Sosem késő…

 

Nagy volt a kísértés, hogy csupa – a selmeci hagyományok ismerői számára közismert, másoknak talán nem sokat mondó – közhelyet hordjak össze, amikor a Bölcsész Valéta Bizottság elnökének felkérésén gondolkozom: írjak pár sort arról, mit is jelentenek ezek a hagyományok számomra. Akik kapcsolatba kerültek már a tradícióknak ezen évtizedek, évszázadok óta változatlan, mégis folyton megújuló rendszerével, jól tudják, miről beszélek: a hagyományok ápolása, az összetartozás érzése, az Alma Mater keltette érzelmek stb. Közhelyessé vált szavak, tényleg, de csak azért, mert sokat használták őket. (Gondoljunk csak arra, milyen fontos kifejezéseink válhatnak közhelyessé, pl. a szeretet, hazaszeretet stb., melyek attól még nagyon is mély és komoly tartalmat hordoznak, hogy régóta koptatjuk azokat ajkainkon.)

Szóval nehéz nekem erről a témáról beszélni, hiszen oktatóként kerültem először kapcsolatba a selmeci hagyományokkal, sőt, korábban alig hallottam azokról. Saját diákéveim szépek voltak, jók voltak (annak minden szép és jó kellékével együtt) az ELTE BTK-n, de sehogy nem tudom utólag beleképzelni saját hallgató-éveimet a Miskolcon szokásos diákhagyományokba. Valahogy úgy érzem, ezek a hagyományok tapadnak a helyszínhez, akkor is, ha mindaz, ami 1920 előtt Selmecbányán volt, ma Miskolcon (és Sopronban) található. Máshol egyszerűen nincs értelmezési tartománya. Amikor az az óriási szerencse ért, hogy 1992-ben tanársegédként egyetemi katedrára léphettem, nem igazán érdekelt, hogy az éppen Miskolcon van, bárhová elmentem volna egy ilyen munkahelyért. Ha akkor valaki azt mondja, hogy ennyire megszeretem a várost és egyetemét, mi tagadás, körbenevetem az illetőt. De mára gyökeret eresztettem, és ebben bizony szerepe van a mással össze nem keverhető, a helyszínt megkedveltető, mássá formáló tradícióknak.

A selmeci diákhagyományok részeként először én is a szakestekkel szembesültem, amiről azt gondoltam, hogy mindez nem több, mint a – világ minden tájához hasonlóan itt is nagy kedvvel és duhaj természettel megáldott – diákság vigadozásának egyfajta „kiszínezése”. Sokat viccelődtünk azon, hogy a pesti kiskocsmákban mi is ápoltunk hallgatóként „selmeci hagyományokat”, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Ma már mosolygok ezen az interpretáción, meg azon is, hogy a szakestek szertartásrendjét hogyan azonosítottam egyfajta karneváli szereposztással, ahol az elnöknek, a kontrapunktoknak, az etalonrészegnek, a rendszeresen visszatérő nótáknak, a balekavatásnak, a díszes korsónak, daloskönyvnek stb. csupán annyi szerepet tulajdonítottam, hogy egyfajta mederben próbálják tartani (vagy inkább leplezni) a lényeget: a társasági ivászat l’art pour l’art élvezetét. Bevallom, már kezdetben szöget ütött azért a fejembe, hogy e nyilván műszaki felsőoktatáshoz kötődő szertartásrend hogyan válhatott szerves részévé a miskolci közgazdász- és jogászhallgatók életének is, vagyis egy-két szemeszter után bennem is derengett: hátha másról, többről van szó. A miskolci bölcsészhallgatókkal együtt, vagy inkább pár lépéssel utánuk kezdtem megsejteni valamit abból, hogy az én diákéveimből kimaradt a közösségnek egy sajátos élménye, és – mi tagadás – kicsit irigyeltem is ezért hallgatóinkat. Utólag persze nem lehet a diákkorba visszacsempészni semmit, legfeljebb átérezni egy mindig fiatalító hangulatot; ha teljes jogú részévé nem is válni a közösségnek, de a nézőtér jó helyéről nézni egy fontos „előadást” – vagyis azt, hogyan él egy felsőoktatási intézmény diákközössége, hogyan zajlanak szép élményekkel és konfliktusokkal egyaránt teljes ünnep- és hétköznapjai, hogyan gazdagodnak észrevétlenül olyan élménnyel, amely a „szokásos” (családi, baráti stb.) közösségek mellett egy újabb részévé teszi őket.

Az oktatói pálya során az ember kaphat szép elismeréseket, számomra – komolyan – az egyik legnagyobb sikerélményt az jelentette, amikor „tiszteletbeli évfolyamtárs”-ként a 2002-ben végzett évfolyam megénekeltetett a gyűrűavató szakestélyen, amikor pedig hallgatók azzal kerestek fel, hogy ha nem volna ellene kifogásom, igazi selmeci balekként felavatnának – bizony, dalolt a lelkem. Éreztem, befogadtak valahova, ahová nem „születtem”, de valami miatt érdemtelenségemben is érdemesnek találtattam a belépésre. (Kereszteltetésemért illesse köszönet az idén valétáló történelem szakosokat, különösen „keresztszüleimet”, azt hiszem, soha nem felejtem el nekik. Azt sem, hogy kisebb szervezési baki folytán kétszer is meg kellett, hogy kereszteljenek, hát ezt is kevesen mondhatják el magukról… Az „igazi” keresztelésem korsója díszhelyen van a konyhaszekrény tetejét már két rétegben borító szakest-korsók – oktatói pályafutásom sajátos és büszke mementói – sorában.) Sokféle pozícióra felkértek már, de amikor szakesteken különféle feladatokat kaptam (mindezzel most nem is akarnék dicsekedni) semmivel nem pótolható megtiszteltetést jelentettek számomra. Hisz ezeket azoktól kaptam, akikért van az egész felsőoktatás (a hallgatóktól), s különösen azért tölt el ez jó érzéssel, mert soha egyikünk sem tévesztette szem elől a pozícióját. Megcsapott viszont valami nagyon régi, tényleg történelmi levegőjű emlék: a hallgatók és az oktatók közösségének üzenete, amely – oktatással, adminisztrációval, vizsgáztatással, onnan történő kirúgással stb.-vel együtt, pontosabban: mindezeken túl – egyetemmé teszi az egyetemet, vagyis valódi univerzitássá az amúgy mindkettőnknek „csak” munkahelyet jelentő felsőoktatási intézményt.

Számomra régóta nem csak a „bulizást” jelenti Selmec (amiből óhatatlanul úgyis kiöregszik az ember előbb-utóbb), és nem pusztán annál többet, hanem sokkal inkább: mást. Másról „szól” ez a történet, ahogy mondani szokták. Ezt talán leginkább egy alig leírható érzéssel tudnám illusztrálni, ami például akkor fogott el, amikor kohómérnök kollégám – akivel pár egyetemi bizottságban össze szokott hozni a sors – egy ideje nekem is magától értetődő természetességgel köszön „jó szerencsét”-tel. Vagy ellenkező előjellel, az a megrökönyödés, ami akkor ragadott el, amikor más diákoktól hallottam énekelni, hogy „az Eötvös Lóránd egyetemen geológus lettem…” (Valahogy úgy éreztem, hogy az eredeti attól csak szebben csillog, ha már „hamisítják” is.) Nem, Selmec egyáltalán nem kirekesztő, szó sincs róla, de ez a közösség csak azoké, akik vállalják, akiket örömmel tölt el hogy részei lehetnek. Én nem tettem érte szinte semmit, egyszerűen piszok nagy szerencsém volt, hogy ide hozott a sors Miskolc-Selmecre, és ha már így alakult, élni kell a lehetőséggel, amit egy igazi diák-, illetve diák-oktató közösség jelent, a jó hangulatú szakestek mindennek csupán ünnepélyes reprezentációi. (No persze ilyeténként e hagyománynak fontos, ünnepi eseményei.)

Végül egy személyes, féltő gondolat, remélem, később majd alaptalannak bizonyuló aggodalom. Kétségtelen tény, hogy Selmec kiállta az idő próbáját, évszázadokon át hordozta hagyományteremtő üzenetét, tetté tartalmassá generációk diákéletét. Soha olyan kihívással azonban nem kellett szembenéznie, mint amelyek a 21. század küszöbén érik. A selmeci hagyományok abban a korban gyökereznek, amikor a felsőoktatás évszázadokig gyakorlatilag nem jelentett mást, mint hogy fiatalok a középiskola után egy, ráadásul hosszú évekig tartó képzésben megszerezték az értelmiségi lét valamely szegmenséhez szükséges tudást, s e tudás életük végéig hasznosult választott munkahelyükön. (Persze, voltak kivételek, de a trend mégis csak ebben írható le.) Most viszont kétséges, hogy a magyar felsőoktatásban sosemvolt folyamatok kikezdik-e Selmec – évszázadok viharait, politikai rendszerek, demarkációs vonalak átrendeződését zökkenők nélkül túlélő – szellemét. Egy bachelor képzés három éve elég lesz-e arra, hogy közösséggé érjen össze a felvételi rendszer által egy szakra egy időpontban összetorlódott diákság? Az ide beiratkozó, de sóvár tekintetekkel külföldi egyetemek lehetőségeit fürkésző hallgatónak lesz-e egyáltalán ideje vagy kedve arra, hogy eljöjjön a 6-os kollégiumban vagy a menzán szervezett szakestre, sőt vállalja a szervezéssel, Valéta Bizottsági tagsággal (elnökséggel) járó fáradalmakat? A lassan „egy diploma nem diploma” világában szükségszerűen párhuzamos képzéseket halmozó, másoddiplomás képzések jobb munkaerőpiaci mutatóit böngésző, „élethosszig tanuló” diákok át tudják-e, akarják-e érezni mindazt, ami itt a Miskolci Egyetemen sokunkat megcsapott?

Egy reményünk azért bizonyosan van: átépülhet „bolognai rendszerűvé” a magyar felsőoktatás, jöhet kredit- vagy épp Neptun-rendszer, változhatnak törvények, finanszírozási rendszerek, több ciklusra szakadhatnak évszázados struktúrák – a Selmec által sugallt, kínált közösség iránti igény a lelkünk mélyén akkor is meglesz, meglehet. Remélem, későbbi hallgató- és oktató-generációk is megérzik majd ennek fontosságát. Mert „sosem késő”.

Én – természetesen több, közte önös szempont miatt is! – örömmel vennék például majd tíz, tizenöt, húsz stb. év múlva egy felkérést az akkor Valéta Bizottságtól, hogy ugyan írjak már pár sort a jubileumi évkönyv lapjaira…

 

Vivát Bölcsész!

 

Fazekas Csaba

a. Retorikát a Kossuth-összesből tanultam



VISSZA