„Fóbiás” megjegyzések az összetartozásról

 

A baloldalinak és liberálisnak nevezett politikusi, közírói megnyilatkozásokat a konzervatív, jobboldali véleményformálók gyakran illetik azzal a minősítéssel, miszerint vitapartnereiknek „Orbán-fóbiája” van. Ha eltekintünk a kifejezés használata mögötti lekicsinylő szándéktól, bizonyos mértékig mégis jogosnak kell tartanunk a használatát, mert Orbán Viktor olyan mértékben meghatározó személyisége a Fidesznek, hogy esetleges választási győzelmük esetén kizárólagos módon határozná meg újabb kabinetjének politikáját. Ha ez igaz, a nagy visszatérésre készülő Orbánnal kapcsolatos félelmek valóban fóbia méreteit öltik, már csak azért is, mert a hatalom megragadását karnyújtásnyira érző jobboldali pártelnök nem hagyott kétséget afelől, hogy sokkal inkább „több, mint kormányváltásra” készül, mint 1998-ban, amikor e szlogenjével már borzolta egyszer a kedélyeket.

S ha már a választási kampányok idején felértékelődnek az Orbán által amúgy is kedvelt hangzatos jelmondatok, idézzük fel az elmúlt évtized egyik legtöbbet koptatott politikai bonmot-ját, miszerint „összenő, ami összetartozik”. Eredetileg ez politikai táborokra, pártokra vonatkozó sanda célzás, úgy vélem azonban, tartalma politikai megnyilatkozásokra is vonatkoztatható. Márpedig a Fidesz-elnök bármennyire próbál önmagának mérsékelt, pártja fölé emelkedő imázst teremteni és a szereplési lehetőséget beosztottjainak is bőven biztosítani, a párt-szóvivőknek, politikai elemzőnek és választópolgárnak egyaránt elmélkedni valót nyújtó bombasztikus megnyilatkozásai ezúttal is alkalmasak arra, hogy néhány szóba sűrítsék azt, amit valódi programjának, politikai hitvallásának minősíthetünk. Az összhatás pedig valóban félelmetes.

Vegyünk csak Orbán Viktortól a márciusi kampány során elejtett megnyilatkozásai közül néhányat. Először az ún. „Országépítő Találkozók” egyik budapesti rendezvényén jelentette ki a differenciálás leghalványabb szándéka nélkül, hogy a történelem tankönyvek a rendszerváltás után is „marxista-baloldali-osztályharcos” szemléletűek maradtak, s „a szovjet típusú érdekből félreértelmezett” ideológia kliséit fedezte fel azokban. Be is ígérte, hogy kormányra kerülésük esetén haladéktalanul új tankönyveket fognak készíteni. A megnyilatkozással sikerült a hazai történelemtanárokat teljes egészében megsértenie, ugyanis – szemben azzal, amit ő lányának tananyagába kukkantva öt perc alatt megállapított – az elmúlt 16 év alatt a tankönyveket író, bíráló, illetve a tanításban nap, mint nap használó populáció egyetlen egyede, egyetlen alkalommal sem észrevételezte, hogy tankönyve „marxista” szemléletű volna. De ez csak a kisebbik baj, végül is nem vagyunk olyan sokan, hogy kollektív lehülyézésünkkel sok szavazatot veszélyeztessen. Az sem nagy probléma, hogy a pártelnök nem nagyon ismeri a történelemkönyveket, persze azért szólhatna neki valaki, hogy 1990 után igen sokminden kicserélődött, s a piacon azóta számos tankönyv, munkafüzet, oktatási segédlet stb. jelent meg. Utóbbiak akkor lehetnek az oktatásban használt tankönyvek, ha átesnek egy szigorú minősítési eljáráson, s így is persze kikerült közöttük olyan, amire a szakmában rámondható, hogy jobb vagy rosszabb, szerencsésebben szerkesztett vagy nehezebben áttekinthető, az új típusú érettségire jobban vagy kevésbé jól felkészítő stb., de a sommázatos politikai és ideológiai elfogultság még véletlenül sem.

