2. évfolyam 1.
szám |
A Soproni
Katolikus Konvent története, 1625-2000. Szerk.: Kovács József
László. Sopron, Katolikus Konvent, 2000. 234 [14] p., 8 t. |
A Soproni Katolikus Konvent a győri egyházmegye nagy múltra
visszatekintő speciális egyházközségi intézménye, amely a 17. századi
felekezeti küzdelmei következtében jött létre. A 19-20. század során
szabályzatát mind az aktuális gazdasági, politikai változásoknak, mind pedig a
társadalmat átfogó polgárosodás és urbanizáció folyamatai hozta változásoknak,
új kihívásoknak megfelelően többször is megújította. A Konvent a szerkezetében
többször módosuló, de így is jelentős ingatlan vagyonra, később készpénz
bevételre támaszkodva, az egyes történeti korszakok politikai tendenciáinak
megfelelő módon, eltérő súlypontokkal, mindvégig egyházközségként
tevékenykedett; a katolikus hitélet védelmét és támogatását biztosította,
oktatási, szegénygondozási feladatokat látott el, hatásköréhez tartoztak a
temetkezési ügyek is. Pápai Lajos megyéspüspök bevezető szavaiban joggal
hangsúlyozta: a Konvent története egyben a soproni katolikus élet története is. A kötet törzsét az egyházmegye
kitűnő történésze, a soproni városplébánosi, konvent alelnöki hivatalából
1962-ben fertőrákosi belső emigrációba kényszerített Bán János (1887–1971)
kéziratban maradt – itt megjelentetett – Konvent története adja (4-106. p.),
valamint Kovács József László egyrészt Bán 1945 utáni szövegrészéhez írott
kiegészítései – amelyeket a politikai nyomás miatti öncenzúra igényelt –,
másrészt ugyancsak az ő tollából az 1966-tól a közelmúlt eseményeit hozó,
1998-ig tartó történeti fejezet következik. (107-159. p.) A szigorúan vett
Konvent történetet egy terjedelmes Függelék egészíti ki, amely a vizsgált
egyházi közösség historikumához többé-kevésbé szorosan, vagy olykor lazán kapcsolódik.
Érdemes részletesebben is megismerkedni a fenti munkák tartalmával,
súlypontjaival. Bán János valójában
kismonográfiája bevezető fejezeteiben röviden áttekintette Sopron középkori,
kora újkori egyházi és vallásos jellegű céheit, azok forrásadottságát és
vagyoni helyzetét, ami a későbbiekben a Katolikus Konvent gazdasági alapját is
jelentette. Az alapítás körülményeit már a város újkori egyháztörténetéről
írott munkájában részletesebben is tisztázta[1]:
a 16. század során meghatározó evangélikus túlsúlyúvá vált sz. kir. városban
Káldy Mihály városplébános a katolikus hit, érdekek és javak védelmében
1625-ben hívta életre a Katolikus Statust, a Konvent jogelődét. Alapjai a
Krisztus Teste Testvérületre mentek vissza, és feladatait, tevékenységét tekintve
a világiak és az egyháziak egyházközséget alkotó összefogását teremtette meg. A
Status tevékenysége szorosan összefonódott a város beléletét is átható
felekezeti küzdelmekkel. 1700 júliusában az egyházmegye katolikus megújításának
nagyhatású személyisége, Keresztély Ágost püspök a hat egyházi céh vagyonát a
Katolikus Statusnak átadta, ami ezt követően Beck János városbíró tevékeny
részvételével az Katolikus Konventté alakult át. A Konvent rögzítette céljait:
a katolikus érdekek, - iskolaügy védelme, az egyházi élet felvirágoztatása,
szegénygondozás, a szabaduló iparosok támogatása, a szegény, vagy hozzátartozó
nélkül elhaltak eltemetése. A szervezet mindenkori elnöke a város egyik fő
hivatalviselője (városbíró, vagy polgármester), alelnöke a városplébános volt.
