„A görög egyesült és nem egyesült püspököknek, akiknek befolyása népünkre erősebb, mint a katolikus és a protestáns papságé híveire, legyen a katolikusokhoz hasonlóan szavazatuk és ülésjoguk az országgyűlésen” – fogalmazta meg Hajnóczy József az Egy magyar hazafi gondolatai néhány, az országgyűlésre tartozó dolgokról című, 1790 márciusában papírra vetett és a magyarországi közjogi rendszer alapvető átalakítását szorgalmazó művében.[1] Hajnóczy gondolataiból igen kevés valósult meg az 1790 és 1792 közötti időszak két országgyűlésén. Ezen kevesek egyike a magyarországi görög katolikus és ortodox főpapság országgyűlési részvételi és szavazati joga, mellyel az alábbiakban részletesen foglalkozom.[2]

A két egyház főpapságának a magyar országgyűlésen történő megjelenésével mind a korszak politika-, mind pedig egyháztörténetét tárgyaló szakirodalom eddig csak érintőlegesen foglalkozott, megjegyezve, hogy a görög katolikus püspökök az 1790-91-es országgyűlésen, az ortodox főpapok pedig az 1792-es diétán nyerték el a részvételi és szavazati jogot a felsőtáblán.[3] Míg azonban a görög katolikus püspökök politikai szerepvállalását főként a görög katolikus egyház emancipációjának egyik fontos állomásaként értékeli irodalmunk, addig az ortodox püspökök diétai megjelenését egyértelműen a magyarországi nemzetiségek emancipációjának összefüggésében vizsgálta a kutatás. Pedig, mint látni fogjuk, nagyon hasonló körülmények között, sőt bizonyos mértékig párhuzamosan zajlott le e két főpapi csoport befogadása a rendi politika legfelsőbb fórumára, ezért indokoltnak tűnik, hogy ennek az útnak az állomásait is hasonló szempontok szerint tegyük vizsgálat tárgyává. Így a következőkben mindkét felekezet esetében, püspökeik országgyűlési részvételéig vezető útját elsősorban egyházuk fejlődésének szemszögéből vizsgálom, a „nemzetiségi kérdés” történetét érintő események közül csak a legszükségesebbeket említem.

A görög katolikus főpapság a 18. században

Bizonyos mértékig a 17–18. századi magyar történelem egyik paradoxonának tekinthető, hogy abban a Magyar Királyságban, ahol a katolicizmus a felekezetképződés viharaiban is megmaradt államvallásnak, sőt a katolikus egyház pozíciója a korszakban (annak utolsó két évtizedét leszámítva) igencsak megerősödött, a Rómával unióra lépett görög katolikus egyház hierarchiájának sokkal nagyobb harcot kellett vívnia a függetlenség elismeréséért, mint ortodox társának, holott az ortodoxia Magyarországon (ahogy Erdélyben is) ekkor csak megtűrt vallás (religio tolerata) volt. Ez részben ismert politikai körülményekkel magyarázható, részben viszont a trienti katolicizmus egyik sajátos, mégis ritkán figyelembe vett jellemvonásából következik.

Az uniót tárgyaló szakirodalomban Nicolaus Nilles,[4] főleg pedig Hodinka Antal[5] óta közismert tény, hogy noha a 17. századi uniós mozgalmak sikere után az ország területén működött görög katolikus hierarchia, a korábbi ígéretekkel ellentétben nem nyerte el azt a státuszt, amelyet a latin rítusú élvezett. A legismertebb példa a középkori eredetű munkácsi püspökség, mely az 1646-os ungvári uniót követően, de legkésőbb De Camillis János József püspök tevékenységének hatására a felső-magyarországi görög katolicizmus szervező központjává vált. A munkácsi püspökök felfogása szerint joghatóságuk alá tartozott a munkácsi eparchia területén élő görög katolikus papság és lakosság, magukat pedig a magyarországi katolikus főpapságnak az uralkodó által kinevezett és a Szentszék által megerősített tagjainak tekintették, így egyenrangúnak a római katolikus püspökökkel. A római katolikus klérus azonban ettől gyökeresen eltérő álláspontot képviselt. Nem ismerte el a munkácsi eparchia létét, mivel alapítása kánonjogilag tisztázatlan volt. Ezt Rómában is tudták: a munkácsi püspökök De Camillis óta valójában címzetes (in partibus infidelium) püspökökként nyertek felszentelést, eparchiájukban pedig apostoli helynökként tevékenykedtek.[6] Ez a bizánci hagyománytól eltérő[7] rendelkezés már erőteljes latinosítást eredményezett. Sokkal nagyobb baj volt azonban, hogy a mindenkori egri püspök, mivel a munkácsi eparchia eredetileg az ő egyházmegyéjében feküdt, nem ismerte el az önálló munkácsi görög katolikus püspök joghatóságát, hanem rá, mint saját rítusvikáriusára tekintett.[8] Kánonjogi szempontból nem is igen tehetett volna másként: a Szentszék nem rendezte egyértelműen az eparchia státuszát, egy egyházmegyében két püspöknek pedig nem lehet joghatósága.[9] Ez az állapot, ahogy azt a vonatkozó szakirodalom kimerítően tárgyalja,[10] egészen a munkácsi püspökség Mária Terézia által kezdeményezett 1771-es kánoni megalapításáig állt fenn. Ekkor XIV. Kelemen formálisan is felállította a munkácsi püspökséget Eximia regalium kezdetű bullájával, így az eparchia kánonjogi helyzete véglegesen tisztázódott. Ezt, mint ismeretes, két másik görög katolikus püspökség felállítása követte, szintén Mária Terézia kezdeményezésére, de már VI. Pius pápa uralkodása alatt: a nagyváradi és a kőrösi eparchiáké. (Az Indefessum, valamint a Charitas illa kezdetű bullákkal.) Ezt megelőzően itt is rítushelynökségek működtek, valamivel egyértelműbb körülmények között, mint Munkácson, de korántsem feszültségek nélkül.[11]

A magyarországi görög katolikus püspökök részvétele az országgyűlésen

A kérdést tárgyaló szakirodalmi munkák ezzel le is zárják a magyarországi görög katolikus püspökségek vitatott helyzetének korszakát, hiszen az eparchiák szentszéki megalapítása után nem merülhetett fel kétség státuszukat illetően. Valójában azonban nem ez volt a helyzet.

A három görög katolikus püspökség kánoni felállítása után az új főpásztorok elsősorban egyházmegyéjük belső életével voltak elfoglalva, pontosabban azzal, hogy megszervezzék az eparchiák működését a Mária Terézia uralkodásának második felében kialakult vallás- és egyházfelfogásnak megfelelően.[12] Sokáig nem volt módjuk az őket illető legfontosabb rendi előjogok gyakorlására sem, hiszen a rendi politika legfőbb fóruma, az országgyűlés évtizedekig nem került összehívásra. Az első alkalom, amikor felmérhetjük, mennyiben voltak képesek e jogaik érvényesítésére, az 1790–91. évi, Budára összehívott, majd Pozsonyba áthelyezett rendi gyűlés. A diéta hivatalos naplójának tanulmányozása – ekkortól válik gyakorlattá az országgyűlés hivatalos naplójának magyar és latin nyelvű kiadása – alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a három említett főpapnak nem okozott különösebb nehézséget azon rendi előjoguk érvényesítése, hogy részt vegyenek a diéta munkájában. A napló ugyanis az országgyűlésen megjelent főpapok között mindhárom görög katolikus püspököt említi: Bacsinszky András munkácsi, Bastašić Jozafát kőrösi és Darabant Ignác nagyváradi püspököket.[13] A hivatalos napló azonban nem tájékoztatja olvasóját azokról a vitákról, amelyek az országgyűlés megnyitása előtt zajlottak.

