TEMPlom

1. évfolyam 1. szám
A. D.
MM

A református egyház elõkészületei az 1848-as miniszteriális konferenciára


A református egyház elõkészületei az 1848-as miniszteriális konferenciára

Szatmári Judit

Az 1848. évi 20. törvénycikk szentesítése után a protestánsok elmondhatták gróf Zay Károly evangélikus fõfelügyelõ szavaival: „legtúlzóbb várakozásaink teljesedésbe mentek".(1) Az új vallásügyi valamint az úrbériség és a tized eltörlésérõl szóló törvények azonban megoldandó feladatok elé is állították a protestáns egyházakat. Az 1848. évi miniszteriális konferencia célja ezeknek megoldása és az egyház és állam új kapcsolatának kialakítása volt. Mindez Eötvös lemondása, a hadjáratok majd a szabadságharc bukása miatt elõkészületeiben félbeszakadt. Az önkényuralom éveiben a protestánsok már azzal nagyon elégedettek lettek volna, ha visszatérhetnek az 1847-es állapothoz.

A protestáns egyházak 1848-as szerepvállalása mind a dualizmus éveiben, mind azt követõen jórészt feldolgozatlan maradt. A magyarországi református egyház 1848. évi történetével kapcsolatosan Kósa László mutatott rá, hogy a protestáns egyháztörténetírás mindeddig mennyire elhanyagolta e téma feldolgozását.(2) A protestánsok nem sok igyekezetet tanúsítottak abban, hogy összefüggõ képet rajzoljanak meg az egyházban ekkor végbemenõ változásokról. Az egyházkerületek állásfoglalása, véleménye a jegyzõkönyvek szintjén még csak ismert, de az egyházközségekben lezajló események jórészt ismeretlenek. Igaz, hogy a protestáns egyházakat kívülrõl érintõ változás (egyenjogúsítás, állam és egyház új kapcsolatának kialakítása) illetve a belülrõl megindult változási, változtatási szándék (nemzeti zsinat elõkészítése) elõbb a háborús események, majd az önkényuralom miatt csak kezdemény lehetett. Ugyanakkor 1848 mindenképpen fontos elõzménye volt az egyház és az állam közötti viszony alakulásának és a protestáns egyházi szervezet egységessé válásának a 19. század utolsó harmadában.

Az 1791/26. törvénycikk meghozatala után fél évszázad telt el, mire az 1843-44-es országgyûlésen új vallásügyi törvény született. Bár ez több hátrányos megkülönböztetést érintetlenül hagyott, olyan pozitívumok szerepeltek benne, mint a vegyes házasságok protestáns lelkész elõtti megköthetése, szabad áttérés protestáns vallásra. A magyarországi református és evangélikus egyház igen elégedett volt az 1844/3. törvénycikkel, hiszen meghozatala három országgyûlésen keresztül húzódott. Az 1832-36-os diétán a fõrendi tábla visszautasítása hiúsította meg, az 1839-40-esen pedig elmaradt a királyi szentesítés.(3) Az utolsó rendi országgyûlésen a vallásügy nem szerepelt a királyi elõterjesztésben a tárgyalandó törvényjavaslatok között. A protestáns fél ezt igen kedvezõnek találta, hiszen a katolikus klérus éppen ennek ellenkezõjére törekedett, módosítani, kiegészíteni akarta az 1844/3. törvénycikket. A protestánsok viszont azt szerették volna elérni, ha e törvényt mindenki szorosan betartja, s a vallási sérelmeket eszerint rendezik. Ilyen sérelmek: az áttérések megnehezítése, a vegyes házasságokból származó gyermekek vallásának megszabása, mely ügyekben gyakran maga a Helytartótanács az 1844/3. tc. szellemével ellenkezõleg rendelkezett, nem is beszélve a klérus akadályozó szerepérõl. A protestánsok, ezen belül a reformátusok 1847-es állásfoglalására jellemzõ példa a református egyház két vezetõ személyiségének levélváltása. Báró Vay Miklós tiszántúli református fõgondnok és Szoboszlai Pap István tiszántúli református szuperintendens egymás közötti levelezésükben az országgyûlés kezdetétõl rendszeresen visszatértek a vallásügyre. A levélváltást Szoboszlai hivatalos naplójában követhetjük nyomon.(4) Mindketten úgy vélték, jobb nem hozzányúlni az 1844/3. törvénycikkhez, mert csak szigorítását várhatnák. A vallásügyben elõrelépést egyedül akkor remélhetnek, ha az nem felekezeti ügyként, hanem nemzeti ügyként tárgyaltatik. Ezért úgy tervezték, hogy a tiszántúli egyházkerület majd 1848. májusi gyûlésébõl fog felirattal fordulni az ország rendjeihez vallásügyben. A márciusi események, a forradalmi változások azonban gyors cselekvésre ösztönözték az egyházi vezetõket. A március 29-re összehívott konzisztóriumi gyûlés elõtt már március 22-én rendkívüli gyûlést tartottak Debrecenben, hogy „a jelen sürgetõs körülmények" között „a törvényhozás eleibe egyházkerületünk nevében haladék nélkül kérelemlevél terjesztessék". Természetesen ilyen rövid idõn belül a nagy kiterjedésû kerület távolabbi részérõl nem érkezhettek meg a tisztségviselõk. A 22-i gyûlésen a 15 egyházi (lelkészi), jórészt debreceni illetékességû képviselõn kívül 31 világi jelent meg, a város, a vármegye tisztségviselõi.(5) Összehasonlításul: a 29-i „rendes" gyûlésen 15 egyházi és nyolc világi vett részt az egyházmegyék képviseletében.(6) A gyûlésen megjelentek a szuperintendensnek már elõzetesen elkészített jegyzetei alapján petíciót szerkesztettek. A pesti tizenkét pont mintájára pontokba foglalt kérelemlevél nem csupán a tiszántúli református egyházkerületnek, hanem mind a négy református szuperintendenciának, sõt általában a magyarországi protestáns egyházaknak vallásügyi kívánalmait összegezte.(7) A kérelemlevelet 3000 példányban kinyomtatta a szuperintendencia - szabadon tehette, a cenzúra megszûnt - és elküldte a többi három református egyházkerületnek, az evangélikus fõfelügyelõnek, gróf Zay Károlynak, valamint gróf Teleki József erdélyi kormányzónak, erdélyi „general conventi" elnöknek, aki egyúttal a tiszáninneni református egyházkerület fõgondnoka is volt. Természetesen Vay fõgondnok és Debrecen város két követe is megkapta Pozsonyban. Komlóssy László és Sápy Sámuel debreceni követek már március 30-án arról számoltak be, hogy megkapták a petíció 600 példányát s szét fogják osztani az alsó- és felsõtábla tagjai között, Vay pedig benyújtotta a kerületi ülés elnökségéhez, mely a képviselõ tábla elé terjesztette.(8) Vay április 8-i levelébõl kiderül, hogy a petíció alapján a képviseleti tábla által egy törvénycikk készült, amelyet a fõrendi tábla is elfogadott s minden remény megvolt arra, hogy ezt a törvénycikk-javaslatot királyi legfelsõbb jóváhagyás fogja követni.(9) Az elkészült törvény a debreceni tíz pont fõbb kéréseit vette át - általános lelkiismereti szabadság, hitfelekezetek közötti egyenlõség és viszonosság, egyházi és iskolai szükségletek állami fedezése, protestáns tábori lelkészség -, kiegészítve az unitárius vallás bevételével.

A felelõs magyar kormány megalakulása és a régi kormányszékek megszûnése után az új vallás- és közoktatásügyi minisztérium megszervezése feleslegessé tett egy évszázados egyházi hivatalt. A protestáns egyházak a 18. század elsõ felétõl kezdve a Magyar Kancellária és a Helytartótanács mellett ágenseket tartottak, hogy vallási ügyekben járjanak el a hivatalokban.(10) Barkassy Imre, a Kancellária melletti bécsi ágens április 25-én tette fel a kérdést: az ügyek Bécsbõl Budapestre tétettek át, mi legyen az ágensi iratok sorsa?(11) Ugyanígy beszámolt Pokoláb Dávid, a Helytartótanács melletti budai ágens most már lezárult tevékenységérõl.(12) Mivel az új kormányszerv, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium megalakulása után is szükség volt egy megbízottra, aki a minisztériumnál elõmozdítja az egyházi ügyeket, a négy református egyházkerület ifj. Polgár Mihályt, a dunamelléki világi fõjegyzõt bízta meg ezzel a feladattal.(13) A protestáns egyházak örömmel fogadták az új minisztérium megalakulását, a tiszántúli református egyházkerület már májusi gyûlésébõl osztatlan bizalmáról biztosította.(14) Sõt Szoboszlai Pap István szuperintendens minden egyházkerületi eseményrõl hûségesen jelentést tett, akár miniszteri rendelet kihirdetésérõl, akár szuperintendensi körlevél közzétételérõl, akár a debreceni kollégium tanévzárójáról volt szó.(15) Ám kisebb-nagyobb zökkenõktõl sem volt mentes a minisztériummal való viszony, ahogyan erre elõre figyelmeztetett Barkassy Imre bécsi ágens. Áprilisi levelében örömmel tudósított a Kancellária megszûnésérõl, „kivált az utóbbi idõben olyan szellem uralkodott a dicastériumban, mely megérdemli ezt a véget", de tartott attól, hogy éppen azok kerülnek az új hivatalba, akik errõl a szellemrõl tehettek.(16) Mintha az õ sejtését igazolta volna a következõ, megütközést keltõ eset. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium a tiszántúli ref. egyházkerületnek elõzõ évi jegyzõkönyveit visszaküldve(17) a leiratban kitért a püspöki cím helytelen (a szuperintendensi helyetti) használatára.(18) Ez a leirat nagyon hasonlított a Helytartótanácstól kapottakhoz, a dunamelléki egyházkerületnek 1848. február 1-én még a Helytartótanács küldte vissza a jegyzõkönyvet, tiltva a püspöki címmel élést immár sokadszorra, amit a protestánsok eddig is sérelmesnek tartottak, hát még az egyenlõség és viszonosság törvénybeni kimondása után.(19) Az egyházkerületek azt sem nézték jó szemmel, ha egyes egyházközségek megkerülve az egyházi utat, közvetlenül a minisztériumnál akarták elérni kívánságaik teljesítését. A dunamelléki ref. szuperintendenciában a szekszárdiak már 1844 óta akartak lelkészüktõl megszabadulni, de kérésüket sem az egyházmegye, sem az egyházkerület nem teljesítette. Most egyenesen a minisztériumhoz fordultak segítségért, az pedig a nyugalom fenntartását, a békés kiegyenlítõdést tartva szem elõtt, kérte az illetékes szuperintendenst, hogy még a kerületi gyûlés elõtt bizottság vizsgálja ki az ügyet. Polgár Mihály viszont az egyház belügyeibe való közvetlen beavatkozásnak tekintette ezt a lépést, s nem sietett a válaszadással.(20) Abban viszont, hogy a forradalmi változások közepette a belsõ rend és nyugalom megõrzése a legfontosabb feladat, minisztérium és egyházak teljesen egyetértettek. Az április törvények megmagyarázása, a nép felvilágosítása, a kormány iránti bizalomra és a törvényes út betartására való intése a lelkészek feladata volt. Nemcsak a szószékrõl, de a közösségben betöltött vezetõ szerepét is felhasználva a lelkésznek minden alkalommal a törvényességre kellett figyelmeztetni hallgatóit. A dunamelléki református egyházkerület részérõl Polgár Mihály szuperintendens és Teleki Sándor fõgondnok már március 20-án elnöki körlevéllel fordult az egyházközségekhez, melyben a nyugalom és béke megõrzésére hívta fel a figyelmet.(21) Erre a többi egyházkerületben is sor került. Így a tiszántúli kerület március 22-i gyûlésébõl felszólította a lelkészeket, hogy „az egyházi szónokszékbõl intézzenek hallgatóikhoz célszerû tanítást, sõt a templomon kívül is, minden lehetõ viszonyok, nevezetesen a társalgási beszélgetések is, e célra használtassanak fel."(22)

