„Erdélyi Sólon, akinek köszönheti Erdély a’ Leopoldinum Diplomát, és sok egyéb megmaradására tartozó jó dolgokat.”

(Bod Péter)

Bevezetés

Az Erdélyi Fejedelemség az 1640-es években a nyugalom és a béke fellegvára volt. A Portának befizetett évi adó biztosította Erdély belső önállóságát. Földjén évtizedek óta nem járt ellenség és gazdag, számottevő állammá fejlődött. Ereje akkora volt, hogy nyugati nagy országok szövetségében a harmincéves háború időszakában (1618-1648) a Habsburgokkal is szembeszállhatott. Ezekben az években fegyverrel kényszerítette a császár-királyt, hogy a Magyar Királyságban az alkotmányosságot és a vallások szabad gyakorlását biztosítsa a protestánsoknak is. Ebben az önmagában bízó, büszke országban született és nevelkedett Bethlen Miklós (1642-1716), korának legnagyobb erdélyi magyar politikusa.

A 17. század végi Erdély állapota és sorsa szervesen egybefonódott a Bethlen Miklóséval. Élete és munkássága hűen tükrözi a korabeli erdélyi állapotok és viszonyok alakulását. Az ő neveltetése, taníttatása a legjobb volt, amit akkor Erdélyben egy nemes ifjú megkaphatott. Az erdélyi Bethlen nemzetség ezen ágának hagyománya az volt, hogy az ifjakat magasabb műveltségre oktatták. Bethlen Miklóst tanítói és tanárai mind a világi mind a vallási tudományokba bevezették, amelyek szerencsésen ötvöződve döntően meghatározták egész politikai pályáját. A bölcsesség világát és a hitet hozták az elméjébe és állandó önnevelésre, az Erdélyi Fejedelemség hagyományaihoz és a protestáns egyházhoz való töretlen hűségre buzdították és oktatták. A politikai események döntően beleszóltak tanulmányaiba. II. Rákóczi György fejedelem (1642-1660) 1657-es szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata romba döntötte az Erdélyi Fejedelemséget. Török és tatár portyázó hadak dúlták a gazdasági és kulturális szempontból megerősödött országot. A harctérré változott országban menekülniük kellett a kolozsvári iskola diákjainak Bethlen Miklóssal együtt. A könyveket fegyverrel kellett felcserélnie. A hónapokon át tartó bujdosást a peregrinációs út váltotta fel. Hollandiába, a leideni egyetemre ment, ez volt az első útja az erdélyi kálvinista diákságnak. Az ott töltött tanulmányi évben sajátította el a későbbiekben jól kamatoztatott teológiai ismereteket. A teológiai ismereteken túl magába szívta a hatalma teljében lévő Hollandiának protestáns műveltségét is. A hollandiai Leidenben, az angliai Londonban és a németországi Heidelbergben szerzett ismeretek tették Bethlen Miklóst a 17. századi erdélyi protestantizmus legnagyobb alakjává. A hollandiai és a németországi egyetemeken szerzett teológiai felfogását és műveltségét jól ötvözte az erdélyi iskolákban szerzettekkel. A racionalizmus itthon alig hatott eszméi megragadták őt, elgondolkozott Grotius új jogi tanain, de az ateista tanokkal keményen szembeszállt. Bethlen Miklós a magyar reformátorokra emlékeztető hévvel és elszántsággal védte és bizonygatta az erdélyi protestantizmus létjogosultságát és történelmi küldetésének fontosságát.

A peregrinációból és a külföldi utazásokból hazatérő Bethlen Miklóst egy „kicsinyes és áskálódó világ” fogadta. Őt is, mint korábban kiváló tanítóját – Apáczai Csere Jánost – az Erdélyi Fejedelemség felemelése foglalkoztatta. Elképzelésében egy új Erdély jövőképe formálódott meg. Egy olyan Erdélyé, amely politikai, gazdasági és kulturális szempontból erős és virágzó lesz. Az elképzelés megvalósításához két tényezőt tartott szükségesnek. Az egyik a külpolitikai tényező volt: „Bethlen Gábor, a Rákócziak török szövetségben németre támadó hatalmas fejedelemsége képzeletben kezet nyújtott Hollandia és Franciaország szellemének.”[1] A másik pedig a belpolitikai tényező volt: Erdély protestantizmusának megerősítése és fenntartása egy erőskezű protestáns (református) fejedelem személyében és a protestáns egyházak politikai, társadalmi és kulturális téren való befolyásának növelésében. Bethlen Miklósnak néhány évre volt szüksége ahhoz, hogy rádöbbenjen a 17. századi Erdély valóságára, megfogyatkozott, létért küzdő ország belső ellentmondásaira, politikai pártharcaira és politikusainak rövid látására. Rá kellett ébrednie arra, hogy az uralkodó tekintélye, a fejedelemség semmivé lett. A „szegény fejedelem erőtlensége és az uraknak ezzel az erőtlenséggel való visszaélések” ellenére hitt abban, hogy neki küldetése van. Úgy érezte, hogy hivatása, Isten előtti felelőssége nem engedik őt, hogy a nehézségek ellenére meghátráljon. Véleményt nyilvánít, harcba száll féltve őrzött protestáns egyházáért és annak intézményeiért. Az erejét meghaladó feladat teljesítésében az isteni gondviselés és eleve elrendelés tudata vezeti őt élete végéig.

