Makkai Sándor vezetésével 1929-ben alkották meg az erdélyi specialitásokhoz idomított ágendáskönyvet válogatott erdélyi teológusok. Adaptációjukkal meg is előzték a magyarországi minta megjelenését. Aranykor van hátterükben: református fejedelemi udvar tudós prédikátorok, liturgusok, énekes emlékek. Tisztította látásukat a Ravasz szerkesztette Ágenda.[1] Így az éneklés minősítése, az Ágenda ajánlásai alkalmasak arra, hogy sarkalatos református felfogásunk érdemeit és észrevétlen ellentmondásait áttekintsük a liturgia eme szabályozása alapján. Volt drága és megigéző öröksége Erdélynek. Önállósága miatt nyílott lehetősége magvas összegzésre – a semper reformari debet jegyében – , s a református gyülekezeti és szertartási éneklés legbecsesebb emlékei az ErÁ számára mégis elenyésztek.[2] (ErÁ rövidítéssel említem, teljes címét, az Ágenda és IrT rövidítésekhez vö. alább a 3. és 4. sz. jegyzeteket.) Idézem az ErÁ éneklésre, zenére vonatkozó intézkedéseit. Nagyrészt egyeznek az IrT szövegével.[3] A kevés (elvinek szánt) megállapítást és a szétszórt utalásokat néhány csomópont köré rendezem.

 

Csak zsoltárok?

„A mi énekeink törzsét a zsoltárok képezik. Vannak református egyházak, ahol most is csak ezeket éneklik a gyülekezeti istentiszteleten, mint ahogyan kezdetben a mi egyházunk is csak ezekre szorítkozott.”[4]

Így volt-e? – Soha nem volt oly idő, mikor csak zsoltárokat énekelt a magyar református egyház. Kezdetben a szertartásos énekkar (diákkórus), kántor, lelkész, és a gyülekezet éneklése több műfajú volt. Zsoltárok? Genfi zsoltárok. Az ErÁ így érti, ez volt akkor még a köztudatban. Ezek a zsoltárok reformáció után másfélszáz esztendővel terjedtek el Szenci Molnár Albert, a hazai evangélikusok és a puritánok érdemeként. Református énekeskönyv mellé először 1652-ben nyomtatták, külön címlappal, a genfi zsoltárkönyvet Lőcsén.[5] Uralomra jutottak a 17. század vége előtt, de szóltak tovább a hagyományos parafrázisok, ünnepi énekek (pl. a magyar Te Deum laudamus). Rangos eklézsiák diákkara graduált énekelt szerény keretek között a 18. század közepéig, helyente 1800 után is, legalább a kántor. Azonban a recitálva elimádkozott zsoltárokat a 18. század közepétől harmóniás zsoltár helyettesítette (ennek népi változata megérte korunkat Szászcsáváson és környékén.[6]) Formát öltött egy újabb keletű szertartási rend és felfogás a 19. század végére, s hozzákeveredett a harmóniás zsoltárhoz az újsütetű hangszerkíséretes szóló-ének, kántorok és dalárdák szereplése, nem igazán istentiszteleti karéneke.

A 19. században gyülekezeteink a genfi zsoltárok nagyobb részét állandóan énekelték. Otthon is, munka közben is. Az istentiszteleti rend egységesítésekor, az ErÁ megszüle-tése idején, ez nem volt már általános. A református egyház azóta temeti az éneklést, főként a genfi zsoltárok éneklését. Ma már zsoltáros reformátusság nincs. A „találkozós” énekeskönyv (Té’96)[7] kijelenti Szenci Molnárról 1996-ban a 100. zsoltár után, hogy „az elmúlt századok alatt versei nemcsak a reformátusság, de az egész magyarság féltve őrzött kincsévé lettek”,[8] és a meghagyott zsoltárverseket tovább ritkítja. Megteheti, manapság ennyi strófa sem kell. Hajdan a kisiskolások tudták a zsoltárokat, s már akkor is csak alig hatvan-hetven zsoltárt énekelt a legtöbb gyülekezet, azt sem végig, egy-két versével eleget tett a zsoltározásnak, és erre az ErÁ ajánlásai is mintát adnak.[9]

