Vissza a tartalomjegyzékhez

3. évfolyam 1. szám
A. D.
MMII

Balogh Béla: A máramarosszigeti református líceum diáksága, 1682-1851. Szerk.: Szabadi István.
Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár, 2001. (Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani, VIII.) 418 old.
Diáknévsoraink kiadása különösen fontos az úgynevezett „őrhely”, „végvár” iskoláink esetében

Diáknévsoraink kiadása különösen fontos az úgynevezett „őrhely”, „végvár” iskoláink esetében. Csak fokozza az igényt ezen iskolák diáknévsorainak közreadására az, hogy ezen iskoláink legtöbbje a trianoni békediktátum után más országokhoz tartoztak és tartoznak még ma is.

A pozitivista történetírás, beleértve az iskolatörténet-írást is, megkövetelte a kutatott intézmények, intézetek, iskolák történetének egzaktságra törekvő feldolgozását. Iskolatörténeti vonatkozásban ehhez a konkrétumokra, főleg levéltári adatokra épülő iskolatörténet-íráshoz igen jó előtanulmányokként szolgáltak a millennium alkalmából elkészített (Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter ajánlására) iskolatörténetek. Ezek a munkák maguk is sok levéltári adatot hoztak felszínre és nagy hatást gyakoroltak a további iskolatörténeti kutatásokra. Sokrétű hatásuk közül kiemelkedő volt az a felismerés, hogy iskoláinknak fel kell tárniuk, össze kell gyűjteniük, rendszerezniük kell minden, a működésükkel kapcsolatos anyagot, adatot. Köztük a diáknévsorokat is. Pár teljes előfutár (mint például a mi sajátos szempontunkból, tudniillik a máramarosszigeti református líceum története, kapcsolatai feltárása szempontjából) is jelentős munkát, a Thurzó Ferenc-féle „A nagybányai ev. ref. főiskola – Schola Rivulina – története, 1574-1755” című iskolatörténetet (1905) említjük, a hozzákapcsolt diáknévjegyzékkel, a Matrix illustris schola Rivulinae-val. A nagybányai részleges diáknévsor megjelenése után hamarosan színre léptek az első nagy, tudományos igénnyel összeállított diáknévsorok.

A Thurzó-féle nagybányai diáknévsor után megjelent diáknévsorok közül ismét csak a mi sajátos szempontunk szerinti legfontosabbakat említjük. Török István a kolozsvári „ev. ref. collegium” tanulóinak névsorát állította össze és jelentette meg a kollégium 1905/1906. tanévi értesítőjében. A Thury Etele által összeállított „Iskolatörténeti Adattár” második kötetét nagy csend követte. Azt, hogy legnevesebb iskoláink diáknévsorai jó félévszázadig mellőzöttek maradtak, nemcsak a közbe jött első világháború és a forradalmak okozták, mint inkább az, hogy több nagynevű iskolánk a trianoni békét követően a szomszédos országok valamelyikéhez került és az így előállott helyzetben sokkal fontosabb, egzisztenciális kérdések megoldásával voltak elfoglalva, mintsem, hogy diáknévsoraikat összeállítsák és kiadják. Bár meg kell jegyeznünk, hogy ebben a kérdésben éppen a más országokhoz került iskoláinknál diáknévsoraik (és egyéb dokumentumaik) felkutatása terén, döntő változás következett be. Mégpedig azért, mert ezeknek az iskoláknak bizonyítani, mintegy igazolni kellett kimagasló történetiségüket, az iskolák hosszú-hosszú időn át való működését. Rá kívántak mutatni az intézmények meghatározó erejű munkájára, a magyar művelődésben betöltött szerepükön túl az egyetemes nevelés-oktatás, a pedagógia és a pedagógiai gyakorlat helyességének – sok esetben az iskola kétségbe vont létezésének – bizonyítására is. Sajnálatos, hogy ezeknek a munkálatoknak az eredményei nem, vagy csak később kerültek kiadásra.

A várakozást, bizonyos előzmények után Marton János (1931), Gulyás József (1943-1945), majd Román János (1958) törte meg a sárospataki kollégium diáknévsora egyes részeinek kiadásával. Utóbbiról Hörcsik Richárd azt írta, hogy: „Román János közleményeinek történeti értéke messze felülmúlta a korábbiakat… módszerében felhasználta az újabb forráskritika módszereit.” A sárospataki főiskola diáknévsor közleményeinek hosszan elhúzódó, részekre tördelt közreadását éppen a Román Jánost méltató szakember munkája koronázta meg.[1]

Csak napjainkban érkeztünk el oda, hogy – Jakó Zsigmond, Bura László, Tonk Sándor és mások fáradozásainak eredményeként – összeállítsuk és közreadjuk legnevesebb, híres iskoláink diáknévsorait. Jakó Zsigmond – Juhász István: „Nagyenyedi diákok, 1662-1848.” c. összeállítása 1979-ben, Bukarestben, a Kriterion Kiadónál jelent meg. Régi iskoláink diáknévsorai kiadásában dicséretesen nagy szerepet vállalt a szegedi József Attila Tudományegyetem Régi magyar irodalmi tanszéke, Keserű Bálint professzor irányításával. Itt került kiadásra, többek között, a „Fontes Rerum Scholasticarum” sorozat, benne több diáknévsorral: „A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653-1848.” (1994); Bura László: „Szatmári diákok, 1610-1852.” (1994) stb. Az említett, megjelentetett diáknévsorokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nem teljesek. Mindegyikük csak a bizonyos szintet elért tanulóikat vette számba, legtöbbször valamiféle időbeli megkötéssel is. Úgy, ahogy azt például Thury Etele egyik korai munkájánál a címben kifejezetten is láthatjuk.[2] Hozzájuk csatlakozik Balogh Béla nyugalmazott nagybányai levéltáros most közreadott összeállítása.

Egyetlen olvasónak sem kell bizonygatni, hogy egy-egy ilyen diáknévsor közreadása, illetőleg kellő bevezetése, jegyzetelése, a különböző tényezők táblázatokba foglalása, numerikus (és százalékos) bemutatása a kérdéses intézet – jelen esetben a máramarosszigeti református főiskola – diáknévsorának közreadása mit jelent történeti-helytörténeti, pedagógiatörténeti, névtani, vonzáskörzet-vizsgálati, szociológiai stb. szempontból. Egy-egy ilyen diáknévsor publikálása felmérhetetlen értékű forrásanyaghoz, forrásbázishoz juttatja mind a kutatókat, mind az érdeklődőket. A felhasználhatóság sokoldalúsága azáltal nő, hogy az egyes nevekhez hány és miféle ismeretek csatlakoznak. Azzal a kellemetlen helyzettel eleve kell számolni, hogy régi, híres-neves iskoláink korai 16-17. századi történetére vonatkozólag nagy forráshiánnyal küzdünk. Egyrészt mert viszonylag kevés feljegyzést készítettek, másrészt pedig azért, mert ami feljegyzés volt is, nagyrészük (ha nem teljes egészük) elveszett, megsemmisült a századok viharaiban. Voltaképpen csak a 18. Században kezdődött el a forrásanyag növekedése, az adatgazdagság jelentkezése, a rendszeres névfeljegyzés a máramarosszigeti főiskola esetében is. Ezért is oly becsesek a 16. és a 17. Századból származó neveink, névsoraink.

Az efféle munka magas fokú jártasságot, tájékozottságot kíván a kérdéses iskola székhelye, a nevén nevezett város anyagi-, gazdasági-, társadalmi-, művelődési és intézménytörténeti múltjában és jelenében. Jó filológiai készséget is, aminek legegyszerűbb összetevője a kronológia. A diáknévsorok összeállításánál, kiadásánál több fajta kronológiával is találkozhatunk. Bizonyos kronológiai rend mutatkozik meg például a tanulói létszám hullámzását illetően. Aminek kapcsán láthatjuk, hogy mikor mely iskola volt népszerű, keresettebb más iskoláinknál. A tanulói létszám általában hullámzó képet mutat, rendszeresen illetve rendszertelenül hol több, hol kevesebb diákkal találkozunk ugyanazon iskolában. Kérdés, hogy mik lehetnek ezeknek a létszámingadozásoknak az okai. A kronológia kérdései közé tartozik az is, hogy a névsorokból kielemezzük, mely területek, falvak és városok számítottak az iskolák, jelen esetben a máramarosszigeti főiskola tanítványokat küldő törzs-, vagy esetenkénti, alkalmi helyeinek. Arra is kaphatunk választ egy-egy diáknévsorból, hogy a kérdéses iskolának milyen kiterjedt és milyen erős partikuláris kapcsolatai voltak, továbbá hogy időben mettől meddig terjedtek ilyen kapcsolatai. Hiszen jelen esetben is, diáknévsorunk közreadása egy, a partikuláris iskolarendszer életében nagyjelentőségű évszámig, 1851-ig, azaz a partikuláris iskolákat felszámoló Entwurf megjelenéséig tárja elénk a máramarosszigeti diákok neveit.

Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a diáknévsorok nemcsak az időrendiség megállapítása végett fontosak, hanem azért is, mert felvilágosítással szolgálhatnak a diákok származási helyének és az esetleges előképzés-iskolázás helyének megállapítása révén, az anyaiskolák meghatározása, illetőleg a partikuláris kapcsolatok megléte, vagy hiánya, intenzitása vonatkozásában is. A partikulák kérdését azért emeltük ki, mert Balogh Béla is szóvá teszi ezt a kérdést (a debreceni kollégium partikulája-e a máramarosszigeti schola?), de Szabadi István is utal rá, hogy a máramarosszigeti diáknévsor közreadása árnyaltabbá teheti az erre a kérdésre adható választ. Ennél a kérdésnél több dolgot is figyelembe kell venni. Nem minden partikula egyforma, nem lehet a partikuláris viszony meglétét vagy hiányát egyedül azzal a ténnyel magyarázni, hogy a kérdéses iskola (partikula) következetesen, minden esetben, vagy legalább is többször, az állandóbb kapcsolattartás tanújeleként az anyaiskolából hozná rektorait, netán praeceptorait is. Mint ahogy az sem lehet biztos jel, hogy a partikulákban ottani tanulmányaikat bevégzett tanulók közvetlenül az anyaiskolában folytatják-e tanulmányaikat, vagy sem. Az első esetben azzal is kell számolnunk, hogy a partikula nem közvetlenül az anyaiskolából szerezte be rektorait, hanem egy olyan iskolából, amely szintén, csak magasabb szinten, a kérdéses anyaiskola partikulája volt. A másik esetben sokszor előfordult, hogy a partikulát elhagyó diák nem közvetlenül az anyaiskolába ment továbbtanulni, hanem egy esetleg közelebbi, nagyobb partikulába és majd csak másod-, vagy harmad rendben jutott el az anyaiskolába. Való igaz, hogy a debreceni kollégiumnak, mint a máramarosszigeti református főiskolával közvetlen kapcsolatban álló anyaiskolának kevés szerep jutott a máramarosszigeti iskolában, de ez még önmagában koránt sem jelenti azt, hogy a debreceni kollégium ne lehetett volna a közvetett kapcsolatok szövevényes útjain-módjain a az intézménynek nem közvetlen, hanem másod-, vagy harmad-kötődésű partikulája. Nem lehet egyetérteni a debreceni kollégium történetének nagy búvárával, Nagy Sándorral abban, hogy „bár Fináczi szerint Máramarosszigetnek már 1569-ben van iskolája. Van két első rendű tanár (magistri primarii), a rector és a conrector; amaz a teológia elveit, a filozófiát és számtant, emez a poesist és retorikát, a többi iskolát pedig három togatus tanítja, nálunk subscribált első növendéke, 1764-ben Bozóki Dávid – innen azonban a 18. század végéig egyetlen rektort sem visz. Ezért partikulának nem tarthatjuk.”[3] Sajátos, a máramarosszigeti helyzettel sokban rokon a pápai főiskola partikuláris struktúrája. Ahol is az ősi iskolának a debreceni kollégiumhoz, mint anyaiskolához való kötődést, ha sok más partikuláris kapcsolatait nem is nézzük, csupán a neves főiskola újjászervezőjének, a Debrecenből jött Mándi Márton Istvánnak a szerepe megfelelő módon igazolja ezt a partikuláris viszonyt.[4] Ugyanúgy, ahogy Máramarossziget esetében is az iskolát újjászervező-fejlesztő, Debrecenből és partikuláiból (Nagykálló, Nagyszalonta) jött híres-neves Szilágyi István (1819-1897) működése is bizonyítja.

A máramarosszigeti főiskola kérdéseit kutatva megállapíthatjuk, hogy némi nehézséget okoz az iskola „líceum” elnevezése is. Ezt a magyar református iskolák esetében egyedülálló megnevezést valószínűen az iskola első nagy reformátora, Hari Péter (1762-1828) adta a vezetése alatt álló intézménynek, minden bizonnyal a Ratio Educationis 1806. évi kiadása alapján, ahol is azoknak a gimnáziumoknak lett „líceum” a neve, amelyek kétéves filozófiai osztállyal is bírtak. Különben a 18-19. században a nem állami jogakadémiákat nevezték így, például Eger vagy Pécs esetében. Külön figyelmet érdemel a líceum elnevezés az evangélikusoknál, akiknél a 18-19. században, de még a 20. század elején is így hívták azokat az iskolaegyütteseket, ahol a gimnáziumi, a teológiai és a jogi oktatást, néhol még a tanítóképzést is, egy helyen, egy intézményben végezték, mint például a nagynevű pozsonyi és a soproni iskoláiknál is tették.

