[A tanulmány 1. részét Khaled A. László és Szuhánszky T. Gábor, 3. részét Khaled A. László és Szili Anna, 4. és 6. részét Szabó Andor, 5. részét Szuhánszky T. Gábor írta. A 2. rész, illetve a tanulmány szerkesztése Khaled A. László munkája.]
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

1. Bevezetés

A Magyarországi Metodista Egyház az Osztrák-Magyar Monarchia korába vezeti vissza kezdeteit. 1898-ban a bácskai németek között indult meg a rendszeres magyarországi metodista misszió. Az erőteljes kibontakozás eredményeként az utolsó békeévben, 1913-ban Magyarországon már kb. 400 felnőtt metodista tag volt. A világháború után kialakult új határok között a tagság háromnegyedét vesztette el az egyház: 1919-re mindössze 100 metodista maradt az ország fővárosában. 1920 azonban a fordulat éve lett. Az új magyar szuperintendens, Funk Márton vezetése alatt (1920-1931) gyülekezetek sora került megalapításra. Funk szolgálata lényegében az egyház második megalapítását hozta. Ebben az időben alakultak ki a mai körzeti rendszer alapjai, és ekkor fejlődött ki az egyház intézményes szeretetszolgálata is.

A dél-dunántúli metodista misszió, s benne a Döbröközi Metodista Gyülekezet születése a „második megalapítás” részét jelenti. Megkülönböztetett figyelmet érdemel nemcsak azért, mert egy rendkívül gyors, sikeres gyülekezetalapításnak számít, amely néhány évvel az indulás után már kápolnát is építhetett (1930-ban), de azért is, mert itt egy kifejezetten magyar gyülekezet jött létre. A dél-dunántúli és a fővárosi német gyülekezetek, illetve a nyíregyházi és a környező bokortelepülések szlovák közösségei révén ugyanis a metodista egyház egy nemzetiségileg rendkívül színes, összetett képet mutatott az 1945 előtti Magyarországon.

A Döbröközi Metodista Gyülekezet a dombóvári gyülekezeti körzet szerves részeként működött megalakulása óta, az 1920-as évek kezdetétől. A 20. század 20-as éveitől datálható nyilvános protestáns érdeklődés a községben a metodista evangélizációs igehirdetések hatására indult el. A metodista gyülekezet tagjai legtöbben egyszerű községi-falusi-pusztai földművelő és kétkezi munkásemberek leszármazottai voltak. Néhány nagygazda és még kevesebb ipari jellegű tevékenységet folytató személy (korábban földművesek) is csatlakozott a gyülekezethez. Volt közöttük takács, méhész, virágkötő, suszter és kőműves. Voltak olyanok, akik erős öntudattal ragaszkodtak a falu közösségéhez és voltak, akik uradalmi cselédség soraiból, Gyulajról és a körülötte levő uradalmi cselédházakból költöztek Döbröközre. Voltak, akik más városokból, településekről kimondottan a metodista gyülekezet miatt költöztek a községbe, amely nem fogadta kitörő örömmel az újonnan érkezőket és a más vallásúakat. Az alapvetően római katolikus vallású községnek sajátossága a bezártság. Szívesen fogadtak vendégeket pl. Szent István-napkor, de maguk csak a legritkább vagy legszükségesebb esetben lépték át a falu határát. Még egy fontos vonás a falura nézve az „egykézés”. Ha egy családban megszületett a második gyermek, sokszor megkérdezték: minek? Ha kettőnél több gyermek érkezett a családba, az a család vagy mélyen hívő család volt, vagy az etnikai kisebbséghez tartozott.

A következőkben a gyülekezet történetét a kezdetektől napjainkig igyekszünk nyomon követni. A levéltári kutatások, személyes visszaemlékezések és családtörténeti „nyomozás” során egybegyűlt anyagot négy szerző készítette el.

 

2. Az 1920-as évek – A gyülekezet születése

Az 1920-as években a metodista egyház egyszerre két új helyszínen is gyülekezeti szolgálatokat kezdhetett az országban. Nyíregyházáról és a Dombóvár melletti Kaposszekcsőről hívő közösségek csatlakoztak a metodistákhoz. Előbbi helyen a szabad evangélikus gyülekezet „házasodott a metodista misszióval”.[1] Utóbbiban a Schmidt János által már két éve vezetett hívő evangélikus közösség lépett be az egyházba.[2] E közösség tagjai a helyi evangélikus gyülekezet tagjai voltak, a metodistákhoz való csatlakozáskor 17 személyt említenek a források.[3] Kaposszekcsőn Schmidt lett megbízva a munka ellátásával, amit óriási ellenállás fogadott. A Dombóvári Körzetben a metodista szolgálatokat magyar és német nyelven végezték: Kaposszekcsőn a németek között, Dombóváron és Döbröközön a magyarok között fejlődött ki az 1920-as években a metodista egyház munkája. Schmidt (később: Szécsey) Jánost 1924-ben szentelték fel az egyház lelkészévé, aki a Dombóvári Körzetet 1941-ig vezette.