Szélsőségesek valóban csak rímes-strófikus zsoltárt énekeltek (például a holland szigorú reformátusok a 20. század elejéig.[10]) Az ErÁ nem rosszallja az ébredési hullám evangélizációs kampányában átültetett vallási líra termékeit, nem foglalkoztatja a sekélyes és individualista kegyesség sajátos zsargonja. A gyülekezeti éneklés aranykorát olyannak mondja, amilyen soha nem volt. Nem jó teológiai norma e nézet, kár, hogy jellemzi a magyar református teológiát ez a történetietlenül eszményítő látás.

 

Solo – nem solo?

Ellentmondásos a dalárdák (férfikarok) megítélése. A múlt század derekától bukkantak föl református istentiszteleten. Naturalista (tanulatlan) és tanult (művészi, régebben mesterséges) éneklés problematikája is rejlik megítélésükben, s a tanítóképzők kötelező meg-szervezésével kialakult kántortípus és repertoire recepciója. Az ErÁ szerint karének nem való református istentiszteletre. Mégis van. Meghatározott (quasi liturgikus) helyen. A bevezető szerint ilyen nem történhetik – majd utasítás taglalja, hogyan történhetik. „Önálló zenei számok vagy karénekek, amelyek még nagyobb passzivitásra kényszerítik a gyülekezetet, nemcsak feleslegesek, de károsak is, mert a mi istentiszteletünk nem törekedhetik aeszthetikai hatásokra.”[11] Bűvös szám semlegesíti a tilalmat. Homíliás és szimbolikus szertartások 7. pontja a szólóének vagy karének rögzített helye. A vasárnap délelőtti istentisztelettől a lelkészek szenteléséig, ismételten ezt találjuk: „Ének, vagy megfelelő művészi solo vagy karének.”[12] Ezt erősíti a lelkészeknek címzett utasítás. „A közéneket alkalomadtán művészi solóének, egyházi zeneszám vagy karének helyettesítheti. A lelkipásztor ezt is bejelenti a gyülekezetnek. Szigorúan ragaszkodni kell ahhoz, hogy a gyülekezeti éneket az istentiszteletnek kizárólag csak ezen a pontján lehet fölcserélni solóénekkel, zeneszámmal vagy karénekkel, s akkor is a legkomolyabban ellen kell őrizni azt, hogy az ilyen szolgálat a templomhoz és istentisztelethez, valamint az alkalomhoz és igehirdetéshez találó legyen. Az ilyen számot a lelkipásztor is ülve hallgathatja.”[13]

