Népszava Online

2010.01.26. | 06:32:13

 

Egy képzavar

 

„A Fidesz olyan, mint egy hajó, amely megy a tengeren viharban is, zátonyok között is. De a KDNP az a horgony, amely az örök értékekhez köti a szövetséget.” A Fidesz és a KDNP viszonyát leírni hivatott hasonlat Orbán Viktortól származik, ám Semjén Zsolt tartotta fontosnak, hogy a különböző orgánumoknak adott interjúiban lépten-nyomon hangoztassa, már másfél évvel ezelőtt (MTI, 2008. június 24.; Magyar Hírlap, 2008. július 9.), vezérmotívuma volt a párt Országos Választmánya előtt tartott beszámolójának (Hazánk, 2008. december) stb. Az utóbbi időszakban pedig olyan gyakorisággal idézi fel (Szeged Ma, 2009. december 6.; Free Press TV, 2009. december 14.; Magyar Narancs, 2010. január 7. stb.), hogy feltételezhető: a KDNP-elnök egyszerűen beleszeretett e gondolatba. (Hagyjuk most, hogy Orbán bon-mot-jának Semjén általi idézése óhatatlanul az „ahogy bölcs vezetőnk rámutatott” stílusú érveléssel állítható párhuzamba.) Persze egy politikai vezető számára a vízi közlekedés kézenfekvő képzettársítási lehetőségeket kínál, hiszen jól megragadhatóvá teszi önmaga és hívei számára a pártját, akár az óceán habjait szelve célja felé száguldó, akár a hullámveréssel, zátonyokkal dacoló hajó formájában juttatják kifejezésre. Orbán és Semjén tanácsadói között azért felfigyelhetne már valaki arra, hogy a lélekemelő gondolatnak szánt metafora valójában szimpla képzavar, ráadásul szándékaikkal ellentétes módon jellemzi a kormányalakításra vehemensen készülő jobboldali „szövetséget”.

Leeresztett horgonnyal ugyanis a hajó nem tud haladni, sem „fősodorban”, sem viharban, sem zátonyok között. Nyilván azt akarja mondani, hogy a kereszténység tanításai (valójában legalább ennyire a történelmi egyházakkal való politikai együttműködés) jelentik a Fidesz mindenkor stabil ideológiai hátterét, ennek őszinte felvállalásával nem is lenne semmi gond. Viszont Semjén esetében pártjának a Fideszhez fűződő viszonyát tanulságosan leplezi le. Ahhoz ugyanis, hogy a vízi jármű haladni tudjon, a horgonyt fel kell szednie, és onnantól kezdve utóbbi nem más, mint a hajó egyszerű, funkció nélkül maradt tartozéka, viszi magával – oda, ahová a kapitány vezényszavai irányítják, és csak akkor veszik elő, ha megint szükség van rá. A képzavart egyébként Orbán még fokozni is tudta, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében tartott beszédében úgy fogalmazott, hogy „a kereszténydemokraták a horgonyt jelentik a néppárt számára a szellemi gyökerekhez”. (Ld. Magyar Hírlap, 2009. szeptember 7. – A gyökerekhez rögzített vasmacska képe túl bonyolult absztrakciót tenne szükségessé, de ezt az igényt a fideszes szimpátiájú támogatókkal kapcsolatosan aligha vetették fel.) Ugyanitt „az igazságot és a többséget egyesítő” koalíciónak minősítette a majdani Fidesz–KDNP-kormányt, sejtjük, hogy a Fideszt értette a többség alatt, de akkor elfelejtette megmagyarázni, hogy hol volt belőle korábban a KDNP által szállított „igazság”.