A rendi országgyűlések kezdetét általában komoly előkészítő munkálatok előzték meg. Különösen így volt ez 1790-ben, hiszen huszonöt éve nem került sor diétára. Az ismert politikai mozgalmak mellett[14] azonban technikai jellegű előmunkálatokra is szükség volt, melyet az uralkodóval együttműködve, neki rendszeresen referálva és tőle engedélyeket kérve, a Magyar Királyi Udvari Kancellária végzett. Az előkészítő munkálatok közül az egyik legfontosabbnak a királyi meghívók (regálisok) megszövegezése és kiküldése számított. E munkálatok közben merült fel az 1764-ben, az előző országgyűlés összehívásakor még nem létezett egyházi intézmények képviselőinek meghívása. Tisztségénél fogva a II. József uralkodása alatti egyházpolitikai harcokban edződött Batthyány József hercegprímás foglalkozott ezzel a kérdéssel, és a kancellária is az ő véleményét kérte ki a vitás ügyekben. Batthyány érsek először 1790. április 29-én fordult a kancelláriához, az új latin rítusú püspökök és káptalanjaik[15] országgyűlési meghívása érdekében. Érvelésében többek között arra hivatkozott, hogy a püspökségeket – a szerzetesrendekkel ellentétben – a korábbiakban sem cikkelyezték be, hanem azokat mindig az uralkodó alapította főkegyúri joga értelmében, valamint az országgyűlési részvételt szabályozó 1608. évi koronázás után kiadott első törvénycikk sem tesz különbséget régi és új püspökségek vagy káptalanok között. Ha pedig a Mária Terézia idejében megalapított egyházmegyék főpásztorai és káptalanjainak képviselői nem jelennének meg a következő diétán, azok léte kérdőjeleződne meg.[16] A kancelláriának azonban feltűnhetett, hogy Batthyány nem minden újonnan alapított intézményről emlékezett meg kérvényében, ezért Pálffy Károly kancellár kikérte véleményét a görög katolikus püspökségek, káptalanjaik[17] és az 1779-ben alapított soproni társaskáptalan ügyében is.[18] A prímás válasza nincs meg a kancellária levéltárában, azonban állásfoglalása Pálffy kancellárnak az uralkodóhoz írt előterjesztéséből pontosan rekonstruálható. Eszerint Batthyány a görög katolikus püspökségek és káptalanjaik meghívása ellen foglalt állást, a kancellár előterjesztéséből pedig érveit is megismerjük. Szerinte a görög katolikus püspökök latin rítusú társaikkal ellentétben sohasem tartoztak az első rendhez, sem egyházi, sem pedig társadalmi státuszuk alapján. Ezek a püspökök ugyanis nem rendelkeznek saját territóriummal, eparchiáik római katolikus egyházmegyékben fekszenek, így tevékenységük csak a Rómával egyesült bizánci rítusú hívekre korlátozódik, ők maguk pedig csak a latin rítusú püspökök kisegítői (subsidiarii). (Ugyanígy nem támogatta a soproni társaskáptalan meghívását sem, itt azzal érvelt, hogy birtoka csupán egyszerű adománybirtok, melynek korábbi birtokosait sem hívták meg az országgyűlésre.[19])

Batthyány prímás tehát egyértelműen figyelmen kívül hagyta a három görög katolikus püspökség 1771-es illetve 1777-es kánoni megalapítását, és megmaradt annál az álláspontnál, melyet elődei képviseltek a görög katolikus főpásztorokról: ők csupán a római katolikus püspökök alárendeltjei, (rítus)helynökei. Már kifejezetten sértőnek tűnt a püspökök társadalmi státuszára tett megjegyzése, Batthyány ugyanis – Pálffy tolmácsolása szerint – ezzel kapcsolatban a „libertinus” kifejezést használta, vagyis elvitatta a főpásztorok földbirtokos nemesi jogállását. Holott Mária Terézia mindhárom püspökségnek (igaz, a római katolikusoknál jóval szerényebb) földadományt juttatott.[20]

Magyarország hercegprímása semmibe vette volna XIV. Kelemen és VI. Pius egyházmegye-alapítási bulláit? A Szentszék egyértelmű kánonjogi rendelkezései ellenében, az 1771 illetve 1777 előtti állapotokat figyelembe véve söpörte volna le a görög katolikus püspökök egyenjogúsítására irányuló kancelláriai kérdést? Első megközelítésben valóban így tűnik, Batthyány állásfoglalása mögött azonban egyetemesebb jellegű szemlélet húzódik, a trienti katolicizmus említett felfogása a „görög egyesült” egyházakról.

Már a magyarországi uniós mozgalmak során is tetten érhető, hogy a római egyház nem tekintette egyenrangú partnernek bizánci rítusú társát. A firenzei unió kudarca után ugyanis újra teret nyert az az álláspont, mely szerint csak egyetlen egyház létezik: a római, melybe minden egységre lépő egyházközösségnek lehetőség szerint minél jellegtelenebbül kell betagozódnia. Eszerint az uniált keleti egyházak csupán megtűrt rítusokká váltak, az egységes római egyháztól eltérő jellegzetességeiket pedig a lehető legkisebbre kellett csökkenteni. Ez nyilvánult meg abban a törekvésben is, mely e csoportok latinosítását az egyházmegyék kánoni felállítása után is fontosnak tartotta.[21] Tulajdonképpen akaratlanul ehhez járult hozzá Mária Terézia is, amikor a munkácsi és a nagyváradi püspök mellé káptalant állított fel, a római egyházban szokványos káptalani dignitásoknak teljesen megfeleltetve a hasonló funkciót megtestesítő bizánci tisztségeket.[22] Nem csoda tehát, hogy Batthyány prímás is vonakodott elfogadni a görög katolikus püspököket a magyar rendiségnek a latin rítusú főpásztorokkal egyenrangú tagjaiként.