Nos, miként foganatosítja eme ellenőrzést az „eszményi” református lelkész? Helyes vélemény jártasságon, értésen alapul. Nem ítélhet jól a lelkész (kezdő segédlelkész, öt éve nyugdíjas esperes), ha botfülű, billentyűt s hangjegyet sem ismer, vokális és instrumentális műformákban járatlan, énekkar, zenei élmény számára tabu. Nem igazít el az ErÁ (más kézikönyvekben sincs leírás e református praxisról), melyek a kritériumok, mikor és miért illik templomi előadásra a kiválasztott mű, miért és mikor nem illik. Miért illőbb egyházi zeneszám egy Riccercare az Il Transilvano kötetéből, mint Sweelinck zsoltár-variációi? Reálisan arra számíthatott az ErÁ, nem reformáció korabeli zsoltárvariációkra és liturgikus polifóniára, hogy az istentiszteleten érzelgős énekecskék hangozhatnak, templomi dal (énekeskönyvön kivüli Kirchenlied) gyanánt, teátrálisak, vagy éppen operett-betétek. A musica sacra világától idegen lelkész a vallásos giccs ellen felvértezetlen – ezzel az elméletíró Gönczy Lajos nem számolt. Az énekeskönyvet alaposan ismerő, szívesen, és jól éneklő lelkészt is riasztja a zenei járatlanságból következő gátlás. Károsnak mondhatja (gyülekezeti és hitvallási sejtelmekre hivatkozva), és megtilthatja mindazt, amivel nem tud mit kezdeni. Engedélyezheti, pártolhatja mindazt, ami szertartásba nem való, zeneileg alsóbbrendű, költészeti, vallási s teológiai mivoltában csenevész, ám dívik, szívre ható, járványosan elterjedt az egyházpótló missziós csoportok által, és „szereti a nép”. Nem kell fölcserélni a gyülekezeti éneket „művészi zeneszámmal”, énekelhet a gyülekezet annyit, mint máskor, vagy együtt is az énekkarral. Templomba való, istentiszteleti kötöttségben termett s szertartásba illő zenélés is van – erről az Erá nem tud. Sok 7. pontot eldöntő lelkész sem. Helytálló és jogos követelmények mellé teljesen hibás állítások és téves érvek így keverednek.

Eme bizonytalankodás s értetlenség megnyilvánul a művésziesség emlegetésében, s a hamisítatlan egyházi művészet elutasításában. Nem csupán művészinek titulált éneklés, hanem még szólóének is van tehát a liturgiás könyv megengedő utasításaiban. Ez a halmozott ellentmondások egyik csúcspontja. A magyar református teológiai önkritika tudatszintje ezen kontradikcióval szemben teljesen immunis maradt.

 

Zene, passzivitás, esztétika

„A zene a mi liturgiánkban csak segítő eszköz. Önálló helye nincs. A prelúdiumok és utójátékok még ha – ami nagyon ritka eset – különben művészi értékűek is, rontják az istentisztelet nyugodt menetét. Tehát nincs reájuk szükség. A kijelölt ének dallamával vagy annak egy részével intonáljon a kántor, hogy a gyülekezet ráismerjen az éneklendő darabra és az ének elhangzása után pár akkorddal fejezze is be... Tegyünk meg mindent, hogy minden gyülekezetünkben hatalmasan szárnyaljon az ének. Tanítsuk meg a gyülekezetet lehetőleg minden énekünkre és szoktassuk hozzá, hogy hozza magával minden istentiszteletre énekeskönyvét.”[14] Passzivitástól retteg az ErÁ, s noha az aktivitást nem a tilalom növeli – tilt.[15] Az éneklésre nevelést minősíti e kijelentéssel: „A mi istentiszteletünk nem törekedhetik aeszthetikai hatásokra”.[16]

Ravasz László, a theologia aisthetica egyetlen képviselője és értő művelője az Ágenda bevezetőjének záró mondatában kívánatos és némiképpen el is ért eredményről szól: sikerült az egyházban az esztétikum szempontjából is előbbre lépnünk. „Nem tudta ez a könyv megoldani mindazon kérdéseket, amelyek liturgiánkkal kapcsolatban előttünk állanak, de hiszem, hogy óriási lépéssel viszi közelebb a magyar református egyház liturgiáját az egység, tisztaság, vallásos mélység, konfesszionális igazság és művészi szépség eszménye felé.”[17] Nem esztétikus megoldás a jó templomi rend? Akkor hitvalló a református gyülekezet éneklése, ha csúnya? Az ErÁ sem ezt vallja. Akkor miért csupán a tanult éneklés, vagy kvalitásos és hozzáértő muzsikálás lehet kárára az istentiszteletnek? Valós elemzés, valódi érvek és okok elkerülése (nem-ismerése) révén jutott el Bilkei Pap István annak kimondásához, hogy a gyülekezet éneke csúnya, de szép.[18] Liturgiacsinálóink alig forgatták Maróthit, nem értelmezték célját; az Öreg graduál szép vékony szóval éneklésről[19] írott leveleit is mellőzték. Ha ismerik, úgy, hogy értik is, nem esett volna nehezére belátniuk, hogy vajon törekedhet-e esztétikus hatásokra a református imádkozó és éneklő vagy orgonáló? Lehet-e éneklésbeli szépséget elvárnunk istentiszteleten?