A három település közül a körzet nevét Dombóvár adja, ahol az egyháznak a Bezerédj u. 27. alatt volt ingatlana. A dombóvári közösség 1926-ban kezdett egy 150 fős imaterem építésébe, az alapkőletételre május 4-én került sor Schmidt János szolgálatának idején. A június 20-án tartott felszentelésen a számos vendég mellett Kaposszekcsőről 20-an, Döbröközről 15-en érkeztek (Pécsről 2-en).[4] Dombóvár először 1928-ban tarthatott évi konferenciát, ami tulajdonképpen egyháztörténeti eseménynek számított, mert első alkalommal adott otthont a konferenciának egy magyar anyanyelvű gyülekezet. 1929-ben a körzetben öt állomást tartottak számon: Kaposszekcsőt, Baját, Csikóstőttőst, Döbröközt és Szakályhőgyészt.[5]

Döbrököz neve 1923 áprilisában bukkant fel az egyház lapjában, a Békeharangban. A rendhagyó szuperintendensi beszámoló Funk Mártontól az egyház vezetőjének kéthetes országos gyülekezeti körútjának ―Nyíregyháza, Budakeszi, Györköny, Nagyszékely, Kaposvár, Kaposszekcső, Dombóvár, Döbrököz, Borjád ― egyik állomásaként említi meg a községet, ahol „szép számú hallgatóság” volt együtt az esti istentiszteleten. A helységet ezek után a dombóvári gyülekezet segédprédikátora Anka György látogatja, két helyszínen, a faluban és a szőlőhegyen. Egy 1923 nyarán adott híradás szerint Döbröközön kéthetente tartottak istentiszteletet.[6] A metodisták előtt elsőként a 66 éves Dora Varga Mihályné (született Vadász Erzsébet) nyitotta meg otthonát. A prédikátorok befogadójaként tartották számon Gaál Jánosnét is, aki a Döbröközön később megépülő metodista kápolnával szemközti kis házban élt.[7] Dora Varga Erzsébet fiát, Dora Varga Pált (1883-1966) és annak feleségét, Szili Máriát (1889-1956) is a gyülekezet első tagjai között említi a visszaemlékező.[8] Az első döbröközi istentiszteletek alkalmával a falu katolikus papja feljelentést tesz, mire a csendőrség „kötelesség-szerűen be is tiltotta” azokat. Kaposszekcsőhöz hasonlóan itt is a minisztériumi közbenjárást követően folytatódhatott a metodista missziós munka.[9]

Döbrököziek tagfelvételére 1924 virágvasárnapján került sor először, április 13-án Dombóváron.[10] A döbröközi magyar közösségről már 1924 novemberében úgy tett említést az egyház lapja, mint gyülekezetről.[11] A munka itt sem fejlődhetett akadálytalanul: 1924 karácsonyán például a Dombóvárról és Kaposszekcsőről vasúton érkező vendégeket egy csoport döbröközi asszony szidalmakkal fogadta az állomáson és kísérte végig az egész falun. A karácsonyi ünnep mégis jól sikerült: a vendéglátó szoba teljesen megtelt, a kívül maradottak a hideg ellenére az ajtó és az ablak előtt hallgatták az istentiszteletet.[12] A gyülekezet nagyságáról pontos tudomásunk nincs, anyagi erőssége azonban jól összehasonlítható: 1925 karácsonyán Döbröközön a szegény gyermekek javára a kaposszekcsői közösséggel azonos nagyságú kollektát gyűjtöttek egybe (126 ezer koronát), mely csaknem kétszer nagyobb, mint a dombóvári gyűjtés (70 ezer korona)![13]

Más forrás is megerősíti, hogy ebben az időben a döbröközi közösség „jóval felülmúlja” a dombóvárit.[14] A gyülekezetben az 1920-as évek második felében „csodálatos megtérések vannak”, „az Ige iránti érdeklődés állandóan növekedik”, „az emberek Bibliát vettek maguknak és letették a rózsafűzért”.[15] 1929-ben Schmidt János dombóvári lelkész adománygyűjtést kezdeményezett egy döbröközi imaterem javára: a szoba ― ahol összegyűltek a falubeli metodisták ― kicsinek bizonyult, nem tudta befogadni a hallgatókat. Az építkezésre már 1926-ban ingyenesen felajánlottak egy telket a faluban, feltehetőleg a közösség tagjai közül. A község azonban nem akarta engedélyezni az építkezést.[16] Az építési telket végül 1929. július 11-én az egyház 1000 pengőért vásárolta meg.[17]

Schmidt 1929 nyarán egy hónapra Svájcba is elutazott, hogy az imaházra külföldön is adományokat gyűjtsön.[18] A döbröközi testvérek – Mikina Judit néni és lányai által készített – „népviseletes babákat” ajánlottak fel a gyűjtésre[19], s az építkezést a kívülállók állandó nemtetszésének ellenére kétkezi munkájukkal támogatták.[20] A hívőket a Szőlőhegyről azonban falubeliek is segítették a visszaemlékezők szerint.[21] A munka sikerrel végződött: 1930. november 9-én metodista kápolnát avathattak a katolikus községben (az avatáson Melle Ottó metodista lelkész is jelen volt, aki a magyarországi metodista misszió munkájába 1900-ban kapcsolódott be, és 1910 és 1920 között szuperintendensként vezette azt). A szépen bevakolt új kápolna épülete az ünnepélyes átadásra azonban  újabb támadást szenvedett el: az ellenségeskedők közül valaki úgy fejezte ki bosszúját, hogy a szép falakat sárral dobálta meg. A megnyitót mégis fúvószenekar kíséretében ünnepelték.[22] „A kis döbröközi kápolna és a dombóvári kápolna, mint egy kétkarú gyertyatartó világít az éj sötétjében s mutatja az utat az Élet, a Krisztus felé.” – tudósított a Békeharang.[23]

 

3. Az 1930-as évektől 1960-ig két család személyes emlékei alapján[24]

Dora Varga Pál (1883-1966) Dombóváron lekéste a vonatot, amellyel haza szeretett volna jutni Döbröközre. Úgy gondolta, nekivág gyalogszerrel az útnak, így a vasúti sínek mentén indult el hazafelé. Vele haladt egy dombóvári metodista ember (valószínűleg Kerekes Pál), aki az úton végig Jézus Krisztusról beszélt neki, bizonyságot tett az élő Istenbe vetett hit öröméről. Dora Varga Pál hazaérve sógorához, Szili Mátyáshoz (1891-1981) fordult, s ezt mondta: „Hallod-e te Mátyás, ezt az embert ti is hallgassátok meg!” Valahogy így kezdődött a két – eredetileg római katolikus – család kapcsolata a metodistákkal, ezt a történetet idézték fel családi együttléteiken az öregek.[25]

A Dora Varga család és a Szili család a következő évek folyamán a metodista gyülekezet állandó látogatói lettek, alkalmaikon, amelyekre a Szőlő-hegyen, a Dora Varga mama (ld. fentebb) házában került sor, rendszeresen részt vettek. A családi fotógyűjtemény megőrzött egy 1928. elején készült fényképet, amelyen az akkori döbröközi gyülekezet látható a közösség lelkészével, Schmidt Jánossal. (Schmidt azonos a későbbi, 1948 és 1956 között tevékenykedő Szécsey János metodista szuperintendenssel.) A helyszín Szili Mátyásék udvara, a háttérben a cserepes gazdasági épület teteje látható, ekkor a Dora Varga ház és a Szili ház még zsúptetővel fedett. A képen Dora Varga Mihályné és Schmidt János lelkész fogja közre a szépen felöltözött gyülekezetet. „A fényképen levő kisbaba lett később a férjem, Szili Mátyás, aki 1927 novemberében született” – magyarázza Virág Anna.

Szili Mátyásné (született: Virág Anna) 1930-ban Döbröközön született, és 1949. január 13-án ugyanitt a metodista gyülekezetben tért meg. „Döbröközön születtem mind a kétszer” – fogalmazott visszaemlékezésében. Édesanyja varrónő, édesapja gazda. Első találkozása a döbröközi metodistákkal gyermekkorához kötődik: Celler Mária küldte el a metodista vasárnapi iskolába gyermekkorában. Emlékezetében úgy őrzi, Schmidt János lelkész tartotta a gyerekórát. A metodistákat nem szerették a településen, „pappisták”-nak, vagy „bakpisták”-nak csúfolták őket, amiből kiderül, hogy nem is ismerték a közösséget, vélhetően baptistáknak gondolták azt.[26] A más vallásúakat a településen „nem szerették, mert nagy katolikus község volt”.

Dóczi Győzőné (született: Dora Varga Teréz) egy esztendővel korábban, 1929-ben született Döbröközön. A Dombóvári Körzet lelkésze, Schmidt János keresztelte a metodista hívő Gőrhes család házában. Az üldöztetésekre Dora Varga Teréz több esetet is felidéz: „A vasúti őrháznál lakott egy hívő család. A katolikus pap mondta egyszer: van az őrháznál egy asszony, nem volna kár magyar borsos tömjénnel fölfüstölni.” „Riba Antal a katolikus templomban hallotta, a pap Jézus rühes birkáinak nevezte a hívőket.” Teréz ikernővéreit, az 1918-ban született Mariskát és Katót a szőlőhegyi iskolában a tanító gyakran bántotta. „Hermi elmondta, hogy hányszor kikaptak a lányok az iskolában, a tanító minden hétfőn megkérdezte a tanítás kezdetekor: »Na, ki volt a hívőknél?« Fel kellett állniuk, és valami megtorlásban részesültek: Úgy sajnáltam a lányokat, hogy annyiszor kikaptak.” A Dora Varga gyerekek szüleik megélt hitét látva felvállalták „hívőségüket”, mégha az retorzióval is járt.[27]

Gyermekkorában a Virág család elhagyta Döbröközt, Baranya megyébe költöztek, az Abaliget melletti Tekerespusztára. Az államosításkor visszaköltöztek, mert „ott volt a mi igazi otthonunk”. Annuska hadiárva lett, édesapja a háborúban hunyt el. Ugyanabban az évben még két haláleset történt a családban. A nővére, a 23 éves Mariska megbetegedett, majd meghalt, valamint az ő 3 éves kislánya, Irmuska is. „Gyógyszert nem lehetett kapni, háború volt.”

Annuskát nagymamája, Virág Ferencné (született Kristóf Teréz, aki férjével együtt az első metodista gyülekezethez tartozott[28]) vitte el a háború után, 1949 januárjában a téli evangélizációs alkalomra, amelyen Zimre Gyula lelkész szolgált, de Szécsey János is ott volt éppen gyülekezetlátogatáson, akkor már szuperintendensként. Szerdai nap volt, amikor újra találkozott a metodistákkal a Cserénfai utcai kápolnában.[29] A gyülekezet éppen énekelt, Szécsey János lelkész a szószéken széttárt karral, ragyogó arccal dicsőített: „Dicső személyed, mely velem jár, / Fényt szór utamra, égi fényt…” Az ének utolsó mondata ütötte szíven: „Hol te nem vagy, én sem leszek…” Ekkor történt meg benne a döntés. Az evangélizáció folytatódott napról napra szombatig, „vasárnapra meg már az énekkarban énekeltem. […] Azóta engem időjárás, hangulat, munka nem tartott vissza istentisztelettől. […] A legnagyobb kincsem azután az Úr Jézus volt.” – vallja Annuska. Sokan látták, hogy odajár, s ezért kicsúfolták. Kibeszélték, mert oda volt az öregasszonyok között. De a gyülekezet akkori tagjai és látogatói között voltak középkorúak, házasok és idős férfiak is. Az ifjúság ekkor kb. 6 főből állt,[30] gyerekek is voltak.

Ez év nyarán Annuska már az Országos Ifjúsági Konferenciára is el tudott jutni a Tolna megyei Györkönybe. Az akkori dombóvári lelkésszel a körzetből 11-en utaztak. A nyári konferenciáról hazatérve a döbröközi imaházban is tartottak „morzsaszedést”, amelyen a résztvevők számolhattak be élményeikről, megtapasztalásaikról. Annuska tagfelvételére az 50-es évek első felében került sor: ő volt a legfiatalabb a 7 jelentkező közül, akik között édesanyja is jelen volt. (Virág Ferencné, született Király Katalin, 1903.) A tagfelvételi ünnep idején a körzetet már Dobos János lelkész vezette, aki 1941-ben követte Schmidt Jánost a körzet irányításában. A vasárnapi iskola vezetője később Annuska lett 15-20 gyerekkel. Karácsonykor előfordult, hogy 30 csomagot is készítettek a gyermekeknek.[31] „S miből tanítottam a gyerekeket? A Bibliából természetesen és Wladár Antónia, metodista lelkész küldött Budapestről tanítói segédanyagokat, hogy mit mondjak el a gyerekeknek.”

Virág Anna Szili Mátyás ifjú feleségeként 1959-ben költözött át a Baranya megyei Bicsérdre. Annuska elköltözése után a gyülekezeti gyerekekkel a megözvegyült Szili Imre (1898-1988) második felesége, Vilma foglalkozott. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy 1959. március 30-án a döbröközi metodista kápolnában dupla esküvő volt, két pár vállalta Isten és a gyülekezet előtt az egymás iránti hűséget: a fiatal párként Szili Mátyás Bicsérdről a döbröközi Virág Annával, az „életesebb” párként nagybátyja, a döbröközi metodista gyülekezet egyik laikus elöljárója, Szili Imre a fővárosból a Szőlő-hegyre költöző Vilmával.

Két évtizeddel korábban, az 1930-as évek második felében a gyülekezetből már többen elköltöztek Bicsérdre. 1936-ban Dora Varga Pál (1883-1966), a hatgyermekes családfő látta jobbnak a lakóhely-változtatást. Az elköltözést alapvetően két ok indokolhatta: egyrészt nagy valószínűséggel a hívőségük miatt a faluban többszörösen átélt „elnyomás”, másrészt a megélhetés, a gyerekeinek Bicsérden ugyanis nagyobb földdarabokat tudott biztosítani. Eladta a szőlőhegyi házát, a döbröközi határban levő földjeit, és Bicsérden vásárolt házat, valamint földet. Dora Varga Pál és felesége, Szili Mária a három fiukkal és három lányukkal 1936 szeptemberében költöztek. (1937 elején továbbköltözött a szomszédos Zók községbe.) Fél évre rá még egy családot búcsúztatott a döbröközi gyülekezet: 1937. elején Szili Mátyás (1891-1981) a könnyebb megélhetés végett feleségével Dora Varga Terézzel, négy fiukkal és a nagyszülőkkel, Szili Lászlóval és Jankó Juliannával szintén Bicsérdre költöztek. Összesen 16 fővel csökkent ekkor a gyülekezet közössége. „Szécsey János nem örült a két család elköltözésének” – emlékezik vissza Dora Varga Pál lánya, Dóczi Győzőné Teréz. A kapcsolat azonban nem szakadt meg teljesen. A rendszeres téli evangélizációkra, illetve a nyári, augusztusi csendesnapokra Dora Vargáék és Sziliék visszalátogattak Döbröközre.[32]

A döbröközi metodisták ünnepnapokon két alkalommal is tartottak istentiszteletet, délelőtt és délután. Vasárnaponként a délelőtti és délutáni istentisztelet közötti időben, az ebédről visszasiető gyerekekkel alkalomszerűen a lelkész foglalkozott, ezeket a foglalkozásokat hívták vasárnapi iskolának. Ami a gyülekezet létszámát illeti: a harmincas években a kápolnában 30 fő körüli volt a metodista gyülekezet, az ötvenes évek végén 50-en is lehettek. Elmondható, hogy nem sokan tartoztak a gyülekezethez, mert a községben sokan tartottak a katolikus pap dorgálásától. „Télidőben csütörtökönként a házaknál bibliaórák voltak, amibe a szomszédok is bekapcsolódtak. Olyan sokan voltunk, hogy sokszor a szomszédoktól áthozott székek is kevésnek bizonyultak, az ágy két oldalára deszkát hoztak be a férfiak, így az ágyra két sorban ültek az emberek, az ágyon és mögöttük a deszkán.” Dobos János lelkész mellett Szabó Andor volt a segédlelkész 1948 és 1950 között. Dobos Jánost Zimre Gyula követte a Dombóvári Körzet vezetésében.

A gyülekezet országos hírű különleges ünnepe volt évenként az augusztus 20-i, Szent István-napi csendesnap. A nyári találkozót évtizedekkel korábban konferenciának nevezték, s kezdetben két napig tartott. A találkozóra, amelyet már az 1940-es évek elején is megtartottak, az egész országból érkeztek metodisták. A résztvevők a jó időben rendszerint kihasználták a kápolna melletti kert fáinak hűvösét, a diófákat Dora Varga Pál ültette. (A kert nagy fenyőfája és a szilvafák elöregedés miatt kerültek kivágásra.[33]) Többször előfordult, hogy egy-egy alkalomra az iskolából kérték kölcsön a táblát, amelyet a tanító szívesen átadott a metodisták számára.[34]

 

4. 1960-tól az 1970-es évek közepéig (Szabó Andor visszaemlékezése)

„Fél évszázada, hogy édesapám, Szabó Andor lelkész 1960-ban az Alföldről elhozott az augusztusi csendesnapokra Döbröközre. Négy gondolat: Több volt a fa az udvaron, nyüzsgött a nép, játszottak a fiatalok, és hol vannak már az akkori szereplők… Édesapám egyébként akkor nosztalgiázhatott, a lelkipásztori pályafutását erre kezdte, 1948-tól 1950-ig volt itt segédlelkész, Kaposszekcsőtől Szakályig járta a körzetet – gyakran biciklivel.

Családunk 1965-ben költözött Dombóvárra, 1977-ig szolgált itt immár lelkészként Szabó Andor. Ekkortájt lettem »nagyfiú«, addig fiúiskolába jártam, s a döbröközi csendesnapokon találkoztam ilyen értelemben először lányokkal, egyáltalán gyülekezeti ifjúsággal. Kirándulás velük a hegyre, romantikus alvás a sátorban, zsúfolásig tele kápolna, Hecker Ádám és Zimre Gyula elöl a lelkészek padján, a gyerekek sorban a dobogó szélén ülnek, a kicsiknek már csak ott jutott hely. Az udvari konyhán óriási apparátus, amelyet a kaposszekcsői Hecker Kati néni irányít, ebéd két felvonásban, mert a rozoga asztalok mellé így fértünk el. A menü csirke-gulyásleves, a süteményeket összehordták az asszonyok.

Valami képet kell adnom a kápolnának a kezdetek óta változatlan belsejéről is. A falra írt igeversek, a szószék, a padok, a kispárnák avitt hangulata, ódon szaga ma is jelzi a döbröközi múltat, merevséget, változatlanságot.

Nem mondom, hogy a tanévek alatt sűrűn jártam volna ki apámmal. De az aratási hálaünnepélyek – a metodista egyháznak akkor még inkább sajátos, Amerikából hozott őszi ünnepségei, szeretetvendégségei, körzeti alkalmai nekem, a jóétvágyú, szegény, nagycsaládos lelkészgyereknek feledhetetlen vasárnapok maradnak. Úgyszintén a szemem előtt van a régi vaskályha, amelyben a téli kiérkezés idejére már izzott a kátrányszagú tűzifa.

Gilicze Józsi bácsit prédikálni is többször hallottam, negyven évvel később sokat beszélgettem róla a fiával, aki ugyan nem rajongott a »hívőkért« – Döbröközön ez terminus technikus a metodistákra –, de elismerte, hogy apjának volt valami nemes titka. Emlékszem még a tájszólású Riba Antalra, a jámbor Szili Imrére és – finoman szólva – a gyülekezetben is hangadó feleségére, Vilma nénire. Általában ők láttak vendégül – a vonatos korszakban nem tudott az ember azonnal rohanni haza a kocsival… Megjegyzendő, hogy már tinédzserszemmel – minősítés nélkül – éles különbséget láttam, éreztem a döbröközi meg a – számunkra úgyszintén szórvány – kaposszekcsői gyülekezet lelkisége között. 

A körzet 1966-ban Pannónia motorkerékpárt, 1972-ben pedig Trabantot kapott, mindkettő lényegesen »korszerűsítette« a szolgálatvégzést. 1974-ben bekövetkezett az egyházszakadás, eltűntem én is Döbröközről, hogy negyedszázaddal később feleségemmel, már mint körzeti lelkészek jelenhessünk meg.”

 

5. Az ezredforduló előtti negyedszázad története

A két világháború között „megtértek”, családjai és ezek leszármazottai adták az 1970-es évek gyülekezetének az alapjait is, mely ekkor egy 60-70 fős istentiszteleti közösséget jelentett. Ezekben az években jelentek meg a dombóvári református és evangélikus lelkészek is a faluban, akik az oda betelepült híveiket az egyetlen nem katolikus kápolnában, a metodistában gyűjtötték össze. Örömmel vették, ha ezeken az istentiszteleteken a metodisták is részt vettek. Ekkor került közvetlen kapcsolatba a katolikus és a metodista gyülekezet is. Az ökumenikus istentiszteleteken kívül kölcsönös látogatásokat tett a két közösség.

A gyülekezet történetében az 1960-70-es évek mély nyomot hagytak. Az első „nagy generáció”, az első nagy „megtérők” lassan eltávoztak örökkévaló Urukhoz. Id. Szabó Andor lelkész ez időben többször mondta: „A fél gyülekezetet eltemettem.” A „nagy generáció” másik felét a 70-es, 80-as években Szuhánszky Gábor lelkész temette el. Annak, hogy ezek az „első megtérők” hitüket nem tudták csak részben továbbadni, több összetevője volt. Ezek közül néhány: Az első és legfontosabb a gyülekezet szórvány helyzete. Nem volt állandó lelkigondozói jelenlét, aki a családi és társadalmi életre nézve is evangéliumi példát élhetett volna a metodista gyülekezet elé. Szükséget szenvedett a közösség a lelkigondozás, a látogatás, a családgondozás területén is. Másodszor, túl gyakoriak voltak a lelkészváltások. Húsz év alatt, 1955 és 1976 között négy lelkész dolgozott a körzetben: Dobos János, Zimre Gyula, Szabó Andor, mellette egy-egy évig Sztupkai Mihály (1974), Gyurkó József (1975), végül Szuhánszky Gábor 1976-tól, majd 1977-1978-ban Sztupkai Mihállyal együtt, majd egyedül 1999-ig. Nem tudott folyamatos gyülekezeti munka kialakulni. A munkamódszerek, adottságok, célok és eszközök túl sokszor változtak. Harmadszor az 1950-1970-es évek társadalmi klímája nem kedvezett a „hívők” fiatal keresztyén családjainak, illetve gyereknevelési elképzeléseinek. Mivel evangéliumi hitű családmodell nem állt közvetlenül rendelkezésre, ezért a fiatalok kissé eltávolodtak a „nagy generáció” „öregnek” tetsző életvezetési módszereitől. Ehhez tartozik negyedszer, hogy az elszigetelődött falu, az 1970-1980-as évek gazdasági fellendülésében anyagilag sikeres gazdái erős példaképpé váltak, és vonzással bírtak a gyülekezeti családok fiatalabb nemzedékének soraiban.

A megmaradt gyülekezetet a hetvenes években elsősorban néhány nagy rokonsággal rendelkező család jelentette, és néhány vezető presbiter, laikus igehirdető fémjelezte. Ezek a Bakó-Turai-Komlóczi-Jakab család, a Béndek-Valigula-Dajka család, Balázsék, Virágék, Tolnaiék és a Takács-Simon család. A „nagy generációból” megmaradt laikus prédikátorok az évezred utolsó szakaszában tértek haza Urukhoz: Szili Imre, Gilicze József, Riba Antal. Ők életük szinte utolsó pillanatáig készek voltak a nekik adott tálentumoknak megfelelően szolgálni, részt vettek az adminisztrációban, a karbantartásban, vállaltak laikus igehirdetéseket, házi közösségek vezetését. Prófétai lelkülettel látásuk volt a falura nézve. Egy alkalommal Gilicze József a délelőtti bibliaóra után bement a falu esperes-plébánosához, mondanivalója volt. Később a katolikus pap azt mondta: „Itt volt nálam a prófétád és üzenetet hozott nekem az Úrtól.” Turai Ferenc élete végéig kántorizált, harmóniumon kísérte az éneklést.

A gyülekezet megújulását az 1980-as években az újra meginduló gyermekmunka jelezte elsősorban. 6-10 gyermek részére Dombóvárról hetenként kiutazva, Horváth Jolán tartott vasárnapi iskolát. A legtöbbször családi házaknál tartott gyermekórákon a Valigula, Kófiás, Schraut, Simon és Juhász, majd később a Frendlik gyerekek vettek részt. Ezen gyerekek közül többen konfirmáltak is. A kaposszekcsői gyermektáborban is egyre több döbröközi gyermeket lehetett felfedezni, s később a cserkészcsapatban is.

A házi bibliaórák is látogatottak lettek. Új kegyességi formák alakultak ki az 1980-1990-es években, a korábbi csak „istentiszteleti/kápolnai” kegyességi gyakorlat mellett. A házi-közösségek többször a környéken élő gyakorló katolikus hívőket is vonzották, és így a közös Krisztusba vetett hitük megvallásának alkalmaivá váltak. Többen, és nemcsak a gyülekezet környezetében élők közül, hanem a faluból is részt vettek a Kaposszekcsőn is tartott Iszákosmentő Gyógyító Konferencián. Így a gyülekezet társadalmi szerepe is erősödött.

A több évtizedes hagyománnyal bíró, augusztus 20 körüli napokban rendezett csendesnapok gyakorlata tovább folytatódott. Korábban jellemző volt, hogy a dél-dunántúli metodista gyülekezetekből azzal a céllal jöttek el ezekre a napokra, hogy „megtérjenek”. A döbröközi gyülekezet életében ez a rendezvény az egész időszakban meghatározó jelentőségű volt. A metodista igehirdetők szinte az egész országból érkeztek: Zimre Gyula, Hecker Ádám, Kovács Elemér, Zimányi József, dr. Hegyi István. A közösséget erősítő étkezések előkészítését hagyományosan a kaposszekcsői Hecker nővérek, később Kósa Istvánné Kriszt Dóra vállalták. A 80-as évek második felétől – miközben infrastrukturális fejlesztések is elkészültek a kápolna körül – a csendesnap szerepe megváltozott. Hitépítő és hitmélyítő konferenciává alakult át, ahol kis- és nagycsoportos beszélgetésekben sokan elmondhatták, megbeszélhették gondjaikat, problémáikat.

A gyülekezet mindig szívesen adakozott. Az imént említett konferencia anyagi hátterének nagy részét is a gyülekezet fedezte. A kertben megtermelt javaikból korábban szívesen juttattak a nagyon alacsony fizetésből élő sokgyermekes lelkészcsaládnak is. Később ezeket az adományokat szegénysorsú, más településen élő, sokszor etnikai kisebbséghez tartozó családokhoz vitték el, Komlóra, Tékesre, Kisvaszarra.

 

6. A Döbröközi Metodista Gyülekezet elmúlt évtizede (Szabó Andor visszaemlékezése)

„Megtiszteltetés számomra beleírni a »magamét« ebbe a sorozatba, de ezen túlmenően fölkavaró élmény is, hiszen a pásztor szemében a nyáj több és más, mint csak munkaterület. Adatok, érzések és emlékek forognak bennem. Adatokkal kell kezdenem, és szükséges megmagyaráznom azt is, hogy kicsiny egyházunknak mit jelent Döbrököz.

A Magyarországi Metodista Egyház közösségében Döbrököz fogalom. A második világháború előtt a körzetek száma nem érte el a tízet – ma 11 van –, a legtöbb helyen többé-kevésbé szűk imatermekben folyt a hitélet, itt pedig mutatós kápolnánk épült szép telekkel, gyönyörű panorámával, nagylétszámú egyházi találkozók számára alkalmas környezetben. Döbrököz vasútállomása a Budapest–Dombóvár–Pécs, illetve a Budapest- Dombóvár-Fiume vonalon fekszik – annak idején ez utóbbi volt a fontosabb, a »Déli Vasút« – a Kapos-folyó völgyében Dombóvár és Kurd között. A vasutat és a vonatot nemcsak azért kell említenem, mert szorosan hozzátartoznak a faluképhez, hanem ezek a hőskorban, ebben a metodista szempontból itt lakó lelkész nélküli községben úgy a szolgálat, mint a már másutt jelzett »Döbröközi Augusztus 20-i Csendesnapok« nélkülözhetetlen és hangulatos eszközei voltak. A körzeti lelkész vasárnap, hétköz- és ünnepnap vonattal járt ki, a gőzös és a menetrend évtizedeken át a körzet praktikus ellátásának föltétele. A »konferenciákra« – régebben talán inkább így nevezték ezeket az országos »ünnepségeket« – vonattal jött a nép, a vasúton együtt utazás közösségi – és időigényesség – szempontból, ugye abszolút más, mint az autó.

A telek a Kapos-folyó bal partján, a domb szélén van, a kerítésünktől lejt a talajszint, és gyönyörű a kilátás a túloldali Szőlőhegyre. (A »hegy leve« egyébként híres értéke a falunak, és nagy kísértése a népeknek…) A vonat úgy kanyarodik a falu előtt és után, ahogyan regényes történetekben illik, és a település is szép, ahogyan átrobogva rajta kitekintünk a gyorsvonatból. Messziről látni a hatalmas sakkfigura alakú római katolikus templomot, amely – ahogyan én tudom – az ország legnagyobb nem városi temploma, kívül-belül gyönyörű műemlék. Nekem régóta kedvenc kifejezésem a »genus loci«, a hely szelleme. Hát igen, ha valahol éreztem ezt az elmúlt 50 évben, ennek létét, valóságát, változását, »hervadását«, akkor ez a Cserénfai u. 34. szám Döbröközön.

Az elmúlt évtizedben a körzetből igény jelentkezett, legyen újra – egy legalább néhány órás, reggeltől délutánig tartó – augusztusi csendesnap, és kellő támogatást is kaptunk a megrendezésében. Gyakorlatilag nyugdíjazásomig, 2008-ig megszerveztük apadó érdeklődés mellett, 120 főről lecsökkentünk 60-ra. De a regresszió nemcsak augusztus 20-ra vonatkozik.

1999-ben 10 körüli létszámmal heti két istentisztelettel kezdtük. Látogatások során ugyan még elértünk és gyülekezetbe is invitálhattunk egy-két régebbi hívet, de hosszú távon a létszámhelyzet nem javult, mi is temettünk. Ma nyolcan vagyunk a kápolnában, ha »mindenki ott van«, s ebből öten özvegyasszonyok, ketten 20 év alattiak.

Voltak próbálkozásaink. Házi bibliaórák, biciklitúra a körzet fiataljaival Döbröközre a fogathajtó-versenyre (a falu nagyhatalom e tekintetben), döbröközi gyerekek üdültetése a Kaposszekcsői Serdülőtáborban, kirándulás a dombóvári ifjúsággal együtt a Szőlő-hegybe, döbrököziek részvétele az egyház országos konferenciáin, a piliscsabai elöljárói és tiszaligeti családos héten, illetve a körzet müncheni utazásában, női órák összehívása a faluban, Simon Veronika hétközi gyermekórái stb.

Külön téma a döbröközi ökumené. Nemcsak az egyetemes imahéten voltak közös istentiszteleteink, a templomban és a kápolnában, hanem megtartottuk a Nők Világimanapját is szép érdeklődés, részvétel mellett. Vendégül látta egymást a döbröközi katolikus és a dombóvári metodista ifjúság. A teológia mai állása szerint a római egyház bizonyára nem kötelezné, hogy a faluban elhatárolt területe legyen a metodista holtaknak – Döbröközön ez a »hívő temető«. A körzetbe érkező lelkészeket, vendégeket rendszeresen kihoztuk a községbe, nem sorolom föl a neveket svájci, német, osztrák prédikátoroktól a magyar teológusokig. Nem ezen múlt…

Tatarozás és beruházás terén az egyházvezetés sokat adott, ez a megállapítás fél évszázadra is vonatkozik. Talán a tető az udvari étkezőterület fölé, illetve a cserepezet felújítása volt a két legnagyobb munkálat. Következne az utcai kerítés rendbehozatala, mert megdőlt, illetve reped a kápolnafal a kiskapu előtt jobb kéz felé, ez esetleg statikai probléma is lehet.

2009-ben bekövetkezett nyugdíjazásom körülményeinek egyik pozitív következménye, hogy a számomra megmaradt munkaterület egyikén, Döbröközön több időm marad az emberi kapcsolatokra, a komoly, őszinte, mély beszélgetés kísérletére. Ennek a programnak része volt, hogy megemlítettem a közösségnek a múlt megírását, s néhol rákérdeztem, milyen emlékeik vannak a régiekről.

– »Nagy bűnökből tértek meg« – mesélt nekem bensőséges dolgokról Komlócziné Erzsike néni. – »Megvallották tetteiket, és megváltoztak. Tudtak szeretni.« Lánya, Erzsike hosszabban nyilatkozott: »Nagy hatással volt rám dédanyám is, nagyanyám is. Szerettem velük lenni, őket hallgatni – nem vágytam a világba. Sugárzott a lényük, mindig boldogan készek voltak hitükről beszélni, bizonyságot tenni.” Erzsike ecsetelte a régi csendesnapokat is, amelyek több napig tartottak, a helyiek házaikban szállásolták el a vendégeket, otthon is ismerkedtek, beszélgettek. Úgy gondolom, hogy ezek a napok maguknak a döbröközieknek is megújulást, lelki megerősödést jelentettek. Egy asszony, aki neve mellőzését kérte így emlékezett: – »Én az igehallgatás, az alaposabb igemagyarázat végett kezdtem járni annak idején. Valóban több szeretet volt az elődökben…« A beszélgetések nagy eredménye, hogy kimondtuk, mi a helyzet napjainkban, hogy fogyunk, hogy nincs gyümölcs. Nagy kérdés, szomorúság és kudarcélmény ez számomra, és keresem a magyarázatot. Emberi kapcsolatok, a pénz szemlélete, az alkohol, az »első szeretet« hiánya?

Ugyanakkor ez a beszámoló azt is jelenti, még vagyunk, számon tartanak. Úgy vélem, az egyház 1 %-os bevételének létszámunkhoz képest jelentős részét adja Döbrököz. 2010 augusztusában, ha az Úr is úgy akarja, eljön egy hétre az egyház ifjúsága »bevetésre« Döbröközre. »A tájak fehérek az aratásra.« (Jn 4,35)”

 

Jegyzetek