Bethlen Miklós, a protestáns politikus

Gróf Bethlen Miklós jól ismerte a 17. századi Erdélyi Fejedelemség ingatag politikai helyzetét, a 17. századi fejedelemség minden problémáját, mivel édesapja révén „beleszületett” ebbe az erdélyi politikai miliőbe. Gyerekkora óta volt alkalma megismerkedni a politikummal, mint olyannal. Ehhez társult politikusi tehetsége és cselekedeteinek mély biblicitása, amelyet a későbbiekben jól kamatoztatott a 17. század végi Erdélyi Fejedelemség javára. Az általa alapított bethlenszentmiklósi református egyházközségbe befogadta a királyi Magyarországról elüldözött protestánsokat, és otthont adott nekik.[2] Az 1670. év fordulópont volt a királysági protestánsok számára. I. Lipót császár vérbe fojtotta a Wesselényi-féle összeesküvést (1670) és az általuk kirobbantott felkelést. A felkelés jó ürügyként szolgált a protestantizmus felszámolására. Az otthonukból hitükért elüldözött protestánsok tömegesen indultak el az Erdélyi Fejedelemség irányába.[3] Bethlen Miklós az elején még a fegyveres beavatkozást sürgette, de ez a terv megbukott a török Porta politikai akaratán. A Porta ragaszkodott az 1664-ben kötött vasvári békéhez. Nem kívánt újabb háborút indítani a Habsburg Birodalom ellen. Apafinak nem engedte, hogy hadat indítson a Habsburgok ellen. Bethlen Miklós új stratégiát dolgozott ki. Az általa írt röpiratokkal próbálta felhívni a nyugat-európai protestáns uralkodók figyelmét a Magyarországon történt vallásüldözésekre és kegyetlenkedésekre.[4] Az Erdélyben működő püspököket és professzorokat is felkérte, hogy szintén levelekben forduljanak a nyugat-európai protestáns fejedelmek udvari papjaihoz, a külföldi egyetemek professzoraihoz. Általuk világosítsák fel fejedelmeiket és hassanak rájuk az üldözöttek érdekében. Az 1671-es, 1672-es és 1673-as években három röpiratot írt és küldött ki a protestáns külföld tájékoztatására. A röpiratokban megcáfolta azt a – Habsburg-udvar által terjesztett – álhírt, amely szerint nem vallási meggyőződésükért börtönözték be és végezték ki a Wesselényi-féle összeesküvés vezetőit. Röpirataiban kitér arra, hogy szándékosan történt a protestáns lelkészek, tanítók és tanulók bebörtönzése, valamint a templomok és temetők elvétele.[5] A bujdosók megsegítésére mozgalmat indított édesapjával Bethlen János kancellárral. Saját birtokain mintegy 180 menekült családot helyezett el és biztosította számukra a megélhetést és beilleszkedést. Bethlen Miklós érdeme az, hogy a többi menekült család is otthonra lelt az erdélyi főurak udvaraiban.[6] Nem sokkal ezután lemondott Udvarhelyszék főkapitányságáról és teljes odaadással védelmezte az üldözött királysági protestánsokat. Mivel kardjával nem harcolhatott, ezért tollával próbált politikai visszhangot kelteni Erdélyben és a nyugat-európai protestáns államokban, Angliában és Hollandiában. Az 1677. évben írta meg és nyomtatta ki Apologia Ministrorum Evangelicorum c. munkáját. Ebben a röpiratban feltárta a nagyközönség előtt az ártatlanul elítélt és a gályarabságra hurcolt dunántúli protestáns lelkészek és tanítók sorsát. Kimutatta az üldözések egyedüli okait. Ezek voltak a protestantizmus ellen indított harc, a rekatolizációs törekvések kezdetei. A következő évben elveszítette testi és lelki atyját, támogatóját, Bethlen Jánost. A protestantizmus ügyének megoldása mindinkább az ő vállára nehezedett. E cél érdekében létrehozott mozgalomnak ő lett a vezéregyénisége. Nem is lehetett volna jobb vezére e mozgalomnak abban a korban, amikor az Erdélyi Fejedelemség és egyben a magyar protestantizmus léte veszélyben forgott. Ő volt az előre látó politikus, aki felismerte a nagyhatalmi pozíciók változását és annak negatív kihatását az Erdélyi Fejedelemségre. Az 1683-as Bécs melletti török vereség is őt igazolta. A vereség után az európai hatalmak összefogásával felszabadító háború indult el. Az Oszmán Birodalomnak befolyása egyre csökkent a térségben. Bethlen Miklós tudta, hogy ez utat nyit a rekatolizációs törekvéseknek mind a Magyar Királyságban, mind az Erdélyi Fejedelemségben is. Jól ismerte annak a Habsburg-udvarnak a politikáját, amely vérbe fojtotta a vallásszabadságot és az „alkotmányt” Magyarországon. Politikusi elgondolásában legjobb védekezés a megelőzés. Tudta, hogy az Erdélyi Fejedelemség önmaga nem tudja megvédeni függetlenségét, ezért a diplomáciai utat kell választani. Elgondolása szerint a fejedelemség alkotmányának és vallásszabadságának előzetes biztosításával egyességet kellene kötni Lipót császárral, önként hódolva neki. Így megelőzhető lenne az a veszély, hogy a Habsburg császár a fegyveres beavatkozás útján feltételek nélkül vegye birtokba Erdélyt. A zseniális elgondolás kivitelezését meggátolta az erdélyi országgyűlés. Elvetették azt az egyességet, amelyet Lipót kész lett volna megkötni.[7] Erdély önkéntes meghódolása megérte volna neki a feltételeket, mivel a fejedelemség fontos volt stratégiai szempontból. Lipót jól tudta azt, hogy az Erdélyi Fejedelemséggel a hátában nem biztosított a Habsburg Birodalom biztonsága. 1688. május 9-én bekövetkezett az, amitől Bethlen Miklós tartott. A császári csapatok birtokba vették a fejedelemséget. A feltételeket Lipót diktálta. A Moribunda Transsylvania című röpiratot, évekkel azelőtt jelentette meg. Ebben javasolta, hogy az Erdélyi Fejedelemség önálló maradjon Lipót gyámkodása alatt. Az alkotmány és a vallásszabadság pedig biztosítva legyenek. Az elgondolást az udvarban nagy érdeklődéssel fogadták. Bethlen Miklós személye egy csapásra ismertté vált Bécsben.[8] Az 1690-es évek elején a Balkánon történő politikai fordulat kedvező pillanatot teremtett Erdély politikai és jogi státusának rendezésében. A török visszahódította Belgrádot, Thököly átkelt a Kárpátokon és betört Erdélybe. A zernyesti csata (1690. augusztus 21.), majd Thököly Imre erdélyi fejedelemmé választása (1690. szeptember 15.) pillanatnyi riadalmat keltett a bécsi udvarban. Ezt a politikai űrt használta ki az éppen Bécs városában tartózkodó Bethlen Miklós, akinek – a külföldi államok diplomatáinak segítségével – sikerült rávennie I. Lipót császárt a Diploma Leopoldinum (1690. október 16.) kiadására.[9] A Diploma szabályozta Erdélynek a császárhoz való viszonyát és a protestáns egyházak számára a szabad vallásgyakorlatot, a protestáns templomok, iskolák és parókiák – illetve ezek jövedelmeinek – szabadságát. Megerősíti benne Lipót az adományokat, kiváltságokat, címeket és fenntartja az érvényben lévő törvényeket, törvényhozás és közigazgatás régi formáját. Az újonnan bemutatott Diplomát a fogarasi országgyűlésen (1691. január 31.) elfogadták és a fejedelemség vívmányait a továbbiakban is megtarthatták.[10]