Passzivitásra kényszeríti a gyülekezetet a prédikátori-papi szerep aránytalansága. Elhasználatlan gyermeki alkalmazkodókészség és idegzet sem képes harminc-negyven perces figyelésre. Megfeszített szellemi munkához nem szokott, heti munkában eltörődött felnőtt, koros gyülekezet képes-e többre? Helyénvaló Ravasz követelménye, hogy a prédikáció legfeljebb fél óra legyen. Utána aktív, kiadós éneklés következhet.

Nem így van. Passzív hallgatás következik. Imádsághallgatás. Ideális arányokat számítva az egyórás istentiszteletből a prédikáció fél óra, az imádkozás kétszer öt perc (ideálisan…), a lectio és textus felolvasása, köszöntés, hírdetés, énekszámok bemondása és az énekversek felolvasása újabb tíz perc.[20] Éneklésre is marad legfeljebb tíz perc. Az istentisztelet egyhatoda.

Az ideális református istentisztelet egyhatod részében nem passzív hallgató a gyülekezet. Az imádságok terjedelme (s nem bennsősége) nőttön-nőtt. Gyülekezete képviseletében mondja: a lelkész. Antireformátusnak tekintették a század elején, ha félhangosan mondták a Miatyánkot, vagy lelkészük után mormolták az úgynevezett gyülekezeti imádságot. (Többek között Mitrovics Gyula kifakadása szemlélteti ezt a 19. század végén, a Hitvallás beiktatása ellen is megszólalt a hazai szakirodalom és közvélekedés.) Egyháztörténet professzorom, Tóth Endre, vallási viszonyokról írott dolgozatai mögött további publikálatlan adatok sorakoztak.[21] Feledhetetlenül mesélt anomáliákról. Elmondott egy beiktatást, az esperes nem adta alább tizenkilenc perces imádságnál. Télidőben (fűtetlen templomban). Megpödrötte bajszát az ifjú Timóteus, huszonhárom perc múltával mondott áment imájára.

Nyúlik az ima, terjengős a prédikálás. Sok lelkésznek hírdetésre kell tíz perc. Aktív éneklésre mindezzel csökken az idő. Hosszú az istentisztelet (éppen nem a sok éneklés miatt)? – elmarad még két énekvers orvoslásul. Csak ideális istentiszteleten nem passzív tíz percnél tovább a református gyülekezet. Ünnepélyes (elnyújtott) alkalommal még kevesebb az ének.[22] Az istentisztelet tizedrészére, huszadrészére csökken az aktiv részvétel. A legtöbb éneket soha nem énekli végig a gyülekezet. Például a 278. énekünket. Nagy Károly püspök néhány évvel az Ágenda megjelenése előtt már óvott: „Vigyázzatok! – Kedves híveim, amely népnek ajkán elnémul az ének, az halálra van ítélve. Ahol az éneknek csak egy-két versét énekli legtöbbször unottan a kántor, ott akármennyien legyenek a templomban, megkezdődött a haldoklás. Csak ahol lelkesen végigénekli az egész gyülekezet az egész éneket, s így a hívők lelkén végéigmegy a benne rejlő igének teljessége, csak ott érezteti az ének a maga teljes erejét és áldását.”[23]

 

Orgonálás és esztétika

Nyugodt zavartalanság… E református liturgiai eszményt találjuk nyomtatásban. Ellentmondásokban itt sem szűkölködünk. Hozzá nem értő orgonálás ellen is van követelmény az ErÁ lapjain. Van intonálásra vonatkozó előírás is. Ez rangosabb a magyarországinál, amely megalkotta az elnyújtott éneklés idején az első sor egy szólamra való eljátszásával a zavartalanság normáját. Nem átallotta, hogy egyben minden más zeneibb megoldást tilalmazzon.

