A pécsi székeskáptalan – amint köztudott – a 13. század második évtizedétől kezdve,[1] egészen a 19. század utolsó negyedéig folytatott közhitelű tevékenységet.[2] Az intézmény hiteleshelyi oklevéladásának 1353-ig tartó szakaszát Koszta László már részletekbe menően ismertette. Az oklevélkiadásban résztvevő, az azt előkészítő, valamint a diplomák megőrzését végző személyeket (hivatalokat), feladataikat is bemutatta, megkülönböztetett figyelmet szentelve a hiteleshelyi kancelláriának. A káptalan archontológiájának, prozopográfiájának összeállítása során is elengedhetetlen a testület közhitelű praxisának vizsgálata, hisz voltaképpen Pécs esetében ez döntően a hiteleshelyi kiadványok adatai alapján készíthető el. Szintén primer forrásként támaszkodhatunk e diplomákra, ha a kanonokok „mobilitását”, vagy a székesegyház alsópapságának testimoniumként való közreműködését kívánjuk rekonstruálni.[3] A következőkben a hiteleshelyi tevékenység egyes fázisaiban résztvevő személyeket vesszük részletes elemzés alá.

A hiteleshelyi munka tényleges irányítása az olvasókanonok (lector) feladata volt, amelyet jelez a privilégiumokban a 14. század végéig a neve előtt álló „datum per manus”, majd a 15. században az „acta sunt haec et facta per manus” formula.[4] A prépost után a legtekintélyesebb méltóságviselő (dignitarius) volt a kanonoki testületben, így a préposti javadalom üresedése, vagy a prépost távolléte esetén ő irányította a káptalant.[5] E központi szerepét és nagy tekintélyét minden bizonnyal a hiteleshely működésében vállalt kardinális szerepe is elősegítette.[6] Mindezek mellett a káptalani iskolát is ő felügyelte, így joggal következtethetünk széleskörű műveltségére.[7] A magyarországi gyakorlatnak megfelelően Pécsett sem volt követelmény az egyetemi végzettség, így nem meglepő, hogy a középkor folyamán a 28 ismert olvasókanonok közül, csupán hárman végeztek bizonyosan egyetemi tanulmányokat és csak két személy szerzett akadémiai grádust.[8] Valkói Jánosról csak feltételezni lehet, hogy valamelyik itáliai egyetemen folytatott tanulmányokat.[9] A kiváló humanista műveltséggel rendelkező Garázda Péter, hosszú ideig tanult Itália különböző egyetemein, ám akadémiai fokozatáról nem rendelkezünk információkkal.[10] Mohorai Vidfi Miklós a Bécsi egyetemen szerezte meg a magister artium címet,[11] míg Turoni Kelemen – egy közelebbről nem ismert itáliai egyetemen – szerezte meg a kánonjogi doktorátust.[12]

A lector megsokszorozódott feladatai nyomán merült fel az igény, hogy helyetteseket vegyen maga mellé, akik munkájukért tőle fizetséget kaptak, és természetesen neki tartoztak felelősséggel. Így a 14. század elejére kialakult az olvasókanonok helyettesének (sublector) tisztsége és ettől kezdve a tisztség viselője irányította a káptalani iskolában folyó munkát.[13] Az 1280-as 1290-es évek fordulóján sor került a hiteleshelyi tevékenység megreformálására, amely eredményeként létrejött a hiteleshelyi kancellária.[14] A hiteleshely megnövekedett forgalma az 1290-es évektől sokkal több munkát és szakértelmet igényelt, mint annak előtte, tehát az itt folyó munka közvetlen irányítását is egy „alkalmazott”, a notarius, vette át. Ez a praxis természetesen nem pécsi specifikum, hanem országos gyakorlat volt.[15] A jegyző(k) feladatai közé tartozott az oklevelek fogalmazása, a regisztrum vezetése, a fassiokról készített jegyzetek ellenőrzése, továbbá a diplomák megpecsételésénél is jelen vol(tak). Pécsett a hivatal külön pecséttel rendelkezett, így a káptalan nevében a jegyző oklevelet is kiadhatott.[16]