Semjén lépten-nyomon igyekszik pártja önállóságát hangoztatni, pedig nyilvánvaló, hogy a KDNP az elmúlt években a Fidesz súlytalan szatellitpártjává vált, a nagy és egységes, koalíciós kényszertől nem terhelt jobboldali gyűjtőpárt (az „egy tábor – egy zászló” orbáni) koncepciójában nem is lehet más. (Elgondolkodtató: az SZDSZ-t illető, egyik régóta leggyakoribb kritika – miszerint alacsony támogatottságú, „egy-két százalékos törpepárt” – miért nem fogalmazódott meg a közvélemény-kutatásokban hasonló eredményeket mutató KDNP-vel kapcsolatosan?) A Semjén által a „magyar történelem legsikeresebb konstrukciójának” nevezett Fidesz–KDNP-összefogás pedig most nem egyenjogú pártok együttműködésének, hanem a Fidesz által irányított, egyrészt szavazattöbbletet, másrészt ideológiai elkötelezettséget biztosító, lényegében egypárti struktúrának tűnik. A Fidesz az ezredforduló óta létrehozott és stabilizált egy, nyomasztó parlamenti fölény szerzésére is esélyes jobboldali pártot, amelybe számos párt és politikai szervezet, illetve azok vezetői tagozódtak be, olyanok, amelyek nem vitatják a fideszes döntéshozatali mechanizmust, illetve Orbán személyét és vezetési stílusát. (Más kérdés, hogy a szélsőjobboldal meg tudott annyira erősödni, hogy önálló szervezetként is életképessé, sőt erőssé váljon.) Legfeljebb az elgondolkoztató, hogy miért a KDNP és nem például a szétesett FKGP utódszervezete lett a Fidesz pártnévtartozéka. Minden bizonnyal azért, mert a Semjén vezette KDNP illeszkedik annyira a Fidesz politikai törekvéseibe, hogy szükség legyen az önállósággal kapcsolatos önmeggyőzésre, elsősorban a történelmi egyházakhoz fűződő hídszerepe miatt. A néppárti attitűdöt megtestesítő Fidesz így elkerülheti az ideológiai pártként való elkönyveltetését, miközben az utóbbit felvállaló KDNP-vel kialakított kapcsolata ennek hozadékát is Orbánnak szállítja – sikeresen. (Nem is beszélve egy második, megbízható parlamenti frakció következményeiről.) Ráadásul a KDNP, és különösen Semjén így válik alkalmassá radikálisabb politikai üzenetek megfogalmazására vagy épp őszinte beismerésekre, anélkül, hogy annak negatív következményei a Fideszre hulljanak vissza. A legutóbbi, Magyar Narancsban megjelent Semjén-nyilatkozatban például annak kijelentése, hogy egyszerű politikai feladatként kapta pártjától az MSZP-t választási győzelemre vezető miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc „leamortizálását”, és őszintén örül annak, hogy e sikerben szerepet játszhatott. Ez az interjú egyébként azért is érdekes, mert részben önkritikus: „gyarló, esendő emberi” mivoltával magyarázza az elmúlt években vihart kavart, bár „tartalmilag” most is minden vonatkozásban vállalt kijelentéseit. (Például, hogy a kabinet csupán „magyarul beszélő kormány”, vagy részben a „Weisz néni, Schwarz bácsi” párhuzamba csomagolt SZDSZ elleni támadás.) Semjén most a szélsőjobbtól is határozott távolságot tart, sőt ha megbántott volna valakit, bocsánatot is kér. Mindez pedig kísértetiesen emlékeztet egyes 2005 végi nyilatkozataira (a korábban veszélyes szektaként aposztrofált kisegyházak vonatkozásában), vagyis a változatlan mondanivalóval ügyesen kombinált hangnemváltását most is a közeledő választási kampányban elfoglalandó mérsékelt, kereszténydemokrata vonások előtérbe helyezése indokolja.

Egy régi történet jutott még eszünkbe. 1991 júniusában a parlamentben szóvá tették, hogy Bogdán Emil (akkor MDF-es, később MIÉP-es, Kövér László által csak lakonikusan „próbanácinak” nevezett…) politikus jegyzetében szélsőséges kijelentésekre ragadtatta magát. (Köztük olyanokra, amelyek egyébként Semjén egyes nyilatkozataival is mutatnak párhuzamokat, például.: „Közönyös, individuált tömegben csak szexklubot, maffiát, rablóbandát lehet szervezni, és persze liberális pártokat.”) Bogdán az egykori kormánypárti padsorokban még szimpátiát is keltett, amit Orbán Viktor akkor így kommentált: „Remélem, a kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!” A Fidesz és a KDNP egyaránt sokat változott azóta. Orbán már nem emlegetné gunyorosan a Megváltó nevét, bár tény, hogy most is kéri és elvárja a kereszténydemokraták tapsát. Önmaga számára.

Hogy meddig kapja meg, az annak is fokmérője lehet, hogy a hazai kereszténydemokrácia mikor lesz önálló, a nyugat-európai megfelelőivel inkább párhuzamba állítható politikai irányzattá.

 

Fazekas Csaba