A nyugodt menetű istenes szóhömpölygés református eszményét valóban zavarhatja a rangos egyházi zene fegyelme s a katharzisélmény. Esztétikai hatások mégis szükségesek, ez átüt a hangszer féltékeny begettózásán: Az egyházi beszéd mesterségének normái közül az ars rhetorica nem hiányzik. Gonddal fogalmazott meg jól előadott prédikáció esztétikai igényességének sötét kontrasztja a szépséget mellőző éneklés és orgonálás. „Az orgonát, amelyet a mi egyházunk hosszú időn keresztül kizárt templomainkból, ne becsüljük túl sokra. De ha már használjuk, ne tűrjük meg, hogy nyekegve vagy avatatlan kezek alatt szenvedőn megrontsa istentiszteletünk ünnepélyes hangulatát.”[24]

Avatott kezekről nem az Ágenda gondoskodhat. Orgonások nevelése, alkalmazása, nemes hangszerek építése, rendben tartása azonban nem várható egyházon kívülről. A felelős gondoskodás hiányzott, amikor az orgonaépítés járványát hiába rosszalta az egyházi vezetés (1800 táján), a reformáció állandó tisztázódási és szellemi újjáépülési igénye szóvirág volt, az intézményes egyház megalkudott. Azóta sem gondoskodott arról, hogy illően jártas kántorok üljenek az orgonapadon, és őket mintegy liturgusi tisztségre emelje, s ne úgy kezelje a kiemelkedő tehetségeket, mint a nyomdász Tótfalusi Kis Miklóst. Erdélyben a lévitaság bevett volt (a kántortanító által végzett könyörgéses temetés még a huszadik század első felében is előfordult Magyarországon); de a kimondatlan református hierarchia érvényben maradt, az egyetemes papság az alkalmi fakultáción túlmutató esetekben sem jutott érvényre. Csak a lelkész számított liturgusnak (de ezt a funkcióját sem tudatosította, végül már nem is tudott róla). Nem becsülte „túlsokra” az egyház az orgonát és az orgonást. Tűrte a kántortanítók méltatlan sorsát, a méltatlan orgonálást, meg a gyülekezet egyházzenei nevelésének teljes elhanyagolását, a hozzáértetlenséget, az éneklés általános alábecsülését, az alanyi és tárgyi feltételek hiányát. Ágendánk alkotói nem láttak ebben gondot és felelősséget.

A gyülekezet éneklésének vezetésére az énekkar jobb a hangszernél, de az énekkar elismerése is hiányzik. Még nagyobb hozzáértést kíván a karvezetés és nevelés a kántortól. A jó éneklést valóban kíséri az orgona, nem helyettesíti, nem rendszabályozza és nem elfedezi gyarlóságait. De hol van itt a jól éneklő gyülekezet…

 

Az éneklés dicsérete

Nem hiányzik imádság és ének eltéphetetlen összefüggésének értése, kimondása. Nagy gyakorlattal posztjukba emelkedett atyáinktól azért olvasnunk mégis ellentmondásoktól hemzsegő megállapításokat, mert ezt belátván, az éneklés műveléséért tenniük kellett volna, hisz csak ők tehettek valamit. Jobban és többet kellett volna énekeltetniük a gyülekezetet. Magától nem terem jó kántor, orgonás, énektanító, éneklő. Nem elég kimondatni a zsinattal, hogy mi mindent nem tehet meg a kántor. Az ErÁ az éneklés hanyatlásának veszélyét már érzékeli, csak a következmény kimondását nem véli saját ügyének, ezt már nem érzékeli. Vélhette úgy az egyházi vezetés, hogy elég követelnie a tanítóktól a kántori oklevél megszerzését.

Ezek után már az az ünneprontás sem feltűnő, hogy nem diktálja, de felolvassa az éneket a lelkész – szertartásosan. Orgona és orgonálás nem pótolhatja, magamagában nem is reformálja meg a vallásos buzgóságot, nem jobbítja az éneklést sem. A rossz orgonálás, a rossz kántor ellenben biztosan elrontja. Az orgona lehet fényűzés, mint a torony, toronyóra, vagy cifra szószék és drága burkolat. Jó kántorokról, jó liturgusokról, istentisztelethez illő prédikálásról és éneklésről való gondokat nem hagyhatunk mégsem egyházon kívüli felelősökre és hatalmasságokra. Kell, hogy biztosítsa is az éneket, éneklést, éneklőket megillető helyet, feladatkört, képzést, státust, maga a liturgia. Akkor kapcsolódhat illően a teljes közösség a szárnyaló éneklésbe. Észrevétlen ellentmondások közepette nem történhetett másként, fokozatosan halkult el az éneklés az egyházban.

E veszélyt, számos bibliai lokussal megfűszerezve, a Szentek hegedűje (1762. Szőnyi Benjámin) énekbe foglalta. Az ébredési időket pedig, miként üstököst a csóvája, énekbeli újdonságok követték, járványszerűen elterjedt termékek, az ErÁ hivatkozik rájuk. „Az ének, amint már említettük,[25] az istentisztelet emberi, imádságos oldalához tartozik. A gyülekezet aktív részvétele általa nyer hatalmas, áldott kifejezést, mert az éneklés az a mód, amely által mindenki, az egész gyülekezet harmonikusan részt vehet Isten dicsőítésében, a hálaadásban, a könyörgésben vagy a bűnvallásban, amelyek mind-mind kifejezést nyernek énekeinkben. A mi egyházunk mindig különös becsben tartotta a gyülekezeti éneket. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol elhallgat az ének a gyülekezet ajkán, ott megüresedtek a lelkek is. És a hívő szívek új lángra lobbanásával együtt harsan fel az egetkereső ének.”

 

Vallásos líra és érzelem

Az 1800-as évek elején nem látta az egyoldalú csínosodás (= művelődés, társadalmi emelkedés, később: fejlődés) hátrányait a református egyház. A vallásost és hitvallást a korabeli költészet haladása jegyében kritizálta, átírta. Az éneket vallásos irodalomként szemlélte. Az irodalmi esztétikát nem tartotta bajnak, csak a zene esetleges esztétikai vonatkozásaitól félt.

A zsoltárokban a liturgikus formálás érvényesül. Romantikus eszmények mást követelnek; és észrevétlenül ezt teszik magukévá az ágendaírók. Ennek veszélyét nem gyanítják. Az elv maga lehet helyes, ám a belmisszióban gyakran a kampányoló, művészkedő és kevésbé biblikus, belterjes vallásosságot eszményítő énekanyag kell – amint ez a 19. század végére kiderült. Történelmi egyházakról leszakadó, s egyházpótlék jellegű csoportokban, mozgalmaknak csak ez kell; ez pedig visszahat a sorvadó történelmi egyházakra, az elhanyagolt éneklés miatt igen erőteljesen. „Ma ezekhez [ti. a zsoltárokhoz] a vallásos líra termékeiből még egy nagy sereg ének járul. És joggal foglal helyet énekeskönyvünkben minden olyan vallásos ének, amely konfesszionális szempontokból megállja a helyét. Az énekeskönyvet nem szabad lezártnak, érinthetetlennek tekinteni, mert a mi énekeskönyvünk ma is szegény. A nagyszámú, általánosságban mozgó énekek mellett aránylag kevés van olyan, amely konkrét érzéseket és gondolatokat fejez ki.”[26]

 

Harmóniával?

A konfirmáció szertartása többszólamú éneklés elvárásával hökkenti meg a szertartási könyvet használó lelkészt. Konfirmáló gyermekektől várja ezt az ErÁ? – Természetes lehetne, ha nem mondta volna ki kötelezőleg a föntebbieket, és ha természetes volna általában is, hogy a korfirmálásra érettek karéneklésben iskolázottak, meg hogy lelkészük is jártas a kamaraéneklésben.[27] Olvassuk csak, miként hívja erre a lelkipásztor az ifjakat: „Most pedig emeljétek fel a ti szíveteket buzgó éneklésben, kérve az Istent, hogy tartson meg titeket mindvégig az igaz hitben és az Ő áldott Igéjét tegye foganatossá és gyümölcsözővé a Ti lelketekben.” Majd a konfirmáltak eléneklik a 150. ének 1-2. versét.[28] „Ezt az éneket, ha csak lehet, harmóniával, a lelkipásztor vezetése mellett, de mindenesetre orgonakíséret nélkül éneklik a konfirmáltak. Az éneklés végén így szól lelkipásztor: Az Úr hallgassa meg szívetek buzgó óhajtását, és fogadja kedvesen ajkatok rebegését.”[29]

Ért a szertartást vezető református lelkész a harmóniás énekléshez. Másként vajon miként kerülhető el az éktelenség? Hogyan énekelhetnének az ifjak több szólamra lelkészük vezetésével, ha az máskor soha nem énekel több szólamra? Sem ékesen? Legyünk jóhiszeműek, vélhetően a teológus író jól tudta, mit beszél, mit fogadott el egyháza, és ő mit adott nyomdába.[30] Mutáló ifjak, akik csak az orgona tutorságával fedezve tudnak valahogy valamit énekelni, midőn orgonakíséret nélkül, több szólamra kell énekelniük, vesszőfutásra ítéltettek.

 

Istentiszteleti éneklés és lelkész

Antiliturgikus norma van beleiktatva az istentiszteleti rendbe, amely azóta szentírássá vált sok gyülekezetben. „A lelkipásztor a megnevezett éneknek legalább az első versét, de esetleg az egész szövegét is fölolvashatja, hogy a benne kifejezett vallásos gondolat a gyülekezet előtt megvilágosodjék, újból megemlítvén az ének számát, hogy azt mindenki kikereshesse. A felolvasás végeztével az énekvezér az orgonán minden előjáték nélkül egyszerűen eljátssza az ének dallamát. Ez képezi az egyetlen előjátékot s célja az, hogy a gyülekezet a dallamra ráismerhessen. Ezután szintén minden előjáték nélkül kezdődik az éneklés. A sorok és szakaszok között a szükséges rövid szünet van. Minden közjáték mellőzendő s az éneklés utójáték nélkül végződik. Az énekvezérnek arra kell törekednie, hogy a gyülekezet az éneket minden sietség vagy elnyújtás nélkül, az énekeskönyvben előírt tempóban énekelje.” Ugyanígy tesz a főénekkel,[31] ám „főénekül lehetőleg egész éneket kell végigénekelni”. Az istentisztelet végén aztán „a lelkipásztor a már leírt módon kijelöli és részben, vagy egészen fölolvassa a záróéneket”.[32] Ugyanez érvényes sákramentomos istentiszteleten, így kereszteléskor: „A gyülekezet leülvén, a lelkipásztor kijelöli az éneket, melyet a már ismertetett módon és szabály szerint kell énekelni.”[33]

Házasságkötéskor pedig „a végbement gyülekezeti éneklés vagy orgonajáték után, vagy esetleg ezek nélkül is” – kezdődik a házasságkötés megáldásának szertartása.[34] Végül aztán a „lakodalmas nép éneklés vagy orgonajáték közben, esetleg anélkül, kivonul a templomból”.[35] Érvényes ez a temetési szertartásra is, amikor „egészen kivételes esetekben az énekek elmaradnak”.[36] Kórházi temetésnél is. Fohász után lehetőleg ének következik.[37] Kevés változtatással, funkcionális különbség nélkül minden jelképes istentisztelet ugyanúgy zajlik, éneklésben sincs műfaji vagy egyéb megkülönböztetés, kivéve a rögeszmésen ismételt alkalmiságot (üdvtörténeti események, az egyházi év alkalmai helyett). Valamelyest díszesebbek a szentelő jellegű ceremóniák. Püspökszentelésen „az esperesek eléneklik a 132. dicséret 1. versét”.[38] A felszentelt lelkészek pedig a kézfogás után „együtt éneklik a 151. ének 2. versét”.[39] Egyebekben az egyformaság általános. Minden összefüggésben, alkalmi éneket kívánnak, ezért itt is ez következik a szertartás végén: „Záróének (Leülve.) Pld.: 158. ének 4-5. verse.”[40]

Ebben sem, mint ahogyan semmiben nem látták meg az ellenmondást; elfogadták reformátusnak, hogy a kántorok nem voltak képesek megfelelő előjátékra az ének előtt, aztán mégis orgonajátékot vártak tőlük házasságkötést megáldó istentiszteleten. Helyes ugyan több kívánalom, például az éneklést szétdaraboló sorközjátékok elhagyatása.[41] Az előírást számon kérhették az esztétikaellenes lelkészek, illetve eme hivatkozási alappal mellőzhették az énekléssel és szertartással kapcsolatos valamennyi jobbra és szebbre törekvést.

Milyen például az énekeknek az énekeskönyvben előírt tempója, amelyre itt utalás van? A 4/4–es sablon-ütemekbe foglalt énekdallamok fölött (a korabeli énekeskönyvben) tempójelzés (vagy mm), s kántornak szánt előírás nincs. A függelék vallásos összejövetelekre, vasárnapi iskolába szánt énekei fölött találunk néhány tempójelzést.[42] E vitatható megjelölésekkel elhárították a nyújtott éneklés vádját, illetve siettetésnek (nem egyháziasnak) minősíthették az ének természetes tempóját; vagy a régi énekek mozgalmas előadását. Énekeinktől azóta is sokan várnák, miként az ErÁ, a minél konkrétabb és alkalmibb jelleget. Ez az irreális váradalom a mindenkori énekügy pestise. Hozzájárul, mint ennek az első egységesen elfogadott, de végül mégis két (magyarországi és erdélyi) változatban létező ágendáskönyvnek a példája is mutatja, hogy minden évtizedekig intéződött, végül nem tisztázódott mégsem, felemás, mindjárt megjelenésekor elavult, hibás beidegzéseket szentesít, történetileg és teológiailag nem eléggé gyökeres, sem előre mutatni nem tud, ha végül egy ágendáskönyv vagy énekeskönyv megszületik.

Többszörösen ellentmondó elméleti és gyakorlati állásfoglalást tartalmaz tehát e tipikus református lelkészi kézikönyv. Miként maradhattak mindezen ellentmondások rejtve a megalkotók előtt?[43]

A Té’96 előkészületei során normatívként említődött az ErÁ – többi liturgikus segédeszközünkkel együtt.[44] Sajnos, minden jó szándéka ellenére jócskán hozzájárult a maga korában a magyar református gyülekezeti éneklés hanyatlásához az ErÁ. Az éneklés jelenbeli sorvadása sem független attól, hogy mindezek felismerésére és helyesbítésére a magyar református szakirodalom nem volt képes azóta sem. A közegyház sem volt képes orvoslásra, legalább a kérdés érdeme szerinti feltárására. Az 1985-ös magyarországi Ágenda az éneklés ügyében semmit nem lépett tovább.[45] Az egyházat egészében, és a tudományos teológiai irodalmat egyaránt terheli a felelősség mindezen ellentmondások elhallgatásában való részességért.

 

Jegyzetek