Szektavita – másodszor?

 

Mint a sajtóhírek is beszámoltak róla, néhány napja az országgyűlésben napirend előtt Jeszenszky Géza (MDNP-Néppárt) kifogásolta a szcientológia nevű, önmagát felekezetként meghatározó csoport tevékenységét, melyről itthon és külföldön számos vita zajlik, sokan tartják szellemi és gazdasági tevékenységét alapvető morális illetve alkotmányos alapelvekkel ellentétesnek. Jeszenszky felszólalásának apropóját az adta, hogy Ron Hubbardnak, a szcientológia alapítójának könyvei a művelődési minisztérium hivatalos anyagaival került egy borítékba. A néppárti képviselőt követő hozzászólók azonban nemcsak a kultusztárca hibájával, hanem az adott vallási csoport kritikájával, sőt azon túllépve a kisebb vallásfelekezetek társadalmi hasznosságának illetve létének-nemlétének kívánatosságával foglalkoztak.

Nem ez az első eset, amikor az újkeletű vallási mozgalmak (közkeletű pejoratív szóval: „szekták”) megítélésével a parlament üléstermeiben, sőt a sajtóban, a közélet egyéb fórumain foglalkoznak illetékesek és kevésbé illetékesek. Az előző kormány hivatali idejének utolsó szakaszában szokatlan hevességgel lángolt fel a szektavita, a sajtóban gyakran jelentek meg hírek törvényesen bejegyzett felekezetekről gyermekeiket sirató anyukákkal, a vallási fanatizmussal összefüggésben. Sőt 1993-ban egy képviselői indítvány – leplezetlenül a történelmi egyházak előjogainak bebetonozását kívánva – tízezres létszámhatárhoz vagy száz éves magyarországi működéshez kötötte volna a felekezetek engedélyezését. Korábban pedig négy közösséget (köztük a most is terítékre került szcientológiát) „destruktív szektá”-nak bélyegzett az országgyűlés és megvonta tőlük az állami támogatást. Persze nem kívánjuk sem Hubbard, sem mások vitatott tanait védelmezni, érdekességképpen megemlítjük, hogy az 1994-es kormányváltás után hirtelen töredékére csökkent a sajtóban (még az ellenzékivé lett lapokban is) a magyar társadalom szekták általi fenyegetettségéről szóló tudósítások száma, a szektakérdés mintha lekerült volna a napirendről, alig került szóba a parlamentben stb. Pedig az akkor kifogásolt csoportok továbbra is tevékenykedtek, „térítettek”, árulták könyveiket, találkoztak tanaikkal szimpatizáló vagy azokat elutasító emberekkel, ami arra utal, hogy a korábbi ciklusban a „destruktív szekták” elleni kampány (félreértésből vagy szándékosan) gerjesztett folyamat és nem valódi társadalmi felháborodás terméke volt.

A mostani néhány perces parlamenti szóváltásban újra megfogalmazódtak a négy évvel ezelőtti szektavita fő álláspontjai, kirajzolódtak egykori tendenciái. Például az ifjúság megrontásának vádja, amelyet gyakran használnak fel egyes vallási mozgalmak ellen. Ha tényleg volnának is ilyen (a jog eszközeivel világosan kimutatható) esetek, azt ép ésszel senki nem állíthatja, hogy döntően a néhány ezer fős kisegyházak tehetők felelőssé a magyar fiatalok értékrendjének alakulásáért, sekélyes erkölcsökért stb. Gyakran legalább olyan elfogadhatatlan értékeket közvetítenek sokkal nagyobb hatásfokkal a TV-műsorok, a rockzenekarok, diszkóklubok stb., utóbbiak általános betiltását mégsem követelték még a parlamentben. A család intézményének már-már közhelyszerűen ismételt válságáért is nehéz lenne őket hibáztatni, nem csak létszámuk miatt, hanem azért sem, mert a keresztény irányzatú kisegyházak hagyományosan szigorú erkölcsi elveket vallanak és követelnek meg tagjaiktól. Most is elhangzott, hogy a „szekták” terjedésének oka, hogy kihasználják a „furcsára, az okkultra kíváncsi egyetemisták” hiszékenységét. Az okkultizmus emlegetése legalábbis túlzás, ha a kisegyházakénál nagyobb társadalmi igény nyomán keletkező, gyorsan szaporodó jósdák, természetfölötti terápiákat propagáló talizmánok, könyvek, rendelők vagy a lapok elmaradhatatlan horoszkóp-rovatai nem adnak témát napirend előtt a képviselőknek.

Továbbá az említett 1993-as törvényjavaslattal nem az volt a fő probléma, hogy egyáltalán szóba hozta a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény módosítását, hiszen azon tényleg lehet – indulatoktól is mentesen – elmélkedni, nem túl alacsony-e a száz fős alsó létszámhatár egy új felekezet megalapításánál (igaz, hogy a tízezer is irreálisan magas). A vitába ugyanis nagyon hamar olyan konzervatív (magát „kereszténynek” deklaráló, vagyis a történelmi egyházak érdekei iránt elkötelezett) politikai erők kapcsolódtak be, amelyek nem egy adott felekezet társadalmi hasznosságát kívánták mérlegelni, hanem a vallás szabad gyakorlását akarták általában a kisebb felekezetek háttérbe szorításával, sőt ellehetetlenítésével és lejáratásával korlátozni. A Jeszenszky Gézát követő kisgazda, KDNP-s és MDF-es felszólaló véleményéből legalábbis úgy tűnt, hogy a történelmi egyházak (vélt) érdekeinek képviseletében sok, olykor egymástól nagyon is különböző felekezetet hajlandók egy kalap alá venni, a magyar nemzetre és a társadalom egészére leselkedő ellenségnek beállítani. (E szemlélettel szemben az SZDSZ és a Fidesz egyaránt állást foglalt.)

Nem tudni, ezúttal a szcientológia kapcsán kibontakozik-e újra a már egyszer sok publicisztikát kiváltott szektavita, melyben a valódi, konkrét kérdések tisztázása helyett egyik oldalon a lelkiismereti és vallásszabadság, másikon a történelmi egyházak érdekeinek (gyakran önjelölt) védelmezői ásnak lövészárkot. Esetleges torzsalkodásuk vesztesei ezúttal is – a demokrácia alapelvei mellett – azok a törvénytisztelő, vallásos emberek lehetnek, akik hitüket nem valamely történelmi egyház keretein belül kívánják megélni. Hiába bizonygatják, hogy ők nem rombolnak családot, nem rontanak gyerekeket, ha egyszer általában kezdik „a” szektákat, „destruktív kultuszokat” ostorozni, az negatívan hat rájuk és közösségükre, ahogy történt a múltkoriban is. Úgy tűnik: a konzervatív jobboldalon az általánosító, különböző felekezeteket egy kalap alá vevő szemléletnek erősek a pozíciói, és előfordulhat, hogy jövőre egy radikális kormányzati fordulat nem tartogat számukra jó kilátásokat.

Vagyis, ha egy évig nem lángol fel újra a szektavita, jövőre a kisegyházak oldalán felmerülhet a kérdés: senki többet – harmadszor?

 

Fazekas Csaba

(1997)