Bethlen Miklós politikusi pályáján egyre több szerephez jutott. A fejedelmi tanács és az országgyűlést helyettesítő deputációnak tagjává választották. Mindkét testületben vezetői szerepet töltött be. I. Lipót császár aranylánccal és a Máramarosi főispánsággal tüntette ki. Az 1691-ben megalakult Erdélyi Főkormányzószéknek Bánffy György lett a gubernátora. Bethlen néhány szavazattal maradt el, így ő lett a főkancellár.[11] Bethlen főkancellári minőségében rendkívül éberen őrködött, hogy az Erdélyi Fejedelemségnek a Diploma Leopoldinumban biztosított jogai csorbát ne szenvedjenek. Különös figyelmet fordított az Erdélyi Fejedelemségben bevett vallások és ezen belül a protestáns vallások (református, szász lutheránus, unitárius) jogainak biztosítására. Vigyázott arra, hogy a bevett vallások közötti egyensúly és jó kapcsolat fennálljon. Meghiusította a bécsi kormánynak azt a politikáját, amely Erdély ügyeibe való beavatkozását tűzte ki célul. Nagyon ügyes politikai játszmát folytatva akadályozta meg a jezsuitáknak Erdélybe való betelepülését, valamint a főkancellár székhelyének Bécsbe való áthelyezését.[12] Bethlen Miklósnak nagy tekintélye és tisztelete volt a bécsi udvarban. 1695-ben – bécsi követsége alkalmával – I. Lipót császár teljesítette az Erdélyi Fejedelemség kéréseit. Grófi rangot kapott politikai munkásságának elismeréseképpen. A császári kegy és az elismerés sem tudta eltántorítani küldetésének céljától. Erélyes fellépésével mindig elérte azt, hogy Bécs tartsa be a Diplomában vállalt kötelezettségeket. Bécs azon szándéka és terve, hogy a magyarországi protestánsokhoz hasonlóan járjanak el az erdélyi protestánsokkal, Bethlennek köszönhetően nem sikerült. Az 1701-ben tartott erdélyi országgyűlés emlékiratba foglalta az őt ért sérelmeket. Az emlékirat megfogalmazója és felterjesztője Bethlen Miklós kancellár volt.[13] Az ő sikeres diplomáciai, taktikai játszmái megakadályozták, hogy a protestánsok üldöztetéseknek legyenek kitéve. Bethlen nemcsak pártfogókat és barátokat szerzett cselekedeteivel, hanem ellenségeket is. Ilyen ádáz ellensége volt Rabutin, a Nagyszebenben szolgáló császári katonai főparancsnok. Arra az alkalomra várt, amikor Bethlent megvádolhatja, és börtönbe zárhatja. Ez akkor következett be, amikor kitört a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc. Bethlen Miklós hűséges maradt Lipóthoz és nem csatlakozott a szabadságharchoz. Politikai tisztánlátása arra ösztönözte, hogy újra a régi diplomáciai, jól bevált eszközökkel szerezzen érvényt a szabadságjogoknak. Mivel Erdély és a Magyar Királyság nem rendelkezett a kornak megfelelő katonai, anyagi, gazdasági háttérrel, csak idő kérdése volt, hogy a szabadságharc mikor bukik el. Bethlen így többet használt hazájának és a protestantizmus ügyének. Bethlen Miklós számolva Erdély különválásával, egy tervezetet készített Columba Noe címmel.[14] Ebben az emlékiratban Erdély védelmét és a béke helyreállítását akarta szolgálni. Azt javasolta, hogy Erdély kapjon református fejedelmet tekintettel arra, hogy a református vallás volt a domináns vallás. A megválasztandó fejedelem I. Lipót császár és a török szultán protektorátusa alatt álljon. Feleséget pedig az uralkodói házból vegyen. A röpirat sajnos nem érte el rendeltetésének célját, mert Rabutin főparancsnok kezébe került, és 1704. június 20-án Bethlen Miklóst felségárulás és a törökkel való titkos egyezkedés címén börtönbe záratta. Rabutin eredeti szándékában Bethlen kivégeztetése állt. A kancellár útjában állt minden politikai törekvésének, ezért látta jónak félreállítani Bethlent. Minden próbálkozása kudarcba fulladt. Bár a főkormányszék bűnösnek ítélte Bethlent, kivégzéséhez nem járult hozzá.[15] A kivégzés helyett négy esztendős szenvedés és fogság várt rá. Szebenből Bécsbe vitték. Itt a „pedicium delegatum” megerősítette a szebeni ítéletet. A miniszteri értekezlet, mint legfelsőbb bíróság felmentette a vád alól. Személyes szabadsága felől úgy döntöttek, hogy lakásán tartózkodhat és szabad kijárást biztosítottak neki, de sohasem térhet vissza Erdélybe.

Bethlen Miklós röpirata az erdélyi protestantizmus védelmében

A balázsfalvi egyezmény (1687) után egyre jobban világosabbá vált az erdélyi politikai elit számára az a tény, hogy a fejedelemség jövője megpecsételődött. Apafi Mihály fejedelem és a tanácsurak Fogarasban rabok a saját országukban. A fejedelemségben immár a Habsburg-udvar katonasága parancsolt. A katonaság kiteleltetésének költségeit pedig Erdély lakosságának kellett megfizetnie. E kilátástalan és tanácstalan állapotok között fogalmazta meg Bethlen Miklós a Moribunda Transsylvania ad pedes augusti imperatoris Leopoldi proiecta („A haldokló Erdély a felséges Lipót császár lábainál”) című röpiratát. E művében Bethlen kéri, hogy Lipót császár adja ki Erdélynek a Diplomát. Az erdélyi rendek azt annak idején tájékozatlanságból, de nem rosszakaratból visszautasították. Bethlen Miklós kérvénnyel fordult a császárhoz. Kérvénye az Erdélyi Fejedelemség jövőbeni politikai koncepcióját tartalmazta. Koncepciójában a császárnak orvosolnia kellene a kormányzat bajait és az erdélyi fejedelem jogkörét meghagyva, engednie kellene, hogy a felterjesztett Diploma alapján Erdély a császári hatalom protektorátusa alatt saját törvényei szerint és a vallásszabadság fenntartásával működjön a jövőben.[16]

A bécsi udvarhoz felterjesztett iratának nem lett meg az a hatása, amelyet várt tőle. Bécsnek geopolitikai, hatalmi pozíciói nem követelték meg azt, hogy garantálják az Erdélyi Fejedelemség alkotmányát. A Muribunda Transsylvania-nak volt azonban más pozitív hatása: megalapozta Bethlen Miklós tekintélyét a bécsi udvarban. Az Udvar felfigyelt Bethlen személyére. Felismerték személyében a kiváló politikust, akivel érdemes tárgyalni. A következő hatást a két erdélyi politikus Bethlen és Teleki Mihály közeledését segítette elő. A harmadik és egyben legnagyobb hatása a műnek abban rejlett, hogy Caraffa katonai parancsnok a műben megfogalmazottak értelmében dolgozta ki Erdély szervezéséről szóló tervezetét. A Muribunda Transylvania emlékiratban Bethlen oly meggyőzően fejtegette azt, hogy Erdély csak a saját törvényei és államszerkezete megtartásával békéltethető meg. Az Udvar célja az volt, hogy az erdélyi fejedelem és a rendek formális hűségnyilatkozatban biztosítsák az Udvart lojalitásukról. Caraffa tábornok megpróbált érvényt szerezni a bécsi udvar politikájának. A feladata az volt, hogy az egyoldalú hűségnyilatkozatot megszerezze, anélkül, hogy bármily engedményt biztosítsanak az erdélyi alkotmány megtartását illetően. Caraffa 1688 februárjában érkezett meg Szebenbe és kemény kézzel fogott hozzá a feladat elvégzéséhez. A fejedelmi szállást lefoglalta majd üzenetet küldött Apafinak, hogy a névszerint kijelölt főurakat küldje be hozzá Szebenbe. Teleki Mihály és a többi erdélyi főúr mind a hűségnyilatkozat elfogadására szavazott. Egyedül Bethlen Miklós szólt ellene és helytelenítette a hűségnyilatkozat elfogadását. Erdély újra visszatért a Magyar Királysághoz. A Diploma Habsburg részről történő elfogadása még váratott magára.