Az 1848/20. tc. 3. §-a az egyházi és iskolai szükségletek állami fedezését ígérte, ez pedig országos rendezést tett szükségessé, részben a szeptemberi miniszteri értekezlet is e célt szolgálta volna. A lelkészek azonban sok helyütt már a törvény meghozatalakor nem kapták meg fizetésüket, a minisztériumhoz sorra érkeztek e tárgyban a sérelmek, panaszok, arra is akadt példa, hogy a református és római katolikus lelkészek együtt folyamodtak a miniszterhez.(23) Több helyen az eltörölt tized képezte a lelkészi jövedelem alapját (mint Gömör-Kishont vármegye egyes evangélikus lelkészeinek), s a nép, amely közvetlenül soha nem fizette papjait, azután fõleg nem akarta.(24) Az érmelléki református egyházmegye gyûlésébõl a következõt írták: „a 20. tv. 3. szakasza már szentesítése elõtt tudomásukra jutott hitsorsosaiknak, s a köznép fejébe az a balhiedelem fészkelte magát, hogy az egyházi hivatalnok fizetésétõl már egyáltalában felmentetett, sõt a tavalyról elmaradt fizetéseket sem akarják megadni, erre az évre pedig minden felvilágosítás ellenére pláne nem fogja megadni"(25) - a minden jövedelem nélkül maradt lelkészek nem várhatnak a budapesti értekezletig. Ilyen esetekben a minisztérium általában a vármegyének küldött utasítást, hasson oda, hogy a lelkészek, tanítók fizetést kapjanak az egyházközségektõl. Ugyanis nem engedhetik meg, hogy a lelkészek, tanítók élelemhiány miatt állomásaikat elhagyni legyenek kénytelenek, s így a nép minden lelki vigasztalás, az ifjúság pedig minden oktatás nélkül maradjon.(26) Eötvös egyik utolsó miniszteri rendelete ellenszegülés esetére már a törvényhatóságok által kényszerítõ eszközök alkalmazását ígérte.(27) A minisztérium mûködésében észrevehetõ, hogy szeptemberre erélyesebben próbált fellépni az engedetlenkedõ egyházközségekkel szemben. Például az említett szekszárdiakat azzal fenyegette, ha nem fizetik tovább nem-szeretett lelkészüket, a vármegye közremûködésével fogják behajtani.(28)

A protestáns egyházak egyházi és iskolai szükségeinek pontos felméréséhez 1848 májusában kezdett hozzá a vallás- és közoktatásügyi minisztérium.(29) Az egyházkerületekhez s rajtuk keresztül az egyházközségekhez kérdõíveket küldött a minisztérium. A táblázatok egyrészt az egyházközségek, lelkészek, másrészt a népiskolák, tanítók jövedelmeinek összeírására szolgáltak. Így próbálták felmérni, valójában mekkora támogatást igényelnek az egyházak a lelkészek fizetésének kiegészítésére, az iskolafenntartás költségeihez való hozzájárulásra. A táblázatok kitöltése, visszaküldése azonban igen lassan haladt. A kormány Debrecenbe menekülésekor a már beérkezett példányok is elvesztek, ezért 1849-ben ismét kiküldték, ismét csekély sikerrel. Például Török József barsi esperes csak 1848. augusztus 20-án kapta kézhez a szuperintendenstõl a kérdõíveket. Gyorsan szétküldte az egyházközségeknek, azonban a lelkészek által sebtében beírt adatokat szinte mind elhamarkodottaknak, hibásoknak találta. Maga próbálta, amennyire lehet, kiigazítani azokat, s vitte magával a pesti értekezletre.(30)

