Aktuális reformkor

 

Történelmünk nevezetes napjaira megemlékezni, dicsőséges vagy éppen tragikus korszakokat felidézni tulajdonképp megszokott dolog. Nemcsak a tavaly ünnepelt (?) millecentenáriumról vagy 1956-ról van szó, általában az évfordulók korát éljük (mint mindig), s politikusok, közéleti személyiségek, de még a hétköznapi emberek is szívesen elmélkednek „régi dicsőségünkön”, hogy párhuzamokat, esetleg iránymutatást keressenek jelen helyzetünkkel, problémáinkkal kapcsolatban. A magyar történelem eseményei között számos olyat ismerünk, amelyek megítélése, üzenetértéke még vitatott, másokkal kapcsolatban viszont egyhangú az a pozitív vélemény, hogy előremutató, nemzetünket felemelő jelenségeket hordozott.

Nagyon sokat, sokféleképpen írtak már a reformkorról, arról az alig negyedszázados történelmi periódusról, mely a ferenci abszolutizmus enyhülésétől a márciusi forradalomig tartott, és eseménysorának csomópontjait jórészt a rendi országgyűlések vármegyei előmunkálatai, pozsonyi vitái, elfogadott törvényei illetve utózengéi alkották. Minden bizonnyal kevesen vannak manapság, akik a kb. 1825-1848 közötti esztendőkre ne úgy emlékeznének illetve emlékeztetnének, mint történelmünk kiemelkedő, az utódok hálájára és múltidézésére méltó időszakra.

Ha az ember általánosságban töpreng egy történelmi eseménysoron, óhatatlanul keresi az éppen megélt napjaival való párhuzamokat, üzeneteket arra vonatkozóan, hogy akkor mi volt meg és ma mi hiányzik. Igyekszem leszögezni: jómagam sem hiszem azt, hogy egy történelmi időszakot egy az egyben másolni vagy éppen adaptálni lehetne egy másikra, és nagyon nem szeretem, amikor – különösen egyes közéleti személyiségek – múltunkból bizonyos elemeket kiemelve és alaposan felnagyítva mutogatnak. A politikusok kötelező történészkedése esetenként a legjobb szándék mellett is történelmietlen aktuálpolitikai propagandává válhat, s néha jogos szkepticizmust vált ki a közvéleményből, amikor a politikai paletta legkülönfélébb figurái (például egy évfordulón ugyanabban az időpontban) saját elődeikként méltatják ugyanazokat a történelmi személyiségeket. Ugyanakkor a múltidézés hasznos dolog, hiszen ha az ember nem feledkezik meg az objektív tényfeltárás kötelességéről, a gyökeresen eltérő társadalmi-politikai stb. körülményekről, a történelem (például a magyar reformkor) mutathat követendő magatartásmintákat. A konkrét reformok (rendi korlátok, egyházi tized, ősiség eltörlése, népképviselet stb.) ugyan érettségi tételekké, mai eszünkkel-szívünkkel néha nehezen is értelmezhető adatokká váltak, de e követeléseket létrehozó és azoknak hátteret biztosító szellemi reformkor aktuális lehet és talán az időtlenségbe is emelkedett. Más szavakkal: nem hiszem, hogy bármely történelmi eseményből azt kellene felidézni, és követendő példaként állítani, hogy egyesek konkrét helyzetekben mit cselekedtek, és arra hívni fel a figyelmet, hogy nekünk is pontosan ezt kell tennünk; azt azonban igen, hogy hogyan, milyen értékekben gondolkoztak, hogyan álltak hozzá saját koruk sorskérdéseihez. Ebből a szempontból pedig nagyon is helytálló a következtetés, mely egyben továbbgondolásra is serkent: országunknak valami módon új reformkorra volna szüksége. A célt ugyanis ma ugyanúgy a „polgári átalakulással” (pontosabban annak megalapozásával) szoktuk meghatározni, mint értjük ezt az akkori ellenzék programjaira. A „régi” lebontása és a „polgárinak” nevezett új felépítésének programjai akkor lényegében sikerrel kecsegtettek – a közélet légkörének eltérő jellege miatt ma ugyanez legalábbis kétségessé válhat.

A reformkor kapcsán (is) meg kell jegyezni, hogy a magyar történelem panteonjában később egymás mellé került közéleti figurák is emberek, sőt politikusok voltak, s mint ilyeneknek megvoltak a maguk egymás közötti nézetkülönbségei, esetleg késhegyig menő vitái, amit nem érdemes példaként idézni (abból így is van éppen elég), viszont hozzátartozik a történelmi teljességhez, tudnunk kell róla. (Gondoljunk csak Kossuth és Széchenyi vitáira stb.) Nem vagyok híve sem múltban élt emberek félistenné emelésének, sem a pocskondiázást célzó deheroizálásnak, azonban a korszaknak volt egy olyan általános politikai közgondolkodása, melynek manapság nyomai is alig látszanak, s ezért felidézésre méltó. Ennek konkrét kérdésekben ugyan megosztott, ám a közélethez való hozzáállást tekintve egységes tábora (Kölcsey szavait kölcsönözve) a „haza és haladás” elveit vallotta a „maradással” szemben, és történelemkönyveink kivétel nélkül őrájuk hivatkoznak, mint a nemzet múltbeli nagyjaira, nem pedig akkori politikai ellenfeleikre és kritikusaikra.

A fentebb említett reformkori közgondolkodásnak ezúttal csak egy-két, általam leginkább hiányolt elemét szeretném kiemelni. Mindenekelőtt némileg hasonló volt a történelmi szituáció (persze távolról sem ugyanolyan), annyiban azonban mindenképp, hogy a politikai élet szereplőinek akkor is egy elavult gazdasági, társadalmi és politikai rendszert kellett lebontaniuk. (Ma már a régi lebontása lényegében megtörtént, mondjuk inkább úgy, hogy az elmúlt években a törmelékek elhordása jelentett hasonló nagyságrendű feladatot.) Röviden fogalmazva a reformkori nemzedék sikereit elsősorban saját tenni akarásának köszönhette, arról volt szó, hogy a politikacsinálásra képes közvélemény jelentős része egyszerre megértette: tud változtatni országa helyzetén, és lázasan kezdett azon gondolkozni, hogy mit hogyan kellene tennie a nemzet felemelkedése érdekében. Az előremutató reformjavaslatok annak nyomán születhettek meg, hogy a vármegyék nemesi közélete megelevenedett, jelentős része félre tudta tenni egyéni és egyéb érdekeit, egyszerűbben szólva elkezdte érdekelni, ami az országos politikában történik, nem törődve azzal, hogy véleményének megfogalmazásával a „maradás” táborát is aktivizálhatja. Sokan elemezték már a politikai élet iránt manapság mutatkozó általános érdektelenséget, az emberek (de még az értelmiség egy része is) egyéb tennivalóival van elfoglalva, ha vesz is egy napilapot, régi szokás szerint a sportoldalnál kezdi olvasni, s lehet, hogy nem is jut el a hazai és nemzetközi élet híreihez, pedig azok rövidek, a terjedelmes parlamenti összefoglalók viszont még esetleges átolvasás után sem tudják érdeklődését felkelteni. De ez nem csupán a közvéleményre vonatkozik, sokan panaszkodtak már különböző vérmérséklettel az üresen tátongó parlamenti padsorokra stb. Ez persze csak egy apróság, és tudjuk, hogy százötven éve is voltak apatikusok – de akkor nem ez volt a jellemző, a közélet meghatározó személyiségei néha magukat sem kímélő aktivitást mutattak alapvető társadalmi kérdéseink iránt. Napjaink effajta közönyének nem is okait kutatnám, azt megtették már sokan, következményeit sem latolgatnám, csak arra gondolok, hogy a reformkorban a közélet eseményei, a sajtó hírei stb. iránti megnövekedett társadalmi érdeklődés alapfeltétele lett később a polgári átalakulásnak.