Bethlen Miklós és a Diploma Leopoldinum valláspolitikai jelentősége

Teleki Mihálynak a zernyesti csatában (1690) történő halála után Bethlen Miklós számára megnyílt a politikai síkon való kibontakozás lehetősége. Erdély politikai elitjének figyelme egyre inkább feléje fordult. A fejedelmi tanács – melynek tagja volt – igénybe vette tanácsait. Ő volt a legképzettebb és legtehetségesebb politikus a tanácsban és az egész fejedelemségben. Bár csak egy éve volt tagja a tanácsnak, őt tekintették vezetőjüknek.[17] A közmegbecsülés és tisztelet mellett azonban nagy volt azok tábora is, akik féltették hatalmi bázisukat, amelyet még I. Apafi Mihály fejedelemtől kaptak meg. Az erdélyi viszonyokat tükrözte az a féltékenység és bizalmatlanság, amely vele szemben megnyilvánult. A közállapotokra és az ellenzői mentalitására vet fényt a szigorú Instructio … kezdetű irata, amelyet ő adott ki. A bizalmatlanság bizonyítékául szolgált az a tény, hogy nem őt akarták követként Bécsbe küldeni. Erélyes fellépése és saját ajánlása után bízták meg – komoly feltételekkel – a bécsi követjárással. Bethlen Miklós 1690. augusztus 31-én indult Kolozsvárról és egy hetes utazás után, szeptember 8-án érkezett meg Bécsbe. Bethlen bécsi követségét a Sudores et cruces című emlékiratában[18] illetve az Önéletírásban örökíti meg. Visszaemlékezéseiben elmondja, hogy milyen módon segítettek a tárgyalásokon az angol, porosz és más protestáns diplomaták. Különösen Kinsky kancellár tanúsított nagy megértést és segítőkészséget az erdélyi ügy iránt. Beadványokkal, tervezetekkel próbált segíteni és nyomást gyakorolni az Udvarra. A követség sikere még sem ennek köszönhető, hanem inkább Bethlen Miklós politikusi tehetségének és tekintélyének. A teljes sikert azonban Thököly Imre kalandos hadjáratai, pillanatnyi sikerei és a török újabb sikeres hódításai hozták meg. A zernyesti csatavesztés után Bethlennek sikerült elfogadtatnia azt a felterjesztését, amely szerint Erdélyt csak úgy tarthatják meg a törökkel szemben, ha Bécs biztosítja alkotmányát és a három nemzet autonómiáját. Az Udvar belátta azt, hogy egy leigázott Erdély katonai erőket kötne le és vonna el az oszmán-Habsburg hadszíntérről. A törökkel szemben csak egy pacifikált Erdéllyel veheti fel a harcot. Bethlen így ír erről az eseményről: „A diplomát megadák s engem a császár nevével, a vajdasággal holtig és úri, grófi titulussal, jószágokkal megkínálnak, de én reversálisomra nézve megvetém. […] A császár ajándékoza 200 aranyat, nyomó láncot, melyen a maga képe.”[19] A bécsi udvar sietett kiadni és jóváhagyni a Diplomát, amelyet magáról a császárról neveztek el Diploma Leopoldinum-nak. Október 8-án a török visszafoglalta Belgrádot. A nagy riadalmat keltett hírre október 16-án kiállították a Diplomát és átadták Bethlennek. A Diploma Leopoldinum[20] eredeti formája megfelelt Bethlen tervezetének és elgondolásának Erdély jövőjét és státuszát illetően. A császár által kiadott diplomának a tartalma azonban lényeges különbségekkel jelent meg. Ez a diploma messze mögötte marad azoknak a kívánságoknak, amelyeket a rendek fogalmaztak meg és terjesztettek fel Bécsbe. Ilyen lényeges különbség volt: 1. Az ifjabb Apafi Mihály fejedelmi megerősítését kerülték meg Bécsben kiskorúságára hivatkozva. 2. Nem fogadták el Bethlennek azt a propozícióját sem, hogy a diplomát a protestáns hatalmak garantálják. 3. Kevésbé jelentős vagy inkább stiláris módosítást is tettek. Bethlen Miklós azt javasolta, hogy a 12 tagú tanácsban „legfeljebb” 3 katolikus legyen, a császáriak e helyett a „legalább” kifejezéssel éltek. A Diploma Erdély számára, különösen a protestáns egyházak számára volt történelmi jelentőségű jogi dokumentum. Ez a Diploma fenntartotta Erdély alkotmányát és több mint 150 éven át ez volt annak jogi alapja.

Cserei Mihály (1668-1756) erdélyi krónikaíró sorai korhű képet rajzolnak a korabeli eseményről és a Diploma jelentőségéről: „Bizony gyönyörűséges diploma vala s nagy boldogságban és békességben élhettünk volna mellette, de a három natiok között sok controversia, a négy religiok között való sok competentia szolgáltata alkalmatosságot annak a szent diplomának eversiojára. Addig kezdék, ki egy, ki másfelé húzni-vonni, magyarázni, erőszakkal tekerni, addig küldözének egymás ellen követeket a császár udvarában s magok kívánák, sollicitállák, hogy a diplomát a császár némely részében változtassa meg, magok járák, hogy Apafi Mihály fejedelem ne legyen: ám ki is csinálák szegényt a fejedelemségből, a diplomát kifordíták s magunk s magunk lőnk okai a magunk veszedelmének.”[21] A bécsi követjárás idején megváltoztak az erdélyi politikai hatalmi viszonyok. Bádeni Lajos herceg kiűzte Thököly Imre seregét Erdélyből. Veteráni tábornok visszaverte Thököly betörési kísérleteit. A zavaros időszak után Fogarason végre összeült – 1691 januárjában – az erdélyi országgyűlés megtárgyalni a kiadott Diplomát. Az országgyűlés véleménye megoszlott a Diplomával kapcsolatosan. Az egyik rész a Diplomát csak azzal a feltétellel akarta elfogadni, ha a bécsi udvar II. Apafi Mihályt (1681-1713) megerősíti a fejedelemségben. A másik csoport azt javasolta, hogy a Diplomát utasítsák vissza és kérjék csupán az Apafi megerősítését, egy harmadik kis csoport azt tanácsolta, hogy Apafi megerősítéséig ne gubernátor, hanem a tanács kormányozzon. A rendek a Bécsből leküldött Diploma Leopoldinum hitlevelet 1691. január 18-án elfogadták, és a hűségesküt letették I. Lipótnak.[22]

Az új erdélyi kormányzat (1691-1696)

