TEMPlom

1. évfolyam 1. szám
A. D.
MM

Ökumenikus tendenciák a 19-20. századi magyarországi városi temetkezésben

Ökumenikus tendenciák a 19-20. századi magyarországi városi temetkezésben

Tóth Vilmos

I.

A 19. századi Magyarországon, a liberális nacionalizmus kiteljesedésének és a szekularizáció ehhez kapcsolódó jelenségeinek eredményeként, jelentõsen módosult a keresztény felekezeti hûség jelentése. Ennek lényege, hogy csökkent a katolicizmust a többi keresztény felekezettõl, mindenekelõtt a protestáns vallásoktól elválasztó távolság.(1) A dogmatikus különbségek kisebb jelentõséggel bírtak, mint az elõzõ századokban, és a katolikus-protestáns ellentét - egyfajta szimbolikus szerepbe kényszerülve - inkább a politikai szférában nyilvánult meg. Ezzel a tendenciával összhangban több jelentõs változás figyelhetõ meg az urbánus temetkezésben is.

Az európai keresztény temetkezésre a 18-19. századig elsõsorban az egyes egyházak voltak befolyással. A 19. századtól azonban egyre inkább a törvényi szabályozás dominált, és a vallási alapú szokásjog szerepét átvette a világi irányítás. Magyarországon 1775-ben látott napvilágot Mária Teréziának a temetkezésre és temetõkre vonatkozó rendelete, 1868-tól pedig törvény deklarálta, hogy az egyes bevett keresztény felekezetek tagjainak vegyesen kell használniuk a temetõket.(2) Ez egyenlõ volt a városi sírkertek köztemetõ-jellegének bevezetésével, de a gyakorlatban természetesen csak az újonnan létesített temetõkre vonatkozott. Számos városban máig fennmaradtak a keresztény felekezetek egymástól elkülönülõ temetõi. (jellegzetes példákat szolgáltatnak erre Kecskemét, Miskolc, Nagybánya, Rohonc, Selmecbánya, Sopron vagy Szentendre sírkertjei.)

A temetkezésben így törvényi alapot is kapott a valós tendencia: megváltozott a keresztény felekezetek közti viszonyrendszer, átjárhatóbbá váltak az õket elválasztó határok. Ezt elõsegítette az is, hogy a Mária Terézia-féle rendelet óta elvben tilos volt a templomokba és a templomkertekbe való temetkezés. A gyakorlatban mindkettõre akadt példa, de a temetõk használata a 19. századi Magyarországon már abszolút dominánssá vált, még egyházi személyek esetében is (kivéve az érsekeket).

A köztemetõkben tehát vegyesen temetkezhettek az egyes felekezetek. Létezett persze számos példa arra, hogy az adott temetõ egy-egy részterületét valamelyik felekezet preferálta és szinte ki is sajátította, de többnyire ténylegesen a keveredés volt jellemzõ. Az egyre gyakoribb vegyes házasságok is ezt erõsítették. A felekezeti szegregáció megszûnését az urbánus temetkezésben két fontos tendencia kísérte: a síremlékek elvilágiasodása (a vallási szféra verbálisan, de fõként ikonográfiailag háttérbe szorult), illetve az egyes felekezetekre jellemzõ speciális városi síremlék-típusok eltûnése (új típusok alakultak ki, amelyek már nem a felhasználók vallása szerint különültek el egymástól). okkal fontosabbakká váltak a nemzeti jelképek és motívumok. A felekezeti hovatartozás kiemelése helyett a magyarság kihangsúlyozása került a középpontba. Emellett a korábbiaknál fontosabbá vált az egyéniség bemutatása, az egykori tevékenység, az alkotások ismertetése. Az általános, általában antik eredetû, a melankóliát vagy a pátoszt megjelenítõ allegóriák is elõtérbe kerültek a keresztény jelképekhez képest.

A nemzeti jelképként szolgáló figurák és motívumok egyfajta kváziszakrális státusba kerültek. Ennek legjellegzetesebb funerális példái: a magyar vitéz (õsmagyar harcos, kuruc, huszár vagy honvéd), a népviseletbe öltöztetett alak (fõként pásztor- vagy parasztfigura), a Hungária-alak, a Turul, illetve egyes többletjelentéssel felruházott tárgyak (például a nagyszentmiklósi ökörfejes ivócsanak, amely különösen a századforduló reprezentatív állami temetésein vált elengedhetetlen kellékké). Emellett, mint említettük, a 19. században, különösen a dualizmus idején már nem beszélhetünk jellegzetesen katolikus vagy jellegzetesen protestáns városi síremlék-típusról. Ezek a felekezeti szegregáció megszüntetésével párhuzamosan, de nem annak következtében tûntek el. A katolikus-protestáns különbségek korábban a városi temetkezésben is hangsúlyosan jelen voltak. Az elõzõ századok protestáns síremlékei, különösen a református és az unitárius sírjelek két fõ ismérveként a képi ábrázolások elvetését, illetve a puritán kialakítást lehet megjelölni. Emellett - mint minden olyan vallás vagy etnikum esetében, amelynél hagyományai vannak a megjelenítés különféle formáival szembeni indulatoknak - fokozottan elõtérbe került a verbális szféra. A sírfeliratok jelentõsége három téren növekedett meg: fontosabbá vált a tájékoztató-informáló jelleg, emellett elõtérbe került a szöveg irodalmi értéke, valamint a felirat díszítõ (kalligrafikus) funkciója.

A 19. században mind a megjelenítés-ellenesség, mind az egyszerûség háttérbe szorult, különösen a világi elit temetkezésében. A részletes, igényes fogalmazású szövegek megritkultak, a bibliai idézetek kiválasztását pedig csupán a megszokás irányította. A protestáns és a katolikus elit temetkezésében mutatkozó differencia nagyrészt, az alapvetõ vallási szimbólumokat leszámítva, megszûnt (a populáris, különösen a paraszti temetkezés esetében ez nem így történt). Valamennyi keresztény felekezetre érvényes, hogy a 19. századi urbánus temetkezésben megnövekedett a síremlék-szobrászat szerepe, és csökkent a sírfelirat-irodalomé. Ez az általános tendencia azonban a protestáns síremlékeken radikálisabb változásokat eredményezett, hiszen a katolikusok és a görög keletiek korábban is nagy mértékben éltek a képi megjelenítés lehetõségeivel.

A századforduló körüli évtizedek katolikus, protestáns, görög keleti, valamint kitért zsidó elitjének temetkezése már kevéssé tipologizálható vallási alapon (a kikeresztelkedett zsidóságot a korabeli közgondolkodás egyértelmûen külön kategóriaként, szinte külön felekezetként tartotta számon). Az urbánus temetõkben valamennyi felekezet képviselõinél megjelentek a látványos méretû és kivitelezésû, sokszor bombasztikus síremlékek. Szintén a vallástól függetlenül terjedt el a figuralitás (ez még a ki nem térõ zsidóságra is érvényes). A gazdasági és kulturális prosperitás egy idõre maga mögé tudta utasítani minden egyes vallás értékrendjét.

II.

A következõkben, esettanulmányként, a budapesti Kerepesi úti temetõ síremlék-együttesébõl emelünk ki néhány példát, a fenti szempontok illusztrálására.(3)

Ez a temetõ a 19. század második és a 20. század elsõ felének egyik legreprezentatívabb hazai kultikus területe volt. Az itteni síremlékek a történelmi és a polgári elit, valamint részben a középosztályok temetkezését tükrözik. Nem adnak képet a teljes akkori magyar társadalom funerális szokásairól, a fent leírtakra azonban kiváló példákkal szolgálnak. A Kerepesi úti temetõ kialakításakor, illetve hivatalos megnyitásakor (1849) Pest város vezetõsége hangsúlyozottan deklarálta, hogy egy köztemetõrõl van szó, ahol az egyes felekezeteknek vegyesen kell temetkezniük (közel húsz évvel a fent említett törvény megszületése elõtt). A temetõben ténylegesen elkülönülve valóban csak Pest görög keleti vallású lakosai - szerbek, románok és görögök - temetkeztek, de 1885-ben ezt a szegregációt is megszüntették. (Addigra azonban ez a részterület elnyert egy olyan összképet, amelyet egyetlen felekezet síremlékei határoztak meg, és ebbõl a szempontból ma is unikálisnak számít a Kerepesi úti temetõn belül.) 1874-ben a temetõ addigi területébõl hasították ki a Salgótarjáni úti zsidó temetõ területét, és ezt fallal is elválasztották a keresztény temetõtõl. A temetõ múlt századi képében a vallási szféra elsõsorban a három közös kegyeleti helyen és a kápolnában kapott hangsúlyt. Ezeket azonban a korabeli kiadványok nem említik a temetõ fõ látványosságai között.