Eötvös miniszter „az 1848:20. tc. 3. § teljesítése végett egyházi és iskolai reformról tartandó értekezletet" elõször augusztus 1-re, majd az Erdéllyel történt unió miatt szeptember 1-re hívta össze.(31) A késõbbi idõpont lehetõvé tette, hogy az erdélyi református, unitárius és szász evangélikus egyházak is felkészülhessenek és képviselõik megjelenhessenek az értekezleten, bár az erdélyi református egyház inkább az elõzetes ismeretszerzés alkalmának tekintette a miniszteriális konferenciát. Utasította küldötteit, hogy az egyház átalakulását illetõ kérdésben tudják meg, hogy a kultuszminiszter és a magyarhoni szuperintendenciák milyen nézeteket vallanak, ismertessék az erdélyi egyházi viszonyokat, állapotokat, az ottaniakról pedig kimerítõ felvilágosítást hozzanak. Egyúttal eszközöljék ki, hogy az erdélyi református fõtanács kihallgatása nélkül a nagy fontosságú ügyekben végleges döntést ne hozzanak.(32) Az erdélyi küldötteknek ez a különállása késõbb az értekezleti jegyzõkönyvben is megjelent.

A miniszteri értekezletre való felkészülést igen komolyan vették a protestánsok, a különbözõ nézetek, vélemények, eszmék közzétételének nyilvános fóruma a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (PEIL) volt. A PEIL - egyetlen országos orgánuma a protestáns egyházaknak - 1848-ban végig fontos szerepet játszott, mint a híreket közzétevõ, vitás kérdéseknek helyt adó folyóirat. A Székács József pesti evangélikus és Török Pál pesti református lelkészek szerkesztésével 1842-ben indult PEIL március 19-i száma már „A sajtó szabad" felirattal jelent meg, s ettõl a számtól kezdve folyamatosan híreket közölt a két protestáns felekezet egyházkerületeinek, egyházmegyéinek eseményeirõl, gyûléseirõl. Ugyanígy hozta a hamarosan megalakult vallás- és közoktatásügyi minisztérium közleményeit, de a 20. törvénycikket is teljes terjedelmében közölte. Székács szerkesztõ Merengések cím alatt az év elejétõl közölt sorozatában az 1844/3. tc. hiányosságait kihasználó visszaéléseket taglalva már március 12-én a protestánsok jogos igényeként fogalmazta meg a felekezek közötti tökéletes egyenlõséget.(33) Április 2-án örömmel írhatta, hogy az, amit pár héttel korábban félve, a körülményektõl és a cenzúrától tartva, mondhatott ki, a kölcsönös viszonosság elve kimondatott, s hiszi, hogy tényleges megvalósulása is bekövetkezik. Tehát „gondolkozzunk, szóljunk, írjunk", s felteszi a vitaindító kérdést: milyen feltételekkel fogadják el az egyházak az állami támogatást? Ezután sorra jelentek meg a felszólalók pro és contra cikkei a lapban - hogyan õrizhetik meg az egyházak autonómiájukat, ha az állam fizeti lelkészeiket, meddig maradnak az iskolák egyházi kézben? A felszaporodott cikkek, a közlésre váró hírek sokasága és a fokozott érdeklõdés következtében az addig hetente egyszer megjelenõ PEIL júliustól hetente kétszer jelent meg. Kialakult az autonómiához feltétlenül ragaszkodók tábora, s azoké is, akik az állami támogatás fejében akár az iskolákat is átengedték volna. Könyves Tóth Mihály debreceni lelkész éppenséggel három pártról számolt be a tiszántúli egyházkerületben. Így írta Török Pálnak májusi levelében: „Mi a fene lesz belõlünk: nem tudom. Sok tractus(34) feltétlenül veti magát a minister kezébe, mert tagjaitól a nép forma szerént megtagadta a fizetést, a papok és családjaik szinte kétségbe estek. A felsõszabolcsi tractusban van pap, ki a szomszéd faluból kéregetett egy véka tengerit. E tractus képviselõi egyenesen és minden halogatás nélkül egészben a statusra bízzák egyházunkat. A debreceni és békési tractus pedig épen ellenkezõleg inkább independensé válik, s községi rendszer nyomán minden terheket inkább visel, hogy sem az egyházat a statusnak átengedje. A többi alkudni szeretne, ha volna kivel. Nem lehet velök elhitetni, hogy a cultusminister csak nyilatkozatot kíván […] Egyébiránt hidd meg, legjobban szeretném, ha az iskolákat egészen átvenné a status; az egyházat pedig magára utasítaná; természetesen a miénkkel együtt a pápista s. a. t. egyházat is. Éljen mindegyik, ahogy tud. Az életre való megmarad."(35) A sokféle vélemény, nézet közül kitûnt higgadtságával és a lényegre tapintó kérdésfelvetésével Jakabfalvy András írása a PEIL hasábjain.(36) Jakabfalvy az abaúji református egyházmegye tanácsbírája,(37) s majd a miniszteri értekezleten a tiszáninneni egyházkerület egyik képviselõje, gyakori szerzõje volt a lapnak.(38) Szerinte a papok fizetése, az iskolák, az egyházi belszerkezet nem fõ tárgyai a miniszteri értekezletnek. Hiszen a lelkészi jövedelem meghatározását elérhetnék csupán a statisztikai adatok felküldésével is, felesleges lenne a tömérdek költségbe és idõbe kerülõ személyes összejövetel. Amirõl tárgyalni kell, az a magyar protestáns egyháznak a magyar államhoz való viszonyának meghatározása az egyenlõség alapján. A törvény által kimondott egyenlõség és viszonosság megköveteli, hogy a római katolikus egyház által élvezett elõjogok megszûnjenek. Ha majd a katolikus egyház és az állam viszonya rendezõdik, „nem lesz többé regnum marianum", örömmel elhagyják a protestánsok is „az alkudozások hangya munkáját", különben megmaradnak eddigi állapotukban, de néhány forintért nem áldozzák fel egyházuk szabadságát. Az egyházi reform tekintetében Jakabfalvy megállapította: a protestáns egyházaknak eddig sem volt semmi baja az állammal. Ez továbbra is így lesz, ha megmarad a dogma sérthetetlensége, az egyházi kormányzat autonómiája (bizonyos belsõ változtatások kidolgozása az egyházak feladata), és sor kerül a nemzetgyûlési képviselet és a papok polgári állásának, címének rendezésére (nincs szükség országgyûlési képviseletre, sem világi címekre, tehát a katolikus egyház se maradjon meg ezek birtokában). Az iskolák tekintetében a szerzõ óvatosságra intett, az egyház és iskola különválasztása még nincs eldöntve, s személyekhez se kössék az ügyet. Eötvös miniszter a protestánsok teljes bizalmát bírja, de ha „egy jesuitai szellemû encyclopaedista dilettáns" kezébe kerül az irányítás, akkor az iskoláiról lemondott protestantizmus önmagát gyilkolta meg. Röviden összefoglalva Jakabfalvy álláspontja: a protestánsok nem teszik meg az elsõ lépést az állam irányában, amíg a katolikus egyház nem vall színt.

A szeptember 1-i dátum közeledtével egyre inkább erõsödött a protestáns egyházakban az autonómiához való ragaszkodás. Az Eötvös által július végén benyújtott népiskolai törvényjavaslat teljesen váratlanul érte õket.(39) Sérelmezték, hogy a miniszter az egyházi vélemény elõzetes kikérése elõtt, nem várva meg a szeptemberi értekezletet, az országgyûlés elé vitte a törvényjavaslatot. Bár törvény nem született, a bizalmatlanság megmaradt, s ez rányomta bélyegét a szeptemberi értekezletre. Ezután már semmiféle államsegélyért nem akart a református egyház lemondani az iskolái fenntartásáról.

A miniszteri értekezletre készülve a református egyházkerületekben az egyházmegyék népképviseleti alapon választották meg küldötteiket, egyenlõ számú lelkészi és világi tagot. Amíg három egyházkerületben az egyházmegyék külön-külön választott képviselõibõl állt össze az egyházkerületi delegáció, a tiszáninneni szuperintendenciában máskép történt. Itt az egyházkerületi szavazólistán elsõ hét helyre került lelkészi, illetve elsõ hét világi jelölt lett képviselõ (valamint két tanár a sárospataki iskolából). Az egyházkerületek lélekszáma alapján a tiszáninneni kerület 16, tiszántúli 33, dunántúli 22, dunamelléki 18 tagot választott. Az erdélyi egyház hat küldöttel képviseltette magát Pesten. A világi résztvevõk között számos országgyûlési képviselõt, 1848-ban és a kiegyezés után egyaránt fontos szerepet betöltõ politikusokat, késõbbi minisztereket találunk (a két Pázmándy Dénes, Ráday Gedeon, Batthyány Kázmér, Szemere Bertalan, Lónyay Menyhért, Kazinczy Gábor stb.). A lelkészek között három szuperintendens (a tiszáninneni kerületben éppen betöltetlenül ez a tisztség, Apostol Pált - egyébként az értekezlet résztvevõjét - majd szeptember végén választják meg), esperesek s az egyházi életben tekintéllyel bíró papok, mint Török Pál, a PEIL szerkesztõje, a pesti egyházmegye alesperese (késõbb esperese, 1860-tól szuperintendens). A harmadik csoportot a sárospataki, debreceni, pápai, kecskeméti fõiskola és a losonci iskola képviselõi alkották.(40)

Mielõtt magával a gyûléssel foglalkoznánk, elõször azt kell tisztáznunk: miért nevezték már egykorúan is miniszteri értekezletnek? Mind az evangélikus, mind a református egyház úgy értelmezte a miniszter felhívását, hogy szeptember 1-én Eötvössel fognak értekezni. Emiatt gondoltak arra, hogy jó lenne már elõbb Pesten összegyûlni és egyeztetni az egyházkerületek véleményét. Teleki József tiszáninneni fõgondnok javasolta: augusztus 28-án gyûljenek össze elõleges értekezésre, hogy majd a miniszterrel sikeresebben, célszerûbben, üdvösebben tanácskozhassanak.(41) Az evangélikusok már július 25-én gyûléseztek, mivel az augusztus 1-i határnap elhalasztása késõn jutott tudomásukra, s bizottságot jelöltek ki, mely kidolgozta a „Vezéreszméket", az evangélikus egyház álláspontját. Zay Károly evangélikus fõfelügyelõ mind a négy református egyházkerületet értesítette júliusi gyûlésükrõl, s tudatta, hogy augusztus 30-án ismét összeülnek, sõt kérte, hogy a testvéregyház képviselõivel a Vezéreszmék felett közösen értekezzenek, s így elõkészített elvekkel járulhassanak követeik a miniszter elébe.(42) Már javában tartottak a gyûlések, amikor kiderült, szó sincs személyes találkozóról, Eötvös csak arra gondolt, hogy a protestáns egyházak maguk közt tanácskoznak s beadványukat a minisztériumnak benyújtják.(43)

Magának az értekezletnek a jegyzõkönyve a „Vezéreszmékkel" evangélikus részrõl a PEIL-ben megjelent,(44) illetve a gyûlés jegyzõkönyvét külön is kinyomtatták. Ezzel szemben a reformátusok tanácskozása kevésbé volt ismert egykorúan is. Ahogy Török József barsi esperes feljegyezte, a jegyzõkönyv nem készült el naponta, az értekezlet végén sem volt kész, sõt azt írta, hogy Eötvös miniszternek sem tudták azonnal benyújtani.(45) Az egyházkerületek ígéretet kaptak, hogy a hitelesített jegyzõkönyvet utólag megküldik nekik. Ez meg is történt, de igazán ismertté mégsem válhatott. A dunamelléki egyházkerület levéltárában található egy hitelesített példány.(46) Ebben a kerületben arra is van adat, hogy pl. a pesti tractusban az esperes szétküldte a jegyzõkönyvet, így a lelkészek is megismerhették.(47) A tiszántúliak még a gyûlés ideje alatt gondoskodtak arról, hogy saját másulatuk elkészüljön - ez majdnem teljes egészében tartalmazza a késõbbi hivatalos jegyzõkönyvet, az eleje és vége kivételével, illetve néhány apró eltéréssel.(48) Náluk az 1848. november 6-i közgyûlés rendelte el, hogy az egyházközségek kézhez kapják a jegyzõkönyvet.(49) A tiszáninnenieknél csak az 1849. június 12-én Miskolcon tartott gyûlés határozott úgy, hogy értekezleti jegyzõkönyvet a sárospataki fõiskola nyomdájában 500 példányban nyomtassák ki, hogy az abban lévõ elemekkel minél többen megismerkedhessenek.(50) Erre azonban már nem kerülhetett sor. A dunántúliaknál meg kevésbé volt ismeretes. Ismét Török József barsi esperes hivatalos naplójára támaszkodhatunk. Még 1849-ben sem kapta kézhez az elkészült jegyzõkönyvet, ezért saját maga készített beszámolót az értekezletrõl, s körlevélben kiadta egyházmegyéjének. Dunántúlon valószínûleg a hadi események gátolták meg elterjesztését. Elmondhatjuk, hogy már egykorúan sem volt országosan ismert az értekezleten lefolyt tárgyalások pontos tartalma, majd a szabadságharc bukása után az önkényuralom hosszú évei alatt feledésbe merült. 1867-ben a tiszántúli egyházkerület nyomtatásban kiadta a hitelesített jegyzõkönyvet, az egyházi könyvtárak, levéltárak leginkább ennek példányait õrzik.(51)

A jegyzõkönyvek vizsgálatának problémájához tartozik, hogy a protokollumok egy letisztult formát képviselnek, a végleges határozatokat, döntéseket ismerhetjük meg belõlük. Az elõzetes vitákat, hozzászólásokat már nem, vagy csupán halvány nyomokban. A jelen esetben is csak egy-két alkalommal jelzi a jegyzõkönyv az egyházkerületek egymástól eltérõ álláspontját. A négy egyházkerületnek külön-külön tartott elõzetes gyûléseire, az ott elkészült egyházkerületi véleményekre alig néhány utalást találtam. A dunántúliaknál a már említett Török József-féle beszámolót, a tiszántúliaknál éppenséggel semmit, a dunamellékieknél pedig az augusztus 26. és szeptember 6-i jegyzõkönyv kimondottan kerületi ügyekkel foglalkozik, a közös értekezletet még csak meg sem említi.(52) Egyedül a tiszántúliak részletes jegyzõkönyve ad háttérinformációt a miniszteri értekezlet lefolyásának módjáról.(53) A tiszántúli kerületi gyûlés már augusztus 26-án összeült (mivel számos országgyûlési képviselõ volt közöttük, reggel héttõl üléseztek), s a következõ napokban megvitatta, kialakította a szuperintendencia álláspontját. Tiszántúlról származott az az indítvány, amelyet a másik három kerületi ülésbe is átküldtek, hogy „mikor a haza vészteljes bonyodalmai és mind inkább komolyuló körülményei a nemzeti kormányt a közálladalom anyagi erejének a hon megmentésére való összpontosítására kényszerítik", csak a legfontosabb, halaszthatatlan ügyekre összpontosítsák a figyelmet. Hiszen, ha mindent nyíltan felhoznának, amit hitfelekezetük jogai megkövetelnek, olyan kérdések is elõkerülhetnének, amelyek a más hitû honfitársakat felizgatnák, s így a közbékét megzavarva a hazát fenyegetõ bajokat újabbal, a felekezeti viszállyal tetéznék. Ha pedig a közbéke fenntartása miatt elhallgatják, amit hitfelekezetük érdekében ki kell mondani, joguk és érdekük elhanyagolásának vádját vonhatják magukra. Tehát most csupán a halasztást nem szenvedhetõ egyházi és iskolai szükségeiket terjesszék elõ. Ilyen halaszthatlan tárgy az egyházi adó eltörlése, mely ügyben éppen a haza érdekében fontos mielõbb intézkedni, mivel így az ezen terheknek megszüntetését már teljes reménnyel elváró nép megnyugatható lenne. A minisztérium pedig majd a béke helyreálltával ismét hívja össze õket a megkezdett értekezlet folytatására és teljes bevégzésére.(54) A tiszántúliak indítványát a többi kerület elutasította, így az augusztus 30-án kezdõdött közös gyûlés részletes tanácsozásba bocsátkozott.(55)

A négy anyaországi egyházkerülethez „a két testvérhon egyesülése következésében" az erdélyi is csatlakozott, így az öt kerület a dunamellékitõl kapott meghívás után a pesti református templomban kezdte meg az ülést, majd alkalmasabb helyen, a pesti református egyház termében folytatta. Az elsõ napon a követek igazolása, elnök, jegyzõk választása után a tiszántúli kerület véleménye terjesztetett elõ - az említett halasztó javaslat -, amelyet „számos és hosszas vitatkozások" követtek. A tanácskozás másnap, augusztus 31-én folytatódott, felolvasták a tiszamelléki, dunamelléki, dunántúli szuperintendencia véleményét. Innét tudhatjuk, hogy az elõzetes kerületi üléseken készültek írásos vélemények, illetve a tiszántúliakét Szoboszlai Pap István szóban terjesztette elõ. Ez utóbbit, mint legrészletesebbet, minden tárgyat legteljesebbben kifejtõt választották a képviselõk vezérfonalul, ezt egészítették, javították ki közösen. Legelõször azt szögezték le, hogy a miniszteri meghívóban szereplõ egyházi és iskolai reform kifejezést egyházi belsõ életükre nem vonatkozhat, ennek irányítása autonómiájuk szerves része, a reformot külsõ állásukra óhajtják. Az államhoz való viszonyban kiindulópontjuk az 1848/20. tc. 2. §: tökéletes egyenlõség és kölcsönösség minden bevett vallásfelekezettel. Ennek kihangsúlyozását és a gyakorlati életben megvalósulását különösen fontosnak találták, hiszen korábban sem a törvényekkel szemben akadt ellenvetésük (1796/26. és 1844/3. tc.), hanem azok be nem tartása, félremagyarázása miatt a katolikus egyházzal és részben a Helytartótanáccsal, vármegyékkel adódtak konfliktusaik. Ezért részletesen kifejtették, hogy a törvény életbe lépésének milyen konkrét következményekkel kell járnia a református egyháznak az államhoz és a többi egyházhoz való viszonyára nézve. Hosszasan foglalkoztak a más vallásra történõ átmenet és a vegyes házasságok kérdésével, melyet az 1844/3. tc. még nem az egyenlõség és kölcsönösség szerint rendezett. (Házassági, házassági bíráskodási ügyekben az erdélyiek továbbra is az eddigi gyakorlat szerint kívántak élni, különvéleményüket a jegyzõkönyvben rögzítették.)

Az anyagi kérdésekben, vagyis az 1848/20. tc. 3 §-a tekintetében elõször az egyházi szükségeket sorolták fel (egyházi épületek fenntartása, hivatalnokok fizetése, igazgatás költségei), s eddig ezt milyen forrásokból fedezték (ingatlanok, egyháztagok természetbeni és pénzbeli adója - ágybér, papbér vagy kepe, alamizsna, alapítványok, stólák). Az államtól a lelkészek, káplánok fizetését várták, hogy eltörölhessék az egyházi adót, a papbért, melynek fizetése sokszor problémát okozott.

Az iskolai reformra áttérve észrevehetõ az a védekezõ álláspont, amelyet a református egyház képviselt Eötvös népiskolai törvényjavaslata után. A közös iskolák rendszerét illetõen elismerték, hogy az államnak joga van saját költségén bárhol iskolát felállítani, de ez nem jelentheti a felekezeti iskolák beolvasztását, ezek fenntartásához továbbra is ragaszkodtak. Mint az elõzõ pontnál, itt szintén felsorolták az iskolai szükségeket (tanítói lak, iskola, tankert, iskolai felszerelés, tanítói fizetés stb.), a fenntartott iskolák típusait (kisdedóvó, elemi, polgári-reál iskola, gimnázium, líceum, kollégium, praeparandia - eddig a fõiskolák kebelében, ezentúl külön létesítendõ) és a saját anyagi forrásokat (ingatlanbirtok, pénz és terménybeli adó, segélyek, alapítványok, tanítási díj - didactrum, ösztöndíjak stb.). Az államtól a tanítók fizetését kérték, hogy a közvetlen adózást és az elemi iskolai tanítási díjakat eltörölhessék.

Miután a kitûzött tárgyakra nézeteiket összegezték, s az Eötvösnek benyújtandó jegyzõkönyvben a jövendõre vonatkozó kívánságaikat elõadták, a hazát fenyegetõ veszély miatt csak a halaszthatatlan teendõkre hívták fel a miniszter figyelmét. Az egyházi adó haladéktalan eltörlését és jövedelem nélkül maradt lelkészek, tanítók segélyezését tekintették a legsürgetõbb feladatnak. Állami segély által azonnali pótlását kérték azon lelkészek és iskolai tanítók fizetésének, akiknek az 1848-as törvények által megszüntetett úrbériség és dézsma képezte jövedelmük alapját. A sokszor akadozva fizetett egyházi adót („az ágy vagy párbért más szavakkal a pap és tanító bért - legyen az pénzben, termesztményben, avagy közmunkákban, - mint amely terhek kivetésükben eddigelõ igazságtalanok, behajtásukban gyûlöletesek voltak"), amelyet a nép félreértve, az úrbériséggel együtt eltöröltnek hitt, állami kárpótlással véglegesen meg kívánták szüntetni.

Az egyházak külön gyûléseit szeptember 3-án a megyeházán az evangélikusok, reformátusok és unitáriusok közös tanácskozása követte. Magyarország összes protestáns felekezetének ilyen reprezentatív összegyûlésére még nem volt példa, a magyarországi négy református és négy evangélikus egyházkerület 1791-1817 között még tartott közös konferenciákat, de most az erdélyi szász evangélikus, református és unitárius egyház is képviseltette magát. Megállapodtak, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel történõ tárgyalásnál Szoboszlai Pap István, tiszántúli református szuperintendens lesz közös szószólójuk, jegyzõkönyveiket pedig egyházanként külön adják be.(56) Szeptember 4-én báró Prónay Albert házában találkoztak az egyházak képviselõi Eötvössel.(57) A miniszter megígérte: a törvényben kifejtett egyenlõséghez képest semmi visszalépés nem történhet, de ennek alkalmazása nehézségekkel jár, mivel közben egyik hitfelekezet érdekei sem sérülhetnek meg, egyházi és iskolai szükségekre az országgyûléstõl két és fél millió forintot kap a minisztérium. A miniszter nyilatkozata „többféle aggodalmat" szült. Melyik az a hitfelekezet, amelynek érdeke ne sérüljön, miért épp két és fél millió, hány évre s hogyan lesz felosztva? A református küldöttek maguk közül bizottságot választottak, hogy az további tárgyalásokat folytasson Eötvössel. Az anyagiakra vonatkozóan a bizottság tagja, ifj. Pázmándy Dénes, az országgyûlés alsóházi elnöke adhatott azonnal választ: 1848-1849-re vonatkozik az összeg, a másfél millió az iskolák fenntartására és még egy millió a lelkészek fizetésére, mégpedig az összes felekezetet beleértve. 1848-ban 250 000 forint jutna egyházi és 375 000 forint iskolai szükségekre. Gyors számítás után kiderült, ha a népesség arányában osztják szét az összeget, a protestáns hitfelekezetek lelkészei például alig 50 000 forintra számíthatnak. Ennyi legfeljebb a teljesen jövedelem nélkül maradt lelkészek segélyezésére elegendõ. Szeptember 6-án ismét tárgyaltak Eötvössel, aki rossz néven vette a protestánsok részérõl megnyilvánult bizalmatlanságot: „fájdalmát nyilvánította afelett, hogy egész lefolyt politicai élete, s legközelebb hivataloskodásában bebizonyított elvei mellett, úgyszintén amellett, hogy õ egy szabadelvû kormány testületnek egyik tagja, szavai éppen a protestánsoknál illy kétségre és aggodalomra szolgáltattak alkalmat." A miniszterséget sem vállalta volna el, ha az egyenlõség és viszonosság elve a törvényben nem szerepel. Ám a másik fél sem volt teljesen elégedett, többet vártak a minisztériumtól, ám a haza fenyegetett volta miatt félretették követeléseiket a béke helyreállításáig: „Tudomásul vesszük, oly biztos reménnyel, hogy a nyilvánított elvek és ígéretek a törvény értelmében tettekben fognak megvalósulni."

Szeptember 7-én a három egyház képviselõi közös tanácskozással zárták le az értekezletet. Az államhoz való viszony konszolidálásán kívül ugyanolyan fontosnak tartották, hogy saját belsõ viszonyaikat is rendbe tegyék. Székács József a PEIL lapjain már korábban figyelmeztetett erre: „Mert rendezetlen testülettel nehéz rendezett minisztériumnak közlekedni."(58) A magyarországi református és evangélikus egyház utoljára 1791-ben tartott Budán illetve Pesten zsinatot, az ott hozott kánonok uralkodói szentesítése azonban elmaradt. Az egyházkerületek élték a maguk külön életét, s míg az evangélikusoknál legalább az egyetemes fõfelügyelõ tisztsége országosan összefogta az egyházat, a reformátusoknál ez teljesen hiányzott. A szuperintendenciák esetlegesen érintkeztek egymással, ha a vallási sérelmek, a közös alapítványok, a bécsi és budai ágensek, az országgyûlési prédikátor stb. ügye közös döntést követelt. A budai zsinat óta a négy kerület rendszeres évi „generalis conferentiái" az 1840-es évekre abbamaradtak. Az erdélyi egyházkerület csatlakozása, amelynek hagyományai még több ponton eltértek a magyarországitól, tovább színezte az egyházi gyakorlat tarka képét. Ezért határozták el az összegyûlt képviselõk, hogy a következõ évben kerüljön sor nemzeti zsinat megtartására, és sorra vették az annak elõkészítésével kapcsolatos kérdéseket. A zsinat idejét és helyét kijelölték: 1849. augusztus elsõ vasárnapja, Pest. Nem tudhatták, hogy nem egy év, de több évtized telik el a következõ zsinatig (1881. Debrecen református zsinat, 1891. Budapest evangélikus zsinat), a szabadságharc leverése lehetetlenné tette annak megtartását.

Az 1848-as miniszteriális konferencia látszólag eredménytelenül végzõdött, a tervezett új vallásügyi törvény nem született meg. Az állam és egyház közötti kapcsolat rendezetlen kérdéseinek megoldása a következõ nemzedékre várt. Az 1848/20. tc. által kimondott felekezetek közötti teljes egyenlõség és kölcsönösség csak a századvégi egyházpolitikai törvényekkel válhatott teljessé.

a cikk elejé- re, a címlap- ra,