I. Lipót (1657-1705) Diplomájának elfogadása az 1691. januári országgyűlésen lezár és egyben megnyit egy korszakot. Erdély új európai beilleszkedésének hosszú, 1685-től tartó előkészítő szakasza – amelynek során a fejedelemség politikai vezetőrétege tárgyalásokkal és szerződésekkel próbálta megőrizni közjogi státuszát a négy bevett vallás rendszerével együtt – ezzel véget ért. A megfelelő történelmi pillanatban Bethlen Miklós bécsi tárgyalásai eredményeképpen létrejött Diploma Leopoldinum első változatában kompromisszumos megoldás volt. Ez a Diploma lehetőséget biztosított Erdély korábbi jogrendjének a fenntartására.[23] Az előkészítő időszakaszt egy új korszak követi: a rekatolizációs törekvések és a Habsburg uralom elleni politikai küzdelem ideje. Az erdélyi protestantizmus politikai elitjének célja az volt, hogy az új integrációban elkerüljék a Királyi Magyarország protestáns egyházainak keserű sorsát. Az erdélyi politikai elit számára, legfőképpen Bethlen Miklósban elevenen éltek még az 1671-1681 közötti „gyászévtized” tanulságai. E végett Bethlen Miklós már az 1690 őszi bécsi tárgyalások alkalmával a négy bevett felekezet jogaira vonatkozó cikkely mellé egyúttal a kolozsvári és gyulafehérvári katolikus templomok újjáépítését is javasolta a Diploma első változatának szövegébe.[24] Az országgyűlés azzal honorálta meg Bethlen óriási politikai erőfeszítéseit, hogy ellene fordult. Bethlen lemondott a gubernátorság betöltésének jogáról és a saját sorsát a rendek kezébe tette. 1691 januárjától a Diploma Leopoldinum szerint a fejedelmi tanács korábban betöltött politikai és kormányzati szerepét Erdély legfelsőbb helyi kormányszerve, a Gubernium vette át. A rendek a politikai téren járatlan, tehetségtelen Bánffy Györgyöt választották meg Erdély gubernátorává. Bethlen Miklós hat szavazattal kapott kevesebbet. Ő a kancellári széket kapta meg. Bethlen Gergely lett az erdélyi hadak főgenerálisa, Haller János pedig a kincstartói tisztséget kapta meg. A négy főtisztségbe három református és egy katolikus vallású főúr került. Protestáns többségű lett a guberniumi tanácsosok köre is. A régiek mellé választott négy új tanácsos közül Keresztesi Sámuel református, Gyulaffi László és Gyerőffi György katolikus, Tholdalagi János unitárius voltak. Bécsbe követséget küldtek – mellőzve Bethlen Miklóst – azzal a tervvel, hogy az elfogadott Diplomát néhány pontban módosítsák és sürgessék az ifjú Apafi Mihály fejedelemségének megerősítését. A felküldött követség nem ért el eredményeket. Az egyetlen, amit elértek az 1691. december 31-én kézhez kapott Diploma volt.[25] A Diploma Leopoldinum második, ünnepélyes formájú változata 1691 decemberében – a Bethlen Gergely vezette követség bécsi tárgyalásai után – került kiadásra. A második kiadott Diploma szövege előnytelenebb a korábbi erdélyi jogrendszer fenntartása szempontjából. A Diploma 3. cikkelyének kiegészítésében az áll, hogy a rendek vallásügyi viszálya esetén, abban az esetben, ha nem születne megegyezés, a felek meghallgatása után a magyar király dönt.[26]

Az új kormány beiktatása után újra bizonyította politikai tisztánlátását, amelynek köszönhetően a bécsi udvar szándékát akadályozta meg és leplezte le. A bécsi udvar terve az volt, hogy a Főkancelláriai Hivatal a császári városban székeljen és a hivatal az Erdélyben székelő alkancellár által legyen képviselve. Bethlen félelme nem volt indokolatlan. A császári udvar rejtett szándéka az volt, hogy a fejedelemségből még megmaradt intézmények, tisztségek életterének, mozgásterének korlátozásával és szigorú ellenőrzésével fokozatosan fojtsa meg azokat. A bécsi politikai, hatalmi körök karöltve a katolikus egyház vezetőivel, az erdélyi protestáns egyházak tartópilléreit: a fejedelemség világi fórumait és protestáns egyházait próbálta meg „katolizálni” és meggyengíteni. A fejedelemi tisztnek, mint jogi statusnak megszüntetésével, majd a fejedelemség főtisztség-viselői vallási színezetének megváltoztatásával indították meg a rekatolizációs törekvéseket. Bethlen helyesen ítélt. Bécsnek az ő felrendelésével az volt a célja, hogy „az egész igazgatásnak ereje oda vonódjék” és jól ellenőrizhetővé váljon a bécsi udvar számára. Az ő politikai, államférfiúi nagysága mégsem ez volt csupán. Ő kész volt lemondani kancellári tisztségéről, és a saját egyéni érvényesüléséről, ha az Erdélyi Fejedelemség intézményei és a protestáns egyházi érdekek úgy kívánták: „Ezen időben kívánta a császár, hogy én főcancelláriusi hivatalomat kövessem Bécsben és lakjam ott szüntelen, Erdélyben pedig lakjék a vicecancellarius etc. Én mondám a tanácsban: ha én csak magamat nézném, ezt két kézzel venném, mert ez mind hasznos, becsületes és nyugalmas lenne nékem, de kegyelmeteknek guberniumul és országul nem lészen jó, mert az egész igazgatásnak és törvénynek ereje oda vonódik és a gubernium apránként árnyékká válik.”[27]

Bethlen Miklós szerepe a felekezetközi tárgyalásokon és bécsi követjárásokon

Az 1692. évben zajló országgyűlések alkalmával többször is folytak felekezetközi tárgyalások a katolikusok protestáns részről túlzónak tartott követeléseiről.[28] A katolikusok az erdélyi római katolikus püspökség visszaállítását, templomokat, valamint az Erdélyből kitiltott szerzetesrendek visszatérését követelték.[29] A tárgyalásokon a protestáns rendeket Bethlen Elek és Keresztesi Sámuel guberniumi tanácsosok és Alvinczi Péter ítélőmester képviselte. A márciusban megkötött szerződés szövegét Bethlen Miklós és Kemény János fogalmazták meg. A szerződésben foglaltak szerint a katolikusok is elfogadták a püspökség vikáriussal való betöltését, s a szerzetesrendek (jezsuiták) bejövetele ügyében mind a protestáns mind a katolikus fél fenntartotta álláspontját. A Kolozsvárott kiéleződött templom-kérdés kapcsán pedig a protestáns rendek Bethlen Miklós kancellár tanácsára felajánlották az óvári – egykori domonkos – templomot és a kolozsmonostori uradalom átadását. A szerződés aláírása után a katolikusok nem tartották be a megállapodást és így a tárgyalások megakadtak.[30] Az eredmény nélküli ügyeket az uralkodó elé kellett terjeszteni. Az ügy felterjesztésére és megtárgyalására Alvintzi Péter bécsi követjárása alkalmával került sor. Az Erdélyi Gubernium protestáns álláspontú emlékirattal folytatta a bécsi tárgyalásokat. E követjárás alkalmával született meg a vallásügyi pótdiploma, amelyet 1693. április 9-én bocsátották ki. Ezt követte az Alvincziana Resolutio c. vallásügyi diploma rendelkezése, 1693. május 14-én. A pótdiploma annak a ténynek józan mérlegelésével, hogy Erdély rendjeinek és vezető elitjének nagy többsége protestáns, lényegében a protestánsok javára dönt.[31] A pótdiploma jóváhagyja az óvári templom, a mellette levő unitárius kollégium és a gyulafehérvári Báthory-templom átadását a katolikusoknak, elfogadja a kolozsmonostori uradalom visszaváltását a katolikusok számára, az erdélyi püspöki széknek pedig apostoli vikáriussal való betöltését irányozza elő. A protestáns fél megtartotta az országos érdemi pozícióit. A megtartásukért azonban némi engedményt kellett tennie a katolikus fél számára. Az 1697. évvel kezdődően újabb ellenreformációs politikai hullám érte el Erdélyt.[32] A cél ekkor már a katolikus püspökség teljes jogú helyreállítása volt. Ez azonban a protestáns többségű rendek erős ellenállásán megbukott.