A megnyitás utáni évtizedekben a temetõ legkitüntetettebb részterülete a falsírboltok sora volt, ahol a síremlékek szembetûnõ különbségei az egyes családok tehetõsségére, és nem vallására utaltak. A falsírboltok religiózus demokráciája akkoriban Magyarországon egyedülálló volt: vegyesen temetkeztek a római, görög és örmény katolikusok, a protestánsok, a görög keletiek és a kitért zsidók. Egy sorban, egymás mellett álltak és állnak ma is például a szerzetesrendi sírboltok (a piaristáké, a szervitáké, a ferenceseké és a cisztercieké), Horváth Mihály katolikus püspök síremléke (a temetõ egyik elsõ jelentõs figurális alkotásával), Laky Adolf ötvösmûvésznek, a fasori református templom építtetõjének sírja, Gozsdu Manónak, a pesti görög keletiek egyik legnagyobb mecénásának különleges öntöttvas mauzóleuma, vagy az evangélikus egyház olyan prominens tagjainak sírjai, mint Glosius Dániel, Schedius Lajos és Hunfalvy Pál (aki a magyar Luther Társaság elnöki tisztét is betöltötte). A századforduló rangban elsõ parcelláira, a Deák-mauzóleum környékén kialakuló díszsírhely-együttesre ugyanez érvényes: egyenrangúként temették itt el Szász Károly református püspököt, Czobor Bélát, a mûvészettörténészként mûködõ katolikus papot, vagy Bachat Dániel evangélikus püspököt. Az 1928-ban szekunder temetésekkel kialakított újabb díszparcellában egymás mellé került Székács József evangélikus, Márkus Gyula római katolikus és Török Pál református püspök síremléke, de ide temették át a hazai protestantizmus egyik legnagyobb 19. századi alakját, Ballagi Mórt (aki kitért zsidó volt), a katolikus egyházjogászként is mûködõ, egykor pappá szentelt Csiky Gergelyt, vagy a század legismertebb ateistáját, Táncsics Mihályt.

A dualizmus korának nagy, reprezentatív síremlékein a vallási motívumok háttérbe szorultak a nemzeti jelképek és az általános, „kozmopolita" allegóriák mögött. A legjobb példa erre Kossuth Lajos 1909-re felépült mauzóleuma a Hungária-alakkal, a két párduccal, valamint az épület tetején látható oroszlánnal és szárnyas Géniusz-szal. (Utóbbi, az alkotó, Stróbl Alajos interpretációjában az erõt és a szabadságot hivatott megjeleníteni, és csak távolról rokonítható egy angyalfigurával.) Népviseletbe öltözött, de szintén Hungáriaként aposztrofált nõi alak került Irányi Dániel sírjára is (1901), Klapka Györgyére pedig egy más jellegû, germán típusú Hungária (1894). A századfordulón kialakított díszsírhelyeken, ahol ezek az alkotások is állnak, csupán egyetlen igazán reprezentatív Krisztus-ábrázolás kapott helyet: Fadrusz János síremlékeként saját híres feszületét állították fel, de csak 1926-ban, huszonhárom évvel a mûvész halála után. Ekkor is elsõsorban mint mûalkotás, és nem mint vallásos ábrázolás kapott szerepet: a sírra kerüléséhez az esztétikai szempontok adták a döntõ lökést.

Az 1920-as évek elõtt tehát a világi jellegû ábrázolások túlsúlya óriási volt. Krisztus vagy Mária alakja csak elvétve fordult elõ. Angyalfigurából már több akadt, ezek azonban közelebb álltak az általános érvényû allegóriákhoz, és ennek megfelelõen sokszor egyenesen profanizálódtak, hasonultak az eleinte a protestáns sírokon gyakoribb mitológiai eredetû allegóriákhoz. Deák Ferenc mauzóleumának hatalmas, koszorút hozó bronzangyala inkább polgári, mint vallásos erényeket jelenít meg (1887). A fõváros legjelentõsebb sírkõ-faragójának számító Gerenday-cég összerakható, importált angyalszobrokat hozott forgalomba,(4) amelyek némelyike - például a Beniczkyné Bajza Lenke sírján álló - inkább egy unatkozó úrinõre emlékeztet, akinek történetesen szárnyai vannak (1905). A késõbbi évtizedekben is megfigyelhetõ az angyalábrázolásokkal kapcsolatos bizonytalanság: Maróti Géza szobrászmûvész sírjára meztelen, erotikus angyalnõ került, Bláthy Ottó 1941-ben felállított síremlékén pedig két transzformátor kíséretében jelenik meg az angyal.

A vallásos és a profán ábrázolások sok esetben kombinálódtak is. Ennek különleges jelentõségû példája Huszár Adolf síremléke (1889), amelynek elkészülte a magyar síremlék-szobrászat fénykorának kezdetét jelentette. Az alkotáson a feszület, azaz a keresztény szimbólum egy világi, a görög mitológiából származó allegorikus alakkal kombinálódott, pontosabban a szobrász, Donáth Gyula csak egymás mellé helyezte a kettõt. A Moira-alak (amelyik akár Klóthó, akár Atroposz lehet, mivel orsót és ollót is tart a kezében) hátával a kereszthez simul, szinte átöleli azt. Donáth munkásságában késõbb kizárólagossá váltak a teljesen profán halál-allegóriák, mivel a keresztény és a pogány szimbolika kombinálása számára nem tûnt járható útnak, azzal együtt sem, hogy a Huszár-síremlék nagy sikert aratott. A kombináció egy másik érdekes példája a Kerepesi úti temetõ árkádsorának Seenger-sírboltja (1914). Itt az elõtérben állnak a gyászolók allegorikus alakjai, a sirató nõ és a patetikus férfi, a Megfeszített ábrázolása pedig a háttérbe szorul, szinte kulisszává válik. A két részt a síremléken olvasható Prohászka-idézet köti össze: „Töröld le könnyed s nézzed: / Õ is tövistõl vérzett!".

Az elsõ világháborút és a forradalmakat követõen döntõ fontosságú ikonográfiai változások következtek be: némileg visszaszorultak a profán ábrázolások, és hatalmas mértékben megnövekedett a Krisztust, Máriát vagy egy angyalt ábrázoló, illetve a keresztet formázó síremlékek száma. Ennek részben ideológiai okai voltak: a hazai nacionalizmus jelentõsen megváltozott azáltal, hogy fõ komponensei közé bekerült a vallás, melynek nyomán a magyarság és a kereszténység fogalma mintegy fuzionált, és egy anti-szekularizációs folyamat vette kezdetét. A másik ok a magyar síremlék-mûvészet kiüresedése, elfáradása, melynek nyomán elõtérbe kerülhetett mindaz, ami addig fõként csak általános motívumként volt jelen. A két világháború közti évtizedek jellegzetes síremlékei közelebb kerültek a valláshoz, de jóval fantáziátlanabbakká váltak.

A hangsúlyosabbá váló keresztény komponens könnyebben kombinálódhatott a nemzeti jelképekkel, mint egykor az antik elemekkel. Jó példa erre Huszár Károly volt miniszterelnök síremléke (1942), melyen egy magyar parasztfigura keresztet emel a magasba. A kereszt azonban sok esetben inkább architektúraként, mint vallási jelképként funkcionált: Oprée Rezsõ sportvezetõ síremlékén (1925) például két futball-labda tartóelemeként jelenik meg. A református sírok még a századforduló körül - a nacionalista és esztétizáló tendenciák teljes gyõzelmekor - is kevésbé éltek a figuralitás eszközével. Az elsõ világháború után is ezek maradtak a legegyszerûbbek, bár kivétel is akadt: Szabolcska Mihály, a költõként is ismert református esperes síremlékét a kor legtöbb hatásvadász funerális mûvét megalkotó szobrásza, Horvai János készítette el (1938). Krisztus ábrázolása a 20. században valamennyi felekezetnél, a protestáns sírokon is elterjedt.

A változások azonban nemcsak a síremlék-szobrászatban, hanem a sírfeliratokban is megmutatkoztak. Amint az ország temetõit ekkoriban szenvedélyesen kutató Károsy Pál írta: „A vallásos jellegû feliratok az utóbbi két évtizedben meglepetésszerûen szaporodtak el. […] A temetõ a megtisztult és újjáéledõ hit fáklyahordozója lett."(5) Károsy a vallásos feliratokhoz sorolta a Bibliából és más vallási mûvekbõl (imákból, egyházi énekekbõl, teológiai munkákból) vett idézetek mellett azokat az eredeti szövegeket és jellegzetes temetõi fordulatokat is, amelyek tárgya vagy szövegezése vallásos jellegû.

A városi temetõk vallásos feliratait illetõen máig érvényes, hogy ezek döntõ többségét negyven-ötven népszerû, a halálra vonatkoztatható, elsõsorban bibliai idézet teszi ki (azok a részletek, amelyek a temetési beszédekben is a leggyakoribbak). A Bibliából a legtöbbször Jób könyve, a zsoltárok, Máté és János evangéliuma, a jelenések könyve, illetve Pál levelei szolgáltak és szolgálnak forrásként. Ez azonban nem felekezetspecifikus: a katolikusok és a protestánsok legkedveltebb idézetei ugyanazok (csak szövegezésbeli különbségek vannak, az eltérõ bibliafordítások miatt). Egyházi személyek sírján természetesen gyakoribbak a bibliai idézetek, fõként protestánsokén. Viszont többnyire katolikus sírokon jelentek és jelennek meg a Szentírás passzusai latin nyelven.

Végezetül érdemes megemlíteni két, már a második világháború utáni eseményt: az egyházi szertartások betiltását, illetve a különálló zsidó temetõ megszüntetésének kísérletét. Míg a Kerepesi úti temetõt a Rákosi-féle vezetés teljesen fel akarta számolni, addig a Kádár-korszak ideológusai saját céljaikra használták fel a nagy múltú sírkertet. Furcsa, elsõ látásra ökumenikus célokat követõ, valójában a teljes ateizmus jegyében fogant tervek születtek.

1956 májusában a Fõvárosi Tanács a Kerepesi úti temetõt Nemzeti Pantheonná, egyben zárt temetõvé és védett területté nyilvánította, amelyet a határozat szerint emlékparkká kell alakítani. A terv lényege az volt, hogy csak a neves sírok maradhatnak a helyükön, és a továbbiakban csak a politikai, társadalmi, mûvészeti és tudományos élet nagyjait lehet itt eltemetni, tehát új sírhely csak különleges engedéllyel jelölhetõ ki. Döntés született arról, hogy a temetõ falain belül semmiféle egyházi szertartás nem végezhetõ. A Kerepesi úti temetõt hivatalosan ateistává minõsítették (ez 1988-ig érvényben maradt). Természetesen az ateizmus jegyében alakították ki a munkásmozgalmi mauzóleumot és a hozzá tartozó parcellákat is.

A temetõ 1957-ben elkészült rendezési terve szerint a jelentõs síremlékeket a temetõ erre kijelölt részein, az úgynevezett sírmúzeumokban kellett összegyûjteni. A tervezett átalakítás utolsó ütemében a Salgótarjáni úti zsidó temetõt is az új Pantheon részévé kellett volna tenni: teljesen fel akarták számolni, és az ott nyugvó neves halottakat a megtartandó sírok befogadására szolgáló parcellák valamelyikébe áttemetni, a Kerepesi úti temetõbõl származó síremlékek közé. A cél tehát egy vallások feletti, azoktól független állami dísztemetõ megvalósítása volt.

A zsidó temetkezés szegregációjának megszüntetésére a régi sírok esetében végül nem került sor, de egyes új temetéseknél igen: 1959-ben például a vallását hangsúlyozottan megtartó Fejér Lipót matematikust, a zsidó temetõben lezajlott szertartást követõen, a Kerepesi úti temetõ egyik díszparcellájában temették el.

a cikk elejé- re, a címlap- ra,