Egy levélváltás margójára

 

A hazai történelmi egyházak vezetői az utóbbi hónapokban gyakran kaptak nyílt levelet, melyek szerzői az egyházak hatékony közreműködésére számítanak a magyar társadalmat súlyosan megosztó problémák megoldásában. Legutóbb Magyar Bálint oktatási miniszter érezte szükségét annak, hogy a jászladányi iskolaügy kapcsán a püspökök hatékony fellépését kérje a cigányság kirekesztettségének felszámolásában. (Levél az egyházi vezetőkhöz. Népszabadság, 2002. szeptember 26.) Alig egy évvel ezelőtt neves hívő értelmiségiek fordultak főpapjaikhoz, és kérték a cigányellenesség mellett az intolerancia mindenféle formájának elítélését – konkrétan is nevesítve például a zsidózó lelkész-képviselőt –, valamint az egyházak múlt- és jelenbeli szerepével való őszinte szembenézést és számvetést. (Közös lelkiismeretvizsgálatra van szükség. Népszabadság, 2001. október 30.)

Akkor a történelmi egyházak meghökkentő és fölényes magatartást tanúsítottak. Még ma is megrökönyödést kelt a katolikus püspöki kar reakciója, mikor úgy érezték, megtehetik, hogy vállrándítva elengedjék a fülük mellett a magyar értelmiség színe-javához tartozó, itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert értelmiségiek (Endreffy Zoltán, Esterházy Péter, Fejtő Ferenc, Horányi Özséb, Polcz Alaine, Pomogáts Béla stb.), közéleti személyiségek (Csapody Miklós, Donáth László, Mécs Imre, Szabó Iván stb.) által jegyzett levelet. Pedig a hívő értelmiségiek meglehetősen világos és egyértelmű evangéliumi útmutatás mellé sorakoztatták a jelenből vett ólomsúlyú érveiket. A történelmi protestáns egyházak két püspöke, Bölcskei Gusztáv és Szebik Imre három héttel később közösen írtak (egyházaik hivatalos reagálásaként nyomatékosított) választ, mely talán a hallgatásnál is meghökkentőbbnek bizonyult. Gunyorosan firtatták, hogy a nyílt levél a hívő értelmiségiek „írói munkásságához” tartozik-e, és néhány, a diszkriminációval kapcsolatos általánosító gondolat mellett határozottan visszautasították az elvi jellegű elmarasztalást ugyanúgy, mint az aktuálpolitikai állásfoglalás igényét, sőt: a közéletet mételyező idegengyűlölet elleni hatékony felszólítást az egyházaik belügyébe történő beavatkozásnak (!) minősítették. Elhatárolódott a nyílt levél aktuálpolitikai problémafelvetésétől Balog Zoltán református lelkész, Orbán Viktor egyházpolitikai főtanácsadója is. A protestáns püspökök válaszában akad ugyanakkor egy nagyon igaz megállapítás: „a nyílt levél írása nehéz műfaj”, és tegyük hozzá utólag, különleges is. Hiszen nem csupán a címzettnek, hanem a címzettről is szól, vagyis arról, hogy utóbbitól – a szerző(k) szerint – milyen fontos kérdésben lett volna elvárható az állásfoglalás.

A történelmi egyházak vezetői (a katolikus püspöki konferencia elnöke mellett ugyanaz a két protestáns püspök, akik említett tavalyi válaszukat is írták, valamint a Mazsihisz elnöke) most közös nyilatkozatban reagáltak a miniszter megkeresésére. (Válasz Magyar Bálintnak. Népszabadság, 2002. október 1.) A levélváltás tartalmának méltatása mellett logikus a kérdés: mi az oka annak, hogy az önmagukat hívőként meghatározó értelmiségiek múltkori jajkiáltására a főpapok úgy reagáltak, ahogy, most pedig tollat ragadtak – lényegében ugyanarra a felkérésre – egy miniszter esetében? (Aki ráadásul nem tartozik híveik közé, hanem egy liberális párt élpolitikusa.) Mindez már csak azért is érdekes, mert az akkori aláírók között találjuk Magyar Bálint egyik mostani minisztertársa, Görgey Gábor nevét is.

Nyilvánvaló, hogy a mostani válaszadás ténye, illetve annak a múltkoritól eltérő hangneme mögött nem a diszkrimináció-ellenesség – az egyházak által tavaly óta felismert – fontossága keresendő, hanem pusztán az, hogy a levél nem „ellenzékinek” tekintett politikai táborból, hanem egy időközben kormányra került politikustól érkezett, akit talán mégsem tanácsos nyíltan megsérteni. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a válaszlevél két ponton is óvatos, de határozott oldalvágást tesz: egyrészt örömüknek adnak hangot, hogy a miniszter akkor kérte segítségüket, amikor „sokak által hangoztatott vélemény” szerint „az egyházak tartsák távol magukat a politikai és társadalmi kérdésektől”. (Jól tudva, hogy Magyar Bálint is e „sokak” közé tartozik, és mintegy figyelmen kívül hagyva, hogy a cigányság elleni diszkrimináció ügye távolról sem 2002 őszének politikai kérdése.) Amikor pedig leszögezik, hogy az egyházak „eddigi kezdeményezései és azok pozitív eredményei nem kaptak olyan országos nyilvánosságot, mint az Ön által hozzánk intézett levél”, megállapításuk nagyon is jellemzően rímel a honi jobboldali-konzervatív felfogás egyik kedvelt, a liberálisok ellen mindenkor fordítható „ellenérvre”.

Az egyházi vezetők válasza egyébként hosszan – és tényszerűen – sorolja, hogy mi mindent tettek a „magyarországi cigányság körében” annak felzárkóztatásáért (anyagi segítség, tanulmányi ösztöndíjak, munkához jutás könnyítése stb.), más kérdés, hogy ezzel önmagában pont azt kerülték meg, amire a miniszteri segítségkérés irányult. Magyar Bálint ugyanis nem a romák felé, hanem éppen a nem romák felé szorgalmazta az egyházak erőteljesebb, erkölcsi súlyukat latba vető fellépést: „vallási tanításuknak és erkölcsi értékrendjüknek megfelelően hirdessék minél hangosabban és egyértelműbben” a romák diszkriminációjának megengedhetetlen voltát, „határozottan lépjenek fel a templomokban és az iskolákban az egyetemes értékek és az emberi méltóság védelme érdekében”. Az egyházi válasz nagy általánosságban utal ugyan arra, hogy sokmindent tettek a magyarság és a cigányság közti fal lebontásáért, a békésebb együttélésért, feltűnő viszont, hogy ennek konkrétumait a cigányok iskolázását, elhelyezkedését segítő kezdeményezéseikben jelölik meg, és nem abban, hogy az egyház erkölcsi súlyával nyomatékosított fellépésükkel hatást gyakoroltak nem roma híveik gondolkozására. (Amit egyébként a miniszter szorgalmazott.) Az egyházi vezetők finom megfogalmazással megköszönik továbbá, hogy a miniszter – úgymond – támogatni akarja minden eddigi és ezutáni kezdeményezéseiket, de nem szólnak arról, hogy ők is ugyanígy támogatni akarnák Magyar Bálintét, vagy a kormányét.

Persze a miniszteri megkeresés sem nélkülözte az udvarias, ugyanakkor súlyos megfogalmazásokat. Hiszen önmagában jelzés-értékű, hogy az ország erkölcsi állapotának meghatározásáért önmaguknak oly nagy fontosságot tulajdonító történelmi egyházakat egy liberális politikusnak hosszan, részletezően kell figyelmeztetnie a „könyörületesség és felebaráti szeretet” illetve az alkotmány fontosságára és a híveknek alapelvként való megfogalmazás szükségességére. Magyar Bálint részéről minden bizonnyal az egyházakkal való kapcsolatkeresés udvarias gesztusa volt a fontosabb, nem a tényleges eredmény, azt ugyanis reálisan aligha lehetne elvárni, akkor is, ha a főpásztorok az ő elvárásaival összecsengő határozottsággal ítélnék el a kirekesztés eszméit és hétköznapi gyakorlatát. Hiszen ha konkrét felszólításaik hatására csak negyedannyi hívő magáévá tenné a társadalmunkat mérgező diszkrimináció elítélését, mint ahányan a sokat hivatkozott népszámlálási statisztikában katolikus vagy református egyháztagnak minősítették magukat – már volna értelme a kérdést felvetni.

Nem is elsősorban arról van szó, hogy mondjuk a cigányok melletti vehemens kiállás népszerűtlenséget is eredményezhet (különösen egy jobboldali-konzervatív kötődésű közegben), hanem arról, hogy a történelmi egyházak által megfogalmazott erkölcsi elvárásokat, megnyilatkozásokat alig-alig teszik magukévá a hívek, akár kimondjuk ezt, akár nem. Még az alkalmi templomlátogatók jelentős része is kevéssé igényli az egyház útmutatását, ha magánélete értékeit, egy cselekedete erkölcsös vagy elítélendő voltát ítéli meg, szívesen fogadja viszont az egyház részéről jóval „hangosabban és egyértelműbben” megfogalmazott közéleti-politikai útmutatásokat. A „miért”-re a válasz csak abban jelölhető meg, hogy ma sokkal inkább tekinti a közvélemény az egyházakat közéleti vagy kifejezetten politikai tényezőnek, mint a társadalmi morált bibliai elvek mentén formáló intézményeknek.

Sajnos az Orbán-korszakot súlyos felelősség terheli e helyzet kialakulásért illetve elmélyüléséért. A konzervatívok betagolták politikai táborukba a történelmi egyházakat is, utóbbiak pedig mintegy a jobboldali „pártszövetség” tagjaiként vettek részt a választási kampányban. Szerepeltek, mozgósítottak, röplapoztak, a nyilvánosság számos csatornáján ugyanúgy a „kommunisták” visszatérésével riogattak, mint minden más Fidesz-szimpatizáns, s át is lépték a politikai állásfoglalás ez esetben elfogadható határát. Az új kormánnyal szemben továbbra is nagyon kritikusak. (Olyannyira, hogy utóbbinak bizony nincs könnyű dolga, ha az egyházakat nem „ellenzéki pártok”-ként akarja kezelni.) Egy ilyen szituációban a történelmi egyházak egyelőre még fontosabbnak tarthatják a számukra szimpatikus párt(ok) politikai szövetségét, mint azt, hogy a számukra nem szimpatikusakkal azonos módon, azonos hangvétellel hirdessék a társadalmi igazságosság igéit. Magyar Bálint „hangos és egyértelmű” kiállást kért tőlük, mostani válaszuk – bár hangvétele udvarias, a felsorolásuk önmagában örömteli – összességében mégis inkább halk és kitérő.

Fazekas Csaba

(2002)