Honárulással határos merénylet, avagy variációk egy százalékra

 

Mottó: „A pilóta hátraszól a navigációs tisztnek:

– Mennyi?

– Harminc.

– Mi harminc?

– Mi mennyi?”

 

Sok víz lefolyt Horn Gyula és minisztertársai homlokán azóta, amióta először terítékre került a személyi jövedelemadó egy százalékának felhasználásáról szóló törvényjavaslat, a híres-neves „egyszázalékos” törvény. Hol volt, hol nem volt (bár itt ne lett volna!), az ÁPV Rt.-Tocsik-botrány kipattanásán már túl, de még a költségvetési vitán és az újabb kormányátalakításon innen, a parlament elment vadászni, akarom mondani szavazni, a többség meglőtte (azaz elfogadta), hazavitte, már mindenki azt hitte, a kormány éppen a végrehajtási utasítással készül megsütni, hogy az iciri-piciri állampolgár mind megegye, amikor (kerekecske gombocska) elszaladt a nyulacska, vagyis úgy tűnt, nem lesz az egészből semmi, s amúgy is zaklatott honi közéletünk egére újabb botrány szele fújdogálja a viharfelhőket.

Komolyra fordítva a szót, mindez még múlt év novemberben történt, s azóta az „egyszázalékos” ügynek annyi fejleménye volt, hogy még csokorba gyűjteni sem könnyű, mi minden történt ebben a kérdésben. Még 1995-ben hozott döntést a parlament arról, hogy lehetővé teszi az állampolgároknak: maguk döntsenek személyi jövedelemadójuk egy százalékának hovafordításáról. Az eredeti tervezet a lehetséges kedvezményezettek körébe alapítványokat, társadalmi szervezeteket, közgyűjteményeket és vallásfelekezeteket sorolt. Múlt év november közepén a parlament többsége elfogadta az előterjesztést, amelyet a történelmi egyházak kezdettől fogva kritikával illettek, és a miniszterelnöknek többször határozottan kijelentették, hogy ellenzik az új rendszer bevezetését. Minden bizonnyal Horn Gyula is jobban örült volna, ha a dolog elő sem kerül, mert egyszerre több irányú nyomásnak lett kitéve. Először is érdekes módon, a kormány szembe került a parlament kormánypárti többségével (vagyis a megszokottól eltérően ezúttal nem csak az SZDSZ-szel), amely a végrehajtást követelte, másfelől a történelmi egyházakkal, amelyek az egészről hallani sem akartak, különösen a Vatikánnal, mely diplomáciai bonyodalmakat is sejtetett. A két álláspontot lehetetlen volt kibékíteni, pedig a miniszterelnök mindent megtett, hogy mindkét fél meg legyen elégedve vele. Ezért inkább halogató vitatkozásokba bonyolódott. A törvény élét ugyanis - ha már úgyis bevezetésre kerül - több módon is lehetett volna tompítani, például azáltal, hogy a paragrafus bekerül a Corpus Juris-ba, de végrehajtását a kormány elodázza egy esztendővel, ami alatt ugyebár sominden történhet. Ez a kecske-káposzta érvelés azonban inkább bőszítette, mint megnyugtatta az érdekelteket. Maradt a második lehetőség, hogy megpróbál törvénymódosítást elérni, például azáltal, hogy kiveszik az egyházakat a lehetséges kedvezményezettek köréből, ez azonban annyi alkotmányossági aggályt vetett fel, hogy egyelőre maradt az eredeti szerkezet. Az országgyűlés végül hosszas huzavona után (a történelmi egyházak erélyes tiltakozásának tudatában) decemberben az eredeti tervet hagyta újból jóvá, vagyis nem hátrált meg az egyházak rosszallása előtt.

