritikájuk megfogalmazásakor a fő szerepet a leíró individuuma, személyisége játssza.

    Emlékirat
    Az emlékirat (memoár) műfaját rendszerint azzal szokták jellemezni, hogy valamely nevezetesebb politikai, közéleti személyiség (esetleg művész, irodalmár stb.) saját nézőpontjából megírja élete egy jelentősebb részének, eseményének történetét. Az emlékirat középpontjában a nevezetes személy életének egy-egy darabja áll, méghozzá olyan, amely valamilyen kiemelkedő társadalmi-politikai eseménnyel kapcsolatos. (A korabeli magyar emlékirat-irodalom legnagyobb része az 1848-49. évi forradalom és szabadságharcra vonatkozik.) Az emlékirat szerzője tehát vagy jelentős alakítója vagy legalábbis aktív részese, nem pedig egyszerű szemtanúja volt valamely történésnek. Érthetően saját szerepének megmagyarázására, megvilágítására szolgál, hangvétele így önmaga irányában pozitívan elfogult, esetleg önmarcangolóan magyarázkodó. Az emlékiratok keletkezésének óriási lökést ad a mindenkori önigazolás kényszere, az, hogy megvilágítsa utólagosan mit, miért cselekedett.
    Az emlékirat forrásértéke nyilvánvalóan abban áll, hogy annak szerzője olyan eseményeknek, mozzanatoknak lehetett tanúja vagy alakítója, melyek más típusú forrásokban (például a hivatali iratokban) nem vagy aligha jelenhetnek meg. Rendszerint emlékiratokból értesülünk például a politikusok bizalmas ("folyosói") eszmecserén elhangzottakról, egy-egy írásban nem rögzített megbeszélésen született döntésekről stb.
    Az emlékirat forráskritikája is ebből a jellegzetességeiből kell, hogy származzon. Maradva az előbbi példánál, rendszerint (persze nem mindig!) elfogadhatjuk egy memoárból valamely bizalmas megbeszélés megtörténtének tényét, az ott elhangzottak szavahihetőségének ellenőrzéséhez azonban más forrásokat, elsősorban a szerző politikai ellenlábasának vagy iránta közömbös személyiségnek a visszaemlékezéseit. Azt kell megpróbálnunk megítélni, miért és mennyiben lehet elfogult az illető, hol torzítanak az emlékei. Mindenekelőtt meg kell állapítani, milyen szerepet játszott az illető az általa megvilágított eseményekben, sőt azt is, hogy ott volt-e egyáltalán, amikor jólértesültségéről vagy saját fontosságáról beszél. (Nem mindegy, hogy például a szabadságharc katonai vagy politikai vezetője, esetleg másodvonalbeli képviselő emlékezik stb.) Vizsgálatunkban komoly súlyt kell arra helyeznünk, hogy mennyi idő telt el az emlékirat keletkezése és az abban megörökített események megtörténte között. A visszaemlékezés szerzőjét ugyanis óhatatlanul befolyásolja, hogy mennyit fakultak azóta emlékei, mely mozzanatok estek ki, esetleg torzultak az eltelt időszakban, bizonyos mozzanatokat - nem feltétlenül tudatosan - felnagyít, esetleg mások szerepét csökkenti stb. Közkeletű felfogás szerint minél közelebb vetette papírra emlékeit egy átélő, annál szavahihetőbbnek tekinthetjük a beszámolóját, ez azonban nem feltétlenül igaz. Egy "túl közeli" memoárban esetleg az önigazolás kényszere közvetlen politikai szándékkal párosul, ezért megbízhatósága csökken. Fontos továbbá, hogy az emlékirat keletkezésekor, megváltozott politikai környezetben esetleg egészen más tényezőknek ad hangot egy visszaemlékező, mint korábban vagy később. Egy, a szabadságharcra vonatkozó memoár keletkezésekor egyáltalán nem közömbös például, hogy az az 1867-es kiegyezés megtörténtének tudatában született (az ahhoz való viszony "alakítja" a visszaemlékező 48-as eseményekről alkotott értékítéletét is), az illető emigrációban vetette papírra vagy itthon stb.