Az iskolaegyüttes nevét azért kell szóba hoznunk, mert a szóban forgó diáknévsorok általában nem az iskolaegyüttes teljes diáksága neveit közlik. Általában a gimnaziális osztályok, de még inkább csak a főiskolai szintek diákjainak neveit adják közre. Holott, éppen a partikuláris iskolarendszer virágzása idején, a 18-19. század fordulóján, egészen 1851-ig az elemi osztályok tanulóinak nevei – éppen a partikuláris kapcsolatok ismerete, feltérképezhetősége szempontjából – nagy jelentőséggel bírtak. Balogh Béla munkája ilyen vonatkozásában is dicsérendő, hiszen a máramarosszigeti líceum minden tanulójának a nevét publikálja.

Balogh Béla bevezetőjében filológiai-bibliográfiai pontossággal megnevezi, leírja és jellemzi forrásait. A lehető legteljesebb pontosságra törekszik, ennek érdekében – ahogy Szabadi István fogalmazta meg – „munkája értékét külön emeli, hogy mások eddig használt munkamódszerét meghaladva a szigeti diáknévsort összehasonlította az általa hozzáférhető kolozsvári, nagyenyedi, marosvásárhelyi, nagybányai és sárospataki református iskolák nyomtatásban is megjelent diákjegyzékével, valamint a debreceni tógátusok kéziratos nyilvántartásával, hogy a diákok vándorlása révén ráirányítsa a figyelmet a fentebbi nagynevű iskolákkal való kapcsolatra”. Nem lehet kétséges, hogy a máramarosszigeti református főiskola önálló, jól szervezett és céltudatosan vezetett „végvár, őrhely” iskola volt. Nyugodtan elismerhetjük, hogy története egyes szakaszaiban anyaiskolai szerepet is betöltött Máramarosban, Ugocsában, Ungban, Beregben, Szatmár egyes részein, a sárospataki és a debreceni kollégiumok vonzáskörzetei határán – anélkül, hogy le kellene mondanunk arról, hogy Máramarossziget is a debreceni kollégium lazább kötődésű partikulája (is) volt. Ehhez a kérdéshez kapcsolódva említjük meg a különben minden tekintetben kiváló munka egyik hiányosságát. A közölt diáknévsor sokoldalú feldolgozásai közül hiányzik egy, alapvető fontosságú táblázatos kimutatás arról, hogy a rendkívül jelentős kultúrmissziót folytató iskola diákjai honnan származtak. Az idevonatkozó adatok tekintélyes hányada benne van a névsorban, de szövegbeágyazottan, nem áttekinthető módon. Ezen segített valamelyest a Szabadi István által összeállított helynévmutató, amit különálló füzetben csatoltak a kiadványhoz.

A máramarosszigeti református főiskola diáknévsorának megjelentetése hihetetlen értékű, szinte beláthatatlanul sokoldalúan felhasználható, nagy mennyiségű forrásanyaghoz juttatta a magyar, de a nemzetközi tudományosságot is. Vajha elkészíthetnénk és kiadhatnánk még a nagyváradi, a székelyudvarhelyi, a szászvárosi, a pápai, a nagykőrösi, a kecskeméti, a kiskunhalasi, a mezőtúri, a hódmezővásárhelyi, a losonci, a rimaszombati református iskolák diáknévsorait is, illetőleg ki tudnánk pótolni, teljessé tudnánk tenni a már elkészített és megjelentetett diáknévsorainkat!

(ism.: Dankó Imre)

 

 

Jegyzetek



[1] Hörcsik Richárd: A sárospataki református kollégium diákjai, 1617-1777. Sárospatak, 1998.

[2] Ld.: Thury Etele: A pápai ref. főiskola rektorai és felsőbb tanulói, 1752-ig. Pápa, 1904.

[3] Nagy Sándor: A Debreceni Református Kollégium története. I. Hajdúhadház, 1933. 316. p.

[4] Vö. Tóth Endre: Mándi Márton István élete. Pápa, 1931. 16-50. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,