13.
évfolyam |
Gergely Ferenc: |
|
{94} „Igazságos néped ma börtönbe
zárva / Reád tekint uram, szabadulást várva Mert a rácsok mögött nyomás,
nyomást követ / Hová lennénk Atyánk Jehova nélküled? Éhség, sötétzárka, válogatott
kínzás / Ez esik meg rajtunk, de mi álljuk bízvást.” (1952) Minden diktatórikus berendezkedésű államban ilyen és
ehhez hasonló hangulatú versek egész sora jellemezte a Jehova Tanúi közösség
– hitéhez ragaszkodó – tagjait, így az 1948 után Magyarországon is kiépülő,
szovjet mintájú proletárdiktatúrában. A gyökerek Ez az adventista gyökerű, resztoriánusnak,
millenistának, russelliánusnak is nevezett csoport az Egyesült Államok
Pennsylvania államának Allegheny nevű helységében kezdte tanulmányozni a
Bibliát a keresztény hivatalos értelmezéstől lényegesen eltérő módon.[1]
Tagságuk, gyülekezeteik száma meglepően gyorsan nőtt, amit a polgári
társadalom számkivetteinek nagy tömege, a nagyobb keresztény egyházak
működésének fogyatékosságai, a „testvérek” hitterjesztő buzgalma, továbbá
eszközeik sokfélesége (sajtó, könyvkiadás, film, rádió, házról-házra járás
stb.) bátor és erőteljes volta egyaránt elősegített.[2]
Működésük, tanításaik és életvitelük nem csak híveket, de bírálókat, ellenségeket
is támasztott. Mindenekelőtt a történelmi egyházakat, de a sok tekintetben
érintett államot is maga ellen fordította, folyamatosan ingerelte.[3]
Hirdették (hirdetik), hogy Isten (= Jehova) legyőzi {95}a Sátánt, kiterjeszti a Mennyei Királyságot a földre s
mindez a belátható jövőben következik be, az Isten által „helyeselt” emberek
örök életet nyernek.[4]
Ennek az elesettek számára mozgósító erejű célnak szellemében építették ki
„teokratikus” jellegű, egy központból irányított egyre szélesedő és korszerűsödő
szervezetüket, a New-York-i Központi Hivataltól a legkisebb gyülekezetig.[5]
Bírálóik (ellenfeleik, sőt ellenségeik) között van, aki ezt a teokratikus
szervezetet, amelynek csúcsán Isten áll, egy jól működő kapitalista
részvénytársasághoz hasonlította.[6] Fogalom, megítélés Az 1931 óta Jehova Tanúi nevet használó vallási közösség
fogalmi megjelölése kifejezi alkalmazójának (személynek, csoportnak,
szervezetnek, intézménynek) értékítéletét, viszonyát e vallási tömörüléshez.
A „szekta” megjelölés a legáltalánosabban használt a történelmi egyházak, az
állami szervek, a jogalkotók és a jehovistákat támadó publicisták, szakírók
részéről egyaránt. De fogalmi megjelölésük kifejezi azt is, hogy alkalmazója
milyen politikai rendszer, politikai ideológia képviselője. A szekta szó a
latin sequor = követ szóból származik, olyan valakit, valakiket jelöl, akik
eltávolodtak, „elbitangoltak” a „nyájtól”, eredeti közösségüktől. Ezt a
megnevezést, megítélést a címzettek sértőnek, igaztalannak, indokolatlannak
tartották. Az ellenkezőjét vallották, önmagukat tartva az „igazi
bibliakutatóknak”, Isten, vagyis Jehova tanúinak, harcosainak, az igazság és
a jóság bajnokainak. Mindez 1946-ig nem befolyásolta sem az államot, sem a
jogalkotókat, sem pedig a történelmi egyházak képviselőit abban, hogy
megnyilatkozásaikban kizárólag a „szekta” fogalmat használják. A II.
világháborút követő magyarországi demokratizálódási folyamat e téren is
változást hozott, a jogszabályokban a szekta megjelölést többnyire a „vallásos
gyülekezet” váltotta fel.[7]
Az 1948-as szélsőbaloldali fordulat ismét hivatalos rangra „emelte” a
„szekta” minősítést, kimondottan elítélő hangsúllyal. A Keresztény Egység
Titkársága 1986-os meghatározása ezzel szemben olyan vallási közösségnek
nevezte a szektákat (valamennyi szektát!), amelyek „valamely nagy kultúra
vallási közösségének tanaiból és gyakorlatából származtatják magukat, de
azzal mégsem kívánnak azonosulni”. Ez, a nemzetközi méretű, a kommunista
rendszerek és az ateista ideológia visszaszorítását célzó formula képezte a
fogalmi hidat a közép-kelet-európai politikai rendszerváltozás után
megjelenő, egyre szélesedő {96}körben
használatos „kisegyház”, „szabadegyház” megjelöléshez.[8]
Ezzel együtt rangos kézikönyvek még 2000-ben is „szektaként” beszéltek a
Jehova Tanúi vallási közösségről, jelezvén, hogy például a katolikus egyház
hivatalos álláspontja e tekintetben nem változott.[9]
A viszony, annak módszerei és eszközei, a megnyilvánulások hangneme az
1960-as évektől kezdve a keresztény humanizmus szellemében kezdett
megváltozni.[10] Az állam és az egyházak, vallási
közösségek (szekták) kapcsolatát, az adott kor szellemisége és a politikai
rendszer jellege, valamint a hatalmi erőtényezők (uralkodó elitek) változó
szükségletei hatására születő jogszabályok, törvények és rendeletek
határozzák meg. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. tc. a
dualizmuskori magyar társadalmi, politikai valóság egyik tükörképe. Első
paragrafusa kimondta: „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet
vagy vallást, és ezt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcs
kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja.
Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási
szertartás gyakorlásában akadályozni, vagy hitével nem egyező vallási
cselekmény teljesítésére kényszeríteni. A jövőben törvényesen elismerendő
vallásfelekezettől a jóváhagyás csak akkor tagadható meg, ha a megalakulni
kívánó vallásfelekezet állam vagy nemzetellenes irányzattal keletkeznék,
elnevezése a már bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezeteket
sértené.”[11]
A jogalkotók tehát a szabad vallásgyakorlást két, egy új vallásfelekezet
jóváhagyását pedig ugyancsak két feltételhez kötötték. Ezek közül három
feltétel viszonylag tág teret biztosított azok tartalmának értelmezésére,
különösen a „közerkölcs kívánalmaira” vonatkozóan. A történelmi egyházakkal
többnyire szorosan együttműködő államnak így komoly lehetősége nyílt a
vallásgyakorlat és a vallásfelekezet-alakítás szükségesnek ítélt korlátozására.
Hazánk 20. századi történelmének ismert alakulása sűrű egymásutánban kínált
lehetőséget erre. Jog és politika A vesztesek oldalán befejezett első világháború, a két
forradalom és a történelmi Magyarország feldarabolása döbbenetet okozott, és
a türelmetlenség végletes formákat öltött mindenkivel szemben, aki
nemzetvédelmi szempontból gyanúsnak tűnt. 1919. augusztus 1-jét követően
megkezdődött a század első nagy politikai-társadalmi tisztogatása (vörös kontra
fehérterror), az egymást gyorsan követő átmeneti kormányok pedig nemhogy a
teljes vallásszabadságot nem biztosították, de átmenetileg még a katolikus {97}körmeneteket is
kifogásolták.[12]
Bár az 1921. évi XXXIII. tc.-kel becikkelyezett trianoni békeszerződés
kimondta, hogy „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely
hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon
gyakoroljon, amennyiben ezek gyakorlata a közrenddel és a jó erkölcsökkel nem
ellenkezik”,[13]
a szekták működését úton-útfélen akadályozta a hatalom. Ugyanakkor az
1929–1933-as gazdasági válság, amely szerteágazó hatásaival 1936–1937-ig
elhúzódott, újabb százezrek életét nehezítette, elősegítve a szekták iránti
érdeklődés fokozódását, létszámuk növekedését. Az új világháborúra való egyre
nyíltabb előkészület, a fegyveres testületek szerepének további növekedése,
az antimilitarista agitáció fokozódása arra késztette a kormányokat, hogy
kemény kézzel lépjenek fel minden ellenséges (például pacifista, antimilitarista)
erőtényezővel, így a szektákkal szemben is. Az 1938. évi XVII. tc. és a
belügyminiszter 1939. évi 363.500 sz. rendelete ennek jegyében született.
Utóbbi kimondta: „Jehova Isten tanúi (nazarénusok, adventisták, hetednapos
szombatosok, gyűjtőnév alatt: millenisták) Istengyülekezet, őskeresztények és
pünkösdisták olyan antimilitarista tanokat hirdetnek, amelyek […] az
állampolgárokat a honvédelmi, a legszentebb állampolgári kötelességek
teljesítésétől eltéríteni törekszenek. Ezért a Vallás- és Közoktatásügyi,
valamint az Igazságügyi Miniszterrel egyetértésben azonnali hatállyal
betiltom.”[14]
A „testvérek” a jogszabályok nyomán ellenük kibontakozó hajszát elsősorban a
katolikus egyháznak tulajdonították.[15] Magyarország a század második
világégését is a vesztesek oldalán fejezte be. A nyomában kialakult új
nemzetközi erőtérben felcsillant egy halvány reménysugár a régóta esedékes,
nyugati típusú polgári demokrácia kiépítésére. A 6.270/1946. M.E. sz.
rendelet, amely a „vallási gyülekezetek” betiltását elrendelő korábbi
jogszabályokat hatálytalanította és vagyoni helyzetük ideiglenes rendezéséről
intézkedett, ebbe az irányba mutatott. A folytatás elmaradt, az állami
engedély birtokában működő, ismét szektáknak titulált tömörülések 1950-től –
működési engedélyük megvonását {98}követően
– illegalitásba kényszerültek. A Jehova Tanúi is osztoztak sorsukban. Adósságunk Magyarországi történetük tudományos igényű monografikus
feldolgozására mindeddig nem került sor. A történelmi egyházak és általában a
„szekták” viszonyának, kölcsönhatásának vizsgálata, bemutatása is várat
magára, miként a kis- és szabadegyházak egymásra gyakorolt hatása is
feltáratlan. E témakör, benne a Jehova követők története (a hitelvek,
vallásgyakorlati formák, szervezeti kérdések) időnként kap nagyobb figyelmet,
főként jelentősebb történelmi változásokhoz kapcsolódva. Az írások zöme a
történelmi egyházak képviselői által kifejtett bírálat, amely óva inti a
jámbor híveket e „veszedelmes” szektától.[16]
De terjedelmes regény is született a jehovistává válás
szociológiai-pszichológiai folyamatáról.[17]
Az 1948 körül megjelenő munkák közül kiemelkedik egy szociológiai dolgozat,
amely a jelenség társadalmi-gazdasági gyökereit vizsgálja egy falusi közösség
létviszonyaiból kiindulva.[18]
A szerzőt rabul ejtették az egyszerűség, a tisztaság, az összeszedettség
megnyilatkozásai. „Szabad emberek, szabad szövetségét” vélte felfedezni
gyülekezeteikben, a paradicsomról alkotott képzetüket pedig „valami
proletárdiktatúra”-szerűnek. Úgy vélte, a befelé fordulásukat elsősorban
előidéző földéhség megszűnésével (földreform) rövidesen a szektarianizmus is
a múlté lesz. Tíz évvel később egy Népszabadságban
megjelent cikk szerzője már óvatosabb, így írt: „A jólét növekedése, a tudás,
a kultúra terjedése egyre rágja, tépi a szekták gyökereit! Fa, körbeásva, de
még nem vágták el a gyökereit. (Beteges, nyugtalan lelkek később is lesznek!)
Ez az idő […] még elég messze van.” [19]
A hatvanas évek termése is számottevő, de a hatalom iránti lojalitáson és a
közösségből való kiábrándulás hangoztatásán túl érdemi mondanivalóval nem
találkozhatunk.[20]
Az összefoglaló történeti munkák közül a Kollega Tarsoly István szerkesztette
többkötetes mű szentelt mintegy négy oldalt a kis- és szabadegyházak 1945 és
1989 közötti történetének,[21]
két oldalon foglalkozott a Jehova Tanúival az Egyházak és vallások a {99}Amire vállalkozunk Mi az 1950 és 1965 közötti jehovisták elleni politikai
perek bemutatásán keresztül kívánjuk ábrázolni a pártállam és a Jehova Tanúi
vallási közösség viszonyának alakulását. Az odáig vezető utat, a már
említetteken kívül, csak néhány adattal tudjuk jelezni. A „szekták” 1939-es
betiltása idején kapott megbízást Konrád János a közösség egyik régi,
kipróbált tagja a főváros és környékének vezetésén túl, országos szolgai
feladatok ellátására. A közösség tagjai elleni erőszakot, a hadbírósági
eljárásokat, halálos ítéleteket, életfogytig szóló börtönbüntetéseket, halál-
és munkatáborokba (például a hírhedt bori lágerbe) hurcolásokat nem tudta,
nem tudták megakadályozni. A Jehova Tanúi ezekben a vészterhes időkben
osztoztak a zsidók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a liberálisok,
általában az antifasiszták sorsában. Valamennyi „szekta” üldöztetése és a
háború menetében bekövetkező 1943. évi fordulat közelebb hozta őket
egymáshoz. „Az 1943. október hava óta közöttünk fennálló baráti kötelék
megerősítésére – olvasható egy 1944. október 5-én kelt jegyzőkönyvben –
magunk között szoros és szerves evangéliumi alapon álló kapcsolatot tartunk,
amelynek célja hazánkban a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad
gyakorlásának védelmezése és előmozdítása.” Ez a tömörülés működött 1950-ig
Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége (MSzSz) néven, a megszálló szovjet
hadsereg vezetésének, a budapesti Nemzeti Bizottságnak és bizonyos
kormányszerveknek (például a kultuszminisztériumnak), valamint demokratikus
politikai pártoknak támogatását keresve, felhasználva.[23]
Ezekben az években lehetőséget kaptak hitük megvallására és terjesztésére,
lap kiadására, nemzetközi kapcsolataik fenntartására (a svájci központon
keresztül New York-kal), anyagi bázisuk törvényes erősítésére, kezelésére. A
működésükhöz szükséges engedély megszerzése nem ütközött akadályba. Konrád országszolgai megbízását
a New York-i Vezető Testület (Világ Központi Hivatal) 1945-ben vagy 1946-ban
írásban is megerősítette. Az általa irányított hazai, növekvő létszámú és
egyre szervezettebb közösség, feltehetően[24]
a Vezető Testület utasítására nem lett tagja sem az 1943-ban életre hívott MSzSz-nek, sem pedig a
belpolitikai fordulat után megalakított Magyarországi Szabadegyházak
Tanácsának, melyet a pártállami vezetés egyházpolitikája fenntartás nélküli
kiszolgálójának szánt.[25]
A törvényes működés végének közeledtét jelezte 1948-ban az Őrtorony c. újság betiltása. A döntő
fordulathoz a koreai háború (1950–1953) adta a nemzetközi hátteret. Az
amerikai „imperialisták” agressziójával szemben a Szovjetunió és
szövetségesei világméretű „békeharcot” hirdettek, szerveztek és irányítottak,
s ebből a szocializmust építő Magyar Népköztársaság sem maradhatott ki. A
kétkedők és ellenzők közé tartoztak (főként) a katolikus papok és a jehovisták.
A sajtó, amely ekkorra már kizárólag megbízható és szigorúan {100}ellenőrzött orgánumokból
és munkatársakból állt, cikkek özönével ostorozta a stockholmi békefelhívás
aláírását megtagadókat és általában a papi reakciót, valamint az ellenség
szekerét toló jehovistákat.[26]
Ebben a kiélezett nemzetközi helyzetben a katonakönyv átvételének, a
fegyveres katonai szolgálatnak, a békefelhívás aláírásának, békekölcsön
jegyzésének megtagadása a szocializmus ügyének elárulását jelentette. „Vesszen a
reakció” Az általános támadás megkezdését Révai Józsefnek a
Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülésén elmondott beszéde
jelentette, amelyet a Szabad Nép
„Harc a klerikális reakció ellen” címmel közölt.[27]
Ebben az egyházi reakciót az imperializmus
agitátoraiként emlegette. Szerinte – a párt vezetése szerint – „az
adventista, jehovista, baptista és egyéb szekták vezetői legtöbb esetben az
amerikai imperializmus szolgálatában állnak, mint imperialista
propagandaszervek”. Az erélyes védekezés szükségessége még élesebben veti
fel, mint eddig a klerikális reakció befolyása felszámolását. A megbélyegzés,
a nyilvánvaló megosztási szándék és a „felszámolás” fogalom használata,
valamint a külföldi sajtóban megjelent hírek a szomszédos népi demokráciák
némelyikében megindított, lezajlott szektavezetők elleni perekről indokolta
Konrád Jánosék felkészülését esetleges letartóztatásuk esetére. A
veszélyeztetett személyek – ezt több per adatai bizonyítják – állandóan
készenlétben tartották a fogdában, börtönben nélkülözhetetlen
„tisztasági-egészségügyi” csomagjukat.[28]
Nem kellett soká várniuk, a Hatóság 1950 novemberétől 1964. augusztus
28–29-ig az országos vezető, vezetés ellen öt alkalommal folytatott nyomozást, háromszor pedig bírósági
eljárást kezdeményezett: 1950–51-ben, 1953-ban, 1955-ben, 1961-ben és
1964-ben. Az 1953-ban bíróság elé állítottakat két csoportba osztva ítélték
el.[29]
Az eljárássorozat kezdő pontját az 1950. december 7-én keltezett, tizenhárom
vezető őrizetbe vételi javaslata, a „végpontját” pedig az 1964. augusztus
végén többeknek – elsősorban Konrád Jánosnak - kiosztott rendőrhatósági
figyelmeztetés jelentette. Nagyon keveset tudunk a szekták,
így a Jehova Tanúi tagságáról. Azok az utalások, amelyek irodalmi művekben,
szociográfiákban, publicisztikában szerepelnek, nem adnak választ a mozgalom
magyarországi megjelenéséről, elterjedésének üteméről, a gyülekezetek
területi megoszlásáról és annak alakulásáról, a „tanúk” (megmerítkezettek)
szociális összetételéről, ennek esetleges változásairól térben és időben, anyagi
helyzetükről stb. Ezért közöljük azokat az adatokat, amelyek – talán a
módszeresség legele{101}mibb
szabályait is mellőzve – viszont mégiscsak szerepelnek a működésükkel,
bírósági elítélésükkel kapcsolatos iratokban. Az országszolga Konrád János és
társainak 1951. évi perében szereplők születési helyei a következők:
Budapest, Újpest, Olaszliszka, Hajdúbagos, Magyarbükkös, Tiszanána és
Borgóbeszterce. Születési évük: 1899, 1903, 1904, 1922, 1928, 1928. Ketten
négy polgári iskolai osztályt, egyikük hat, másikuk négy elemit végzett. Több
adat nincs iskolai végzettségükről. Foglalkozásuk: hárman tisztviselők,
egyikük volt lelkész, de akadt köztük egy alkalmi munkás, könyvelő és
fényképész is. Szüleikről nem sokat árulnak el az iratok, egy-két utalás található
arra, hogy talán földműves családról lehetett szó. Működtek, mint jehovisták:
Németországban, Csehszlovákiában, Csepelen, Újpesten, Pesterzsébeten,
Debrecenben, Hajdúszoboszlón, Hajdúbagoson és Balmazújvárosban. Konrádék elítélése nyomán a
helyükbe lépő Nemes Elek és társai – heten – 1953. augusztus 18-tól kerültek
előzetes letartóztatásba. Perükben a másodfokon hozott ítéletet 1954. április
6-án hirdették ki. Ők Biharfélegyházán, Kenézlőn, Maroscsapón,
Sátoraljaújhelyen, Tiszalökön, Jászberényben és Pakson születtek, 1898-ban,
1905-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1923-ban, 1926-ban és a legfiatalabb, B. Kálmán
1929-ben. Közülük öten hat, egyikük öt elemit, T. Mihály gimnáziumot végzett,
érettségizett. T. Mihály francia, N. Elek pedig német nyelvű szövegeket tudott
fordítani. Volt közöttük kereskedő, segédkertész, munkás, villanyszerelő,
szegényparaszt, kifutó és lakatossegéd, tehát egy kivételével valamennyien
fizikai munkából éltek. Esetükben a szülők foglalkozását is ismerjük.
Közöttük öten munkásoknak, ketten pedig földműveseknek vannak feltüntetve.
Működési területükként Balmazújváros, Zemplén, Baranya, Somogy és Tolna
megyék szerepelnek. A velük egy időben bíróság elé állított T. Sándor és 13
társa budapesti, olaszliszkai, bajai, pestszentlőrinci, hódmezővásárhelyi,
madarasi, bodrogzsadányi, nagyvisnyói, zalaudvarnoki, úrszentiváni,
szilvásváradi, homrogdi és békési születésű. Ők 1897-ben, 1899-ben, 1903-ban,
1906-ban (ketten) 1907-ben, 1913-ban (szintén ketten), 1914-ben, 1916-ban,
1917-ben, 1924-ben, 1926-ban és 1931-ben anyakönyvezettek. Közülük négy
gimnáziumot végzett egy, négy polgárit három, hat elemit öt, négyet egy,
hármat egy, „írni-olvasni” tudott kettő, egy pedig háztartásbelinek van
feltüntetve, ami feltehetően az utolsó kategóriához való tartozást kívánta
jelezni. Működési területükként szerepelt a nyomozati iratokban: Isaszeg,
Gödöllő, Őrszentmiklós, Adács, Hévízgyörk, Tuza, Bag, Szőny, Bácsalmás,
Rákospalota, Pesterzsébet, Óalmás, Bácsbokod, Újpest, Alsó- és Felsőgöd,
Alag, Üröm-Hegyalja, Zalaudvar, Mélykút, Úrszentiván. H. Zoltán és öt társa 1955.
december 11–12-én állt a bíróság előtt s ítéletüket 1956. január 9-én
hirdették ki. Születési helyük: Szőlőske, Tolcsva, Nagyszalonta, Dunaegyháza,
Csővár és Kalocsa. Ideje: 1904, 1905, 1923, 1924, 1928 és 1932. Az iskolai
végzettségükre utaló adatok igen hiányosak. Ami biztos, egyikük egyetemet
végzett, s volt köztük, aki gimnáziumi tanulmányait – politikai okokból –
kénytelen volt abbahagyni, ugyanakkor átlagon felüli nyelvtudással bírt.
Zömük, minden bizonnyal csak az elemi iskola néhány (?) osztályával birkózott
meg. Szüleik közül az egyiket ács-segédként, másikat
ügyvéd-bankrészvényesként említik. A vádlottak négyen földművesek voltak,
egyikük kőműves-segédként, egy pedig óraadó nyelvtanárként kereste kenyerét. {102}Az 1961. februártól júniusig tartó, Konrád János és tíz
társa ellen indított, a felső vezetők végérvényes visszavonultatását és az
ezzel szervesen összefüggő célok elérését szolgáló akció nem végződött
bírósági tárgyalással, mint ahogy az 1964-es sem. A hatóságok által célba
vett személyek némelyikének adatait már ismertettük, a többiről pedig nem
tesznek említést – egy terhelő tanú kivételével – az iratok. Az 1945-ben alig pár száz
jehovista létszáma 1950-re már 6.000 körülire emelkedett, és a fővárosi
központból[30]
szervezett, irányított vallási
közösség az ország egészét átfogó nyolc,
majd tíz körzetre oszlott. Két
adatcsoportot találtunk az ország felosztásáról. Egy 1950-ből való szerint:
Budapest, Kispest, Balmazújváros, Hajdúszoboszló, Debrecen, Szeged,
Kiskunhalas, Kaposvár, Dunaegyháza és Győr volt egy-egy kerület csomópontja.
Az 1961-ből való adatsor szerint: Budapest és környéke, Borsod és Heves megye
egy része, Zemplén és környéke, Nyíregyháza és környéke, Szeged és környéke,
Veszprém és Pécs környéke, Debrecen és környéke, Kiskunhalas és környéke,
végül Zala és környéke alkotott egy-egy kerületet. Egy-két körzetszolgai havi
jelentés azt is sejteti, hogy egyeseket kisebb egységekre (például I/b.
körzetre) osztottak fel, másokhoz viszont (mint például a VI. körzethez)
tizenkilenc helység is tartozott, köztük megyei jogú város is. Az országos
szervezet kiépülését nyilván a létszám alakulásán túl a közösség
üldözöttségének mértéke, valamint az illegalitás követelményei is befolyásolhatták. Konrád János méltán hangoztatta
vizsgálótisztje előtt, hogy ő lefogásakor egy erős, jól szervezett közösséget
hagyott utódaira. A további kutatásoknak tehát az egész közösség vizsgálatára
kellene irányulnia, az előzőekhez hasonlóan, esetleg még körültekintőbben. Egy a sok közül A közösség létszámának, anyagi, szervezeti és erkölcsi
erejének, akcióképességének mértékéről és minőségéről, ezek alakulásáról
egyik szembenálló fél sem hagyott hátra megbízható adatsorokat. A belügyi szervek
hatalmas és szervezettnek látszó adatgyűjtő és rendszerező munkája, a
feladatok nagysága és sokrétűsége, valamint a precizitástól való
idegenkedésük indokolhatta ezt a helyzetet. Az üldözöttek viszont
helyzetüknél fogva igyekeztek minden kompromittáló tényt megközelíthetetlenné
tenni. Néhány szórt adat jelzi csupán, hogy mekkora „erő-csoportosulást”
jelentett a Jehova Tanúi vallási közösség a tárgyalt időhatárokon belül. A
Bétel-házban működő országos központban csak néhány fő dolgozott. A kerületszolgák
8-an, 10-en, a további bővítés megtörténte esetén talán 12-en lehettek. A
gyülekezetek száma 1950-ben kb. 250-300, egy 1955-ös adat szerint 320 volt. A
tagság összlétszámát „több ezer főben”, 6.000-ben, vagy 6–10.000-ben jelölték
meg. Ebből aktív agitátor 2.300–3.200 lehetett. Egy körzet általában 20-28
gyülekezetből állt, egy gyülekezet pedig az illegalitás előtt kb. 50-100 fő
is volt. Az üldözés évtizedeiben 2-4 fő alkotott egy alapközösséget. Volt
település, ahol mindössze 1-2 jehovista élt. Tudunk olyan „tanúról”, aki
10-15 kilométert is gyalogolt, hogy ezeket a „szórványban” élőket
meglátogassa, bennük a hit lángját élesztgesse. Erejüket a fanatikus hit, a
központi irányítás, a rendszeres hitélet, a szigorú életvezetési elvekhez
való {103}ragaszkodás, a
bajbajutottak szervezett támogatása (börtönbe zártak, internáltak,
munkahelyükről eltávolítottak, külföldön élő tanúk segítése) képezte,
edzette. 1950-ig komoly erőt kölcsönzött nekik a svájci (zürichi) és az
amerikai (New York-i) kapcsolat, amely elvi irányításban, tekintélyes
mennyiségű, legfrissebb tudnivalókat továbbító iratküldeményekben és –
tekintettel a háborút követő évek szociális viszonyaira – bizonyos
természetbeni anyagi juttatásból állt. Ezzel szemben gyengítette őket viszonylag kis létszámuk,
zárkózottságuk, más hitűekkel szembeni türelmetlenségük, vitáik ingerült
hangvétele, az államhatalommal szembeni rugalmatlan magatartásuk, a más
vallási közösségekkel, netán világi erőkkel való taktikai együttműködés
elutasítása, 1950-től a nemzetközi kapcsolatokból származó előnyök,
lehetőségek elvesztése, az emberi gyengeségekkel tetőzött, döntően a
folyamatos politikai üldözésből fakadó elbizonytalanodás, meghasonlás,
eltávolodás és hitehagyás. Tudjuk, hogy az országban nagyon
sok vallási, politikai alapon újra és újra szerveződő „erő-csoportosulás”
jött létre. A Belügyminisztérium által nyilvántartott ellenséges személyek
1970-ben kb. 15.000-es, 1982 végén 2.582-es, 1985 végén 2.225 fős számát
ismerve és mindezt összevetve a katolikus illegalitás Bulányi György vezette
csoportosulásának 2000 körüli tagságával (amelyből a BM illetékesei 200-at
tartottak „tudatos ellenségnek”) bizton állíthatjuk: a kb. 40.000 főre tehető
szekta-tagság, benne a Jehova Tanúinak 6-10.000 híve nem volt figyelmen kívül
hagyható az önmagát egyre fenyegetettebbnek érző hatalom számára.[31]
Nem is tévesztették őket szem elől, elsősorban a közösség amerikai egyesült
államokbeli eredete, New York-i irányítása, zürichi közvetlen támogatása és
felügyelete miatt. Ez a pártállami vezetés számára a hatvanas évek első
feléig azt jelentette, hogy a szocializmus ügyének legádázabb ellensége ennek
a szervezetnek a közreműködésével is folyamatosan beavatkozhat és be is
avatkozik a szocialista tábor, ezen belül a Magyar Népköztársaság belső
életébe, gyengítve, rombolva azt, aláásva az államhatalom erejét. Továbbá:
közvetítő szerepet játszanak a hatalmuktól csak nemrég megfosztott uralkodó
körök, a reakciós erők, az ország határain kívül rekedt maradékuk, valamint a
Népköztársaság minden rendű és rangú ellensége között. Vádolták őket azzal,
hogy tájékoztatják a külföldet az itthon történtekről, olyan adatokhoz
juttatják a nemzetközi „reakciós” központokat (kormányszervek, sajtó, rádió,
televízió, kémszervezetek), amelyeket azok hasznosítani tudnak a szocialista
országokkal szembeni propagandában, politikai harcban, kémtevékenységben, a
nemzetközi kapcsolatok egész területén. Ingerült reakciókat váltottak ki az
illetékesekből azok a próbálkozások is, amelyek a szomszédos országokban
működő jehovistákkal való kapcsolatfelvételt, tájékozódást és e tapasztalatok
továbbítását célozták az európai, s rajta keresztül az amerikai központba.
Hiszen a „vasfüggöny” leeresztése következtében törvényes úton erre nem nyílt
mód. {104}Mint köztudott, a Jehova Tanúi vallási közösség az egyik
legnagyobb irat-termelő a világon.[32]
1950-et követően ezek az idegen nyelvű (angol, francia, német) vallási
iratok, a „teokratikus” képzés tananyagai dúskáltak olyan állításokban,
kijelentésekben, fejtegetésekben, amelyeket (még magyarra fordításuk után is)
könnyen lehetett az ateista szocializmust, a népi demokratikus rendszert és
vezetőit támadó szövegként értelmezni, a vizsgáló tisztek ezt – a bűnügyi
mellékletek tanúsága szerint – meg is tették. A vádakban bennük rejlő, a
Biblia jehovista értelmezése szerinti tanítások szöges ellentétben álltak a
hivatalos ideológia állításaival, céljaival, még ha bizonyos pontokon
felszíni, formai hasonlóságok is mutatkoztak. Hivatalos megítélés szerint ez
jelentette a legnagyobb veszélyt az ifjúságra nézve. Ezért törekedett arra a
hatalom, hogy önálló ifjúsági
közösségeket ne szervezhessenek, siker esetén elvágják az utánpótlást,
gyorsítsák a közösség elöregedését, kívánatos célnak tekintett „kihalását”. Vádak és védekezés A nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság irataiban a
következő vádak ismétlődnek 1950 és a 60-as évek közepe (vagyis a békés
egymás mellett élés kora) között: a demokratikus államrend megdöntésére
irányuló szervezkedés „fedőszerve”, „kémszervezet”, amely „zugnyelven” jelent
külföldi megbízóinak, a magyar társadalom egységének megbontásán dolgoznak,
tevékenységük a népi hatalom gyengítése irányába hat, elégedetlenséget
szítanak a dolgozók között, szembefordítják őket a kormánnyal. Idegen
hatalmak (USA, Svájc) utasításainak fenntartás nélküli végrehajtói. A
demokratikus politikai élettől távol maradnak. A fiatalokat eltiltják a
ifjúsági politikai szervezetektől (DISZ, KISZ, úttörőmozgalom). Az isteni
törvényekkel nem egyező jogszabályokat nem tartják be, például a katonakönyv
átvételét, a fegyveres szolgálat teljesítését megtagadják. A „békeharc”, a
koreai szabadságharc támogatását elutasítják, a stockholmi békefelhívás
aláírását mellőzik, a „pacifizmus csíráit” terjesztik, szabotálják a
tanácsválasztásokat, a véradással kapcsolatosan az amerikai „fasiszta tudósok
nézeteit” vallják, hitüket állami engedély nélküli terjesztik, a külföldről
érkező iratokat fordítják és sokszorosítják (12-13 írógépen), házról-házra
történő „agitáció” útján terjesztik. Folyószámla nélküli pénzügyi alapot
hoztak létre, („Jóreménység” alap néven) és ebből vezetőiket, illetve a
rászorultakat segélyezik, a működés bizonyos kiadásait fedezik, az
elítélteket, börtönben sínylődőket, internáltakat, bányákban dolgozókat,
munka nélkül maradtakat és családtagjaikat támogatják (például Császtapuszta,
Oroszlány, Uzsabánya esetén), a Biblia szavait „fondorlatosan” kiforgatják,
illegálisan működő vezetőségüket ismételten újraalakítják, a szervezetet
tovább építik (például kiadói és egyéb bizottságot alakítanak), illegális
módszereket és eszközöket alkalmaznak a hivatalos szervek kijátszására,
vitatják és kárhoztatják a szabad vallásgyakorlatra vonatkozó hivatalos
álláspontot, a remélt rendszerváltás esetén pedig magukhoz ragadnák a
hatalmat stb. Az 1953-as és az 1955-ös per
ítéleteinek indoklása fentieket politikai értelemben így foglalta össze:
„[1874 körül az Egyesült Államokban] a fej{105}lődő kapitalizmus feltörekvő erői felismerték, hogy a
munkásosztály egysége jelenti a legnagyobb veszélyt a kapitalizmusra. Ezért a
kapitalisták minden olyan szervezetet támogattak, amely alkalmasnak
mutatkozott a munkásosztályon belül az erők megosztására. A szekta vezetői
egyre fokozottabb mértékben terjesztették eszméiket a munkások között és
ezzel sikerült a munkásosztály egységét gyengíteniük […] Ennek az elvnek
felel meg a Jehova Tanúi szekta minden tevékenysége és ez az oka annak, hogy
az imperialisták minden erővel támogatják a szekták és így elsősorban a
Jehova Tanúi szekta működését.” Azt is megállapították, hogy a második
világháború előtt a fasizmus erői terjedésének megakadályozására
mozgósítottak, 1945 után viszont a Szovjetuniót követő országokban
erősítették meg a szektákat. „Ez a politikai háttere a Jehova Tanúi szekta
működésének és ez világítja meg az évekkel ezelőtt tárgyalt K. János és N.
