A leggyengébb láncszem

 

A TV2 kereskedelmi csatorna új műsorszerkezetében fontos szerepet szánhat a „Nincs kegyelem – A leggyengébb láncszem” címmel múlt vasárnap indult, hangsúlyozottan önálló fejlesztésű vetélkedőnek, bár a korábbiaknál óvatosabb beharangozása és augusztus első felében történt bevezetése bizonytalanságot is tükröz. A pénzdíjas televíziós vetélkedők műfajában nehéz újítani, a klisék adottak, mivel a tudásfelmérő kérdések egymás után illesztése nem kötné oda sokáig a nézőt a képernyőhöz. E legújabb kezdeményezésből sem hiányzanak a lendületes zenei aládübörgések, félhomályban villódzó fény-effektek, a figyelemnek a legfontosabb szereplőre történő ráirányítását szédítő kameramozdulattal elérni akaró rendezői fogások. De ugyanúgy záporoznak a legkülönfélébb tudományterületekről és hétköznapi témákról származó kérdések a műsorvezető ajkáról, s a meglepett kérdezettnek ugyanúgy kell „csípőből” vágnia a jó választ akár az űrhajózás atyjáról, akár a baboskendőt jelképpé nemesítő rockzenekarról kell másodperc törtrésze alatt számot adnia. Ugyanúgy villognak a szponzorok-támogatók reklám-logói a műsor végén, mint a konkurens Vágó István vagy a szintén TV2-n futó Jakubcsek Gabriella-vetélkedőkön, s a nézőnek valahogy ugyanazt az összbenyomást is akarják sugallni: egy jól eladott műsorban sok tudással sok pénzt lehet nyerni, vagy töprengés utáni jó döntésekkel nagyobb országos ismertségre szert tenni, mint néhány honi színész, sportoló vagy énekes, hogy másokról ne is beszéljünk.

A csatorna szerkesztőinek kitüntetett figyelmét jelzi, hogy a vetélkedőt a rendkívül fontos nézettségű vasárnap esti műsorsávra illesztették, (egyelőre?) száműzve onnan az egyébként kitűnően szerkesztett és népszerű, Sváby András-féle közéleti magazinműsort, a Napló-t. (Amíg az RTL Klub-on ugyanekkor csak a „Legyen Ön is milliomos” ismétlései futnak, addig ez bizonyára sikeres próbálkozás is.)

A legérdekesebb ebben az új vetélkedőben az, hogy mivel akarja szerkesztője-műsorvezetője elkerülni a sematikussá és így az unalmassá válást a többi hasonló agytornához képest. Semmi kétség, a szereplők tudásfelmérése mellett az újdonságot az érvényesülésért folytatott – napjainkra amúgy nagyon is jellemző – kíméletlenségben vélték megtalálni. Körről körre ugyanis maguknak a válaszadóknak kell kiszavazniuk egyet saját soraikból, kit tartanak a legkevésbé alkalmasnak arra, hogy a közös képzeletbeli bankszámlát jó válaszaikkal gyarapítsa. Míg végül csak egy marad, aki a részben többiek által is gyűjtött, felszorzott, általában százezres nagyságrendű summát hazaviszi. A legtöbb táblára felírt nevű játékost már-már gyászzenei ütemek mellett utasítják ki maguk közül a bent maradott és a dicsőségben (egy pár percig) elégedetten sütkérező többiek. Az amúgy is a „győztes-legyőzött”, illetve „pusztuljon a gyengébb (az élősködő)” hangulatára rájátszó alapfelállást a kelleténél azonban sokkal jobban kiélezték. A jellemző módon talpig feketébe öltözött Máté Krisztina arcán egyetlen udvariaskodó mosoly sem jelent meg, míg a kérdéseket-játékszabályokat osztogatta, mondatai keményen pattogtak, visszatérő bevezető mondatai és felszólításai („a szavazásnak vége, ki a leggyengébb láncszem” stb.) már-már félelmet keltő hatásúak, mint ahogy a kiszavazott „leggyengébb”-et is majdnem szabályosan kiutasította a stúdióból. De még ez sem volt elég, a játékosokkal általában lekezelően, keményen beszélt, stílusáról az embernek inkább egy, a padsorok között nádpálcát suhogtató tanár képe jutott eszébe, aki a diákokra gyakorolt megfélemlítő hatását a magának tulajdonított intellektuális magaslatával indokolta. Sokkal inkább a pedagógussorsba belefásult vénlány, mint egy fiatal műsorvezetőnő képzetét keltette. A kérdéssorok végeztével a játékosok úgy érezték, felelésre kiszúrt tudatlan kisdiákként semmisülnek meg a tábla előtt, amikor például ekképp ripakodott rájuk: „A tudás fáját nem az önök kertjébe ültették el.” „Maguk recept nélkül még a jégkockát sem tudják elkészíteni.” „Önök szegénységi fogadalmat tettek?” De a párpercnyi kérdészápor után nemcsak a játékosok tudásszintjéről formált lesújtó véleményt, hanem még a „leggyengébb láncszem” kiválasztásakor igyekezett valósággal egymásra uszítani a résztvevőket, például így fordult feléjük: „Melyikőjük a homokszem a gépezetben?”, „Döntsék el, kit haragítanak magukra.” stb. és az összeugrasztott játékostársak a végére már vették is a lapot, s kezdtek a többiekről olyan stílusban nyilatkozni, hogy az a sértegetés határát súrolta. Kíméletlen játékstílus, szemmel láthatóan hadat üzentek a játékossal elbeszélgető, kedélyesen eldiskuráló, a bizonytalankodót segíteni akaró, a játékost emberként és nem nyerőautomataként bemutató (főleg Vágó István stílusával jellemezhető) műsorvezetésnek. A végig jól felelgető-taktikázó, ám végül második helyezést elérő játékosnak Máté Krisztina még nyersen odavetette, hogy ilyen produkció után vegye tudomásul, hogy üres kézzel megy haza (miközben a győztes nagyokat örvendezett és a gratulációk elmaradása már fel sem tűnt), majd amikor közölte velünk, hogy máskor is vár a képernyő elé, megjelent a szája sarkában egy kis mosoly, szemében egy gyors kacsintás, de mindez már nem tudta feloldani a műveltségi vetélkedőnek szánt műsor feszített ütemét és keménységét.

Valahogy érződik, miszerint hétköznapi életünkből jól ismert szituációt próbáltak itt egy kvízshow-vá átlényegíteni, hiszen közhelyszámba menne, ha napjainkban az érvényesülés iskolájáról próbálnánk megállapításokat megfogalmazni. Az egyszerű TV-néző átlagpolgár úton-útfélen szembesül azzal, hogy sikereket ma már csupán a másik gátlástalan letaposása által érhet el, az életben érzelmeknek helye nincs, vagy ő vagy én, csak ellenségek vannak, barátságokról szó sem lehet, legfeljebb ideiglenes (később felrúgandó) érdekszövetségekről. Munkahelyünktől az egyszerű bevásárlásig felebarátainkhoz való kapcsolódásunkat az „erősebb kutya” közismert párválasztási esélyei alapján határozzuk meg. S ez nemcsak személyes tapasztalat, a közéletről szóló hírek a lét érzelemmentes farkastörvényeinek egyeduralmát közvetítik felénk. De éppen itt a bökkenő: ez a műveltségi vetélkedő játék, következésképp játékos stílusúnak és nem rosszízű reality show-nak kellene lennie. A nézőnek épp elég része van a farkastörvényekből a valóságban, a játéktól – mégoly passzív – részeseként is elvárhatja, hogy az játékos is legyen.

Pedig a játék alapötlete, amely a műveltség meglétét a kombinációs készséggel és versenyszellemmel próbálja összehangolni, nem is rossz. Hiszen például feltételezhető, hogy a játékosok számának körről-körre történő csökkentésekor nem feltétlenül a legrosszabb tudású, hanem az esetlegesen konkurens játékostárs esik ki, miáltal kombinálni kell stb. A tudáspróbát azonban lehetne a játékos versengés szellemével is párosítani, különben félő, hogy Máté Krisztina műsora a televíziós vetélkedők sorában fog a leggyengébb láncszemnek bizonyulni.

 

Fazekas Csaba

(2001)