Kinek az öröme lesz nagyobb?

 

A római Szent Péter-bazilika „áldások erkélyén” hamarosan megjelenik majd a bíborosi kar rangidős képviselője és így szól a téren egybegyűlt tömeghez, illetve – ezúttal már korunk megkerülhetetlen jellegzetességeként – az élő egyenesben közvetítő tévécsatornák kameráihoz: „Annuntio vobis gaudum magnum! Habemus papam!” („Nagy örömet hirdetek nektek! Van pápánk!”)

II. János Pál halála óta, illetve – aligha kegyeletsértő a megjegyzés – már azt megelőzően számos találgatás látott arról napvilágot, hogy ki lesz, ki lehet az utód. Egy biztos, amikor a korábbi konklávék Szent Péter állítólagos utódát keresték a pápai méltóság betöltésére, soha nem kellett ennyiféle kihívásnak megfelelniük, mint 2005-ben. A különböző szempontok összeegyeztetésének, az eltérő értékrendeket összehangolni próbáló „frakciók” kialakításának munkája nyilván az ünnepélyes megnyitás előtt már régóta zajlik, hiszen a bíborosi kollégium tagjainak sietniük is kell. Egy néhány szavazási fordulóból álló gyors (vélhetően egy-két napnál tovább nem húzódó) döntés az egyház erejét, rátermettségét demonstrálná, még ha II. János Pál meghatározó személyisége fel is adja a leckét az utódnak.

Sokan cikkeztek arról, hogy a lengyel pápa választása után ismét a – ráadásul legtöbb, 20 bíborost is felvonultató – olasz egyháznak van esélye arra, hogy sorai közül válasszanak utódot, és nevesítik is elképzelésüket Dionigi Tettemanzi milánói érsek személyében. Elképzelhető, álláspontom szerint mégis kevéssé valószínű, hogy a több évszázados hagyomány legutóbbi megtörése (vagyis nem olasz pápa választása) után visszatérjenek a trendhez. A katolikus egyház a történelem folyamán jórészt valóban döntően olasz jellegű, a pápaság pedig az itáliai politikai érdekcsoportoknak kiszolgáltatott intézmény volt. Karol Wojtyla 1978-as megválasztásával épp a világméretűvé növekedett egyházat is demonstrálni akarták, így vélhetően Itálián kívüli egyházfőt fognak ismét keresni, akinek a személye a marginális helyett alkalmasabb globális problémák megoldásának reprezentálására.

Mások felvetik azt, hogy a katolicizmus bástyájának számító Közép- vagy Dél-Amerika, esetleg az afrikai vagy ázsiai földrész valamely főpapjának nőttek meg az esélyei. Ebben van logika, a problémát csak az okozza, hogy hiába található ott a világ katolikusainak többsége, ha ez a tényező részben ellenük is fordítható (nem ott kell az egyház tekintélyét biztosítani…), ráadásul az Európán kívüli bíborosok – például a hondurasi, a Sao Paolo-i vagy a Buenos Aires-i érsek – szándékai vélhetően inkább kioltják, mint erősítik egymást, s hasonló lehet a helyzet az utódként gyakran emlegetett nigériai Francis Arinze vagy az indiai Ivan Dias esélyeit illetően is. A katolikus egyház nem is a harmadik világban szorul támogatásra, hanem épp Európában és Észak-Amerikában, ahol rohamosan csökken a befolyása. Ez utóbbiak erősítését szolgálná egy európai civilizációhoz kötődő pápa választása, persze az Egyesült Államokból a pedofilbotrányok miatt aligha lehet bárkinek esélye, de egy kanadai, ausztráliai vagy épp az inkább ide sorolható dél-afrikai jelölt befuthat. (Utóbbiak ugyanis egyszerre lennének alkalmasak az Európán kívüliség illetve a modernizáció kihívásainak való megfelelés kritériumainak jobban megfelelni.) E tényező még jelentősebben növelheti egyébként a nem olasz, de kevéssé ismert nyugat-európai főpapok (pl. Lustiger francia vagy Daneels belga érsek stb.) esélyeit, és ez a forgatókönyv valószínűnek tűnik. Gyakorlatilag kizárható viszont, hogy újra lengyel vagy akár kelet-európai származású bíborost támogasson a többség.

A származás mellett legalább ennyire fontos a leendő pápa életkora, illetve hogy az – egyházon belül persze külön értelmezendő – „konzervatívokhoz”, vagy az ún. reformistákhoz áll-e közelebb. II. János Pál egyértelműen az előbbihez volt sorolható, így a – kevés kivételtől eltekintve – általa kinevezett bíborosok feltehetően olyan személyben állapodnak meg, aki inkább az ő irányzatát fogja folytatni. (Erre egyébként az elhunyt pápa tekintélye is egyfajta kötelezettséget jelent.) Ugyanakkor az egyház számára fontosnak bizonyul majd, hogy ne sokáig folytassa az illető ezt a munkásságot, vagyis az egyházat inkább megterhelné egy újabb több évtizedes pontifikátus, inkább idősebb pápa választása látszik kézenfekvőnek. Ez utóbbira tekintettel sokan emlegetik II. János Pál egyik legközelebbi munkatársa, a német Joseph Ratzinger nevét, aki 78 évesen meg is felelne az említett kritériumoknak. Vélhetően azonban épp eddigi pályafutása ad érvet megválasztása ellen, és ösztönzi a személyével szembeni összefogást.

Vagyis szempontból, jelöltből van bőven, egy dologra érdemes azonban külön felhívni a figyelmet: a pápaság történetében nagyon ritka volt, hogy az előzetes esélylatolgatások során kiszűrt nevek valamelyik befutott volna. Gyakoribb volt, hogy a választási fordulók következtében két „párt” került szembe egymással, melyek elsősorban a pápaság követendő politikai irányvonala (vagyis nem egyházi-vallási súlypontok) szerint polarizálódtak. (A pápa megválasztása most is elsősorban világpolitikai üzenet-értéke miatt lesz jelentős.) A két tábor azonban gyakran nem tudott megállapodni, ezért egy harmadik, gyakran alig ismert személy került Szent Péter trónjára. Az 1978 őszi előzetes esélylatolgatások során például egyszer sem bukkant fel Karol Wojtyla krakkói érsek neve… Egy ilyen helyzet kialakulásának esélyeit épp II. János Pál 1996-os reformja csökkenti, ugyanis ezúttal a pápa megválasztásához már nem kell kétharmados, hanem elég csak 50 % + 1 szavazatos többséget szerezni.

A katolikusoknak tehát nagy öröme lesz, mégis – tekintettel a pápasággal szemben támasztott elvárások sokrétűségére – lesznek, akik öröme egy kicsit még nagyobb lesz.

 

Fazekas Csaba

2005. április 6.