A számadásokat ellenőrző konventgondnokot, illetve a jegyzőt e hivatalaikra
választották. A Szerző részletesen ismertette az oktatásra, szegényügyre
vonatkozó 18. századi alapítványokat – melyeknél olykor felekezetközi
kapcsolatokkal, így pl. az evangélikus Gensel János Ádám orvos katolikusoknak
tett hagyományával is találkozhatunk –, az államilag előírt alsófokú iskola
helyi megalakulásáig (1778) az oktatási intézményeket. (Külön kiemelte az
1716-ban létrehozott magyar tannyelvű szegények iskoláját.) Az 1818. évi új, 11 pontos
alapszabály gazdasági gondok szorításában jött létre. E dokumentum a Konvent
céljai során az állami kézbe vett alsófokú oktatás helyett – a korábbiak
megtartásával – kiemelte a plébánia azon területeken történő segítését, amelyeken
a kegyúr tenni akarna, de pénzügyi lehetőségei nincsenek. Ekkor a pontos
számadásra kötelezett gondnok mellé a háztulajdonnal egyetemben a legtöbb
vagyont és bevételt jelentő szőlőbirtokokhoz két szőlőfelügyelőt választottak.
A Bach korszakban, az abszolutizmus idején lazult a városvezetés és a Konvent
korábbi szoros kapcsolata és a szervezet tekintélyét az sem erősítette, hogy a
polgárosodással felekezetek fölötti iskolaszék vette át a katolikus iskolák
fölötti iskola-kormányzást. Ugyanakkor a felekezeti-társadalmi problémák
ellenére ez a korszak látványos eredményt is hozott; 1862–1873 közötti
belvárosi templomépítés 24,4 %-át (16.600 ft-ot) a Konvent fizette. A város katolikus lakosságának
igényére 1875-ben a fiatal tanár, városplébános Póda Endre, továbbá Hahnenkamp
József a róm. kat. iskolák igazgatója és Schwarz Miklós ügyvéd, törvényhatósági
bizottsági tag vezetésével a Katolikus Konvent újjáalakult. Az új
alapszabályban kimondták az egyházközséggé alakulást, rögzítették az
adókivetési jogosultságot, a működés, ellenőrzés meghatározó területeire öt
bizottságot hoztak létre: 1.) kegyúri az iskolaszékkel, 2.) temetői, 3.)
szegény- és alapítvány-ügyi, 4.) gazdasági, 5.) számvevő és ellenőrző. Az
1875–1902 közötti időszakot az egyháztörténész a Konvent aranykoraként jelezte,
amely a kultuszadó bevezetésével, majd 1890. évi növelésével mind az óvodák,
iskolák fejlesztésében, mind a szegénygondozás, ápolás terén (Szegényápolda,
Betegsegélyző Egylet) jelentős eredményeket hozott. A gazdasági visszaesés
előszelét jelentette az 1901-es filoxéra, amely a Konvent szőlőit teljesen
elpusztította. Ezt más oldalról felerősítette Póda városplébános 1902 februári
halála. Az 1902–1925 közötti időszak az
előzőhöz képest hanyató periódus volt, amely során több modernizálást jelentő
lépés történt (pl. a bormérés 1906-is ideiglenes, majd állandó bevezetése,
1922. évi alapszabály módosítás), ugyanakkor a pénzromlás az egykori
alapítványi tőkéket is tönkretette. Bán munkájában többször is érzékeltette: a
Konvent történetében, működésében meghatározó volt egyes személyiségek szerepe.
Az 1926–1945 közötti, Pinezich István, majd Házi Jenő elnöksége, Papp Kálmán
városplébános alelnöksége alatti időszakot ismét virágzó periódusként
értékelte, ahol javult a városvezetés és a Konvent közötti egyetértés, a szőlő
termesztéssel, bor értékesítéssel stabilizálódott a gazdasági alap. A katolikus
élet kulturális és intézményi szervezése nagy eredményeket ért el. Az 1930-tól
megjelenő Katolikus Élet c. folyóiratot 1932–1944 között a Konvent jelentette
meg, és ugyanakkor aktívan részt vett a terjeszkedő, modernizálódó város
peremterületein modern iskola és egyházi élet szervezésében. Ezt példázza
1931-ben Szt. István iskola létrejötte, majd 1938-ban az iskolaorvosi intézmény
létrehozása. Mégis a Konvent legnagyobb eredménye a kurucdombi új templom
megépítésében való szervezésbeli, illetve anyagi részvétele volt, ami egyben
egy szisztematikus munka kiteljesedése volt; egy korábban elhanyagolt az
urbanizáció során lakosságában megduzzadt (akkori) városszéli kerület megfelelő
egyházszervezeti, hitéleti, iskolai ellátása volt. Bán két részre osztotta az
1945–1956 közötti periódust. Míg Házi elnöksége alatt elfogadásra került a
később védelmet nyújtó új szabályzat, úgy Radics József ezt követő időszaka a
vagyon és jogfosztás, illetve az ún. „Alkotmányvédő mozgalom” szomorú
periódusát jelentette. Ebben a szakaszban súlyos problémát okozott a városi
kegyuraság 1949. évi megszüntetése, majd 1951-ben a bormérési és -értékesítési
jog elvétele, a földek kötelező felajánlása. Meghatározó vezetői külföldre
távozásával 1956 végétől 1959 elejéig szervezetileg is az interregnum időszakát
élte át a Konvent, amelyben mindezek mellett a „kívülről” is segített plébániai
szeparatizmus is fenyegetően hatott. A kádári konszolidáció időszakában a
fennmaradást Medgyesi László ügyvéd elnöki munkája biztosította. Bán János adatgazdag,
forrsácentrikus, tematikus elemzéseit Kovács József László eltérő tárgyalásmódú
fejezetei követik. Ő egyrészt a Bán által az 1960-as években még kéziratban sem
rögzített eseményekből idéz (pl. a soproni iskolák államosítása elleni 1948.
június 7-i tüntetés, 1962: a káptalanház átadásának körülményei), másrészt –
minden bizonnyal a kortörténet hiányzó távlatai miatt – jelentős forrás idézetek,
dokumentum-részletek közlésével krónikásként ismerteti az elmúlt negyven év
legfontosabb történéseit. Két alfejezete közül az első, a „Kor szorításában”
tárgyalja pl. 1976–1979 során az egyházi ingatlanok földhivatali
tulajdonlap-bejegyzését, ennek során a konvent érdekérvényesítő tevékenységét,
1982-ben a legújabb temetőrész kialakítását, Szakál Ernő szobrászművész
Krisztus szobrának létrejöttét, 1983-ben az egyházművészeti gyűjtemény
megalakulását. Második fejezete az utóbbi, rendszerváltó évtized históriáját
eleveníti fel, amelynek meghatározó lépése 1990-ben a katolikus iskolaügy
újraindítása volt. Ehhez, illetve ezzel szorosan összefüggő egyházi vagyon
rendezéséhez fűződik az 1991. május 7-i püspöki körlevél ismertetése, amelyben
Sopronban óvoda, iskola indításának szándéka fogalmazódott meg. Ez évben külön
fontossággal bírt a városba visszaköltözött orsolyiták és a Konvent szerződése,
amelyben az utóbbi szerv vállalta az Orsolyita Rend iskolájának működtetését.
1992-ben a két világháború közötti törekvés folytatásaként a város lakótelepi
övezetében új templom építése indult el (Szt. Imre templom, 1993: pályázat,
1997: felszentelés). Az 1993., 1994. év a Konvent megerősödését, megújulását
hozta: az előbbi esztendőben az 1930–1940-es évekre visszanyúló törekvés, a
plébániákra tagolás elvetése, az egységes Konvent megfogalmazása történt meg,
míg a következő esztendőben az új konvent szabályzat megalkotására,
elfogadására került sor. Ez a Győri Egyházmegyei hatóság felügyelete alatti –
amelyet a városplébánoson keresztül gyakorol – egyházi intézményként definiálja
a nagymúltú Konventet, hatáskörét pedig az 1950-ben Sopronhoz csatolt
Sopronbánfalva plébániájával növeli. A Függelék legterjedelmesebb
legterjedelmesebb egységét Bán János Voss-féle árvaház 1777–1950 közötti
története adja (160-186. p.). A 1898-ban a Konvent hatáskörébe vont árvaház
célja a soproni szegény, elárvult gyermekek felnevelése, kezükbe szakma adása
volt, közülük csak 1-2 fő taníttatására vállalkoztak. A tanulmány a
várostörténetbe ágyazva mutatja be az alapítók, Voss Károly hadbiztos és
felesége, Lanius Anna Dorottya életét, az árvaház történetének különböző,
minőségileg eltérő szakaszait (pl. szerzetesrendi kezelésbe vételt, majd
1924/25 során a diákkonviktussá alakítást, 1944-ben a hadikórházi létet,
1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásával a munkásszállóvá alakítást.) Házi Jenő Sopron thj. város
egykori tudós főlevéltárosa, volt konventelnök 1965. február 27-i, a Konvent
jogosultságát történeti tényekkel alátámasztó memoranduma egyszerre egyház- és
kortörténeti forrás. A forrásközlésben – sajnos lelőhely megjelölése nélkül –
Bán János felfogásával szemben Házi 1707-ben jelölte meg a Katolikus Status
Konventté alakulását. Hetényi János, a Szent Margit
Plébánia plébánosának munkái már elsősorban nem a Katolikus Konvent
történetéhez, hanem Sopron város és környéke katolikus egyházi életének 20.