Elek valamint társai bűnügyeinek, ill. a jelen bűnügynek magyar vonatkozású
politikai hátterét.”[33]
A „vádlottak – olvasható az 1953-as per vádiratának indoklásában – egy-egy
csavarjai voltak annak a szervezkedési gépezetnek, amelyet Svájcon keresztül
az USA-ból irányítottak, és amely szervezkedésnek közvetlen célja az volt,
hogy a résztvevőket kommunista-ellenes irányítással lássa el, egész
magatartásukat a népi demokratikus államhatalommal szembeállítsák és ezen
keresztül államellenes gócokat hozzanak létre.”[34] Bátor kiállás Ezekre a gyanúsításokra, vádakra kellett válaszolniuk a
lefogottaknak, többnyire az ismert körülmények között, melyekről – esetükben
– az általánosnál jóval kevesebb fogdaügynöki jelentés készült, illetve
maradt ránk. Konrád János második letartóztatása alkalmával jegyezte meg:
feltehetően most is egész éjjel fogják vallatni, mint 1950-ben, a bírósági
tárgyaláson pedig panaszt tettek a velük szemben alkalmazott erőszak miatt.
Az is kifejezésre jutott az 1959 és 1964 között keletkezett hivatalos
iratokban, a „testvérek” által írt levelekben, valamint a körzetszolgai havi
jelentésekben, hogy a rendőrség időnként ismétlődő erőszakos fellépésével
szemben kialakultak az eredményes védekezés módszerei, de a 60-as évek első
éveiben már a helyi hatóságok képviselői sem olyan eréllyel léptek fel a
közösség tagjaival szemben, mint tették azt korábban.[35] Döntő többségük bátran, hitvalló
módon, legtöbbször köntörfalazás, vagy nyilvánvaló „hazugság” nélkül válaszolt
a vizsgálók, az ügyészek, bírák és ügyvédek kérdéseire. Az 1944-ben még a
„Biblia mögé bújt kommunistáknak” titulált jehovisták hangoztatták: mi nem
politizáltunk, csak a tényeket világítottuk meg. Krisztus katonája vagyok,
ezért nem lehetek világi hatalom katonája. A III. világháború fog békét hozni
a világnak. Az Alkotmányra azért nem tettem le az esküt, mert politikailag
nem tartozom egyik állam kötelékébe sem. A békét és a szabadságot nekünk csak
Isten adhatja meg. Mi a világi ügyek intézésében nem veszünk részt, csupán a
tényeket állapítjuk meg. Tagadom, hogy a lelki szolgálat gyakorlása a
demokrácia megdöntését célozná. Mi az igazságot nem magyarázzuk, hanem
hirdetjük. {106}A népi
demokrácia minden eddigi rendszernél többet adott a népnek, de Isten országa
ennél is többet hoz, hiszen meg fogja akadályozni az emberek halálát. Egyikük bátran vallotta:
továbbra is, még az életem árán is hiszem Isten királyságát és ebben fogok
maradni. A jövőre vonatkozólag a meggyőződésemből
semmit sem engedek. Minden alkalmat felhasználtam a szekta tanainak
terjesztésére, vonaton, utcán, munkahelyemen. Ami a bíróságon
tevékenységükről elhangzott, az Isten törvényeit figyelmen kívül hagyta. Mi
csak a világi törvények szerint vagyunk bűnösök. Nem akarok Testvéreim Júdása
lenni.[36]
Vallomásaikban érvényesült az az álláspontjuk, hogy Istenük és hitük
védelmében nem szükséges minden esetben az igazságot megvallani. A hatalom
cseleivel szemben ezt az elvet érvényesítették is. Védekezésüket a bíróságon
elutasították, és minden alkalommal szigorú büntetésekkel sújtották őket.[37] A több ezer fős tagság között
akadtak a közösséget rágalmazók, a vezetők bizonyos lépéseit kárhoztatók, a
folyamatos hátrányoktól szabadulni kívánók, a törvényes működést igénylők /
szorgalmazók, továbbá elbizonytalanodók és elégedetlenek. Ezeket az emberi,
hitbéli gyengeségeket kihasználták, erősítették a hatóságok tervszerű
bomlasztó munkával, a legalizálást célzó tárgyalások kiszivárgó híreinek
tudatos félremagyarázásával, a börtönbüntetés vártnál korábbi megszakításával
stb. Mindez együttesen átmeneti megtorpanást, elbizonytalanodást is
eredményezett, például az ún. „Orgonai-csoport” különválását és bizonyos
hitbéli engedményeket (katonakönyv átvétele) is maga után vont. De a Jehova
Tanúi vallási közösség alapjainak megrendülésével – mint ahogy azt a hatalom
remélte – nem járt együtt. A már nyomokban 1954 táján jelentkező legalitás
visszaszerzésének igénye erősödött, feltételei lassan megérni látszottak.