A reformkorról elmélkedve furcsa érzés belegondolni abba is, hogy lassanként nekünk is a közteherviselés bonyolult problémáin kell(ene) törni a fejünket, hiszen akárhogy is vesszük, a különböző foglalkozási rétegek távolról sem jövedelmük arányában vesznek részt a közterhekben (például egy átlagos vállalkozó éves jövedelme hivatalosan tízezres, egy közalkalmazotté százezres nagyságrendű, utóbbiaknak mégis ritkábban telik mobiltelefonra stb. stb.) Mindezzel nem a fekete gazdaság problémáival kapcsolatos terjengős vitában akarnék állást foglalni, arra azonban emlékeztetnék, hogy Kölcsey, Kossuth, Széchenyi, Deák, Palóczy stb. nemzedékét éppen az foglalkoztatta, hogy hogyan mondhat le a kiváltságairól, azzal együtt jövedelme egy részéről. Rájöttek például, hogy ha az államnak több pénzre van szüksége, nem az az egyetlen megoldás, hogy a többé-kevésbé ellenőrizhető jövedelműekből többet igyekszünk kisajtolni, hanem az, hogy közösen igyekszünk közös államunk terheit viselni, s nézetük (bár a nemesség soraiból számos kritikát és leszavazást kapott) mégis széles körben termékenyítő hatású közvéleménnyé vált. A mai magyar közhangulatban pedig lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy a vagyonnal rendelkező intézmények (cégek stb.) és magánszemélyek inkább az ahhoz való ragaszkodással tűnnek fel, kevesen gondolnak arra, hogy a köz céljaira való adományaik sokszorosan és főleg sokrétűen térülnek vissza a nemzet egészének szempontjából. Könnyes szemmel szoktunk megemlékezni arról, hogy a „legnagyobb magyar” egy évi jövedelmét adta az akadémia céljaira (s szavait a pozsonyi ülésteremben nem döbbent csend, hanem felajánlások sora követte) – de hány embernek jutott manapság egyáltalán eszébe ilyesmibe „befektetni”? A szponzorok jóval több pénzt adnak közvetlen anyagi haszonnal illetve reklámlehetőséggel járó egyszeri rendezvények (pl. sportesemények) lebonyolítására, és keveseknek fordul meg a fejében, hogy önzetlenül, csupán azért támogassanak valamit, mert az országnak szüksége van rá, akkor is, ha a szponzor neve nem vagy alig válik ismertté. Az oktatás, a kulturális élet válságról válságra vegetál, mégis a gazdagok ezek fenntartását többnyire az állam feladatának tartják, azon államénak, amit elvből nem szeretnek, s amitől akkor is letagadják jövedelmük egy részét, ha nem lenne muszáj. Nagy szükség lenne tehát a reformkorra általában inkább jellemző, önzetlen magatartás, mecénási szellem hasonló nagyságrendű eluralkodására. Persze lehet, hogy mindennek már naiv felvetése is a (láz)álmok kergetésével azonos kategóriába kerül, mégis úgy érzem, e tekintetben volna esély arra, hogy ükunokáink úgy emlékezzenek ránk, mint mi százötven évvel ezelőtti elődeinkre.

Részben ezzel függ össze a következő hiányérzetem is, melyre a történészek talán más pontoknál kevesebbet foglalkoztak. Ma mintha a legtöbb politikai erő (beleértve az ellenzéket is) az „első a gazdaság rendbetétele, utána a többi” elven gondolkozna, Kossuthék és mások felfogásában úgy tűnik, a gazdasági átalakulás és a kultúra legalábbis egymás mellett állt, talán úgy érezték, hogy még a valamivel szegényebb, eladósodottabb, de képzettebb nemzet is bizonyos szempontból „nagyobb”. Továbbá a nevelés és az oktatás fontosságáról egyáltalán nem csak pénzügyi szempontokkal összefüggésben ejtettek szót, hanem azért is, mert ember és magyar mivoltunkhoz műveltségünk ápolása és gyarapítása hozzátartozik. Érdektelenséget manapság nemcsak a közélet, de a magyar kultúra és az igényes szórakozás irányában is lehet tapasztalni, amit persze sokak szerint nem kell túlhangsúlyozni. – Szerintem is elég, ha összevetjük azzal, hogy a reformkorban micsoda pezsgés kezdődött az irodalmi és színházi életben, a sajtóban, olvasókörökben stb. és mindennek milyen pozitív hatásai lettek a magyarság egészében.