századi történetéhez nyújtanak nagyon fontos adatokat. Elsőként „Mindszenty
bíboros Sopronban” címmel a Katolikus Konventben 1992. május 29-én elhangzott
előadásának szövegét olvashatjuk (190-196. p.) a főpap a főpap és Sopron város
„kapcsolatairól”; 1944–1945. évi fogvatartásáról, illetve az Isteni Megváltó
Leányainál történt tartózkodásáról, továbbá egy más történeti szakaszban, 1946
májusában Papp Kálmán városplébános megyés püspökké szenteléséről. A Szerző a
fenti kérdésekben Geiszbühl Mátyás sopronkőhidai börtönlelkész kéziratos
krónikája alapján további kronológiai pontosításokat tesz. A következő, 1991.
augusztusi kézirat lezárású – 1992-ben már publikált[2]
– tanulmánya Sopron város és környéke (a város közigazgatási határához tartozó
Brennbergbánya, Ágfalva, Balf, Bánfalva, Harka, Kópháza, továbbá Fertőboz,
Nagycenk kitekintéssel) az 1922–1950 közötti katolikus intézményrendszert,
annak historikumát tárgyalja (197-216. p.). Ezt követően Divós Lajos
konventelnök a legközelibb időszak, az 1999–2000. eseménytörténetéhez,
értékeléséhez fűzött hozzá fontos kortörténeti megjegyzéseket (217-219. p.). A
kötet szerkezete szempontjából tán szerencsésebb lett volna, ha ezen kiegészítő
megjegyzések a jelenkori konventtörténet után kapnak helyet. A kötetet különböző típusú,
nagyon hasznos adattárak zárják. Az arcképcsarnokban Póda Endre, Papp Kálmán,
Bán János városplébánosok, Schwartz Miklós, Pinezich István, Házi Jenő,
Medgyesy László konventelnökök, illetve Hahnenkamp József iskolaigazgató életrajzai
találhatók. A Sopronban szolgálatot teljesítő lelkészek 2000. évi névtára
mellett a Szent Mihály templom 1278–2000 közötti plébánosainak, továbbá 1700-tól
a konventelnököknek az archontológiája található. A könyvhöz gondos személynév-
és tárgymutató készült. A Függelék áttekintésével joggal felvetődik: a kötet
egységessége szempontjából ebben a részben esetleg célszerűbb lett volna a
Konvent működésének egyes meghatározó dokumentumait (pl. a különböző
alapszabályok) szakszerűen publikálni. Miként azt az 1999–2000. év
történetét ismertető konventelnöki összefoglaló is jelzi, a kötetet egyfajta
szerkesztetlenség jellemzi. P éldául nem történt meg a szakirodalom, a
levéltári hivatkozások megfelelő kiegészítése és egységesítése, nem
következetes az egyes tanulmányok jegyzetelése. A rövid szerkesztői elő- vagy
utószó hiányát nem pótolják a legújabb kori konvent történetbe beépített
utalások sem (116-118., 159. p.) Mindezek mellett bizton állítható: Sopron új-
és legújabb kori egyháztörténetének egy alapvető kötetével gazdagodtunk,
örömteli, és különösen is örvendetes, hogy Bán János munkája hosszú idő után
kiadásra került. A Soproni Katolikus Konvent e kiadványával méltóképpen
emlékezett meg fennállásának 375. évfordulójáról! (ism.: Dominkovits Péter) JEGYZETEK | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |