Egy szegény
egyetemista panaszai
Úgy döntöttem, soha többé nem hiszek a reklámoknak.
Amióta a Miskolci Egyetem
hallgatója vagyok, úgy dőlt össze bennem a tv-reklámokba vetett bizalom, mint
falusi kocsma előtt a biciklikupac. Azt persze valahogy korábban is sejtettem,
hogy nem biztos, miszerint a Spar és Interspar áruházakban egy kg. csontostarja
Szóval, soha többé nem hiszek a reklámoknak. Nem tudtam autóval ugratni a kollégium tetejére, a szökőkútnál pedig ha előkaptam egy Snickerst, piszkosul megütöttem magam a szörfdeszkával, és hiába csattogtattam mutató- és középsőujjamat ollómozdulattal, mint a Twix csoki rajongói, senki nem állt mögém csigavonalban vonatosat játszani. Hiába ittam rendületlenül a fütyülős barackot, egy taxisofőr sem vitt el a haverommal és két nővel a tengerpartra. Amikor egy görbe éjszaka után hajnaltájban hazamentem a kollégiumi szobámba, vigyorogtam, mint hülyegyerek, ha dicsérik, mert tisztán láttam, hogy az ágyam alól előbújt a házi víziló. Reggel a szétborogatott bútorzatot látva rájöttem, hogy nem ez történt, legfeljebb a házi víziló kollégája járt itt, a buta robokuty. Szobám állapotát szemlélve, azt gondoltam, ez egy nagy OBI, bár itt ők sem tudnának varázsolni lakásból otthont.
Jut eszembe, korábban hiába vigyorogtam a könyvtár és a főépület között minden szembejövőre, senki nem mondta azt, hogy ciao, Maria, pedig mindenkire hosszan vicsorgattam pofatáji csontozatomat, jelezve, hogy használom a titán song dentiliber technológiával készült kollagén trutymót. A hajamat sem érdemes nincstöbbékorpasamponnal mosni, sokkal jobb a Sunlicht, mert az az odaégett zsírral is elbánik. Tehát ébredéskor rendkívül másnapos voltam, a ruháimon például nem érződött az új Silan frissessége, ellentétben egy olyan vastagságú füstréteggel, amelyre még Dél-Romániában is elrendelnék a szmogriadót. Az Eucerim ráncfeltöltő arckrémmel hiába kísérleteztem, az én bőröm újrahidratálásához elégtelennek bizonyult. Pont 10 percem lett volna az első előadásom előtt, a szobatársam csak annyit mondott: inkább Saridont vegyél be, az gyorsan hat, de úgy látszik, több bulizóra való fejfájást sikerült koponyám szűk üregébe integrálnom. Felsőbb évesek utaltak arra, hogy talán ők is hagytak ki első órát, ezt persze nem tudom, mindenesetre elindultam az egyetemi ABC-be, hogy bélflórám sérülékeny hámrétegét valami magas bifizusz eszenzisztartalmú mélygluténmentes tejkocsonyával ápoljam, a pitlitetőre ragasztott számoszlopból viszont levontam a következtetést, hogy itt nem támadt az árzabáló. A Mizo Mania sem mondott igazat, mert számomra nem a tej az, amibe ha belekóstolok, nem bírok másra gondolni.
A reklámokban amúgy többet csalódtam, mint a nőkben. Első randevúmra még virágot is vittem, igaz, hogy a hejőcsabai temető Hétfájdalmú Szűzanya szobra alatti csuporból vettem magamhoz, s amikor egy tucatnyi házinyúl merészségével repesve kérdeztem szívem hölgyét, tudja-e, hogy miért kapja, azt mondta: mert megérdemlem. Tévedett, nem érdemelte meg. Abban biztos voltam, hogy hasonlítok egy Peugeot 308-ra, ami köztudottan természeténél fogva tökéletes, bár kicsit kiábrándító volt, amikor pásztoróránk alkalmával kiderült partneremről, hogy korábban a TESCO-ban hoszteszkedett. Amikor kérdeztem, milyen volt, elérzékenyülve dalolta a fülembe, hogy a legkisebb is számít. Hát mi tagadás, nem vagyok egy Ericcson motorola W501i kemaerássamsungkijelzővel, kártyafizetős dominocsomagban, arról ugyanis azt mondja a reklámcica, hogy hűséges és sokáig bírja. A barátnőmet amúgy egy haverom lenyúlta, sebaj, hálózaton belül díjmentesen hívható.
A reklámokkal kapcsolatos
csalódásaim elmélyültek az első kollokvium alkalmával. Jó alaposan bespréztem magam tetőtől a lovaglóizomig, de a vizsgáztató
tanárnő nem azt mondta, hogy bomcsikavava, hanem azt,
hogy húzzak egy tételt. Aztán egy tanár úrnál próbáltam javítani, gondoltam,
udvarias bemutatkozással alapozok, mosolyogtam és így szóltam: **** vagyok,
egyetemi hallgató és Tibi-függő. Gyanúsan mért végig, s az állapotot fokozta,
hogy arról beszéltem neki, a Tibi marcipános, finom és különleges, s mindezt
búgó hangok is eszembe juttatják. Valami tananyagra terelte a szót, ami a Coldrexet idézte emlékezetembe, mondtam is neki: tudom,
miről beszél. Mire ő: dehogy tudja. A reklám megint tévedett: tényleg nem
tudtam, miről beszél. Elmondott pár alapfogalmat, nem volt benne az FHB Bank,
pedig rémlik, mintha hozzátette volna: erről van szó, nyuszómuszó.
Máskor írásban vizsgáztam, de a dolgozat bemutatásakor kevesebbet tudtam
felmutatni, mint a tükörtojásképű ékszerész, neki legalább annyi van a
papírján, hogy Vámház krt.
Akkor már tudtam, hogy soha többé nem hiszek a reklámoknak. De azért felkerestem a Tanulmányi Csoportot, először pizzafutárként, majd bárányhimlősként álcázva magamat, a sort kielőzni nem tudtam. Mikor bejutottam közölték velem, hogy nem Szőke kapitány jóárasította a tányérostévét, hanem a felsőoktatási törvény az ismételt vizsgát. Amikor a HIK-ben közölték velem, mennyi ösztöndíjra számíthatok, egyszerre lettem hosszú hajú falusi futballista, japán csoportnál idegenvezető és londoni kormányőr, mert visszakérdeztem: mennyi?
Na lassan be is fejezem panaszaimat, mert tudják, az a legértékesebb, amiből kevés van, vagyis az idő (csak nem tették hozzá, hogy az idő pénz), különben is megnyugtat, hogy végül eljutottam a szalagavatóig. Nem vettem szélesképernyős plazmatévét, grillsütőt és számítógép-tartozékot, hanem ide jártam a Miskolci Egyetemre. Vagyis: hülye azért nem vagyok.