Az igazi veszély abban áll, hogy egy hatalomra készülő politikus nem tartja elég jónak történelemtanításunkat és közvetlen, legfelsőbb szintű beavatkozást helyezett kilátásba. Ilyesmit pedig csak azok a politikusok szoktak megpendíteni, akik nemcsak kormányozni akarnak, hanem ideológiai küldetést is tulajdonítanak maguknak. Akik nemcsak a jelent és a hosszú távú, de már elkezdődött jövőt akarják meghatározni, hanem ahhoz átformálni a múltat is. (Nyilván azért, hogy saját személyüket az általuk láttatni kívánt történelembe pozitívumként illeszthessék.) Az ideológiailag vezérelt tankönyvírás és történelemtanítás alternatívája riasztó. (Akkor is, ha hosszabb távon a diktálni kívánó politika rendre kudarcot is vall, hiszen például a tankönyveinkre évtizedekkel ezelőtt erőltetett „marxizmus” és „osztályharc” hozadéka akkor is finoman szólva viszonylagosra sikerült.) Ha a fideszes politika újra be akar lépni hétköznapjainkba, otthonainkba és gondolkozásunkba is, annak a történelemtanításban komoly következményei lesznek. Az orbáni kijelentésnek megfelelően ugyanis „marxista” kategóriába, megbélyegzés sorsára kerülhet a szakmáját esetleg kiválóan művelő, de azt a fideszes szemüvegen át láttatni nem kívánó tanár vagy kutató. Ezzel párhuzamosan megjelenhetnek a szakmájukat az „amint elnök / miniszterelnök / főtitkár stb. úr legutóbb rámutatott” felvezetés jegyében végző, egy efféle politikának oly kívánatos történelemtanárok is.

Ehhez pedig nagyon is hozzátartozik Orbánnak az a nagy visszhangot kiváltó tézise, miszerint a „nemzet a test, a köztársaság csak a ruha rajta”. Lehet, hogy össze is nő vele, s akkor soha nem látott tartalommal kerülhetnek majd tárgyalásra a történelemoktatásban nemcsak a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-rendszerek, az őszirózsás forradalom vagy a dualizmus egyházpolitikai törvényei, hanem például 1848-1849 is. Különös érzéketlenségre vall ugyanis, hogy Orbánnak megállapítását épp a forradalom és szabadságharc ünnepe előtt sikerült elsütnie. A magyar történelem haladó (polgári) hagyományaiban ugyanis a köztársaság nem egyszerűen egy államformáért való küzdelmet jelentett, hanem nagyon is kifejezője volt az egyéni és kollektív szabadságjogokért, alkotmányosságért, demokráciáért stb. folytatott politikai küzdelmeknek. A legutóbbi időkben is. Megkérdezheti például politikai táborán belül Szűrös Mátyást, hogy miért kellett 1989. október 23-án a parlament előtti tömegnek kikiáltania a (harmadik) magyar köztársaságot, hiszen elég lett volna, ha egy másik ruhát adnak a nemzetre…

Március 15. vonatkozásában idézzük már fel a tankönyveink kapcsán marxizmust kiáltó Orbán Viktornak, hogy bizonyos Petőfi Sándor számára a köztársaság nem külsőség volt, hanem a „szabadság gyermeke s szabadság anyja, világ jótevője”. Magáról azt mondta, hogy „republikánus vagyok s az leszek a föld alatt is ott a koporsóban”, s azt kívánta, hogy sírjánál kiáltsunk éljent a köztársaságra. Bár a helyszínt nem tudhatjuk, hol keressük, 2006-ban érdemes megfogadni a költő felhívását, hiszen könnyen lehet, hogy nemsokára olyan állapotok jöhetnek, hogy – idézve ismét Petőfit – „aki megfeszíteni kész tégedet [ti. a köztársaságot], azt becsülik legjobban”. De ha a költő túl forrófejűnek is bizonyulna konzervatív miniszterelnök-jelöltünk számára, akkor az ő egyik elődje, bizonyos Szemere Bertalan 1849-es miniszterelnöki programbeszédére hivatkozhatnék: A kormány – szögezte le Szemere – „magát respublikai irányúnak vallja, minden törekvésnek ellene lesz, mi a monarchiára visszavezethetne”. Ez utóbbit azért nem árt ideidézni, mert ha a köztársaság csak ruha, akkor bárki felvetheti előbb-utóbb az átöltöztetés alternatíváját. Szemere a köztársasági programot tovább is gondolta, amikor kormányáról kijelentette, hogy „demokráciai értelemben kíván és fog minden törvényeket formuláztatni”.

Úgy látszik, az összetartozó gondolatok akkor is összenőttek egy kormányprogrammá. Ugyanerre most Orbán Viktor kapcsán is van lehetőség – ellenkező előjellel.

 

Fazekas Csaba

 

(2006. március 10.)