Az erdélyi rekatolizációs politikának másik iránya, az oláh (román) vallási unió a többi protestáns rendek mellett külön is érintette az erdélyi reformátusokat. A Habsburg-udvar erdélyi hatalmának növelése érdekében a katolikus egyház terjedését támogatta. Ennek egyik járható útja az ortodox román egyházzal való unió volt. A 17. század végi Erdélyben a református egyház felelősséget hordozott a református püspök fennhatóságát elismert román papok iránt. A katolikus kivételezettség csökkentésének szándéka mellett ennek is tulajdonítható, hogy 1698. áprilisában Bécsbe utaztak Bánffy György gubernátor és Bethlen Miklós kancellár. A bécsi tárgyalások alkalmával sikerült nekik elfogadtatniuk a Ministerialkonferenz in rebus Transilvanicis-szel azt az alapelvet, hogy az ortodox papok bármely bevett vallással egyesülhetnek. Az addig megtűrt ortodox vallás papjai az egyesülés után elnyerik az illető vallás lelkészi karának jogállását („recepta religio”). 1699 májusában a Gubernium vette védelmébe az egyesülési célú kényszerítéseket sérelmező Hátszegvidéki román református papokat, majd 1700. november 28-án a Bánffy György elnökletével ülésező Református Főkonzisztórium állított ki oltalomlevelet a számukra.[33] A protestáns többségű Gubernium és országgyűlés 1699 szeptemberében törvénybe iktatva igyekezett rendezni az unió ügyeit. Ez a szándék törvénytervezeten túl nem ért el eredményeket. Az 1701. március 19-én kiadott második vallási uniós diploma sem ért el fontosabb eredményeket az uniós törekvések ellen. A szabályzatokat megszigorították: csak a katolikus egyházzal egyesülhettek az ortodoxok, a protestáns egyházak csak védelmet biztosíthattak a számukra. Az unióellenes akciók miatt börtönbe vetett és onnan megszökött Czirka János ortodox papot 1700 őszén egy hátszegvidéki román eklézsiába menekítette a Főkonzisztórium.[34] Ami a vezetőtisztségek (Gubernium, törvényhatóságok) felekezetenkénti megoszlását illeti, tárgyalt időszakunkban a katolikusok lassú előretörése tapasztalható. Az erdélyi politikai pályán jelentős karriert befutott katolikus Apor István főúr volt. 1693-tól guberniumi tanácsos, három év múlva kincstartó, 1703-ban pedig Erdély főgenerálisa lett. A katolikusok előretörése a politikai életben szemmel láthatóan erősödik. Ezt a folyamatot a rendek és a királyi tábla elnöke tisztségének személyi változásaiban mutathatjuk ki: Székely László még Apafi Mihály fejedelem idején kapta a megbízatást. Halála után (1692) a református Bethlen Elek vette át e tisztséget. Az ugyancsak protestáns Keresztesi Sámuelt jelölte az országgyűlés a tisztség megüresedése után. Az uralkodó nem erősítette meg őt tisztségében, így hosszas viták után 1699-ben a katolikus Haller Istvánt választották meg. Ugyancsak erre utal a két határév összehasonlítása: 1691-ben a négy főtisztből három református és csak a legalacsonyabb rangú kincstartó katolikus, 1703-ban a gubernátor és a kancellár református, az ország generálisa és a rendek elnöke katolikus. Ezt ellensúlyozta Bethlen Miklós és Bánffy György együttes közéleti tekintélye. Az erdélyi politikai és egyben vallási befolyásuk lényegesen nagyobb, mint Apor Istváné és Haller Istváné. Bethlen Miklós fáradhatatlan munkásságának köszönhetően a Gubernium és az országgyűlés protestáns többségén belül a reformátusok számbeli fölénye mindvégig megmaradt.[35]

Összegzésképpen megállapítható az a tény, hogy az erdélyi Habsburg-berendezkedés első időszakában (1685-1703) a protestáns egyház világi jeles képviselői (pl. Bethlen Miklós) – a katolikus térnyerés ellenére – meg tudták őrizni azokat a politikai-közigazgatási pozíciókat, amelyeket betöltve hatékonyan munkálkodhattak a 17-18. századi erdélyi protestantizmus érdekeinek védelmében.

Bethlen Miklós Columba Noe[36] című röpirata az erdélyi protestantizmus védelmében

Tizenkét esztendő telt el azóta, hogy Bethlen Miklós kieszközölte a Diploma Leopoldinum-ot, mely ünnepélyes formában ígérte Erdély alkotmányának és szabadságának tiszteletben tartását. Tizenkét éve volt már annak, hogy a Habsburg hatalom létre hozta erdélyi kormányszéket – a Guberniumot – s azon belül pedig a kancellárságot. E tisztet foglalta el Bethlen Miklós, aki már 1687-ben kiadta a Moribunda Transsylvania-t, amelyben meggyőzően hirdette Erdély és a Habsburg-ház szövetkezésének előnyeit. Mindaz, a mit a Diploma Leopoldinum garantált Erdély státuszára nézve, megváltozott az eltelt tizenkét év alatt. Rabutin és a hozzá hasonlók a bécsi udvarban lábbal tiportak minden alkotmányos keretet. Erdély alkotmánya romokban hevert. Az ifjú Apafi Mihály fejedelem fogoly volt Bécsben. Az Erdélyi Guberniumot minden hatalom és jog gyakorlásától megfosztották. Rabutin generálissal a guberniumnak lehetetlen volt őszintén együttműködnie, mert nem helyeselhették balfogásait és erőszakoskodásait. Egységes álláspont kifejtésére sem kerülhetett sor, mert a guberniumi tagok között is akadt olyan, aki titokban értesítette Rabutin osztrák generálist minden megbeszélésről. A fejedelemség három politikai nemzete – a magyar, a székely és a szász natio – polgárháborús állapotok között volt. Az országot pedig portyázó hadak dúlták és fosztogatták. A Gubernium tagjai megosztottak voltak minden kérdésben, a fondorkodás, irigykedés és gyűlölködés a politikai élet részeivé váltak. A szultánt a karlócai béke (1699) kötelezte a béke fenntartására. A császár hadait lekötötte a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) kitörése. A teljesen kilátástalan erdélyi helyzetben a puszta élet megoltalmazására maradt csak valami kevés esély. Ebben a végső elkeseredésben 1704-ben írta meg Bethlen Miklós kancellár a Columba Noe latin nyelvű munkáját, amit álnév alatt, I. Lipót császárnak ajánlva Hágában akart kinyomtatni. Bethlen a mű megírásának okairól értesíti az olvasót és mindazokat, akiknek e művet szánta: „Az haza és proxime [közelebbről] Enyed romlása, kit bizony, mint egy gyermeket, úgy megsirattam, indíta a Noé galambja írására. Isten előtt állok, s írom, jómra-e, gonoszomra-e? Isten titkában vagyon. Csak nem nyugodhattam sem nappal sem éjjel, míg el nem készítem. Én Istenem szánj meg s minthogy Te mindent tudsz, te szabd én reám, mert én azzal nem merek dicsekedni, hanem te szabd én reám ingyen való kegyelmedből.”[37]

A Columba Noe álnéven megjelentetett röpirat, Bethlen Miklós erdélyi kancellár politikai koncepciója Erdélynek a Habsburg-birodalmon belüli státuszát illetően. A rövid történelmi bevezetőben a mohácsi vész (1526) utáni időket mutatja be egészen a karlócai békéig bezáróan (1699). A röpirat programot tartalmaz, amely mintegy 18 pontban taglalja a kancellár elképzelését (koncepcióját). Bethlen elképzelése szerint „Választassék ő felsége által erdélyi fejedelemnek és Magyarország részeinek, melyet tudniillik régenten a felséges ausztriai ház Bocskainak és Bethlen Gábornak engedett volt, egy ifjú és ilyen szerencsére méltó nagy német házból született, reformata valláson lévő fejedelem, aki vegye magának feleségül egyiket a felséges erczherczeg kisasszonyok közül és az említett országot vagy herczegséget vegye jegyruhául az erczherczeg kisasszonnyal együtt és tartsa a fiúágon örökösévé.”[38] A választott erdélyi fejedelem bizonyos „külpolitikai feltételek” között uralkodhatott volna. A Portának és az Udvarnak adófizetője lenne, akikkel jó viszonyt tartana fenn. A jó viszonyt fontosnak tartotta Bethlen, mivel jól tudta, hogy a kis Erdélyi Fejedelemség viszonylagos függetlenségének fenntartása egyedül csak így lehetséges. A fejedelemnek mindkét udvarnál lenne követsége, képviselete majd a politikai koncepció 5. pontjában a kancellár rátér az Erdélyi Fejedelemség belső ügyeire: „Belső állapotja, mely a népre nézendő úgymint vallások, törvények, privilégiumok, szabadságok, végezetre, minden ecclesiai és külső dolgok maradjanak azon állapotban, melyben voltak Bethlen Gábor alatt a lelkiismeretnek teljes szabadságában, az Erdélyben és Partiumban bevett négy recepta religiok iránt. A mi penig a király birodalma alatt Maradandó Magyarországot illeti, legyen a fejedelem, maga Bécsben küldendő residensi által a Magyarországban levő protestánsoknak patrónusa, szószólója a több, Bécsben resideálni szokott protestáns fejedelmek követivel és residensivel együtt. Az ilyen fejedelemségnek jussának megtartására kötelezzék hittel és királyi palotával magokat a császár és magyar király mind most és azoknak successoraik is, valamikor ilyen fejedelmek inauguráltatnak, erre vigyázó közbírák legyenek az angliai, svécziai, dániai s prussziai királyok, az impérium státusi, a hollandusok s helvétusok.”[39]

Bethlen Miklós kancellár 1704-ben Erdély államiságát nem a belső viszonyok változtatásával, hanem külpolitikai helyzetét újragondolva látta visszanyerhetőnek. Nem állt mögötte politikai párt. Sem fegyveres erővel, sem társadalmi bázissal, sem a gyakorlati cselekvőképesség bármily kis lehetőségével nem rendelkezett. Műve elméleti tartalmával viszont jelentős alkotás. Az előbb említett címével is kifejezi azt a tényt, hogy az erdélyi állam helyzetét az új európai viszonyok összefüggésében próbálja újrafogalmazni. Ő úgy látja, hogy Erdély belső kormányzatát is az országnak az európai hatalmi viszonyok között betöltött helyzetére építve lehet megnyugtatóan elrendezni.[40] Érdekes dolognak vélhető az, hogy Erdélyt az európai hatalmi egyensúly tényezőjének látja. Bethlen elgondolása szerint idegen protestáns fejedelem személye fűzné szorosra Erdély viszonyát Nyugat-Európa olyan országaival, mint Anglia, Hollandia és Poroszország. A Habsburg-család dinasztikus igényeit a fejedelemnek a császári családból származó feleséggel elégítenék ki. Az ország belső önkormányzatát viszont a központi hatalom kizárólagosan erdélyiekből álló tanácsa biztosítaná. Az országgyűlést, mint a belső ellentétek forrását eltörölné. Bethlen politikai koncepciója érthetőbbé tételének érdekében a 16. században keletkezett Heidelbergi Káté mintájára kérdés-felelet formában tárja a címzettek elé. Az 5. kérdésben kifejti a protestáns (református) fejedelem megválasztásának szükségességét: „Miért legyen református? Felelet: 1. Mert a nép, akinek előttejáró leszen, nagyobb részint azon vallású, vagy lutheránus és oláh. Erdélyországának száz esztendőtől fogva mindenkor református fejedelme vala, láss erről a 10. punctumban. 3. A református fejedelem alatt katholikusoknak Erdélyben securitások, becsületek és minden szerencséjek épen megvolt s meg is leszen, melyet a más, melyet a más két vallások és az harmadik, az oláh, katholikus fejedelem alatt magoknak nem igérhetnek. 4. Hanemha ez Erdélyben így leszen, másként Magyarországban a reformátusoknak és lutheránusoknak minemű securitások lehet? 5. Az egész Európában levő protestánsoknak kell itt complacealni. 6. A török is és az egész napkeleti görög ecclesia, legközelebb pedig a moldvai és havasalföldi fejedelmek, ha megkérdik is őket, ezt inkább akarják. 7. Mert különben soha a religiók iránt való hadakozások és zürzavarasok és zürzavarok el nem kerültethetnének.”[41]

Bethlen Miklós külpolitikai koncepciója az erdélyi protestantizmussal kapcsolatosan

Alapelve az volt, hogy Erdély és Magyarország sohasem egyesülhet sem török, sem német, sem magyar főség alatt. Erdélynek mereven el kell zárkóznia Magyarországtól. Az elzárkózás és idegenkedés oka az volt, hogy a Magyarországon uralkodó barokk műveltség vallási türelmetlenségével szemben Bethlen szinte féltette a „lelkiismereti és szólásszabadságot” azaz a protestáns vallást. A nyugati protestáns államoktól távol és elszigetelten fennálló protestáns Erdély egyedül csak a protestáns hatalmak támogatására számíthatott. A vallás és a belső önállóság fenntartásának érdekében fontos volt a protestáns államokkal való kapcsolattartás. A 17. századi történelmi előzmények – a harmincéves háború (1618-1648) és a protestáns gályarab-prédikátorok Nápolyban történő kiszabadítása (1676) – mind azt bizonyították, hogy a Habsburg-hatalom árnyékában szükséges a holland és angol nemzetközi garancia az Erdélyi Fejedelemség államiságának megtartása érdekében. A református vallású német uralkodók pedig biztosítják az eddig is önállóan fejlődött erdélyi kultúra további zavartalan életét.