Azon elemek közül, melyek a reformkor nemzedékének közélethez való hozzáállását jellemezték, még egy dologra mutatnék rá, melyről szintén keveset szoktak beszélni, és jelentősége jóval nagyobb önmagánál. Az 1830-as évek végén addig ismeretlen méretű, közgyűlési viták, feliratok, publicisztikák és röpiratok sorozatát indukáló egyházpolitikai vita bontakozott ki a közéletben a vegyes házasságokkal, majd a katolikus klérus kiváltságaival, birtokaival illetve általában az állam és az egyház közötti viszonnyal kapcsolatban. Érdekes dolog, hogy a ma egységesen példaképként emlegetett reformerek kivétel nélkül elítélték a katolikus egyház kiváltságokhoz való görcsös ragaszkodását, alkalmazott politikai és lélektani eszközeit, s a liberális egyházpolitikai reformok mellett tették le névjegyüket – a klérus egészével sőt a pápa ellenvéleményével szemben. Fontos azonban, hogy Kossuth és társai nem feltétlenül voltak antiklerikálisok vagy éppen ateisták (sőt), mint ezt a katolikus egyház vezetői lépten-nyomon a szemükre vetették, s nem is álltak a protestantizmus zsoldjában, amit az egyházi propaganda szintén gyakran hangoztatott. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a reformkor nemzedéke egyházpolitikai téren is tudta és merte képviselni a nemzet egészének általa vélt érdekeit, ha kellett, saját felekezetének elvárásaival szemben is; valamint arról, hogy nem fogadta el azt a felfogást, hogy a történelmi egyházak (főleg a katolikus egyház) érdekei automatikusan egybeesnének a magyarságéval. Ma Magyarországon alig akad olyan politikus, amely (ha van is) kritikai észrevételének hangot adna például a katolikus egyház közéleti szerepvállalásával, az ingatlan-visszaadás hasznosságával, az egyházfinanszírozással stb. összefüggésben, hiszen a legapróbb ellenvélemény-szerűség is elég ahhoz, hogy felvetőjét a kommunista egyházüldözéssel hozzák kapcsolatba. Nem arról van szó, hogy a sebeket nem szabadna orvosolni (sőt!), hanem arról, hogy a történelmi egyházak és a magyarság érdekei ma sem feltétlenül vágnak egybe automatikusan, mint ahogy azt lépten-nyomon hallani lehet, illetve, hogy aki kritizálja egyes felekezetek lépéseit, nem látens kommunista; lehet, hogy a nemzet szempontjából – mint később kiderülhet – éppen neki van igaza. A XIX. század hagyományosan Habsburg-hű katolikus propagandája minden apró egyházpolitikai észrevételben (pl. abban, hogy az egyház ne szólhasson bele a házasságból születendő gyermekek felekezetének megválasztásába) a magyar történelmi hagyományok figyelmen kívül hagyásáról beszélt és a katolicizmus összeroppantására törő protestáns érdekeket sejtetett. Holott az egészben éppen az az érdekes, hogy a reformkor emlékezetre méltó nemzedékének politikai állásfoglalásai mentesek voltak felekezeti vonásoktól (csak megemlítjük, hogy a katolikus egyház kritikusai között vallásuk olyan gyakorlói is ott voltak, mint Széchenyi István, Deák Ferenc, Batthyány Lajos stb.), és elutasították „az engedelmes katolikus = jó magyar” felfogást. Ma a kommunista cinkosság gyanúja nélkül például még azt is nehéz felvetni, hogy a katolikus egyház vezetői a magyar történelemben (például a reformkorban vagy 1848-49-ben) talán nem mindig játszottak olyan pozitív szerepet, mint amilyet lépten-nyomon tulajdonítanak nekik. (Pedig az egyházpolitikai kérdések higgadt, reális mérlegelésére nagy szükség lenne, hiszen akárhogy nézzük, az egyházi szervezetek szolgáltatásai iránti igényt a vallásosság csökkenésének tendenciája árnyékolja be, vagyis a történelmi egyházak által kínált értékrendszer és életforma háttérbe szorul, a „maguk módján vallásosak” – lényegében az egyházakkal ellentétesen gondolkozók – nagyságrendje pedig számottevő.)

Mindez messzire vezetne, s nem is pusztán az egyházpolitikáról van szó. A reformkor vezető személyiségei ugyanis példaadó módon mertek felvállalni kényes kérdéseket, nemcsak a katolikus egyházzal, hanem – korábban ismeretlen módon – még az uralkodóval és bécsi környezetével is. Ez az említett magatartásforma párosulva a nemzet szükségeinek mérlegelését célzó, tényszerűségre irányuló diagnózisaikkal, olyan folyamatot indítottak el, amelyet ma is nagyon szeretnénk: a polgárosodást. Ellenzőikről pedig ma már tudjuk, hogy azok a polgárosodás hátráltatóinak és a „maradás” híveinek bizonyultak, bármennyire is úgy érezték akkor, hogy ők a magyarság jövőjének zálogai Kossuthtal, Széchenyivel és a reformkor kevésbé ismert, de hasonló hozzáállású személyiségeivel szemben.

 

Fazekas Csaba

(1997)