Egy szegény egyetemista panaszai

 

Úgy döntöttem, soha többé nem hiszek a reklámoknak.

Amióta a Miskolci Egyetem hallgatója vagyok, úgy dőlt össze bennem a tv-reklámokba vetett bizalom, mint falusi kocsma előtt a biciklikupac. Azt persze valahogy korábban is sejtettem, hogy nem biztos, miszerint a Spar és Interspar áruházakban egy kg. csontostarja 355 ft, a mosogatószivacs darabja pedig akciósan 24 ft áfával, s az is furdalta a kíváncsiságomat, megszámolta-e valaha egy vásárló, hogy a baktériumok hány százalékát pusztítja el a vécéülőke alá biggyesztett illatkocka. Amikor viszont elsősként először ellátogattam egyetemünk közkedvelt vendéglátóipari egységébe, még némi reklámokba vetett remény is csillant tudatalattimban, olyan képet vágtam, mint aranyeres beteg, ha végbélkúpot lát. Arra gondolok, hogy kecskeállásba vágtam magam, na nemcsak a balekoktatáson, hanem valóban szerfelett megszerettem egy cseh remeket. Aztán persze ki is ábrándultam, mert a csapoltat látva, eszembe jutott a reklám: „mást is tehettünk volna a sörünkbe” – és talán tettek is. Persze egyedülálló dolog ez is, akármikor kérem, mindig alulra tudják tenni a habját. És még a chio chips-re mondják, hogy megzavarja az ízlelőbimbók nyugalmát. A Pannon sem mondott igazat, nem két szőke ikerlányt láttam, hanem csak ugyanazt az egyet duplán. Sőt arra is a Rocky bejáratánál jöttem rá, hogy a három az egyben valójában nem frissítő kávéitalpor, hanem biztonsági őr.

Szóval, soha többé nem hiszek a reklámoknak. Nem tudtam autóval ugratni a kollégium tetejére, a szökőkútnál pedig ha előkaptam egy Snickerst, piszkosul megütöttem magam a szörfdeszkával, és hiába csattogtattam mutató- és középsőujjamat ollómozdulattal, mint a Twix csoki rajongói, senki nem állt mögém csigavonalban vonatosat játszani. Hiába ittam rendületlenül a fütyülős barackot, egy taxisofőr sem vitt el a haverommal és két nővel a tengerpartra. Amikor egy görbe éjszaka után hajnaltájban hazamentem a kollégiumi szobámba, vigyorogtam, mint hülyegyerek, ha dicsérik, mert tisztán láttam, hogy az ágyam alól előbújt a házi víziló. Reggel a szétborogatott bútorzatot látva rájöttem, hogy nem ez történt, legfeljebb a házi víziló kollégája járt itt, a buta robokuty. Szobám állapotát szemlélve, azt gondoltam, ez egy nagy OBI, bár itt ők sem tudnának varázsolni lakásból otthont.

Jut eszembe, korábban hiába vigyorogtam a könyvtár és a főépület között minden szembejövőre, senki nem mondta azt, hogy ciao, Maria, pedig mindenkire hosszan vicsorgattam pofatáji csontozatomat, jelezve, hogy használom a titán song dentiliber technológiával készült kollagén trutymót. A hajamat sem érdemes nincstöbbékorpasamponnal mosni, sokkal jobb a Sunlicht, mert az az odaégett zsírral is elbánik. Tehát ébredéskor rendkívül másnapos voltam, a ruháimon például nem érződött az új Silan frissessége, ellentétben egy olyan vastagságú füstréteggel, amelyre még Dél-Romániában is elrendelnék a szmogriadót. Az Eucerim ráncfeltöltő arckrémmel hiába kísérleteztem, az én bőröm újrahidratálásához elégtelennek bizonyult. Pont 10 percem lett volna az első előadásom előtt, a szobatársam csak annyit mondott: inkább Saridont vegyél be, az gyorsan hat, de úgy látszik, több bulizóra való fejfájást sikerült koponyám szűk üregébe integrálnom. Felsőbb évesek utaltak arra, hogy talán ők is hagytak ki első órát, ezt persze nem tudom, mindenesetre elindultam az egyetemi ABC-be, hogy bélflórám sérülékeny hámrétegét valami magas bifizusz eszenzisztartalmú mélygluténmentes tejkocsonyával ápoljam, a pitlitetőre ragasztott számoszlopból viszont levontam a következtetést, hogy itt nem támadt az árzabáló. A Mizo Mania sem mondott igazat, mert számomra nem a tej az, amibe ha belekóstolok, nem bírok másra gondolni.

A reklámokban amúgy többet csalódtam, mint a nőkben. Első randevúmra még virágot is vittem, igaz, hogy a hejőcsabai temető Hétfájdalmú Szűzanya szobra alatti csuporból vettem magamhoz, s amikor egy tucatnyi házinyúl merészségével repesve kérdeztem szívem hölgyét, tudja-e, hogy miért kapja, azt mondta: mert megérdemlem. Tévedett, nem érdemelte meg. Abban biztos voltam, hogy hasonlítok egy Peugeot 308-ra, ami köztudottan természeténél fogva tökéletes, bár kicsit kiábrándító volt, amikor pásztoróránk alkalmával kiderült partneremről, hogy korábban a TESCO-ban hoszteszkedett. Amikor kérdeztem, milyen volt, elérzékenyülve dalolta a fülembe, hogy a legkisebb is számít. Hát mi tagadás, nem vagyok egy Ericcson motorola W501i kemaerássamsungkijelzővel, kártyafizetős dominocsomagban, arról ugyanis azt mondja a reklámcica, hogy hűséges és sokáig bírja. A barátnőmet amúgy egy haverom lenyúlta, sebaj, hálózaton belül díjmentesen hívható.

A reklámokkal kapcsolatos csalódásaim elmélyültek az első kollokvium alkalmával. Jó alaposan bespréztem magam tetőtől a lovaglóizomig, de a vizsgáztató tanárnő nem azt mondta, hogy bomcsikavava, hanem azt, hogy húzzak egy tételt. Aztán egy tanár úrnál próbáltam javítani, gondoltam, udvarias bemutatkozással alapozok, mosolyogtam és így szóltam: **** vagyok, egyetemi hallgató és Tibi-függő. Gyanúsan mért végig, s az állapotot fokozta, hogy arról beszéltem neki, a Tibi marcipános, finom és különleges, s mindezt búgó hangok is eszembe juttatják. Valami tananyagra terelte a szót, ami a Coldrexet idézte emlékezetembe, mondtam is neki: tudom, miről beszél. Mire ő: dehogy tudja. A reklám megint tévedett: tényleg nem tudtam, miről beszél. Elmondott pár alapfogalmat, nem volt benne az FHB Bank, pedig rémlik, mintha hozzátette volna: erről van szó, nyuszómuszó. Máskor írásban vizsgáztam, de a dolgozat bemutatásakor kevesebbet tudtam felmutatni, mint a tükörtojásképű ékszerész, neki legalább annyi van a papírján, hogy Vámház krt. 9. A tanár úr nevére nem emlékszem, de az órái hosszából ítélve biztos nem ő tömör professzor. A zárthelyi dolgozatnál puskázni próbáltam, de a T-Online cserbenhagyott, hiába nyomogattam telefonom püspöklila billentyűjét, csak annyit tudhattam meg, hány óra van Kuala Lumpurban és hogy meddig vemhes egy teve.

Akkor már tudtam, hogy soha többé nem hiszek a reklámoknak. De azért felkerestem a Tanulmányi Csoportot, először pizzafutárként, majd bárányhimlősként álcázva magamat, a sort kielőzni nem tudtam. Mikor bejutottam közölték velem, hogy nem Szőke kapitány jóárasította a tányérostévét, hanem a felsőoktatási törvény az ismételt vizsgát. Amikor a HIK-ben közölték velem, mennyi ösztöndíjra számíthatok, egyszerre lettem hosszú hajú falusi futballista, japán csoportnál idegenvezető és londoni kormányőr, mert visszakérdeztem: mennyi?

Na lassan be is fejezem panaszaimat, mert tudják, az a legértékesebb, amiből kevés van, vagyis az idő (csak nem tették hozzá, hogy az idő pénz), különben is megnyugtat, hogy végül eljutottam a szalagavatóig. Nem vettem szélesképernyős plazmatévét, grillsütőt és számítógép-tartozékot, hanem ide jártam a Miskolci Egyetemre. Vagyis: hülye azért nem vagyok.