Cserei Mihály történetíró (1668-1756) örökítette meg Bethlen cselekedetét és annak következményeit. Ő itt negatív véleményt formált a kancellár tettéről, azonban felbecsülhetelenül értékes információval szolgált Bethlen Miklós életének ezen időszakáról. Más perspektívából vetít fényt Bethlennek az erdélyi protestantizmusért és az Erdélyi Fejedelemség államiságának megtartása érdekében hozott áldozatára. Mindez azonban gazdagítja, színesebbé teszi a Bethlenről és a protestantizmushoz való viszonyáról alkotott képet: „A szegény Bethlen Miklós is megesék Szebenben. Amint örökké hallottam, senki nem elég okos magának, és a bölcs ember, mikor megbotlik, mindenkor nagyobbat esik, mint az együgyű. Szintén úgy jára ő is, noha Erdélyben senki ésszel, elmével vele nem ér, és a római császár első miniszterei között is tekintetben lehetett volna az ő nagy bölcseségéért: nagy boloncságot cselekedék, egy projectumot íra, hogy Erdélyben minemű directió állíttassék, az Austriai házból legyen ugyan az erdélyi fejedelemnek felesége, de a töröknek is adózzék. Több olyan haszontalanságok vadnak írásában, melyet egy csekély elméjű ember is könnyen megcsúfolhatna. Azt a projectumot titkon egy Pano Stepan nevű nála ismeretes görögnek adta vala kezében (mivel akkor Magyarországban tracta vala a német császárok és a magyarok között, az angliai és hollandiai követek, is mint mediatorok lejöttenek vala Nagy-Szombatban a tractára) ki akkor Bécsben akar vala menni, hogy az ángliai oratoroknak praesentálja. A görög Rabutinnak felviszi, s megmondja, hogy tőle Bethlen Miklós küldeni akarja tractára. Rabutin megolvastatván és megharaguván, Bethlen Miklóst arrestáltatja s megparancsolja a Guberniumnak, hogy törvényt tegyenek rája. Régen vala nehézség Bethlen Miklósra a generáltól azért, mert ő egyedül jó tudván egész Európában, úgy a császár udvarában levő politicát is, nem akar vala hizelkedni úgy sem a generálnak, sem a több német officéreknek, mint a több magyar, kik csaknem Isten gyanánt imádják vala őket, és egy rossz kornétásnak is Illustrissimus titulust adnak vala. A gubernátor is nem szerette, mert sok rossz dologról sokszor a gubernátort megintette, s mivel a gubernátor cape-rape ember vala, Bethlen Miklós sok afféle dolgaiban akadályt csinált. Apor István halálos ellensége vala, úgy a többi pápista urak is, sőt a maga religioján valók sem voltak benne contentusok vele, azért a maga felfuvalcságáért. Így könnyen conspirálának ellene, és minyájan akarák veszedelmét…. Meg is sententiázák, s Rabutin azon vala, hogy meg is ölesse, de Bethlen Miklós causáját apellálá a császár eleiben, s felvivék azután magát is Bécsben, s azolta oda vagyon, nem hiszem, hogy többször onnan lebocsássák.”[42] Cserei Mihály történetírói emlékezésében nyilvánvalóvá válik, hogy Bethlen Miklós kancellár árulás áldozata lett. Ez okozta politikai karrierjének bukását is.[43] A Columba Noe soha sem jutott el a protestáns külhatalmak bécsi követeihez, akiknek eredetileg címezte. Ha e munka el is jutott volna a címzettekhez, akkor is legfeljebb Bethlen Miklóst vették volna oltalmukba. Valószínű az is, hogy az erdélyi protestantizmus érdekében kevés eredményt ért volna el. Az események folyamatára nem lett volna hatással.[44] A Columba Noe-ban megfogalmazott tervezet megvalósítható lehetett volna egy rendezett, békés, gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok között működő Erdélyi Fejedelemségben. Egy olyan Erdélyben, amelyet nem gyengített volna le II. Rákóczi György (1642-1657) erdélyi fejedelem 1657-es szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata, és amelyet nem osztott volna meg egy erős társadalmi, politikai oligarchizmus. A társadalmilag és politikailag meggyöngült Erdély számára nem maradt más járható út, mint az, amelyet már évekkel azelőtt megfogalmazott Bethlen Miklós kancellár 1687-ben a Muribunda Transsylvania-ban: Az egyre erősödő Habsburg-ház „oltalma” alá helyezkedés 17. századi történetének egyik fényes és egyben tragikus fejezete Bethlen Miklós élete. Ő volt a hanyatló ország utolsó nagyszabású és egyben legjelentősebb történeti alakja. A 17. századi Erdély válságos, nehéz időszakában „hűséges őrállója, vezére és védelmezője volt a kálvinista anyaszentegyháznak és iskoláinak”.[45] Édesapja, Bethlen János kancellár nyomdokain haladt. Az ő szellemi örökségével felvértezve minden erejét, tehetségét latba vetette, hogy hazája, Erdély számára biztosítsa a 17. században elért eredményeket. Ezt sikerült is elérnie nagymértékben, mert az általa megszerzett Diploma Leopoldinum által egymaga képes volt megmenteni a sok véráldozattal szerzett életfeltételeket. Bethlen Miklós kancellár az égiektől gazdagon megáldott egyéniség volt. Kiváltságos észbeli tehetsége és páratlanul álló képzettsége, széles politikai látóköre, társadalmi, gazdasági éles- és előrelátása, mélyen gyökerező vallásossága, nagy nyelvismerete kortársai fölé emelte őt.

Szellemi kiválósága vezérszerepet juttatott számára az erdélyi és a nemzetközi politikai életben, az erdélyi protestantizmusban és a művelődés terén egyaránt. Sok tragikus életsorsot tartogatott számára az élet. Kortársai nem tudták követni szellemének magas szárnyalásait. Nem értették meg előrelátó terveit. Kimagasló egyénisége és szellemiségének zsenialitása arra kényszerítette a hatalmi pozíciót betöltőket, hogy gyanakvással és kellő irigységgel szabaduljanak meg tőle. Bethlen sokrétű egyéniségének fontossága éppen abban rejlik, hogy egész életében nem hatalmi pozíciók után sóvárgott, hanem mindig odaadással és lelkesedéssel szolgálta és munkálta szeretett Erdélye és protestáns vallása boldogulását. Hazája és protestáns vallása (református) legféltettebb ügyeiért kész volt odaszentelni magát és megvédelmezni azokat. Bethlen Miklós életét egyedül járta. Erdély nem méltányolta képzettségét, rátermettségét. Politikájában nem állt mellé. Az ő kiutat kereső, remény és kétségek között vívódó világa mégis közös Erdély és a Magyar Királyság minden magyarjáéval. Szellemisége és gondolatvilága a 17. századi erdélyi társadalmi és politikai állapotok fölé emelte. Küldetését az erdélyi és királysági politikai, társadalmi, kulturális és vallási problémák megoldásában látta. Bethlen Miklós kancellár sikereiben és tragikumaiban ezer vonással tükröződnek a korabeli erdélyi sorsok.

A 17. századi Erdély második felében munkálkodó gróf Bethlen Miklós lelkileg szemben áll a kormányzást átvevő Habsburg-uralommal. Politikájában látszólag kész kompromisszumot kötni az elnyomó hatalommal, amíg országa és vallása nincs veszélyben. Kész meghozni minden áldozatot azok érdekében. Ő az az egyéniség, aki megingathatatlan híve volt saját vallásának és ezzel egyetemben rendíthetetlen őre az önálló Erdélyi Fejedelemség hagyományainak.

Jegyzetek