Hogyan lehet naprakész egy, az elmúlt 15 év egyházakkal kapcsolatos történéseit bemutató cikkgyűjtemény? Durván leegyszerűsítve mondhatnánk: így. Valószínűleg sem a szerző, sem az Egyházfórum Alapítvány illetékesei nem sejtették, hogy mennyire aktuális művet szerkesztenek, illetve adnak ki az elmúlt év végén. Dobszay János „összegyűjtött, válogatott művei” egy olyan időszakban kerülnek az olvasóközönség elé, amikor a közbeszéd szintjén is megjelenik az egyházak és az állam közötti viszony – egyébként (szak)tudományos jellegű – kérdésköre. Ma már nincs olyan politikai szereplő, amely ne tartaná fontosnak a fenti témáról kifejteni a véleményét, s a hétköznapi kommunikációban a társadalom szinte valamennyi szintjén is lépten-nyomon előfordul a probléma felvetése.

Az átlagolvasó számára – aki, mint tudjuk, gyorsan felejt – különös érzést nyújthat (újra)olvasni a rendszerváltás utáni időszak egyházpolitikai „ugrásait”: nagyon nehéz olyan politikai résztvevőt találni, aki konzekvensen kitartott volna az (egyházpolitikai) elképzelései mellett, s erre a fájdalmas és lehangoló tényre kérlelhetetlenül rávilágítanak az időtlenül objektív, dokumentáris jellegű írások.

A kötet – mint már utaltunk rá – válogatás. Nem tartalmazza azokat a szövegeket, amelyeket az író különböző okok miatt nem ítélt fontosnak – például az esetleges ismétlődések elkerülése, vagy a megfelelő arányok megtartása okán –, ide tartoznak az 1989 előtti eseményekkel kapcsolatos cikkek is. Természetesen azonban nem maradhattak ki az egykor ártatlanul meghurcoltak – papok és világiak egyaránt – rehabilitációinak felidézései.

A kötet műfaji sokszínűsége, változatossága nemcsak „piacképes”, olvasóbarát gesztus, hanem az író életművének teljességét, variabilitását is hűen tükrözi. Tudósítások, interjúk, elemzések és tanulmányok egyaránt szerepelnek a könyvben, s nemcsak a konkrét egyházpolitikai történések, hanem különböző vallási jelenségek, társadalmi hatások is megfogalmazódnak. Ettől válik igazán „élővé” a gyűjtemény: a napi politika száraz, gyakran követhetetlen alkudozásai mellett teret kapnak például az új vallási mozgalmak, a kisegyházak, a szektakérdés vagy a szerzetesélet bemutatása is.

Dobszay könnyen átlátható szerkesztési elvet választ: a négy kormányzati ciklus – a Németh-kormány időszakát nem választva el az Antall-kormányétól – tagolja négy fejezetre a könyvet. A fejezetek felosztásának elve szerint „az állam és egyházak kapcsolatának jellegét mindenkor erőteljesen befolyásolta, hogy milyen pártállású koalíciók alkották a parlamenti többséget, a kormányt”.

A bevezető tanulmányban a szerző témakörönként haladva átfogó jelleggel gyűjti össze az elmúlt 15 év folyamatait, maximálisan betartva a tudósi semlegességet. Ugyanez jellemzi az egyes fejezeteket lezáró rövid összefoglalókat is, „érzelmi csupaszságuk” a szerző vallomása szerint az objektivitást szolgálja. Valamennyi olvasóban felmerülhet a kérdés: miért kell egy ilyen rutinos szerzőnek is ennyire óvatosnak, „száraznak” lennie, amikor egy-egy parlamenti ciklus egyházpolitikai történéseit foglalja össze? Ma már ez az egyetlen lehetőség? Maradnak a számok, az adatok, a konkrét jogszabályi rendelkezések? És hová tűnik a háttér, az érzések, az összbenyomás és a „közhangulat” megfogalmazása?

A kötet nagyon sok olyan konkrét kérdést érint, amelyek vélelmezhetően a jövőben is meghatározzák az egyházak és a politika közötti bonyolult összefüggésrendszert. Szó esik például a vallásosság politikai preferenciákra hatásáról, az egyszázalékos rendszer történetéről, a vallásosságváltozásokról, az egyházi kárpótlás vagy kártalanítás folyamatáról és annak korrekcióiról, a járadékos rendszerről, a támogatásbővülésről, a támogatásirendszer-váltásról vagy éppen a szektavitáról.

Dobszay János könyvének elolvasása után joggal merülhet fel a kérdés mindannyiunkban: vajon meg lehet-e írni az elmúlt 15 év egyházpolitikai történéseinek elemző összefoglalását olyan tudományos objektivitással, amely valamennyi egyház és politikai szereplő által elfogadható? Félő, hogy „csupán” a kérdésfelvetésben van a hiba. Hiába születne ugyanis egy tudományosan elfogulatlan, nagy összegző munka, nem válhatna általánosan elfogadottá a „helyzet” miatt. Hiszen mindannyian tudjuk: helyzet van. Az egyház-állam viszonyának örökzöld problémaköre Magyarországon nincs letűnőben, sőt.

Dobszay könyve mégis fontos. Egy olyan, „tűzhöz közeli” értelmiségi gondolatainak változásait mutatja be, aki – némi jóindulattal – akár mi is lehetnénk. Hiszen – és ezt most pozitívumként fogalmazom meg – a sorok között természetesen megtalálhatjuk a szerzőt is, akinek a vállalt objektivitásra való törekvés mellett néha előbukkannak a szubjektív, bújtatott gondolatai is. Valószínűsíthetően ezek teszik igazán érdekessé az egyébként is informális könyvet.

Dobszay János vitathatatlanul „jó tollú”, egyházpolitikával foglalkozó újságíró, aki szociológusi tudását sem felejti el kamatoztatni. Ez a gyűjteményes kötet teljes mértékben példázza azt a – remélhetőleg még korántsem befejezett – életművet, amellyel a szerző nemcsak a szűk tudományos körnek, hanem olvasók széles körének nyújt érthető és könnyen befogadható egyházpolitikai-egyháztörténeti ismereteket.

S végezetül egy félénk üzenet az olvasótól: Dobszay Jánosnak minden szükséges adottsága, tulajdonsága és felkészültsége adott ahhoz, hogy megírja az elmúlt 15 év egyházpolitikája történetének szigorúan semleges elemzését. Remélhetőleg az Állam, egyházak Magyarországon 1989-2004 után ez következik.

(Fekete Sándor)