1790-ben végül a kancellária volt az, amelyik kiállt a görög katolikus püspökök országgyűlési meghívása mellett. Pálffy kancellár nyomatékosan felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy a főkegyúri jog ugyanúgy vonatkozik a görög, mint a latin rítusú püspökökre, valamint az 1608. évi koronázás utáni első törvénycikket sem lehet pusztán a latin rítusú főpásztorokra alkalmazni. Ugyanígy elvetette azt az érvet, hogy a görög katolikus püspökök ne lennének nemesi jogállásúak, hiszen nemesi földet bírnak, és azt is hangsúlyozta, hogyha nem hívnák meg őket az országgyűlésre, azzal a görög katolikus alattvalók jogai is csorbulnának. Sőt, a kancellár még azt is megengedte magának, hogy kánonjogi szempontból is megkérdőjelezze a prímás álláspontját, szerinte ugyanis a joghatóság kérdésében sem lehet különbséget tenni a görög és a római katolikus főpásztorok között. A két görög katolikus káptalan esetében azonban a prímás álláspontját fogadta el Pálffy gróf, mivel azok nem rendelkeztek birtokadománnyal és addig nem is kérték meghívásukat az országgyűlésre.[23] A püspökök már korábban kérvényezték meghívásukat a kancelláriától, majd később a két káptalan ügyében is közbenjártak.[24] Nyomatékosítsuk: a kancellár a prímás és így vélhetően a római katolikus főpapság véleménye ellenére javasolta az uralkodónak a három görög katolikus püspök meghívását. Ebbe a klérus minden bizonnyal később sem nyugodott bele, legalábbis erre utal az uralkodó és a kancellár július közepi, tehát az országgyűlés megnyitását követő levélváltása.

II. Lipót ugyanis ekkor nehezményezte, hogy a kancellár a prímást kérte fel állásfoglalásra a görög katolikus püspökök országgyűlési részvétele ügyében, holott a kancellária feladata, hogy a regálisokat megfogalmazza, így neki kell a legjobban tudnia, hogy ki kaphat az országgyűlésre királyi meghívót. Pálffy kancellár ezért arra kényszerült, hogy mentegesse magát korábbi eljárása miatt, azt emelve ki, hogy a törvény és a szokásjog alapján történik a regálisok kiküldése, ebben a kérdésben azonban egyik sem volt a kancellária segítségére. 1608-ban ugyanis, amikor az e kérdést szabályozó törvény született, a katolikus klérus még nem létezett ebben a formájában (vagyis nem voltak még görög katolikus püspökök), 1764-ben, az előző országgyűlés idején pedig a püspökök még a latin rítusú főpásztorok vikáriusai voltak, csak ezt követően nyerték el függetlenségüket. Az ügyben nagyon körültekintően kellett eljárni, hogy a kancellária ezzel is védje az uralkodói tekintélyt. A prímás véleményének megkérdezésére azért volt szükség, hogy az uralkodó és a kancellária értesüljön a magyarországi klérus véleményéről. Hiszen, ha a prímás helyesli a görög katolikus püspökök meghívását, akkor a klérus többi tagja is ezen a véleményen van, és az országgyűlésen támogatja a görög katolikus püspökök részvételének ügyét. A prímás véleményét a kancellária közölte az uralkodóval, aki mégsem azt, hanem a kancellária álláspontját fogadta el.[25]

Ez alapján igen valószínű, hogy a kancellária előkészítő munkálatai ellenére konfliktus alakult ki az országgyűlésen a görög katolikus püspökök részvételi jogával kapcsolatban, az uralkodó ezért tartotta fontosnak, hogy visszatérjen a kérdésre. Lipót Pálffy előterjesztésére azonban csak azt vezette rá, hogy tudomásul vette a kancellár tájékoztatását,[26] a kancelláriai levéltárban pedig nem található olyan dokumentum, amely a kérdés további részleteit megvilágítaná.

Az országgyűlés hivatalos naplója sem szolgál e kérdésben közvetlen információval, ez ugyanis az alsótábla (és vegyes ülések esetén a két tábla közös) tanácskozásait őrizte meg. Ebben az időszakban a két tábla a koronázási hitlevél megszövegezésével volt elfoglalva, emellett azonban számos, témánk szempontjából is érdekesnek tűnő kérdést tárgyaltak. A hatodik ülésen, június 18-án küldte meg a felsőtábla az alsótábla által kidolgozott esküformulát letett főrendek neveit, és az alsótábla is foglalkozott ekkor a szavazásra jogosultak kérdésével, Pest és Hont vármegye követeinek kapcsán.[27] A kilencedik ülésnapon, amely egy napra esett Pálffy kancellár említett előterjesztésével, az alsótábla a távol lévő mágnások követeinek befogadásáról tárgyalt.[28] Igen valószínű tehát, hogy a felsőtáblán is hasonló tárgyalások folytak, melyek közben a görög katolikus püspökök kérdése is felmerült. Az uralkodó szintén érdekelt volt a kérdés tisztázásában, hiszen az egyik legfontosabb politikai ügy, a királyi hitlevél szövegének tartalma állt éppen a tanácskozás középpontjában. Akárhogy is zajlott az estleges vita a görög katolikus püspökök kérdésében, az ügy mindenképpen a főpásztorok befogadásával és szavazati joguk biztosításával végződött, hiszen megjelent egyházi rendként szerepelnek az országgyűlés 1791-ben kinyomtatott naplójában. A felsőtáblai ülésteremben az augusztus 16-i ülésnapon foglalták el helyüket,[29] azt azonban nem tudni, hogy kezdetben a latin püspökök után, vagy soraik között nyertek elhelyezést. Ez azért fontos, mert a korszakban az ülésrend, vagyis a praecedentia a rendi társadalomban betöltött pozíció legfőbb reprezentációjaként szolgált.[30] Arra viszont van adatunk, hogy egyikük, Bacsinszky András munkácsi püspök felszólalt az 1790–91-es diétán a vallásügy tárgyalásakor.[31] Az ezt követő országgyűlésen is jelen vannak a görög katolikus püspökök, méghozzá – a listák tanúsága szerint – mindig a római katolikus főpásztorokkal egyenrangú résztvevőként. Az ügy tehát Batthyány prímás ellenkezésének dacára a kancellária véleményének megfelelően rendeződött. Sőt, az 1790–91-es országgyűlésen a káptalanok közül legalább a munkácsinak sikerült érvényesítenie képviseleti jogát, hiszen éneklőkanonokját, Pastelli Jánost az 56. ülésnapon, 1791. február 8-án beválasztották az egyházügyi bizottságba.[32] A következő diétán pedig a nagyváradi görög katolikus káptalan követét, Szilágyi József kanonokot említi a megjelent rendeket felsoroló lista.[33] Igaz, itt a munkácsi káptalan követe nem szerepel, de mivel az előző országgyűlésen már befogadták, biztosra vehető, hogy itt is megjelent a káptalan egy képviselője. Elképzelhető, hogy késve érkezett, ezért nem szerepel a listán. Az 1796-os országgyűlés naplója pedig már hiánytalanul felsorolja mindhárom görög katolikus püspököt és a két káptalan követét.[34] Bevett szokássá vált tehát a két rítus püspökeinek és káptalanjainak egyenrangú országgyűlési részvétele illetve képviselete. Erről tanúskodnak a későbbi országgyűlések előkészítésével foglalkozó kancelláriai források is. Itt a rendek megyék szerinti összeírásakor a két rítus püspökei és káptalanjai már egymás mellett szerepelnek.[35]

A magyarországi ortodox hierarchia a 18. században

Az ortodox püspökök rendi jogállásának kérdése a korszakban egybefonódott a magyarországi szerbek státuszának fejlődésével, ezért alakult ki a hazai történetírásban az a bevezetőben is említett szemlélet, amely az ortodox egyház történetét a nemzetiségi kérdés egyik fejezetének tekinti. Már a rendek is ekként kezelték a kérdést a témánk középpontjában álló 1790–91-es és az azt követő országgyűlésen, sőt az ortodox egyház helyzete azelőtt és azután is a szerbek magyar- és horvátországi megítélésének függvénye volt. Az ortodox egyház 18. századi fejlődésének azonban csak a keretét adta meg az uralkodók, valamint a magyar és a horvát rendek „szerbpolitikája”, a privilégiumok és a törvények lehetőségei és korlátai között az egyházi vezetés gyakran a szerbek világi képviselőivel szembekerülve alakította ki a magyarországi ortodox egyház arculatát.

A visszafoglaló háborúk és az 1790–91-es országgyűlés megnyitása közötti időszak történelmi eseményeit szemügyre véve[36] nem meglepő, hogy a magyarországi ortodox egyház tárgyalásakor gyakorlatilag kizárólag a szerb nemzetiségű „nem egyesültek” kerülnek a vizsgálat tárgykörébe. A szerbek 17. század végi beáramlása előtt az országban létezett ortodox közösségek nagy része ugyanis az uniós mozgalmak hatására a katolikus egyház irányítása alá került. A felső-magyarországi ruszinokat a munkácsi püspök és papsága vitte unióra Rómával, a horvátországi ortodox délszlávok a márcsai kolostorból indult uniós mozgalom hatására kaptak a katolikus egyházhoz hű hierarchiát, az ortodox románság pedig a gyulafehérvári unió következtében vált nagyrészt görög katolikussá, vagy maradt ortodoxként egyházi vezetés nélkül. A III. (Csernojevics) Arzén vezette szerb bevándorlók tehát tulajdonképpen egyházkormányzati vákuumban találták magukat, így a szerb hierarchia vállalta fel az említett magyarországi ortodox népesség és az egyéb szórványközösségek egyházi irányítását. A kezdetben Krusedolban és Szentendrén, majd 1739-től Karlócán székelő érsek-metropolita az ipeki patriarcha egyfajta jogutódjaként szervezte meg a magyarországi ortodox keresztények feletti egyházkormányzat kiépítését. Az ipeki patriarchátus III. Arzén kivándorlásával nem szűnt meg, sőt korszakunk elején a karlócai metropolita megválasztása után formálisan elismerte az ipeki patriarcha elsőbbségét,[37] az oszmánok pedig a 18. század első évtizedeiben lehetővé tették, hogy az uralmuk alatt maradt szerbek felett szabadon gyakorolhassa joghatóságát. Az 1737–39-es török háború során, amikor IV. (Jovanovics Sakabenta) Arzén ipeki pátriárka III. Károly hívására szintén elhagyta székhelyét, hogy átvegye a megüresedett karlócai metropólia irányítását, megkezdődött az ipeki főpapi széknek a konstantinápolyi ökumenikus patriarcha joghatósága alá vonása.[38] Az ipeki patriarchátus 1776-os megszűnése után pedig a karlócai metropolitai szék de facto autokephalitást nyert, melyet később az ökumenikus patriarcha is elismert. A Rajacsics József karlócai metropolitának 1848-ban Ferenc Józseftől adományozott patriarchai cím azonban sem Konstantinápoly, sem más ortodox patriarchátus által nem került elismerésre.[39]

A karlócai metropolita már a 18. század elején széleskörű jogokat gyakorolt a magyarországi ortodox egyház felett, de ezek nem kánonjogi, hanem közjogi eredetűek, és a Habsburg uralkodóknak a szerbek számára adott privilégiumaiban gyökereznek.[40] Már I. Lipót 1690-es kiváltságlevele megadta a metropolitának azt a jogot, hogy Magyarországon szabadon szentelhessen püspököket, a monostorok és a községek papsága felett bíráskodhasson, és általában valamennyi ortodox egyházközség ügyében intézkedhessen. A metropolitának ezek a jogai a szerbek privilégiumaival együtt Lipót, majd I. József és III. Károly későbbi rendeleteiben is megerősítésre kerültek. E széleskörű és általánosan megfogalmazott jogok első korlátozásai az 1739-es második nagy bevándorlási hullámot követően, az 1741-es országgyűlésre benyújtott rendi sérelmek hatására fogalmazódtak meg Mária Terézia uralkodásának első éveiben.[41] Ugyancsak Mária Terézia volt az, aki az 1760-as évek végétől a szerbek ügyének átfogó rendezésére törekedett.

A magyar rendek az 1739-es belgrádi békét követően, mely hosszú időre kijelölte a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közti határt, folyamatosan sürgették az oszmánoktól visszafoglalt területeknek Magyarországba történő bekebelezését, azaz az érintett területeken a rendi közigazgatás bevezetését. Ennek a kérésüknek adtak hangot az 1741-es koronázó országgyűlésen, Mária Terézia pedig, hogy szorongatott helyzetében a rendeket maga mellé állítsa, ebben a kérdésben is a követelések teljesítésére tett ígéretet, amely az 1741. évi 18. törvénycikkben öltött testet. Ez azonban csak a kormányzati kérdésre összpontosított, a vallás – így a szerb ortodox egyház – ügyében nem hozott döntést. Sőt, a magyar rendek 1790-ig hivatalos formában nem foglalkoztak az ortodox egyháznak adott uralkodói privilégiumokkal, és politikai tevékenységük az azt követő években sem irányult e jogok megkurtítására.

A horvát rendek azonban már az 1741-es országgyűlést megelőzően is tiltakoztak az ortodoxiának a horvát (tulajdonképp a horvát, szlavón és dalmát) területeken történő térnyerése ellen. E tiltakozás eredményeképpen született meg az 1687. évi 23. törvénycikk, mely kimondja, hogy itt és a jövőben visszacsatolandó területeken csak római katolikus vallásúak rendelkezhetnek birtokképességgel. Ezt a korlátozást az 1715. évi 125. és az 1723. évi 86. törvénycikkekkel sikerült megerősíttetniük a későbbi országgyűléseken is. Az 1741-es diétára benyújtott horvát panaszokban azonban megjelenik, hogy a belgrádi békét követő újabb bevándorlás itt is az ortodox népesség megerősödéséhez vezetett. A horvát rendek ugyanis azt kérték az uralkodónőtől, hogy tiltsa el a karlócai metropolitát a horvát területeken élő ortodoxok feletti joghatóság gyakorlásától, és a márcsai unitus püspököt (a zágrábi latin püspök rítusvikáriusát) bízza meg az itt élő ortodoxok és görög katolikusok egyházi kormányzásával.[42] Ennek a fellépésnek az adott aktualitást, hogy az országgyűlést megelőző években felerősödtek az ortodoxok és a görög katolikusok közötti atrocitások, melyek mélypontja a márcsai kolostor felgyújtása volt, 1739-ben.[43]

Ezt a tiltakozást már nem lehetett leszerelni az 1687-es rendelkezés ismételt megújításával, ezért az 1741-es országgyűlés új törvénycikket alkotott a kérdésben. A törvénycikk kiemeli a „magának Krisztus Urunknak vérével öntözött és megalapított s az apostolok és egyházi szent atyák által tanított egyetlen és egyedül igaz római kath. hitnek és vallásnak” kizárólagosságát Horvátországban, Szlavóniában és Dalmáciában. Újból megerősíti a nem katolikusok birtokképességének tilalmát, és garantálja, hogy a varasdi és károlyvárosi kapitányságokból sem éri fenyegetés a katolicizmust. Kifejezetten megtiltja a karlócai metropolitának, hogy Horvátország, Szlavónia és Dalmácia területén joghatóságot gyakoroljon, eltiltja az itt működő ortodox püspököket a kihágásoktól és a katolikusok háborgatásától, valamint elrendeli a márcsai kolostort ért támadás kivizsgálását.[44]

A törvény kemény szavai azonban a valóságban teljesen hatástalanok maradtak, hiszen Mária Terézia nem volt hajlandó korlátozni az ortodox püspökségek számát, így a pakráci és károlyvárosi ortodox fő-papok is tovább tevékenykedtek, ezzel pedig az ortodoxia is egyre inkább gyökeret vert a térségben. Ezért a 18. század folyamán a többi uniós mozgalomhoz képest amúgy is lényegesen kisebb jelentőségű délszláv katolikus expanzió szinte teljesen kudarcot vallott.[45] Az unió teljes eltűnését a kőrösi görög katolikus eparchia már említett 1777-es felállítása akadályozta meg. Ehhez a püspökséghez azonban mindössze hat parókia és csak mintegy 7 000 hívő tartozott.[46] Az 1797. évi népszámlálás szerint viszont a legközelebbi ortodox püspök, a pakráci 86 707 lelket tudhatott magáénak.[47]

Nem csoda, hogy a század második felében megfogalmazott horvát sérelmek még keményebb hangon követelték az ortodox szerbek visszaszorítását. 1764-ben már azt a félelmüket is megfogalmazták, hogy az ortodoxia terjedése és a szerb családok nemesítése miatt „idővel ezen oly nagy, Moszkvaország végeitől az Adriáig terjedő s csak az egy metropolitai hatalom által összeforrasztott test jóléte a mi vallásunkat és államunkat egészen el fogja nyomni”.[48] Mária Terézia azonban nem kívánt változtatni a szerbekkel kapcsolatos politikáján, így tovább folytatta elődeinek a kiváltságokat megerősítő gyakorlatát, sőt 1747-ben felállította az „Illír deputációt”, a szerbek ügyével foglalkozó udvari hivatalt. A század közepi két országgyűlésen pedig még a korábbi, a szerbek horvátországi térnyerését tiltó törvényt sem erősítették meg, csak a magyar rendeknek a visszafoglalt területek bekebelezéséről szóló követelése került becikkelyezésre.[49]

A magyarországi szerbek életében, mint ismeretes, az 1770-es évek rendelkezései hoztak alapvető változást: az 1770-ben kiadott, 1777-ben pedig módosított „Regulamentum privilegiorum”, majd az 1779-es „Benignum Rescriptum Declaratorium Illyricae Nationis”.[50] Ezek a privilégiumok megerősítésén és egységesítésén túl azonban már a teréziánus államegyházügyi rendszer vonásait is magukon hordozták, így távolról sem arattak osztatlan sikert a szerb lakosság körében. Különösen az ünnepnapok számának csökkentése és a temetési szertartás szabályozása okozott felzúdulást, mivel a korábbi évtizedekben kialakult hisztérikus hangulat miatt minden változtatás mögött az unió rémét vélték felfedezni. A metropolita és több ortodox püspök ezért késleltette a rendeletek kihirdetését, ahol viszont, mint a verseci és bácsi eparchiában, érvényt szereztek az uralkodó akaratának, atrocitásokra is sor került. Újvidéken (a bácsi egyházmegye székhelyén) a Szent Demeter napi ünnepség alkalmával a püspöki lakot is megtámadta a tömeg, magát a püspököt pedig kis híján meglincselte. A rendet csak a katonaság tudta helyreállítani, hat halott és harminchat sebesült árán.[51] A tiltakozások hatására Bécs revízió alá vette a rendelkezéseket, tompítva a reformoknak a kultuszra gyakorolt hatását és II. József uralkodása alatt is csak kiegészítéseket fűzött hozzájuk.[52]

Az ortodox egyház és a hierarchia magyarországi életét tehát az említett politikai viszonyok határozták meg a 18. század folyamán. Láttuk, az uralkodók privilégiumai komoly egyházkormányzati hatalmat adtak az érsek-metropolita kezébe, a többi szerb püspökről azonban nagyon szűkszavúan nyilatkoztak. Ez a szabályozás néhány 18. század eleji metropolita személyes ambíciójával párosulva a keleti egyházjog általános gyakorlatától eltérő függő helyzetbe hozta a magyarországi szerb püspököket a karlócai metropolitától. Kezdetben a püspökségek száma sem volt meghatározva, Csernojevics Arzén metropolita I. Lipót kiváltságlevele értelmében tetszés szerint nevezhetett ki és szentelhetett fel püspököket. Csak a század közepére alakult ki az a gyakorlat is, hogy az ortodox püspökök népesebb városokban alakították ki székhelyüket.[53] Ugyanígy az eparchiák határai sem kerültek eleinte kijelölésre, így a püspöki joghatóság tulajdonképpen csak arra a területre korlátozódott, ahol a főpásztor székhelye volt. Természetesen a török háborúk is befolyásolták a püspökök tevékenységi körét. A verseci püspök például, akit már I. Lipót 1695-ös kiváltságlevele is említ, 1702-ben, amikor a várost a karlócai béke rendelkezése értelmében a császári csapatok elhagyták, Karánsebesre volt kénytelen áttenni székhelyét és csak jóval a Temesi bánság felszabadulását követően, a század közepétől működhettek a püspökök újra Versecen.[54]

Az ortodox püspökségek számát először 1744-ben határozták meg hivatalosan, ekkor tehát már biztosan működött Versec mellett Szentendre (Buda), Újvidék (Bács), Temesvár és Arad központtal szerb eparchia. Ezekhez jött még az 1750-es években a pakráci és a károlyvárosi püspökség. Később azt is meghatározták, hogy a püspökök mekkora összegű illetéket fizessenek az érsek-metropolitának felszentelésükkor.[55]

A zsinatok működése sem a kezdetektől fogva nyert szabályozást a szerb ortodox egyházban, I. Lipót még egyáltalán nem említi ezt az intézményt. A kérdés Mária Terézia 1779-es és II. József 1782-es rendeletéig nem nyert végleges szabályozást, de a zsinatoknak már a 18. század elején fontos szerepe volt a szerb ortodoxia ügyeinek intézésében. 1744-től működött a nemzeti kongresszus intézménye, mely az egyházi ügyeken kívül politikai kérdésekben is állást foglalt. Legfőbb feladata azonban széküresedés esetén a karlócai metropolita megválasztása volt.[56]

Csernojevics Arzén letelepedésétől az 1779-es „Rescriptum”-ig tart az a korszak, amelyben a metropolita jelentős világi hatalmat is gyakorolt az ortodox szerbség felett.[57] Ezt követően Bécs igyekezett az egyházi ügyekre korlátozni a karlócai főpap illetékességét, ezzel törésvonalat hozva létre a szerb ortodox egyház hierarchiája és a szerbek világi politikai vezetőrétege között. Ennek talán legfőbb bizonyítéka, hogy az ortodox püspökök országgyűlési részvételi jogaik garantálásának fejében hajlottak olyan kompromisszumokra is, melyeket a szerbség radikálisabb világi szószólói nem támogattak.

Az ortodox püspökök és a magyar országgyűlés

Mint ismeretes, az 1790. augusztus 21-én, az uralkodó engedélyével megnyílt temesvári szerb kongresszus – amellett, hogy megválasztotta az időközben elhunyt Putnik József érsek-metropolita utódját, Stratimirovics Istvánt – radikális követelésekkel fordult a bécsi udvarhoz a szerbek politikai jogainak kérdésében. A kisebbségben maradt Tököly Száva és elvbarátai álláspontjával szemben nemcsak az eddig az uralkodói privilégiumokban garantált politikai jogok becikkelyezését kívánták, hanem az „illír nemzet” területének a magyar rendi adminisztráció alóli kivételét, és közvetlenül a bécsi igazgatás alá rendelését is.[58]

Az 1790. szeptember 21-én megrendezett bécsi udvari konferencián Johann Schmidfeld báró, a szlavóniai és bánáti határőrvidék parancsnoka és a temesvári kongresszusra kiküldött királyi biztos, támogatva a szerbek kérését, azt javasolta: biztosítsák a szerbség számára, hogy a Bánátban német törvények szerint külön élhessenek, állíttassék fel számukra az Illír Kancellária, és garantálják az őket illető szabad vallásgyakorlatot illetve egyéb kiváltságaikat. A konferencia többi résztvevője azonban arra figyelmeztetett, hogy ez az uralkodónak a magyar rendeknek tett esküjével, vagyis a területek reinkorporálásának ígéretével kerülne ellentétbe, ezért Lipót csak bátorítsa a szerbeket, mondván: igyekszik a kedvükben járni.[59] Mint tudjuk, végül csak az Illír Kancellária megszervezésére került sor, a szerbek önállósodását az uralkodó nem támogatta.

A szerb ortodox metropolita már a temesvári kongresszus kezdete, sőt az országgyűlés megnyitása előtt kérvényezte maga és püspökei számára az országgyűlési részvétel engedélyezését.[60] Első, márciusi kérvényére nem kapott egyértelmű támogató választ, de június 2-án, néhány nappal az országgyűlés megnyitása előtt megismételte kérvényét, melyben azt hangoztatta, hogy az illír deputáció megszűnése óta az „illír nemzet” teljesen egyenlő az ország többi lakosával. Továbbá a szerb ortodoxia ősidőktől fogva és a szent kánonok szerint egyházi hierarchiával rendelkezik, sőt főpapságát az udvari hatóságok és más illetékesek mindig olyan tiszteletben részesítették, mint katolikus társait.[61]

A kérvény ekkor meghozta a kívánt eredményt: az uralkodó hozzájárult az ortodox főpapok országgyűlési részvételéhez. A kancellária júniusi előterjesztései szerint mind a karlócai érsek-metropolita, mind pedig az aradi, bácsi (újvidéki), budai (szentendrei), károlyvárosi, pakráci, temesvári és verseci püspök számára elkészítették a királyi meghívókat. Sőt, az uralkodó – Pálffy Károly kancellár tanúsága szerint – az erdélyi és a bukovinai ortodox püspökök meghívását is fontolóra vette. A kancellária kötelességének érezte felhívni Lipót figyelmét az ügy várható kellemetlen következményeire. Nem meglepő módon szinte szó szerint azokat az érveket sorakoztatta fel a kérdésben, mint néhány héttel korábban a görög katolikus püspökök meghívásának esetében, csak most a főpapok országgyűlési részvétele ellen. Felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy az országgyűlési szavazatok növelése és csökkentése azoknak az alaptörvényeknek a köréhez tartozik, melyről csak maga az országgyűlés dönthet. Ráadásul még az ortodox felekezetet sem nyilvánította az országgyűlés bevettnek, így képviselőik sem lehetnek az országgyűlésen. Először tehát ennek kell megtörténni ahhoz, hogy a képviselet kérdésében döntés születhessen. Az ortodox felekezetűek privilegizált helyzete pedig a kancellár szerint nemhogy előny nem lenne a görög katolikusokkal szemben, hanem kifejezett hátrány: ismét úgy érvelt ugyanis, hogy míg utóbbiak püspökei az előző országgyűlés idején még nem voltak függetlenek, az ortodox püspökök egy évszázada élnek kiváltságaikkal, korábban mégsem nyertek országgyűlési szavazati jogot. Tehát sem a tételes, sem pedig a szokásjog alapján nem nyerhetnek meghívást az országgyűlésre a rendek előzetes hozzájárulása nélkül. Pálffy kancellár természetesen ennek az ügynek a kapcsán is figyelmeztette az uralkodót, hogy nagyon kényes időszakban, a diploma megszövegezése alatt kerülne sor e nem várt fordulatra, ezért arra kérte Lipótot, hogyha nem áll el feltett szándékától, legalább értesítse erről Zichy Károly országbírót, mert őt is váratlanul érné az ortodox püspökök meghívása.[62]

Ez az értesítés meg is történt, ha nem is az uralkodó, de Putnik József érsek-metropolita tájékoztatta Batthyány prímást, Zichy országbírót és Ürményi József személynököt a regálisok kézhezvételéről. A prímás július 6-án válaszolt is Putnik levelére, még nem tartva időszerűnek a kérdést, de bíztatta a karlócai metropolitát, hogy a rendek fel fogják karolni a „szerb nem egyesültek” ügyét.[63]

A megyék követelései között valóban megtaláljuk a protestánsok helyzetének törvényesítése mellett az ortodox lakosság szabad vallásgyakorlatának garantálását, ahogy azt II. József türelmi rendelete is biztosította. A koronázási hitlevél szövegét kidolgozó bizottság is felvette tervezetének 23. cikkelyébe a „görög nem egyesült hitet valló országlakosok” polgárjogának és eddig is élvezett szabad vallásgyakorlatának törvényesítését.[64] Az országgyűlés is a protestánskérdéssel együtt tárgyalta az ortodoxok ügyét, de míg az előbbi közismerten hosszú, a század eleji hangulatot idéző, sokszor parttalan vitákat eredményezett,[65] addig az ortodoxok kérdésében különösebb vita nélkül megegyeztek a rendek. „Ez ellen egy, sem más részről, semmi Ellen-vetések nem vólttanak” – tudósít az ügy szeptember 2-i tárgyalásának gördülékenységéről az országgyűlés hivatalos naplója.[66] A horvát rendek viszont ekkor is hangot adtak nemtetszésüknek, így a következő év február 3-án tartott, 52. ülésnapon kérésükre bekerült a készülő törvénycikk szövegébe az „in quantum hae ad Graeci Ritus non Unitos se referunt” („amennyiben azok a görög nem egyesültekre vonatkoznak”) kiegészítés, nyílván a katolikus vallás védelmében. A magyar rendek is betoldottak két szót a törvénytervezetbe: a „Regni Incolae” kitétel azért került be a szövegbe, hogy a külföldi ortodox vallásúakra ne vonatkozhasson a törvénycikk.[67]

A rendeknek azonban e nagyvonalú gesztus ellenére sem sikerült megakadályozniuk, hogy az uralkodó megvalósítsa az Illír Kancellária felállításáról hozott döntését.[68] Így nem meglepő, hogy végül az ortodox püspökök országgyűlési részvételi jogát nem tűzte napirendre az országgyűlés. Amint ugyanis a későbbiekből kiderül, mivel Lipót az Illír Kancellária felállításával a szerbeket kivette a magyar központi adminisztráció ellenőrzése alól, a magyar rendek ódzkodtak attól, hogy a rendiséggel esetlegesen illojális csoportnak adjanak szavazati jogot az országgyűlésen.

Végül is az 1790–91-es diéta mind a görög katolikusok, mind pedig az ortodox felekezetűek esetében a kancellária által korábban már képviselt állásponttal megegyező módon rendelkezett: a görög katolikus püspökök elnyerték a római főpásztorokkal egyenrangú rendi státuszt az országgyűlés felsőtábláján, az ortodox püspökök kapcsán azonban csak a diétai részvétel feltételét, vallásuk törvényesítését és a szerbek egyenjogúsítását cikkelyezte be az országgyűlés. Nekik tehát tovább kellett küzdeniük a főpapok országgyűlési részvételéért. Erre hamarosan alkalmuk is nyílt, hiszen II. Lipót váratlan halála miatt 1792-ben újra összehívták a magyar országgyűlést.

Sándor Lipót főherceg már a diéta első ülésnapja után arról értesítette bátyját, a nem sokkal később magyar királlyá koronázott I. Ferencet, hogy az ortodox püspökök megjelentek az első ülésen, valamint a Veni Sanctén, és a koronázásig megelégedtek azzal, hogy ideiglenes helyet jelöltek ki nekik. De kérvényezni fogják a koronázás után, hogy a többi püspök közé ülhessenek, és ennek kapcsán várhatóan vita alakul majd ki a rendek között.[69]

Így is történt. Az országgyűlés június 18-án, tehát a koronázást követően tárgyalta az ortodox püspökök ügyét, méghozzá az Illír Kancellária eltörlésével együtt. Két álláspont alakult ki a kérdésben: a rendek egy része úgy gondolta, hogy az Illír Kancellária további sorsától függetlenül törvénybe kellene iktatni a püspökök szavazati jogát, „a Voksnak és Széknek mineműségét” pedig a kiküldött bizottság munkájára hagyni. Hiszen az 1791. évi 27. törvénycikk már megadta az ortodox lakosoknak a polgárjogot, a megyéspüspököknek pedig a törvény szerint jár az ülés- és szavazati jog. Mivel az ortodox püspökök is egyházmegyét kormányoznak, ez őket is megilleti, és erre az országgyűlésre is kaptak regálist. A püspököknek nincs hatalmuk megszüntetni az Illír Kancelláriát, de ha a rendek biztosítják kiváltságaikat, ők is a kancellária megszüntetésén fognak munkálkodni.

Az ezt ellenzők azonban az Illír Kancellária eltörléséhez kívánták kötni a szavazati jog megadását, mondván: az ortodox püspökök jelenleg nem a Magyar Kancellária, hanem egy tőle független hatóság hatalma alatt állnak. Amíg pedig ez az állapot fennáll, a szavazati jog megadásával a rendi alkotmánnyal ellenkező országgyűlési státusz jönne létre. Ezért előbb meg kell várni az uralkodó válaszát az Illír Kancellária ügyében. A regálisok továbbá önmagukban semmilyen jogalapot nem adnak a püspökök országgyűlési részvételére, ehhez más feltételeknek is meg kell megfelelni. Az uralkodó a püspököknek szóló regálisok kiküldésével csak „az előtte már meg-történt példát követni kéntelenített”, vagyis csak azért küldette ki nekik a meghívót, mert már apja is ezt tette, ezek pedig akkor sem bírtak kényszerítő erővel. A többség végül ez utóbbi álláspontot fogadta el, és ilyen értelmű feliratot küldött az uralkodónak, az ortodox püspökök országgyűlési részvételi joga tehát az Illír Kancellária eltörléséig bizonytalan maradt.[70]

Néhány nappal később a Budán tartott koronatanács foglalkozott az üggyel, tárgyalva a feliratot. Az uralkodó itt kijelentette, hogy korábbi elhatározásának megfelelően hajlandó megszüntetni az Illír Kancelláriát, így a püspökök részvételi joga elől elhárult az akadály. Azonban már itt is vita alakult ki a hely minőségét illetően, vagyis hogy a püspökök hol üljenek a diétán. A nádor ki is fakadt a vita várható kirobbanása miatt: „Rühren wir diese Question nicht in jetzigem Landtag um Gottes willen” („ne érintsük ezt a kérdést a mostani országgyűlésen, az Isten szerelmére”), de a prímás konkrét javaslattal állt elő. Szerinte a főispánok után kellene ülniük, de ha a deputációban pártfogóra lelnek, a prelátusok közt is helyet kaphatnak. Zichy országbíró azonban úgy vélte, nem fognak a prelátusok közt helyet kapni, javasolta továbbá, hogy fordítsák meg a rendek kívánságát: a szavazati jog megadása legyen az Illír Kancellária megszüntetésének feltétele. A király itt értetlenségének adott hangot: hogyhogy nincs szavazati joguk, hogyha már megkapták a regálisokat? De Ürményi személynök felvilágosította Ferencet, hogy ez önmagában még nem elegendő, különben az uralkodó akár ötven-hatvan személyt is meghívhatna önkényesen az országgyűlésre. Ezt Ferenc is elfogadta. A vita végül a királyi rezolúció megfogalmazásával zárult. Ebben az uralkodó Mária Terézia emlékét tiszteletben tartva (vagyis az ő uralkodása alatti állapotokat visszaállítva) feloszlatta az Illír Kancelláriát, megkívánta azonban, hogy még ez az országgyűlés hozzon törvényt az ortodox püspökök szavazati jogáról, és egy bizottság foglalkozzon azzal a kérdéssel, hogy a püspökök hol kapjanak helyet az országgyűlésben.[71]

Ez meg is történt: az országgyűlés elfogadta, az uralkodó pedig szentesítette azt a törvénycikket, mely rendelkezett az Illír Kancellária eltörléséről, az arra alkalmas szerb tisztviselőknek a Magyar Kancellárián és a Helytartótanácsnál történő alkalmazásáról, valamint az ortodox püspökök ülés- és szavazati jogáról. Utóbbit olyan kiegészítéssel, hogy „e szavazat- és ülésjog minőségéről az országgyűlés rendezése ügyében kiküldött bizottság adjon véleményt, mely a jövő országgyűlésen megszabott módon előterjesztetvén, tárgyalandó lesz”.[72] A történet tehát eszerint a szerb püspökök számára kedvező döntéssel zárult.

Csakhogy semmi nyomát nem találjuk annak, hogy a következő, 1796-ban összehívott országgyűlés foglalkozott volna az ortodox püspökök kérdésével. A diéta aktái között sem bukkanunk olyan dokumentumra, amely e kérdésre vonatkozna, és sem a megjelent, sem pedig a magukat követek útján képviselt távollévő rendek között sincs egyetlen ortodox püspök sem felsorolva az országgyűlés naplójában.[73] Sőt, ugyanez a helyzet az ezt követő, 1802-es országgyűlésen is.[74] Először az 1805-ös országgyűlési naplóban bukkannak fel ortodox főpapok: Stratimirovics István karlócai érsek, Joanovics József verseci püspök, Popovics Dionisius budai püspök és Joanovics Vidák Péter károlyvárosi püspök. De ők sem a katolikus klérussal együtt, hanem a felsőtábla tagjait felsoroló lista legvégén, Marics Lajos, Horvátország felsőtáblai követe után szerepelnek.[75] Az ezt követő országgyűléseken, 1807-ben, 1808-ban és 1811–12-ben a listák ismét nem tüntetnek fel egyetlen ortodox püspököt sem.[76] József nádor pedig 1806 júniusában, Bécsben kelt egyik jelentésében az ortodox klérus kapcsán megemlíti, hogy az idő szerint két ügy miatt elégedetlen az ortodox főpapság, ezek egyike a be nem töltött püspöki székek kérdése, a másik pedig az a tény, hogy nem biztosították számukra az országgyűlési ülés- és szavazati jogot, és emiatt tekintélyük csorbát szenved.[77]

Az, hogy az országgyűlés nem rendezte az ortodox püspökök ülésjogának kérdését, egyértelműen annak a következménye, hogy a rendek ismételt kérése ellenére az uralkodó az 1792-es országgyűlést követő évtizedekben nem tűzte a diéta napirendjére az 1791. évi 67. törvénycikkel kiküldött rendszeres bizottságok reformjavaslatait, az úgynevezett operátumokat. A közpolitikai ügyeket, így az országgyűlés reformját kidolgozó bizottság ugyanis több ízben foglalkozott a diéta összetételének kérdésével, az egyházi rend kapcsán megemlítve, hogy az ortodox püspököket az 1792. évi 10. törvénycikk alapján megilleti a felsőtáblai ülés- és szavazati jog.[78] Ócsai Balogh Péter országgyűlési reformtervezete, melyet a bizottság néhány változtatással elfogadott, a püspökök helyét is kijelölte: eszerint az ortodox főpapok az ország bárói után, a főispánok előtt, a katolikus püspököktől elkülönülve ültek volna a felsőtáblán.[79] Ezzel ugyan a már 1792-ben megfogalmazott kérésük sem teljesült, hiszen ők a klérus tábláján kívántak helyet foglalni, a katolikus főpapság körében már szokásjoggá vált szentelési sorrend alapján.[80] De a törvény előírásainak eleget tett a bizottság. Megjegyzendő, hogy az ortodox püspökök esetében is a prímás volt az, aki tiltakozott a katolikus főpásztorokkal egyenrangú ülésjog megadása ellen Balogh tervezetéhez fűzött észrevételében.[81]

A szerb püspökök ügyének végleges rendezése tehát a rendszeres bizottság operátumaival együtt 1792 után hosszú évekre lekerült a napirendről. Reformkori aktivitásuk lehetőségét minden bizonnyal a bizottsági munkálatok 1827 utáni újbóli napirendre vétele teremtette meg. Erre utal az is, hogy Stratimirovics István karlócai érsek-metropolitát ekkor beválasztották a vegyes házasságok egyik vitás pontjának tisztázására kirendelt országgyűlési bizottságba.[82] E kérdés további vizsgálata azonban már nem tartozik a dolgozat tárgykörébe.

A görög szertartású püspökök tehát a törvény betűje szerint a rendi országgyűlés tagjai lettek az 1790 és 1792 közötti mozgalmas politikai időszakban. Ezt elsősorban annak köszönhették, hogy a 18. század folyamán egyházaik az uralkodók hathatós támogatásával megerősödhettek és jelentőségüket tekintve – úgymond – felnőhettek a római egyház mellé. Mindkét klérus diétai megjelenése esetében egyértelműen a kancellária jelentős befolyása érhető tetten, amely a görög katolikusoknál a prímás, az ortodoxoknál pedig az uralkodó ellenében is képviselte határozott álláspontját, az előbbivel támogatólag, míg az utóbbival kezdetben elutasítólag fellépve. Mindkét csoporttal szemben kitapintható a rendek vagy legalább is a rendek egy részének kezdeti ellenállása, mely végül mégsem gátolta meg a főpapok országgyűlési megjelenését. Szembetűnő, hogy a görög katolikusok esetében maga a prímás fejtett ki ellenállást. Az uniált egyházakról alkotott korabeli merev szemlélet ezek szerint erősebb volt, mint az a törekvés, hogy az egyházi rend pozíciója az új latin püspökök és káptalanok befogadása mellett a görög katolikusok meghívásával is erősödjön. Az viszont már természetesnek tekinthető, hogy az ortodox püspököknek a katolikus főpapokkal történő egyenjogúsítása ellen is a prímás emelt szót. Ez azonban – nyilvánvalóan az 1792. évi 10. törvénycikk egyértelmű rendelkezése miatt – nem irányult a püspökök országgyűlési részvételének megakadályozására. Ezért állhatott elő az a szokatlan helyzet, hogy a magyarországi katolikus klérus feje egyértelműen állást foglalt a görög katolikus püspökök országgyűlési részvétele ellen, míg később az ortodox főpásztorok meghívása ellen az erre vonatkozó világos törvényi szabályozás miatt nem tiltakozhatott.

De fontos tanulsága az áttekintett eseménysorozatnak az is, hogy az uralkodói meghívó a 18. század végén sem (vagy inkább különösen akkor nem) jelentette automatikusan a diéta befogadását. Pálffy kancellár óvatos politikája jól tükrözi a kancellária félelmét a rendek várható ellenállásától, de a nádor idézett kifakadása is egyértelműen jelzi, hogy az ügyben indokolt volt a körültekintés. Az, hogy a vizsgált időszakban végül is csak a görög katolikus püspököknek sikerült országgyűlési üléshelyük és így a rendiségen belül elfoglalt pozíciójuk egyértelmű megszilárdítása, a rendszeres bizottságok operátumainak évti-zedes félretolásával magyarázható.

Jegyzetek