Pécsett az első, jegyzőre vonatkozó adat 1294-ből származik, majd ezt követően folyamatosan betölthették a tisztséget. Négy notariust ismerünk név szerint, akik közül korszakunkban, Benedek 1460-ban látta el a hivatallal járó feladatokat. [17]

Koszta szerint a pécsi káptalan jegyzői – a 14. század közepéig feltétlenül – „a fiatal, törekvő, egyetemi fokozatot megszerezni kívánó, az egyházi középréteghez tartozó, jó íráskészséggel és megfelelő jogi ismeretekkel rendelkező” klerikusok voltak. Ennek ellentmondani látszik Mezey azon megállapítása, hogy a notariusok vagy nem voltak klerikusok, vagy csak a kisebb rendeket vették fel, és nem tartoztak a kanonoki testületbe.[18] A 15. század második feléből származó adat alapján azonban egyértelmű, hogy Pécsett a nótárius a kanonokok közül került ki.[19] A jegyző iskolázottságára vonatkozó előírásokról nem tudunk, de elengedhetetlen követelmény lehetett, hogy az illető jártas legyen a latin nyelvben, továbbá rendelkezzen a munkájához szükséges jogi ismeretekkel. Ezeket a székesegyházi iskolában a retorika keretében oktatott ars dictandi elsajátításával lehetett megszerezni. Ez konkrétan a levél-, oklevélszerkesztés szabályainak megtanulását jelentette, és az itt megismert előírások betartása biztosította a diplomák jogi és formai kifogástalanságát.[20]

Az okleveleket a notarius fogalmazta és írta, de amennyiben rendelkezett helyettessel, úgy a subnotarius, sőt nem egy esetben a káptalani iskola tanulói is részt vettek e műveletekben.[21] Pécsett egyetlen aljegyzőről maradt fenn okleveles adat. Lőrinc mester 1375-ben a káptalan testimoniumaként vett részt egy tudományvételnél.[22] Ő nem tartozott a kanonoki testületbe, ám véleményünk szerint vélhetőleg az intézmény alsópapságából került a hivatalba.

Az őrkanonok is meghatározó szerepet töltött be a hiteleshelyi kancellária működésében, hisz ő őrizte az autentikus pecsétet (pecséteket) és szintén ő felügyelt a hiteleshelyi levéltárra.[23] Ez magától értetődő volt, hiszen ő és helyettese (subcustos) látták el az egyház liturgikus felszereléseinek, kegyszereinek a káptalan pecsétjének, okiratainak felügyeletét.[24] A mások számára kiállított okiratok őrzése valószínűleg „csak” annyiban jelentett többlet feladatot Pécsett is, hogy azokat még nagyobb biztonságban igyekeztek tartani, mint a káptalan saját diplomáit.[25] A székesegyház sekrestyéje bizonyosan alkalmas lehetett erre a feladatra, hiszen az ott elhelyezett felszerelések megóvására kiemelt figyelmet fordítottak és e feladat ellátására a káptalan egy tekintélyes tagját választották.[26] A zágrábi káptalan szabályzata (1334) alapján – a lectort követően – az őrkanonoknak volt kiemelkedő szerepe a közhitelű tevékenység ügymenetében.[27] A váradi székeskáptalan statútumaiból (1374) értesülünk arról, hogy ott a káptalani pecséteket egy ládában őrizték, melyet hat kanonok saját sigillumával zárt le, és csak valamennyiük jelenlétében, az egyház sekrestyéjében, látták el vele a hiteleshelyhez forduló felek számára kiállított okleveleket.[28] A 14. század végén (1397) készült esztergomi egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága alapján az esztergomi székeskáptalanban az őrkanonok volt a negyedik a káptalani méltóságok sorában és feladatai közt szerepelt a káptalani pecsét őrzése, amelyet nem adhatott ki kezéből, továbbá a levéltár (conservatorium) felügyelete, amelyet nem nyithatott ki csak nyolc kanonok jelenlétében.[29] A Pécsett alkalmazott gyakorlatról sajnos nem rendelkezünk közvetlen információkkal, azonban hasonló metódusra következtethetünk az itt működő hiteleshely több évszázados működése alapján. Amennyiben a hiteleshely nem rendelkezett levéltárral úgy ún. regisztrumkönyveket vezettek, amelyek az oklevelek tartalmi kivonatát tartalmazták (pl. a váradi), de arra is volt példa, hogy volt levéltár is, és regisztrumot is vezettek.[30] Pécsett, a sekrestyében volt a káptalan hiteleshelyi archívuma és a 14. század második felében a regisztrum vezetése is kimutatható.[31]