    Önéletrajz
    Az önéletrajz (autobiographia) nagyon hasonlít az emlékirathoz. Két nagyon fontos különbséget emelhetünk ki azonban a fentebb tárgyalt forrástípussal ellentétben.
    Először is önéletrajzot nemcsak kiemelkedően fontos személyiség készíthet, bármilyen rendű és rangú közszereplő vagy egyáltalán rendszerint idősebb korú ember késztetést érezhet arra, hogy életének eseményeit papírra vesse. Életének végső szakaszában visszatekintve a megtett útra, beszámol arról, miben, hogyan látta a lényegesebb fordulópontokat, számvetést készít mindarról, amit átélt. (Ezektől az "önkéntes alapon" keletkezett önéletrajzoktól meg kell különböztetnünk azokat az eseteket, amikor valaki - például álláskérelem benyújtásakor - bizonyos elvárások szerint készít önéletrajzot. Hiszen ekkor nem az általa választott mozzanatokra, hanem a "megrendelő" elvárásai szerint készíti munkáját, például egy állásajánlat megpályázásakor szakmai előmenetelének, az álláshoz szükséges szakértelme megszerzésének tulajdonít nagyobb fontosságot. Ezek az utóbbiak rendszerint terjedelmükben is rövidebbek, sokkal inkább az illető személyiségére, mint korára jellemzőek. Az önéletrajzi vázlatot gyakran nevezik curriculum vitae-nek is.)
    A másik döntő különbség, hogy bár az emlékirattal együtt ez is a nyilvánosságnak, vagy legalábbis szűk körű olvasóközönségnek szánt dokumentum, azzal ellentétben az önéletrajz nem kifejezetten egy fontosabb közéleti-politikai eseményre koncentrál. Abban megjelennek az önéletrajz szerzője számára rendkívül fontos, a kívülálló érdeklődésére viszont talán kevésbé számot tartó mozzanatok is, mint például gyermekéveinek leírása, a szülői ház, az iskolaévek, családja, gyermekei stb. Mindezen információk azonban a történész számára nagyon is fontosak, amikor egy nevezetessé vált személyiség gyökereire, "hátterére", eszmerendszerének formálódására keres adatokat. Az önéletrajzok többnyire pontos korrajzok, az abban megjelenő társadalmi elemek, rétegek tipikusnak mondhatók, más forrásoknál, leírásoknál - épp a személyes benyomások miatt - gyakran hitelesebbek.
    Gyakran előfordul, hogy az önéletrajz és az emlékirat kevert típusával van dolgunk, például akkor, amikor a visszaemlékező néha maga sem tudja, hogy mit akar: bizonygatni múltjának feddhetetlenségét vagy csupán beszámolni arról. Az önéletrajz forrásértéke egyébként a forráskritikával együtt nagyon hasonló az emlékiratokéhoz: a visszaemlékező személyét, a leírt eseményekhez való viszonyát, az azóta eltelt időbeli távolságot kell szemügyre vennünk, hogy hitelességét és megbízhatóságát megítélhessük. Míg az emlékiratot minden esetben a nyilvánosságnak szánta a szerzője (mindent meg is tett kinyomtatása, publicitása érdekében), addig az önéletrajznál ez a kényszer nem annyira erős.
    Az önéletrajz egyik válfajának tekinthető a megemlékezés (nekrológ), amikor egy nevezetes személyiség nem a saját életéről számol be, hanem valaki más emlékezik meg az övére. Nekrológot rendszerint közvetlenül az illető elhunyta után szoktak írni (gyakran a temetési beszéd formájában tárják a nyilvánosság elé), hangvétele kizárólag pozitív méltatás, az elhunyt érdemeinek megörökítése. Bár ennek is gyakran akadhatnak "áthallásai", hiszen nem mindig az elhunyt, hanem esetleg a visszaemlékező személyes motívumai tükröződnek benne.

    Napló
    A magyarországi újkorra abszolút jellemző forrás a napló (diarium). A 18-19. század a naplóírás fénykora volt, valósággal divatnak számított a naplóvezetés. Számos politikai, közéleti személyiség szokása, önbecsülésének egyik módja volt, hogy esténként - mintegy önmagával párbeszédet folytatva - papírra vetette gondolatait. Ezek a magán-naplók a kor kutatásának valóságos kincsesbányáit jelentik.
    A napló fontosságát két tényezőben jelölhetjük meg. Először is az illető kizárólag magán használatra vezeti, lényegében meg sem fordul a fejében, hogy rajta kívül bárki, bármikor elolvashatja. Éppen ezért legszemélyesebb titkait, benyomásait, érzelmeit is megosztja naplójával, olyan dolgokat is papírra vet, amit nyilvánosság előtt vagy bármilyen hivatalos formában soha nem tenne, vagy éppen ellenkezőleg letagadni is kész volna.
    A második, nem eléggé hangsúlyozható jelentősége a napló egyidejűségében ragadható meg. A fenti két forrástípussal ellenkezőleg ugyanis nem utólag, megtörtént események biztos tudatában készül, hanem egy megtörtént eseménnyel egy napon, esetleg egy-két nappal később kerül megörökítésre, a lényeg, hogy az illető "azonnali" reakciójáról értesülünk, amikor naplóját kezünkbe vesszük. Elképzelhető, hogy később már az általa leírtakra nem úgy vagy nem is emlékezne, az első reakcióinak rögzítése azonban a döntéseinek kialakítása szempontjából igen fontos.
    Mindebből következik a napló legfontosabb forráskritikája is: talán a legszemélyesebb forrástípus valamennyi között, éppen ezért a napló bejegyzéseire nyomja rá leginkább bélyegét "gazdájának" individuuma. Már eleve a naplóvezetés egyéniségtől függő szokás, van aki kifejezetten ragaszkodott hozzá, mások hozzá sem kezdtek. (A reformkor kutatásának fontos forrásanyaga Széchenyi István naplója, Batthyány Lajos ugyanakkor nem is vezetett ilyet.) Sokan vannak, akik címszavakban rögzítik csak, egy nap mivel foglalkoztak, kikkel találkoztak, mások töprengéseiknek is hangot adnak, sőt többen kisebbfajta értekezéseket is megosztanak önmagukkal naplóbejegyzéseikben. Életútjának bizonyos periódusaiban a naplóíró termékenyebb, máskor elhanyagolhatja a vezetését, pedig fontos dolgok történhetnek vele stb. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy a naplóvezetők érdeklődése is egészen más. Egyes politikailag rendkívül fontos személyiségek naplóiban gyakran csak családi események, személyes élmények rögzülnek, pedig köztudott, hogy éppen aznap milyen fontos események részesei vagy irányítói voltak az illetők. Gyakran idézik például XVI. Lajos francia király híres példáját, amikor 1789. július 14-én - a megelőző és követő napok "semmi érdekes" bejegyzései mellett - csak ennyit írt naplójába: "ma egy kis tejet ittam". De Széchenyi is gyakran foglalja össze előkelő hölgyekkel, kártyapartijaival stb. kapcsolatos élményeit az országgyűlési tárgyalások viharai közepette. Vagy Wesselényi István, a Rákóczi-szabadságharc idején Nagyszebenbe szorult császárpárti nemes soha nem mulasztotta volna el pontosan feljegyezni az aznap hallott prédikáció bibliai alapigéit stb. Vagyis amikor naplót használunk, a személyiséget kell lehetőség szerint szemügyre vennünk. Amit írt mindenképp fontos, de nem mindegy, milyen szempontból.
    Nem mindegy az sem, milyen rendszerességgel vezette naplóját az illető. Egyes precízebb személyiségek néha órára pontosan feltüntették, aznap mikor, hol jártak, amiből nemcsak információkat nyerhetünk, hanem akár térképre vetítve egy korabeli nemes, hivatalnok stb. életritmusát, napjainak beosztását is rekonstruálhatjuk.

    Magánlevél
    Mint említettük, a hivatalos levéltől (aktától) tartalmi vonatkozásai miatt meg kell különböztetnünk a magánlevelet (missilis, esetleg epistola). A magyarországi újkori forrásanyagban és a történelmi megismerés folyamatában egyértelműen központi szerepet játszik a levelezés fontosságának nemcsak a korábbiakhoz, hanem a későbbiekhez képest is megnövekedett jelentősége.
    A korábbiakhoz viszonyított jelentősége érthető: egyrészt a 18. századra vált lehetővé, hogy az írásbeliség elterjedésével párhuzamosan kiépüljön a posta, vagyis aki valamiről értesíteni akart egy távolban lévő személyt, nyugodtan megtehette, nem őneki kellett a kézbesítés aprólékos eljárásáról is gondoskodnia. A későbbiekhez viszonyítva pedig a levelezés fontosságát az adja, hogy gyakorlatilag ez volt az egyetlen olyan lehetséges kommunikációs csatorna, amellyel információt lehetett eljuttatni kisebb-nagyobb földrajzi távolságra, és mivel ezt csak írásban rögzített formában tehette meg bárki, az információközlés - vagyis a papírra vetett levél - fenn is maradt. (Természetesen optimális esetben.) A 19. század végétől a telefon feltalálása lehetővé tette, hogy hátrahagyott nyom nélkül folytassanak fontos megbeszélést a távolság által korlátozott személyek, de az információcsere további technikai vívmányai is (például a szikratávíró, nem is beszélve a 20. század alig követhető találmányairól) paradox módon a történelmi megismerés lehetőségeinek szűk korlátokat szabtak. Éppen ezért a 18-19. század embere, különösen, ha közszereplőről volt szó, rengeteg magánlevelet írt és kapott.
    A magánlevél forrásértéke: ebből a szempontból mintegy a napló és a különféle visszaemlékezések között áll, hiszen egyrészt tartalma nem a nyilvánosságnak szól, hanem nagyon is bizalmas, ugyanakkor azonban annyira már legtöbb esetben nem személyes a levélíró, hogy legbelsőbb titkait is bárki előtt feltárja. A levél keletkezésekor is az egyidejűséget kell hangsúlyoznunk, hiszen az az esemény, amelyről szól, vagy amellyel kapcsolatban tollat fogott a szerző, időben alig-alig választható el a levél megírásától. A levél elemzésekor mindenképp vizsgálat alá kell vennünk a két személy közötti viszonyt, ez alapvetően árnyalja a levélben megfogalmazott információkat. (Másokkal nyilván másként osztja meg az ember ugyanazt.)
    A magánlevél egyébként formailag nagyon hasonló a hivatali irathoz. (Ld. ott.) Esetében is nagyon fontos szerepe van a keltezésnek, a megszólítás és a búcsúszavak hangnemének stb. De még az is közös a két forrástípusban, hogy lényegét a közlés vagy közlések alkotják. Mindig van valami oka a magánlevél keletkezésének is, szerzője valamit a címzett tudomására akar hozni, vagy tőle érdeklődik valamiről stb. Ami mégis önállóvá teszi ezt a dokumentumot, az az, hogy a magánlevél a szerző személyes elhatározásából született, csak a címzettel van közvetlen "megbeszélnivalója" stb., tartalma pedig - mint említettük - bizalmas.

    Beszéd
    Röviden kell néhány szót szólnunk a korban gyakran elhangzott különféle fontosságú és tartalmú beszédekről is. Besorolása az újkortörténeti források között nehézkes, hiszen technikai eszközök híján csak olyan beszédek maradtak ránk a különféle hivatali illetve törvényelőkészítő iratok között, melyeket írásban is rögzítettek. Ezek jó része vagy előre megírt beszéd vagy gyorsírással feljegyzett szöveg, s egyik eset sem teszi lehetővé a beszélő spontán megnyilatkozásainak rekonstruálását. Pedig a beszédnek is egyik alapvető vonása éppen a személyességben, a beszélő individuumában, a csak rá jellemző tartalmi mozzanatok, szófordulatok fontosságában ragadható meg. Az írásban ránk maradt beszédek, beszédvázlatok is lehetővé teszik azonban, hogy megpróbáljunk képet alkotni a beszélő személyes megfontolásairól, karakteréről, szónoki képességeiről és beszéde által kiváltott hatásokról - természetesen az elhangzottak tartalmi vonatkozásai mellett.

    Az útleírás
    A 18-19. század egyben a megnövekedett utazási kedv, a táguló horizontok, az egyre sokrétűbb úticélok időszaka is. Nemcsak a folyamatos háborúkat felváltó viszonylag hosszantartó békés periódusok lendítették fel az utazásokat, hanem kialakult egy olyan széles társadalmi réteg, mely vagyoni helyzeténél fogva megtehette, hogy hosszabb külföldi tanulmányutakat tegyen.
    Magyarország elég "közel" volt Európa nyugati országaihoz és elég "egzotikus" ahhoz, hogy vonzó legyen a külföldi utazók számára, akik vagy saját kedvtelésükre vagy valamilyen meghatározott céllal tettek utazást hazánk kisebb-nagyobb részein. Az utazók a korban (a naplóírás divatjához hasonló okokból) gyakran készítettek feljegyzéseket utazásukról, megörökítve egy-egy számukra fontosabb részletet, eseményt stb.
    Az útleírások forráskritikájánál az első dolog éppen ez, amire a figyelmet fel kell hívni: az útleírás soha nem független az utazó személyiségétől, nyilván más úticélok vonzzák az unatkozó mágnást, mint a természettudóst vagy a fiatal értelmiségit, más-más dolgokra figyel oda stb. Nem mindegy az sem, merre utazik az utazó. (Például csak Pest-Buda szépen kiépített belvárosát tekinti meg, vagy valamely alföldi tanyás falut is stb.) Az útleírás forrásértékét szintén befolyásolja, hogy mennyi idővel az utazás befejezése után öntötte azt végső formába. Az útleírás sajátos formája az útinapló, mely napról napra tartalmazza az utazó feljegyzéseit, élményeit. Bár eleinte az utazó ezt maga számára vezeti, az esetek túlnyomó többségében hazájába visszatérve szeretné élményeit másokkal is megosztani és valamilyen formában publikálja útijegyzeteit. Ezek nemcsak az érdeklődő nagyközönség egzotikum iránti kíváncsiságát elégítik ki, hanem tanulságos korrajzok is egyben, társadalmi, politikai eszmék kifejezésére és közvetítésére kiváltképp alkalmasak. (Gondoljunk csak arra, milyen fontos szerepet játszottak a fiatal magyar liberális értelmiség 1830-1840-es évekbeli nyugat-európai utazásai.) Vizsgálat tárgyává teendő, hogy mely közlekedési eszközzel és mely útvonalon - sőt: milyen évszakban - közlekedett, milyen állomásokat és mennyi ideig keresett fel (milyen mélységig ismert meg egyes helyszíneket), hol hány napig tartózkodott stb.
    Az útleírások is tartalmaznak számos, más típusú dokumentumokban meg nem jelenő információkat, melyek miatt a Magyarországról készült útleírásokat a társadalomtörténet kutatói nagy haszonnal forgathatják. Az utazó ugyanis azt veszi észre és rögzíti írásban, ami számára szokatlan, ismeretlen. A magyar emberek számára nem volt értelme külön feljegyezni a nekik megszokott, hétköznapi dolgokat. (Például étkezési szokások, viselet, általános mentalitás stb.) Az utazó azt veszi észre, ami otthon náluk nincs, ami számára szokatlan, kuriózumot jelenthet. Ez kiválthat belőle pozitív és negatív értékelést egyaránt. A nyugat-európai utazó szerint például általában Magyarországon nincsenek igazi városok, szokatlan számukra az öltözködés, sőt a társadalmi viszonyok is. A Magyarországot ekkoriban szintén gyakran felkereső orosz utazók többsége szemében ugyanakkor a magyar városok rendezettek, urbanizáltak stb.

    További kötelező tanulmányok:

  • Pajkossy Gábor (szerk.): Kossuth Lajos iratai, 1837. május - 1840. december. Bp., 1989. (Kossuth Lajos Összes Munkái, VII.) 70-76., 98-105. p.
  • Sőtér István: Széchenyi naplói. In: Oltványi Ambrus (szerk.): Széchenyi István: Napló. Bp., 1982. 7-32. p.


  • VII. A LEVÉLTÁRI KUTATÁS ALAPFOGALMAI



    Az újkori Magyarország forrásanyaga számos levéltári őrzőhelyen jó körülmények között hozzáférhető és kutatható. A levéltári kutatásokhoz azonban ismerni kell néhány alapfogalmat, kiindulópontot, hogy a szerteágazó és terjedelmes levéltári iratanyag a kutató számára hozzáférhető, "megszólaltatható" legyen.
    A levéltári anyag tagolásának alapegysége a fond. A levéltári egységek kialakítása alapvetően kétféle elv szerint történhetett: vagy összegyűjtötték egy egységbe a valamely tárgyhoz tartozó iratokat, vagy pedig egy adott iratképző szerv összes (tehát különböző tárgyú) iratainak egészét. (Illetve a legtöbb levéltárban a két elv keveredését tapasztalhatjuk a fondok kialakításakor.) A tárgycsoportok (leggyakrabban: species) szerinti levéltári tagolás a magyarországi kutatóhelyeken viszonylag ritkább, inkább évtizedek óta a proveniencia elvét, vagyis az iratképzők szerinti tagolást követik. Ezekben az esetekben egy fond az azonos iratképzőtől (többnyire közigazgatási egység illetve társadalmi vagy politikai szervezet, család, magánszemély) származó iratok összessége. A levéltáros ezekben az esetekben igyekszik fenntartani a levéltári állag eredeti rendszerét, melyeket többnyire eredeti mutatók, esetleg későbbi iratjegyzékek segítségével lehet kutatni. A fondok felsorolását és főbb ismertetőjegyeit a fondjegyzék tartalmazza.
    A magyarországi megyei levéltárakban rendszerint szétválasztották a "feudális kori" illetőleg a "kapitalista kori" iratanyagot, a kettő közötti határvonalat 1848-cal húzták meg. Ennél az évnél a legtöbb helyen mesterségesen kettéválasztották az állagokat, akkor is, ha az iratképző közigazgatási egység változatlanul tovább működött a forradalom és szabadságharc alatt. Az így létrejött állagokat ikerfondoknak nevezzük. Ezeken kívül a levéltárak gyakran alakítottak ki további, jól elkülöníthető ún. tárgyi állagokat.
    A repertórium (raktárjegyzék) a fondjegyzék részletesebb kifejtése, olyan kutatási segédlet, mely az egyes fondokban található iratokról nyújt a kutatónak felvilágosítást. A fondjegyzékbe illetve repertóriumba felvett iratok többsége rendezett állagokat takar, vagyis az ott szereplő iratokat a nekik megfelelő védettséggel (dobozolva, csomókba kötegelve stb.) látták el, és azokban lehet is kutatni. A repertóriumokban ritkán szerepelnek darabszinten rendezett iratok, legfeljebb abban az esetben, amikor kivételes, ún. történeti értékű darabokat őriz a levéltár, de a legtöbb helyen darabszinten rendezték a nyomtatványokat, hirdetményeket, plakátokat stb. is. A műfaji kritériumoknak megfelelően a fondszám, a fond megnevezése és évköre után a tematikusan vizsgált korszak raktári egységének leírása található, a levéltári anyag "mértékegysége" az iratfolyóméter (vagy folyóméter), ez az egyes állagok kiterjedtségére ad eligazítást.
    Az újkori Magyarország vármegyei forrásanyagának tagolásában az alapegységet rendszerint a vármegyei közgyűlés illetve alárendelt szerveinek iratanyaga jelenti, melyeket többnyire kitűnő mutatókkal láttak el. (Egykorúan vagy később.) Az országos hatáskörű szervek anyagát Budapesten, az Országos Levéltár őrzi, kitűnően kutatható (nem egyszer mikrofilmezett) állagokban. Igen értékes anyagot rejtenek még az egyes társadalmi intézmények, és különösen az egyházak levéltárai is.

    VIII. LÁBJEGYZETEK ÉS BIBLIOGRÁFIAI HIVATKOZÁSOK ELKÉSZÍTÉSE



    Szemináriumi dolgozatoknál, szakdolgozatnál szükség van a hivatkozások és lábjegyzetek megfelelő színvonalú elkészítésére. Alábbiakban ehhez szeretnénk egy kis segítséget nyújtani, értelemszerűen a teljesség igénye nélkül.
    Leginkább csak néhány, jól alkalmazható mintát kívánunk közölni, melyeken kívül természetesen más rendszerek is elképzelhetők, ha megfelelnek a bibliográfia-készítés alapelveinek. A három legfontosabb alapelv, amit a bibliográfia készítésekor, illetve az arra való hivatkozásokkor szem előtt kell tartanunk, a pontosság, az áttekinthetőség illetve a következetesség. Vagyis úgy kell alkalmaznunk rövidítéseinket, hogy az olvasónk számára is egyértelmű legyen, továbbá szükség esetén hivatkozásaink könnyen visszakereshetők, ellenőrizhetők legyenek.
    A bibliográfia rendszerint az elkészült tanulmány végén kap helyet. Kisebb terjedelmű írásokban, kevesebb hivatkozás esetén a felhasznált forrásokat és irodalmakat a lábjegyzetekbe is szedhetjük. (Ld. alább.) Az egyes bibliográfiai tételeket az önálló bibliográfiában rendszerint a szerző (szerkesztő, közismert rövidítés) nevének ABC-rendjében soroljuk fel, úgy, hogy a munka során alkalmazott rövidítések egyértelműek legyenek.
    A történettudományi bibliográfiákban alapvetően kétféle irodalmat használhatunk, melyek lehetnek feldolgozások illetve forrásközlések. A bibliográfiában a nyomtatásban közreadott forráskiadásokat rendszerint nem választjuk el a történettudományi feldolgozásoktól, hanem ugyanazon fejezetben soroljuk fel.

    1. Önálló kötet. Fel kell tüntetni - ebben a sorrendben - a szerző (szerkesztő) nevét, a munka címét (a belső címlapon közölt címet, esetleges alcímmel, alcímekkel együtt), több kötetes munka esetén a kötetek számát, a megjelenés helyét és évszámát, zárójelben ha a könyv valamely sorozat részeként látott napvilágot a sorozat címe, a darab sorszáma. Ld. pl.:

  • Csizmadia Andor: A magyar választási rendszer 1848-1849-ben. Az első népképviseleti választások. Bp., 1963.
  • Sarlós Béla: Deák és Vukovics. Két igazságügyminiszter. Bp., 1970. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új folyam. 54.)
  • Seresné Szegőfi Anna (szerk.): Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.)
  • Sinkovics István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. II. Kossuth Lajos az első felelős magyar minisztériumban. 1848. április - szeptember. Bp., 1957. (Kossuth Lajos összes művei, XII.)
  • Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973.

  • Több szerző, szerkesztő esetén a neveket ABC-rendben, gondolatjellel elválasztva közöljük:

  • Beér János - Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954.


  • Forráskiadványokra, illetve több részből álló tanulmánykötetekre történő hivatkozáskor a név (nevek) után a (szerk.) rövidítést alkalmazzuk, lehetőleg eltekintve a hosszadalmas kifejtésektől, pl. (válogatta, sajtó alá rendezte, közreadja) stb.:
  • Katona Tamás (szerk.): Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-49-ből. Bp., 1994.
  • Rózsa György - Spira György (szerk.): Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp., é.n. [1973]

  • A kötetek címeinek, a címleírás egyéb részeinek közlésekor az eredeti (betűhív) helyesírást mindenkor megtartjuk:
  • Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar és Csehországoknak e' néven Ötödik apost. királyától szabad királyi Pozsony Városába 1839-dik esztendei Szent-Iván havának 2-dik napjára rendeltetett Magyarország' közgyűlésének jegyző könyve. I-III. köt. Pozsony, 1840.
  • Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I-VI. köt. Bp., 1894.
  • Szendrei János: Miskolcz város története, 1800-1910. Miskolcz, 1911. (Miskolcz város története és egyetemes helyirata, IV.)

  • A könyv legfontosabb bibliográfiai jelzetei (értelemszerűen a szerző és a cím mellett) a megjelenés hely és éve, a kiadó megnevezésétől - helytakarékossági okokból, egyes kiadók nehézkes névhasználata miatt, illetve azért, mert az azonosítást kevésbé segíti - eltekinthetünk. Egy munkának az első kiadását soha nem jelöljük külön, viszont, ha második vagy sokadik kiadásról van szó, a címleírás utolsó tagjaként zárójelben feltüntetjük:
  • Szilágyi Sándor: A magyar forradalom férfiai 1848/9-ből. Pest, 1850. (2. kiadás)

  • Ugyanígy használjuk a megjelenésre vonatkozó egyéb fontos információk alkalmazását, például, ha reprint (facsimile) kiadásról van szó:
  • Kun Miklós: Miskolcz' múltja, jelenje, tekintettel jövőjére. Miskolczon, 1842. (reprint: Miskolc, 1985.)

  • A megjelenés helyét jelölő település nevét minden esetben (eredeti formájában, pl. régebbi kiadványoknál Miskolcz, Hód-Mező-Vásárhely stb.) kiírjuk, egyetlen kivétel Budapest, mely helyett mindig Bp.-t alkalmazunk. Előfordulhat továbbá, hogy a címlapon a megjelenés helye és/vagy esztendeje nincs feltüntetve, ilyenkor a H.n. (hely nélkül), és é.n. (év nélkül) rövidítéseket alkalmazzuk. Az esetek többségében ezek az adatok azonban ismertek (például az előszó alatti dátumozásból, a kötet végén szereplő nyomdai impresszumból stb.), ekkor zárójelben, vagy a nagyobb áttekinthetőség kedvéért (mivel a címelírás-részét eredetileg nem képző elemről van szó) szögletes zárójelben feltüntetjük, és erre az évszámra hivatkozunk. Ld. pl.:
  • Gyulay Pál: Vörösmarty életrajza. H.n. é.n. [Bp., 1942.]
  • Rózsa György - Spira György (szerk.): Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp., é.n. [1973]

  • A kötetek számának megjelölésekor megtartjuk az eredeti számozást, pontosan fetüntetjük a tól-ig kötetszámot, és a sorszámnév után köt. rövidítést használunk:
  • Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története. I-V. köt. Bp., 1898.

  • Írásjelek használata: A szerző (szerkesztő stb.) neve után értelemszerűen kettőspont szerepeljen, a cím, illetve alcím(ek) végén kivétel nélkül pont. A helynevet folyamatos címleíráskor vesszővel választjuk el a megjelenés évétől, melyet minden esetben pont követ.

    2. Valamely kötetben, periodikában megjelent önálló tanulmány. A címleírás fő elemei értelemszerűen megegyeznek az önálló kötetek esetén alkalmazottakkal, mindez azonban kiegészül az alábbiakkal: A legfontosabb, hogy az olvasó lássa, hivatkozásunkban résztanulmányról van szó, vagyis egy átlagos könyvtári katalógusban a tanulmány címe szerint nem keresheti vissza, hanem a tanulmánykötet vagy a folyóirat címe alapján kell tájékozódnia. Ezért a tanulmány címe után fel kell tüntetni vagy az In: vagy a = jelet, egyértelműen utalva a kiemelés kezdetére, valamint a címleírás végén a pontos tól-ig oldalszámokat. A tanulmánykötet címleírása - a szerkesztő(k) személyneve után értelemszerű rövidítés használatával - megegyezik az önálló kötetekével:
  • Spira György: Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel. In: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. II. köt. Bp., 1952. 143-247. p.
  • Spira György: Polgári forradalom (1848-1849). In: Kovács Endre (főszerk.): Magyarország története, 1848-1890. Bp., 1979. (Magyarország története tíz kötetben, 6.) 59-434. p.

  • A folyóiratban található tanulmányok hivatkozásakor a leírás legfontosabb elemei: folyóirat neve, megjelenés éve (a helytől ebben az esetben el kell tekintenünk), a folyóirat száma, tól-ig oldalszám. Az oldalszám megjelölésére rendszerint a szimpla p. (pagina) rövidítést alkalmazzuk:
  • Barta István: Kölcsey politikai pályakezdése. In: Századok, 1959. 2-4. sz. 252-302. p.
  • Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés. Művelődés- és egyházpolitika. In: Magyar Szemle, 1998. 4. sz. 109-144. p.
  • Miskolczy Ambrus: Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. In: Múlt és Jövő, 1998. 1. sz. 8-41. p.

  • Az oldalszám alkalmazásakor megtartjuk az eredeti formátumot (tehát például római számozású oldalaknál stb.):
  • Gergely András: A magyar rendi országgyűlés (1790-1848). In: Rubicon. Melléklet, 1997. 10. sz. VII-IX. p.

  • A folyóirat nevétől - folyamatos címleírásban - vesszővel választjuk el az évszámot, melynek végére pontot teszünk, ezt követi a lapszám sorszámozott megjelölése. Ld. pl.: Századok, 1985. 2. sz. 28-43. p. Folyóiratnál soha nem tüntetjük fel a szerkesztő személyét, az évfolyam száma és az év megjelölése együttesen nem szükséges, például: Századok, 1985. (123. évf.) 2. sz. 28-43. p.

    1. sz. minta

    FELHASZNÁLT IRODALOM


  • Barta István: Kölcsey politikai pályakezdése. In: Századok, 1959. 2-4. sz. 252-302. p.
  • Beér János - Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954.
  • Csizmadia Andor: A magyar választási rendszer 1848-1849-ben. Az első népképviseleti választások. Bp., 1963.
  • Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés. Művelődés- és egyházpolitika. In: Magyar Szemle, 1998. 4. sz. 109-144. p.
  • F.Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet, 7.)
  • Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar és Csehországoknak e' néven Ötödik apost. királyától szabad királyi Pozsony Városába 1839-dik esztendei Szent-Iván havának 2-dik napjára rendeltetett Magyarország' közgyűlésének jegyző könyve. I-III. köt. Pozsony, 1840.
  • Gergely András: A magyar rendi országgyűlés (1790-1848). In: Rubicon. Melléklet, 1997. 10. sz. VII-IX. p.
  • Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története. I-V. köt. Bp., 1898.
  • Gyulay Pál: Vörösmarty életrajza. H.n. é.n. [Bp., 1942.]
  • Katona Tamás (szerk.): Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-49-ből. Bp., 1994.
  • Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I-VI. köt. Bp., 1894.
  • Kun Miklós: Miskolcz' múltja, jelenje, tekintettel jövőjére. Miskolczon, 1842. (reprint: Miskolc, 1985.)
  • Miskolczy Ambrus: Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. In: Múlt és Jövő, 1998. 1. sz. 8-41. p.
  • Rózsa György - Spira György (szerk.): Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp., é.n. [1973]
  • Sarlós Béla: Deák és Vukovics. Két igazságügyminiszter. Bp., 1970. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új folyam. 54.)
  • Seresné Szegőfi Anna (szerk.): Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.)
  • Sinkovics István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. II. Kossuth Lajos az első felelős magyar minisztériumban. 1848. április - szeptember. Bp., 1957. (Kossuth Lajos összes művei, XII.)
  • Spira György: Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel. In: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. II. köt. Bp., 1952. 143-247. p.
  • Spira György: Polgári forradalom (1848-1849). In: Kovács Endre (főszerk.): Magyarország története, 1848-1890. Bp., 1979. (Magyarország története tíz kötetben, 6.) 59-434. p.
  • Szabó István: A jobbágybirtok problémái 1848/49-ben. In: Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp., 1948. (Teleki Pál Tudományos Intézet. A Történettudományi Intézet kiadványai, II.) 311-396. p.
  • Szendrei János: Miskolcz város története, 1800-1910. Miskolcz, 1911. (Miskolcz város története és egyetemes helyirata, IV.)
  • Szilágyi Sándor: A magyar forradalom férfiai 1848/9-ből. Pest, 1850. (2. kiadás)
  • Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973.


  • 2. sz. minta

    FELHASZNÁLT IRODALOM


  • Beér János - Csizmadia Andor (szerk.)
  • 1954 Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp.
  • Csorba László
  • 1998 Az első népképviseleti országgyűlés. Művelődés- és egyházpolitika. In: Magyar Szemle, 4. sz. 109-144. p.
  • Csizmadia Andor
  • 1963 A magyar választási rendszer 1848-1849-ben. Az első népképviseleti választások. Bp.
  • F.Kiss Erzsébet
  • 1987 Az 1848-49-es magyar minisztériumok. Bp. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet, 7.)
  • Gergely András
  • 1997 A magyar rendi országgyűlés (1790-1848). In: Rubicon. Melléklet, 10. sz. VII-IX. p.
  • Gracza György
  • 1898 Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története. I-V. köt. Bp.
  • Gyulay Pál
  • é.n. [1942.] Vörösmarty életrajza. H.n. [Bp.]
  • Katona Tamás (szerk.)
  • 1994 Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-49-ből. Bp.
  • KLÖM XII.
  • 1957 Sinkovics István (szerk.): Kossuth Lajos 1848/49-ben. II. Kossuth Lajos az első felelős magyar minisztériumban. 1848. április - szeptember. Bp. (Kossuth Lajos összes művei, XII.)
  • Kovács Ferencz
  • 1894 Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I-VI. köt. Bp.
  • Közgy.jkv.
  • 1840 Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar és Csehországoknak e' néven Ötödik apost. királyától szabad királyi Pozsony Városába 1839-dik esztendei Szent-Iván havának 2-dik napjára rendeltetett Magyarország' közgyűlésének jegyző könyve. I-III. köt. Pozsony.
  • Kun Miklós
  • 1842 Miskolcz' múltja, jelenje, tekintettel jövőjére. Miskolczon. (reprint: Miskolc, 1985.)
  • Miskolczy Ambrus
  • 1998 Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. In: Múlt és Jövő, 1. sz. 8-41. p.
  • Rózsa György - Spira György (szerk.)
  • é.n. [1973] Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp.
  • Sarlós Béla
  • 1970 Deák és Vukovics. Két igazságügyminiszter. Bp. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új folyam. 54.)
  • Seresné Szegőfi Anna (szerk.)
  • 1987 Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken. Követutasítások és követi végjelentések. Miskolc. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.)
  • Spira György
  • 1952 Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel. In: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. II. köt. Bp. 143-247. p.
  • Spira György
  • 1979 Polgári forradalom (1848-1849). In: Kovács Endre (főszerk.): Magyarország története, 1848-1890. Bp. (Magyarország története tíz kötetben, 6.) 59-434. p.
  • Szabó István
  • 1948 A jobbágybirtok problémái 1848/49-ben. In: Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp. (Teleki Pál Tudományos Intézet. A Történettudományi Intézet kiadványai, II.) 311-396. p.
  • Szendrei János
  • 1911 Miskolcz város története, 1800-1910. Miskolcz. (Miskolcz város története és egyetemes helyirata, IV.)
  • Szilágyi Sándor
  • 1850 A magyar forradalom férfiai 1848/9-ből. Pest. (2. kiadás)
  • Urbán Aladár
  • 1973 A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp.


  • További kötelező irodalom (a hivatkozások elkészítésének elméletére):
  • Eco, Umberto: Hogyan írjunk szakdolgozatot? Bp., 1991.
  • Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Bp., 1996. (Osiris kézikönyvek)
  • Uzsoki András: A kéziratok nyomdai előkészítése és a korrektúra. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. I. köt. Bp., 1989. 361-366. p.