Vagyis jövő évtől mi magunk is dönthetünk, hogy mely társadalmi szervezetnek vagy közösségnek kívánjuk a büdzséjét közvetlenül befizetett adónk egy töredékével támogatni. Szándékunkról az adóbevallás alkalmával nyilatkozhatunk, és az érintett szervezetek közvetlenül megkapják a nekik juttatott összeget. Az igazi bomba azonban a törvény elfogadását követően robbant: a Vatikán (azóta visszavont illetve módosított) nyilatkozatban nyíltan nyomást kívánva gyakorlni a magyar törvényhozásra, kijelentette, hogy megszakítja éppen folyó tárgyalásait a magyar kormánnyal, majd kinyilvánította, hogy nem kíván élni a jövedelemadó rá eső részével, arra kéri híveit ne vegyék igénybe egyházuk támogatásának e módszerét. Horn Gyula nehéz helyzete tovább fokozódott. Mindent elkövetett, hogy az egyházak iránti barátságának hangoztatásával illetve a történelmi egyházak szívélyes támogatásával elhárítsa magáról a kommunista vallásüldözéssel való ijesztgetést, és éppen most üzenték meg Rómából, hogy a magyar kormány külföldi megítélése múlik azon, hogy teljesíti e katolikus egyház kívánságait vagy nem. Hiába nevezte kormányprogramra alkalmasnak a katolikus egyház tavaly augusztusi körlevelét, hiába emelte fel példátlan összegben az állami költségvetés az egyházak támogatását, most a magyar kormány mégis egyházellenesnek lett feltüntetve (sőt vallásellenesnek is, hiszen a református egyház sietett leszögezni: teljes mellszélességgel támogatja a katolikusok törekvéseit). Mindehhez ráadásul az ellenzéki pártok atyáskodó bólogatását is el kell tűrnie. Az egyszázalékos javaslat ügyében már korábban is egymásnak adták a kilincset a miniszterelnöknél a püspöki kar különböző rangú képviselői, az egyház érdekeit a politika eszközeivel védelmező személyiségei, és nem rejtették véka alá, hogy „megtorolják az engedetlenséget”, vagyis latba vetik társadalmi tekintélyüket a hivatalban lévő kabinet ellen.

A dolog több szempontból érdekes. Először azt vizsgálnánk, miről is van szó, mit is jelentene valójában az egyszázalékos javaslat, majd pedig megpróbáljuk górcső alá venni az azzal szemben megfogalmazódó egyházi ellenérveket, azok jogosságát.

A mottóban idézett vicc esetünkben nem is annyira humoros, ugyanis tényleg arról van szó, hogy az egyszázalékos tövény jelentősége jóval több önmagánál. Kétségtelen, hogy rogyadozó állami büdzsénk tehermentesítése szempontjából sem lenne érdektelen, ha az állampolgárok mintegy négymilliárd forinttal közvetlenül támogatnák (ráadásul a költségvetésben biztosított összeggen túl!) a civilszféra számukra kedves szervezeteit. Ez továbbá érdeke az érintett szervezeteknek, hiszen érezve az állampolgárok támogatását, jelentős plusz bevételekhez jutnának az amúgy gyakran finanszírozási gondokkal küzdő csoportok. Anyagilag tehát mindenképpen indokolt a javaslat. Fontosabbnak véljük azonban a törvény elvi jelentőségét. Az állam ugyanis ezáltal jelzi: partnernek tekinti megadóztatott polgárát, vele (ha csak csekély mértékben is) közösen kívánja felosztani a befolyó bevételeket. Az állam és a lakosság együttműködése a manapság sokat emlegetett polgárosodás folyamatának, az adófizető felnőttként való kezelésének meghatározó állomása lehet, hiszen a demokrácia alapelve, hogy a polgárok minél közvetlenebbül vehessenek részt országuk életének irányításában. Vagyis a „mi mennyi” kérdésre nemcsak „négymilliárd forint” a válasz, hanem a rendszerváltással elindult folyamat jó mederben maradása, a hazai polgárosodás jövője is.

E ponton engedtessék meg egy rövid kitérő. A katolikus egyház, mely említett körlevelében, nyilatkozataiban lépten-nyomon az állampolgárok barátjának, jóindulatú partnerének mutatja magát, az egyszázalékos törvény kapcsán szokatlanul kemény hangú, kifejezetten kardcsörtető megnyilatkozásokra ragadtatta magát. Az esetből sokminden következik, először is kederül, hogy nincs új a nap alatt, a katolikus egyház folytatja azt az évszázados hagyományt, hogy szükség esetén a legkeményebb fellépéstől sem riad vissza, ha érdekeit veszély fenyegeti. A múlt században két ízben került szembe egymással a katolikus egyház és a magyar törvényhozás. A reformkorban a protestánsok és a katolikusok közötti vegyesházasságok akadályozásával, tulajdonképpen az előbbiek egyenjogúságának elismerését célzó (Kossuth, Széchenyi, Deák és a többi liberális hazafi által támogatott) törvényjavaslatra zúdult római össztűz. A klérus tagjai és az akkor is Rómából érkező instrukciók szinte napjainkban is ismerős módon „egyházüldözésről, a katolikus egyház megfojtására irányuló sötét szándékokról” beszéltek, a katolikusok kínszenvedésével riogatták a közvéleményt – pedig egyszerűen arról volt szó, hogy egy reformátusnak és katolikusnak keresztelt férfi és nő nyugodt körülmények között összeköthesse életét. A századfordulón (mint arról korábban már megemlékeztünk) az ún. egyházpolitikai viták váltottak ki hasonlóan ingerült reakciókat és nyilatkozatokat a katolikus egyházból. A később a polgári átalakulás mérföldkövének bizonyult törvényekkel kapcsolatban az akkori kormány eltökélte magában, hogy nem enged a feudális előjogaihoz ragaszkodó katolicizmus nyomásának és jobban védi a társadalom egészének érdekeit, mint a hagyományokban gyökerező, de az állampolgárok egyenlőségének elvével szembehelyezkedő egyházi vezetését. A polgári házasságkötés, az állami anyakönyvezés stb. ma megszokott gyakorlatnak számít, és időtálló, Magyarország felemelkedését szolgáló intézkedéseknek bizonyultak, megjegyezzük továbbá: a főpapok egykori félelmeivel szemben nem is vezettek a katolicizmus összeomlásához, az erkölcstelenség tomboló magyar Sodomájához.

A tét azonban számukra akkor ugyanaz volt, mint mai utódaiknak: egyházuk rogyadozó társadalmi presztízsét féltették, mint teszik most az SZJA-törvény módosítása kapcsán, továbbá nincs ínyükre, hogy a magyat katolikus egyházzal kapcsolatos intézkedéseket a budapesti parlamentben és nem vatikáni hivatalokban hozzák, a feltételeket ittt és nem ott diktálják. A római nyomás mindig is a magyar kormányra és törvényhozásra nehezedett, s ha annak a polgárosodás hívei ellenálltak, még mindig jó gyümölcsüket hozott. A Vatikán stratégiájával kapcsolatban egyébként lényegretörőnek és időtállónak érezzük Kossuth Lajosnak az egyházpolitikai törvények kapcsán köntörfalazást kerülve papírra vetett szavait: „Én a honárulással határos merényletnek tartom azt, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást...” (1893. május)

Nézzünk most az egy százalékkal kapcsolatos fontosabb egyházi ellenvetésekből néhányat:

1. Sérelmesnek ítélik elsősorban azt, hogy a történelmi egyházakat a törvény egy kalap alá veszi nemcsak a kisebb felekezetekkel, hanem más típusú társadalmi szervezetekkel is. Azt mondják, az állampolgár szemében egészségtelen versenyre kényszerülnek az egyházak például a közgyűjteményekkel vagy a karitatív szervezetekkel. Pedig a törvényhozói szándék logikus: nincs értelme külön kategóriákat felállítani például az egyházaknak és egyebeknek, egyrészt azért, mert akkor a többi szervezet is hasonló panaszt tehetne. (A Máltai Szeretetszolgálat joggal érvelhetne azzal, hogy profiljuk különbözik annyira a természetvédőkétől, mint a katolikus egyházé a Nemzeti Múzeumétól.) Másrészt ha csak egyházaknak lehetne átutaltatni a pénzt, valóban sokan adnák olyanok is a történelmi egyházaknak, akiknek keresztelésük tényén túl semmi közük hozzájuk (vagy még annyi sem). Mindennél fontosabb, hogy az egy százalék hovafordítása kapcsán a törvény az állampolgár egyértelmű preferenciáira kíváncsi, vagyis arra, melyik az a közösség, mellyel a lakosság legszívesebben azonosul. És itt van a lényeg: a történelmi egyházak joggal félnek attól, hogy kiderül az a közvélemény-kutatásokban évek óta szívós tendencia, hogy még a magukat egyháztagnak vallók is szívesebben támogatnak karitatív vagy egyéb közösségeket, mint saját felekezetüket. A továbbgondolás megint csak logikus: mekkora tényleges (nemcsak társadalmi, hanem erkölcsi-spirituális) befolyása lehet egy olyan egyháznak, melynek hívei számára vallásuk ennyit nem ér meg, hiszen egy hívő ember számára nincs és nem lehet fontosabb társadalmi szervezet, mint a számára természetfölötti igazságokat közvetítő egyházuk. Arról nem is beszélve, hogy az egyházak és az egyéb szervezetek ilyetén megkülönböztetése alapos alkotmányossági aggályokat is ébreszt.

2. Már a tiltakozások kapcsán is elszólták magukat a következő érvvel: az egy százalékokból túl kevés pénz folyna be hozzájuk, mivel zömmel fiatalok és nyugdíjasok alkotják híveiket, akik már vagy még nem fizetnek jövedelemadót. Tényleg? Lehet, hogy úgy érzik, a történelmi egyházakban az egész munkaképes korú lakosság ennyire alulreprezentált, padsoraikból úgy hiányoznak a felnőtt férfiak és nők, mint az államkasszából a milliók. A kérdést tehát nem mi vetettük fel, hanem a püspök urak, a választ az olvasókra bízzuk.

3. Élnek továbbá a gyanúperrel, hogy az adóbevallások adataihoz sokan hozzáférnének és nem tudná az állam azok titkosságát szavatolni, kiderülhetne, ki melyik vallással, szervezettel szimpatizál, ami pedig tényleg magánügy. Tényleg nem lenne jó, ha mondjuk kiderülne, ki támogatja az izraelita felekezetet, ki valamely párthoz közelálló alapítványt stb. De ha emiatt elvetnénk az egész törvényt, az a fürdővíz és a gyerek ismert dilemmájához vezetne. Hiszen, ha annyira sem bízunk meg az államban, hogy elhisszük: képes lesz titkosan kezelni adóbevallásainkat, ettől eddig is kellett volna félnünk, sőt ki sem kellene lépnünk az utcára, mert reális a veszély, hogy a fejünkre esik egy tégla.

4. A legtöbb félelmet az gerjesztette a történelmi egyházakban, hogy megváltozik az egyházfinanszírozás rendszere, és az eddigi biztos állami pénzkeretből a pénzügyminisztérium levonhatná az egy százalékokból befolyó összegeket. Az aggodalmat egyszerűen nem értjük, hiszen a korány, a parlament illetékes bizottsága unos-untalan hangoztatja: forintban nem fog csökkenni a felekezetek hitéletére fordítható mennyiség. Túl az említett szemponton, miszerint ezzel tehermentesíteni lehetne a költségvetést, elindulhatna egy folyamat, melynek eredményeképp az egyházak stabil, az évenkénti marakodásoktól független anyagi alapra helyezkedhetnének. Vajon miért nem éri meg mindez az érintett felekezeteknek? Minden bizonnyal azért, mert szívesebben tárgyalnak a színfalak mögött állami tisztviselőkkel, mint a nyilvánosság előtt saját híveikkel. Az utóbbi stratégiát preferáló vallási közösségektől (kisegyházaktól) pedig ingerülten határolják el magukat, leleplezve ezzel, hogy ma is szívesebben támaszkodnak az állam által biztosítható hatalmi pozícióra, mint saját híveik előtt bizonyos belső lelki támogatásra.

Sok jel arra mutat, hogy a tengeri kígyóként tekergő egyszázalékos törvény vitájának még koránt sincs vége. Kérdéses, mai honatyáink mennyire méltóak egykori elődeikhez, vagyis mennyire mernek ellenállni a vatikáni nyomásnak, a polgárosodás érdekében felvállalni az egyházellenességgel való alaptalan sárdobálást. (Érdekes, hogy az egyházak finanszírozása nyugati országokban a mi egy százalékunkhoz hasonló rendszerekkel valósul meg, ahol az ottani katolikus egyházak sem roppantak tőle össze.) A társadalom egészének szempontjai – megítélésünk szerint – a törvény következetes végigvitelét szorgalmazzák, mely a magyar katolikus híveknek érdekében állna, ha a történelmi egyházak vezetőinek, közéleti stratégiájának nem is.

Sokan mondják manapság, hogy mennyit változott a katolikus egyház a középkorhoz képest. Ha szkeptikusak akarunk lenni, részben igazat kell ennek a véleménynek adnunk. Míg ugyanis a középkorban az adófizetők „jövedelemadójuk” tíz százalékát kötelesek voltak az egyháznak átadni (tizedfizetési kötelezettség), és hallani sem akartak a múlt században azokról a törekvésekről, melyek annak eltörlését kívánták, annyira nem, hogy végül a polgári forradalmaknak (Magyarországon 1848-nak) kellett a kérdést megoldaniuk. Ma pedig azt ítélik el hasonlóan ingerülten, hogy egy százalékát az adófizetők átadhassák nekik. Változnak az idők... Csak a katolikus egyháznak a polgárosodás mindenkori törekvéseivel szembeni ingerült ellenállása nem változott semmit.

 

Fazekas Csaba

(1997)