A hiteleshelyi feladatok jelentős részét a külső helyszíneken végzett határjárások, iktatások, vizsgálatok alkották, melyek elvégzéséhez szükség volt a testimoniumok alapvető geometriai- és jogi ismereteire, valamint írástudására.[32] A vizsgált időszakban kiállított hiteleshelyi kiadványokba 252 alkalommal került a tanúbizonyságok neve és egyházi állása, amely adatok elemzése alapján felvázolhatjuk az e tevékenységet vállaló személyek körét.

A korábbi időszaktól eltérően[33] a káptalan dignitáriusai is – noha nem számottevően, ám – szerepet vállaltak a kiküldetésekben. A prépostok közül csak Hangácsi Albert vett részt ilyen feladat teljesítésén. 1447-ben a káptalan hites tanúbizonyságaként Simon maróti főesperessel Pécsett tartott vizsgálatot Garai László macsói bán és Thallóczi Frankó közti birtokper során.[34] Minden bizonnyal e szerepvállalása hátterében az említett személyek magas rangja állhatott, hisz Hangácsi többnyire a királyi udvarban,[35] valamint egyetemi tanulmányainak színhelyein tartózkodott.[36] A másik három méltóságviselő közül a lector két, míg a cantor és a custos egyaránt három ízben vállaltak kiküldetéseket.

A várbéli Keresztelő Szent János társaskáptalan prépostja, a korábbi időszakkal ellentétben, mindössze egy alkalommal működött közre a hiteleshelyi feladatok ellátásában. A tisztségviselők közül a dékánt négy alkalommal találjuk külső munkán, míg a méltóságviselők helyettesei közül – akik minden esetben kanonoki javadalommal rendelkeztek – a jegyző egyszer, a succentor kétszer, míg az alőrkanonok négyszer vállalt kiküldetést.

Az archidiaconusok is meglehetősen aktívak voltak, hisz összesen 14 alkalommal szálltak ki „terepmunkára”.

A középréteget természetesen a vizsgált intervallumban is a legtöbb esetben a mesterkanonokok képviselték, szám szerint 57 esetben. A legaktívabbnak Domokos mutatkozott, aki 1364 és 1369 között hét alkalommal vett részt vizsgálatokon, tanúvallatásokon Baranya, Bodrog, Körös és Somogy vármegyék területén.[37] Devecseri Miklós másfél évtizeden keresztül vállalt feladatokat a hiteleshelyi munkában.[38]

 Érdekes, hogy a négy esetből háromszor Bodrog vármegyében vett részt vizsgálaton és minden alkalommal Bátmonostori Töttös fia: László oldalán. Az egyszerű kanonoki stallummal rendelkező személyek mellett részt vettek a közhitelű tevékenységben az oltárjavadalommal, plébániával rendelkező kanonokok, valamint a székesegyház hitszónokai is.

Az alsópapság tagjai közül az aljegyző és a vicesuccentor egy-egy alkalommal szerepeltek külső munkán. A társaskáptalan tagjaiból összesen 8 alkalommal kerültek ki testimoniumok.

A székesegyház alsópapságának két csoportja között korszakunkban változás következett be a hiteleshelyi feladatok vállalása terén.[39] Míg 1353-ig a prebendáriusok és az oltárjavadalommal rendelkező prebendáriusok teljesítették az összes kiküldetés közel 26%-át,[40] addig a most analizált időszakban részvételi arányuk 18%-ra csökkent. Ezzel a jelenséggel paralel, pedig az egyszerű, valamint az oltárjavadalommal rendelkező karpapok hiteleshelyi aktivitása 13%-ról[41] közel 33%-ra emelkedett. További figyelemre méltó változásnak lehetünk tanúi, amennyiben az oltárjavadalommal rendelkező prebendáriusok és karbéli papok, valamint az egyéb jövedelemmel nem rendelkező társaik szerepvállalását vizsgáljuk. Míg az előző korszakban az egyéb javadalommal nem rendelkező prebendáriusok 27 alkalommal vettek részt külső feladatok ellátásában,[42] addig a most vizsgált időszakban mindössze 6 ilyen esetről van tudomásunk. Az altarista prebendáriusok esetében korszakunkban 10%-os növekedés mutatható ki. Hasonló módosulást tapasztalunk a karpapok esetében is, hiszen a Koszta által vizsgált intervallumban, 13 esetben egyszerű, míg 5 alkalommal oltáros kóruspapokat küldött ki a testület tanúbizonyságként, ezzel szemben korszakunkban ez 20:60 arányra változott. A változás hátterében minden bizonnyal a Decretum maius szabályozása áll, amely – az 1351-es „papíron maradt” rendelkezést követően ismételten – elrendelte, hogy a káptalanok kanonokokat, vagy legalább javadalommal rendelkező személyeket küldjenek tanúbizonyságul.[43] Ezt támasztja alá az is, hogy 1420 után mindössze két alkalommal vett részt egyszerű prebendárius a hiteleshelyi munkában, míg egyéb javadalommal nem rendelkező karpap szerepvállalásáról nem tudunk.[44]

A testület a kegyurasága alá tartozó templomok plébánosait, papjait és más vidéki plébánosokat is bevont a hiteleshelyi munkába, általában azokban az esetekben, amikor az illető egyháziak rezideálási helyének közelében kellett közreműködni. Az 1354–1526 közötti intervallumban összesen 8 eset mutatható ki, amikor vidéki papok tanúbizonyságként működtek közre.

Az eddigiekből megállapítható, hogy a középréteg (42%) és az alsópapság (58) a korábbi időszakkal teljesen megegyező arányban vett részt a külső feladatok ellátásában.[45] A két réteg egyes csoportjain belül jelentősebb eltérések két ponton mutatkoznak: az általunk vizsgált időszakban a méltóságviselők is szerepet vállaltak a közhitelű feladatok ellátásában, míg az alsópapságon belül – az 1435-ös rendelkezés hatására – az oltárjavadalommal nem rendelkező prebendáriusok és karpapok szerepe visszaszorult.

A káptalan alkalmasint igyekezett olyan személyeket megbízni az egyes kiküldetések teljesítésével, akik megfelelő helyismerettel rendelkeztek. Ez mindenekelőtt a Baranya megyén kívüli feladatok esetében volt fontos.[46] Így kerülhetett sor Pozsegai János kanonok testimoniumként történő közreműködésére a Pozsega megyei Orbován, amikor 1382-ben Garai Miklós nádort a királyi ember beiktatta a nevezett vár és város tartozékaiba.[47]

Amennyiben a hiteleshelyhez fordulók végrendeletet kívántak tenni, úgy a káptalan kiküldte kanonokjait, akik jelenlétében és közreműködésével a testamentumot írásba foglalták. Így történt ez 1377-ben, amikor Felfalu-i Péter fia: Miklós utolsó akaratának megfelelően leányára, Klára nemes asszonyra hagyta Baranya megyében fekvő felsorolt birtokait.[48] A végrendelet felvételére ezúttal Garai Miklós nádor adott utasítást, így arra a nádor által delegált ember és Konrád kiskáptalani kanonok közreműködésével, valamint János Révfalu-i plébános, Eberhard pécsi kisprépost és István szentszalvátori prépost, pécsi kanonokok, továbbá három megyebéli nemes jelenlétében került sor.[49] Ebben az esetben a tanúként jelenlévő két prépost kiküldését a felek kifejezetten kérték (ad hoc specialiter vocatis et rogatis)[50] Hasonló esetnek vagyunk tanúi 1370-ben, amikor egy peres birtokrész határjárására kapott utasítást a káptalan, és a felperes kérésére Márton papot, a székesegyház holtak oltárának mesterét küldte ki.[51] Arra is találunk példát, amikor az uralkodói parancs írta elő a káptalani kiküldött egyházi állását: 1360-ban egy, az egyszerű kanonoki stallumnál magasabb méltósággal rendelkező, kanonokot kellett megbízni a vizsgálattal.[52]

A fentiek összegzéseként elmondható, hogy a hiteleshelyi feladatok ellátásától a káptalan helyben tartózkodó tagjai sem húzódtak vissza, és az egész középkoron át folyamatosan vállalták a külső feladatok teljesítését. Az alsópapság nagyobb arányú szerepvállalását vélhetőleg azzal magyarázhatjuk, hogy egyrészt alacsonyabb bevételekkel rendelkeztek, mint a székeskáptalan kanonokjai, így szükségük volt a jövedelem-kiegészítés e forrására is,[53] másrészt talán a helyben tartózkodó, egyéb tisztségekkel és hivatalokkal nem rendelkező kanonokok alacsonyabb száma is meghatározó lehetett.

Függelék

1. A hiteleshelyi kiküldetéseket teljesítő személyek

2. A kiküldések megoszlása a középréteg és az alsópapság között

3. Kanonokok névsora

Olvasókanonokok

Valkói János                             1342–1364[54]

Vátyi Miklós                             1367–1401[55]

Pál, Simon fia                            1401–1419[56]

Rendewi Tamás                        1419–1436[57]

Nagyszabói Pál                         1438[58]

Zloteg Fábián                           1438(?)[59]

Bertalan                                    1438–1448[60]

Imre (I.)                                   1453–1458[61]

Péter                                        1461[62]

Imre (II.)                                  1462–1472[63]

Garázda Péter                           1478[64]

Mohorai Vidfi Miklós                1483–1484[65]

István                                       1485[66]

Nagyvátyi Albert                       1487-1499[67]

Neszmélyi Antal                        1506[68]

Sasvári Péter                             1506[69]

Jegyző

Benedek                                   1460[70]

Aljegyző

Lőrinc                                      1375[71]

Őrkanonokok

György                                    1356–1369[72]

Péter                                        1371[73]

Kelemen                                   1383–1387[74]

Mihály (I.)                                 1391–1393[75]

Cserkúti György                        1395–1431[76]

Cserdii Imre                             1432[77]

Németi Gergely                        1433–1437[78]

Kapronczai Péter                       1438–1445[79]

Kornis Mihály                           1445–1442[80]

Maravizai Barnabás                    1453–1456[81]

Gosztonyi Tamás                      1454–1484[82]

Izsépi János                              1485–1499[83]

Bodó Miklós                            1503[84]

Mihály (II.)                                1512–1513[85]

Budai Kakas János                     1517[86]

Alőrkanonokok

Demeter (I.)                              1359 előtt[87]

Demeter (II.)                            1399–1400[88]

Benedek                                   1425[89]

Mátyás                                     1488–1494[90]

Jegyzetek: