Párt! Szólj! Ki vagy?

 

„És e közvélemény egy nagy országos kérdőjel gyanánt fordul minden párthoz, s a lelkiismeret hangjával kérdi: Párt! Szólj! Ki vagy? Mit akarsz? És a pártok érzik, hogy e kérdésre felelni kell.” – írta Kossuth Lajos 1847-ben, a hazai pártalakulás hőskorában. A mindenkori politikaformálókhoz intézett szenvedélyesen őszinte kérdése semmit nem veszített aktualitásából, másfél évszázad változásai azonban talán azon is mérhetők, hogy a mai megszólítottak többsége már nem érzi kötelességének a válaszadást.

Napjainkban a fő kormányerőt alkotó Fidesz – jól felfogott önérdekéből – semmiképpen nem. Azt ugyanis már régóta találgatjuk, hogyan és mennyire konzervatív-jobboldali párt a Fidesz, azt pedig, hogy milyennek tekinti a radikális jobboldalhoz (MIÉP-hez) való viszonyát, ma sem mondja el nekünk. E diagnózisnak azután van egy aktuálpolitikai és egy messzebbre mutató, a magyar konzervativizmust általánosságban érintő következtetése.

Az Orbán-kormány miközben saját jobboldaliságát alig definiálja, más politikai pártok ellenzéki-kormánypárti besorolását nem tudomásul venni, hanem kinyilatkoztatni akarja, és ez már önmagában elszomorító. Az ezredvégi magyar közélet PR-nyelvújítása korában azonban sajnos le kell szögezni egy evidenciát: ellenzéki az a párt, amely általában véve ellenzi, kormánypárti az, amelyik pártolja a hatalmat gyakorló kabinet politikáját, így egyértelmű, hogy a MIÉP az utóbbi kategóriába tartozik, akkor is, ha nem közvetlen részese, hanem haszonélvezője e mostani kurzusnak. A MIÉP ugyanis nem része a kabinet ellenzékének, hanem következetes kormánytámogató politikát folytat, a Fidesz pedig az esetek többségében nem elutasítja, hanem elfogadja ezt a támogatást. Ilyenkor persze a Fidesz azonnal Csurkáék NATO-ellenességét hozza fel ellenérvül, de nem árt belegondolni, hogy egyrészt utóbbiak mára hajlandók tudomásul venni az integrációt és annak keretei között akarják sajátos érdekeiket érvényesíteni (mint Haiderék a szomszédban), másrészt amennyi nézeteltérés kettőjük között akad, még két ténylegesen koalíciós párt között is adódhat, aminthogy adódik is. Úgy tűnik, a miniszterelnöki hivatalban a MIÉP-et – stílusosan szólva – kevesebbnek tartják, mint egy kormánypárt, de többnek, mint egy ellenzéki párt, s „lebegtetik” a kérdést, hogy e köztes létből az erősödő radikálisok merre léphetnek tovább. Csurkáék nyilván a tényleges kormánypártiság irányába szeretnének.

Vegyünk két – eddig talán kellő súllyal le nem vont – következtetést. Az egyik, hogy a Haider-ügy ma még korántsem lefutott, s bizony benne van a pakliban az a lehetőség is, hogy az Európai Unió nem tudja elérni az FPÖ kiszorulását a bécsi kormányból, s akkor előbb-utóbb feladja mostani kardcsörtetését, majd ugyan csóválja a fejét Haider idegen-, EU-ellenes stb. kijelentései miatt, de tudomásul veszi kormányzati szerepvállalásukat. Ha pedig visszatér a 20. századi nyugat-európai politizálás gyakori konfliktuskerülő stratégiája, akkor a honi jobboldal készülhet széttárni a kezét: „hát ha Ausztriában lehet…” (Mellesleg én annak sem örülök, hogy a bécsi kék-fekete koalíció a magyar kormányt szinte kizárólag integrációs esélyeink esetleges romlása miatt aggasztotta.) Gondoljunk csak arra, 1998-ban sokan úgy vélték, a MIÉP-et „megszelídítette” a parlamentbe kerülés, ma már látjuk, hogy ennek nyoma sincs.

A másik, hogy 1998-ban a Fidesznek égető szüksége volt a teljes jobboldali szavazóbázisra, a kisgazdák „történelmi tette” mellett az MDF- és a MIÉP-hívek támogatására is, akik ezt nyilván megtették és erre ma is készek. Szomorú kilátás 2002-re, de az akkori választásoknak valószínűleg ugyanaz lesz a tétje, mint addig a mostani időközieknek: képes-e az egyéni kerületekben – a Fidesztől a MIÉP-ig – a teljes jobboldal kitenni egy MSZP-t. 1998-ban azt gondoltuk, a MIÉP erélyesen jobbról támadja majd Orbánékat, azok „határozatlanságára”, „magyartalanságára” hivatkozva. Aztán az egész pályás letámadás során kiderült, hogy a Fidesz még köszönőviszonyt sem akar fenntartani a baloldallal és a liberálisokkal, Kövér László pedig ellenzéki korában olyan haszonnal forgatta a radikális jobboldal szlengszótárát, hogy beszédei után Csurkáék aligha tudnak nagyon újat mondani. A MIÉP-es retorikájú beszédek, a nyilvánvaló hátterű média- és egyéb ügyek után a Fidesz még elvben sem hajlandó potenciális partnerként tekinteni a baloldalra.

És itt az általános tanulság: a Fidesz inkább érdekelt a valamennyi jobboldali pártot közös nevezőre hozó struktúra fenntartásában, mint a más irányzatú, ám mérsékelt politikai erőkkel való – mondom: elméleti – kapcsolatfelvétel lehetőségében. Vagyis a rendszerváltás utáni magyar konzervativizmusnak mintha kiújultak volna egyes történelmi gyermekbetegségei, elsősorban az, hogy stratégiájukban a „másiktól” (jelen esetben az MSZP-től és az SZDSZ-től) való elhatárolódás egyszerű igénye sokkal erősebb egyes pozitív tartalmi elemeknél. Magyarul nem Kossuth fenti problémafelvetésére, hanem a „ki nem vagy?” kérdésre akarnak válaszolni. Persze helyesen és logikusan gondolják, hogy a közös elhatárolódás elég lehet a hatalom megtartásához, s a kisgazda vagy MIÉP-es szimpatizáns könnyen voksolhat majd a Fidesz-jelöltre, „mindegy, csak ne azok”-alapon. A jobboldaliság legnagyobb kohéziós ereje ma nem más, mint hogy folyamatosan az MSZP utódpártiságára mutogatnak, vagy éppen az SZDSZ-szel együtt olyan hazaáruló-körömletépő-alkotmánytipró stb. társaságnak láttatják, melyek politikai tevékenységének mérlegeléséhez csak egy pusztító áradás vagy a tiszai ciánkatasztrófa lehet az etalon.

Érdemes egy pillantást vetni a konzervatív pártok elmúlt tíz évére. Az Antall-Boross- kormányt sem lehetne épp a kompromisszumkeresés iskolapéldájaként emlegetni, bár mai epigonjaikkal összevetve talán érdekes, hogy annak lemondatásáért Torgyán még tüntetést rendezett, és Csurka is támadta őket. Amikor utóbbi híres dolgozata 1992-ben megjelent, az MDF tagságának jelentős része örömmel fogadta és támogatta azt, szerzőjét viszont egy évvel később csak kevesen követték a MIÉP-be, szívesebben maradtak az akkori hatalom birtokosai oldalán. A harmadik köztársaság legnagyobb fordulatát végrehajtó Fidesz pedig ellenzékben ezzel az MDF-fel kötött szövetséget, amit az MDNP (az elkötelezett antall-isták) kiválása még inkább leleplezett. 1998-ra aztán a hatalom iránti vágy egy zászló alá hozta a szinte kizárólag a liberálbolsevikozással összetákolható jobboldal kormányát, és úgy tűnik, ennek működtetésével nagyon is elégedettek. Tényleg: emlékszik még valaki az újra összenőtt MDF 1996-os szakadásának okaira? (A kulisszák mögött a mérsékelt konzervativizmus és a radikális jobboldal törésvonala alakult ki.) Vagy: két éve még sokan gondolták, hogy a meglehetősen ambíciózus pártvezérek által irányított Fidesz és FKGP összefogása nem lesz hosszú életű, aztán mára kiderült, hogy a pénz- és pozícióosztogatás fölötti diszponálás sokkal erősebben ötvöz egybe egy ilyen koalíciót, mint bármilyen hangzatos nemzeti-keresztény ideológia. (Messzire vezetne, de érdemes megjegyezni: ha Torgyán köztársasági elnök akar lenni, ez a Fidesz már előbb-utóbb simán meg is szavazza.) A jobboldali csoportosulások szétaprózódása, majd újra meg újra összetapadása közben lassan eltűnik a kiegyensúlyozott közélet egyik legrokonszenvesebb jellemzője: a párbeszéd, vagy legalább annak elvi lehetősége, ami legalább akkora veszély, mint a kétpólusúvá válás önmagában. (Jellemző, hogy a konzervatív pártok közül mindig a leginkább marginalizálódottnak jut eszébe a mérséklet és veti fel az MSZP-vel folytatandó konstruktív – akár ellenzéki, akár kormányzati – viszony alternatíváját, először az MDNP, mostanában pedig Dávid Ibolya.)

Nem ártana, ha „odafönn” is észrevennék, hány európai ország felemelkedéséhez teremtett biztos hátteret a mérsékelt konzervatívok összefogása a baloldallal vagy a liberálisokkal, és tett törékennyé a szélsőségesek bókjainak fogadása. Polgári kormányról aligha beszélhetünk addig, amíg átmennek az utcán a másik oldalra az ellenzék megjelenésekor. Persze ehhez magukban is meg kellene szólaltatni azt, ami 150 éve Kossuth Lajost a „párt! ki vagy?” kérdés megfogalmazására vezette. A lelkiismeret hangját.

Fazekas Csaba

(1999)