Döntő ebben a folyamatban a nemzetközi enyhülés, az ökumenikus törekvések
politikai célú erősödése és a népi demokráciák vezető politikai csoportjainak
ehhez való kényszerű igazodása volt. Nem tudjuk, hogy Konrád Jánosék ennek
tudatában alakították-e ki harci taktikájukat a hatóságok 1960 és 1964 szeptembere
közötti megújuló rohamai idején. Tény viszont, hogy végül az erőszakos akciók
kudarcot vallottak és a legalitás érdekében a Belügyminisztérium tette meg a
kezdeményező lépéseket.[38]
Mint ahogy azt is tudjuk, hogy ezek a tárgyalások nem hozták, nem hozhatták
meg a pártállami vezetés által kívánt győzelmet. A Jehova Tanúi vallási
közösség nem vállalta a fegyveres katonai szolgálatot, és nem volt hajlandó
lemondani a házról-házra folyó hitterjesztésről sem. A hatalom által
meghirdetett szemléletvál{107}tás
(jogilag nehezebben támadható, egyéni érdekekre apelláló, körültekintőbb
módszerek bevetése) csak lassan hozta meg szerény eredményeit.[39] A vallási közösség
felbomlasztása nem sikerült. Tüske
maradt a hatalom „talpában” a 70-es, 80-as években jelentkező számos új,
önszerveződő, demokratikus változásokat követelő tömörüléssel együtt. Elítélt
vezetői és tagjai 1971-től mentesültek az őket sújtó joghátrányok alól,
akadt, aki csak 1986 decemberében. Ekkor már a legtöbbet küzdő és szenvedő
vezetőjük meghalt.[40]
Csak a politikai rendszerváltás tette lehetővé, hogy bejegyzett egyházként
folytathassák működésüket.[41] „Ma még rács mögül tekintünk
előre. / Hit szemünkkel a dicsőbb jövőbe. De jól tudjuk közel a pillanat /
Mikor a vaskapu bezáratlan marad. Akkor örömmel repülünk hozzátok
/ Szeretteink kik könnyezve ránk vártok.” (Ózd, Ladánytáró) |
|
|
[1] Ld. a wikipedia.hu portál
vonatkozó szócikkét. Csak példaként idézünk egy-két állítást: „Csak egy Igaz
Isten van, aki egy Szellemi Személy, akinek neve Jehova. (Zsoltárok 83:19.) Az
egyház Krisztusra épül (azaz nem Péterre és a pápai hatalomra). A papi osztály
és a különleges címek nem Biblián alapulnak. A szentháromság nem keresztény
eredetű tanítás […] az ókori Babilonban jött létre. Krisztus ugyan Úr és
Megmentő, de nem Isten megtestesülése, nem egy isten ember […] de a
világegyetem második legnagyobb személye. A mai időben a vég idején élünk […]
Isten megsemmisíti a dolgok jelenlegi rendszerét az Armageddoni csatában,
legyőzi a Sátánt, és kiterjeszti a mennyei királyságot a földre […] Uralkodása
ideje alatt igazságosan és békében fog uralkodni a föld felett, ideális
életkörülményeket teremtve […] Az Isten által helyeselt emberek – akik a Biblia
irányadó mértékeihez ragaszkodnak – örök életet nyernek.” Ld. még: Wolf Lajos: Jehova Tanúi. Győr, 1943.
73-74. p.
[2] Traktátusaik, füzeteik, könyveik,
folyóirataik több száz nyelven, több millió példányban jelennek meg.
Legismertebb az Őrtorony, honlapjuk
jelenleg 437 nyelven tartalmaz információt.
[3] A fegyveres katonai szolgálat
megtagadása és a Biblia egyedüli helyes értelmezésének hangoztatása állandó
heves összetűzéseket eredményezett.
[4] Gyűlölik a paráznaságot, a
hazugságot, a lopást, a részegséget, az erőszakot, a varázsigéket, a
spiritizmust. Vallják: „Egy erőszakos ember nem lehet Isten barátja.” Hirdetik:
„Akik olyan dolgokat gyakorolnak, amelyek Isten szerint rosszak, Isten
országának örökösei nem lesznek.”
[5] Erről ismétlődően faggatták az
őrizetbe vett vezetőket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy külföldi,
„imperialista” irányításukat tényekkel bizonyítsák, hűtlenséggel vádolhassák
őket. A szervezet felépítésének magyarázata a teokratikus oktatásnak is tárgya
volt.
[6] Magyar Országos Levéltár
(továbbiakban: MOL.) XIX–A–21–c. (= Az Állami Egyházügyi Hivatal iratai.) 164. dob.; Lányi Kamilla: A szekták a demokráciában. Bp., 1948.
(továbbiakban: Lányi, 1948.)
[7] Két év hatályos jogszabályai.
(1945-1946) Bp., 1947. 296. p.
[8] A Titkárság megkülönböztetett:
keresztény, ál-keresztény és nem keresztény vallási közösségeket. A Jehova
Tanúit ál-kereszténynek tartották, mert „igen lényeges pontokban eltérnek a
kereszténység alaptanításaitól”.
[9] Magyar Nagylexikon. X. köt. Bp.,
2000. 251. p.; Magyar Katolikus Lexikon. V. köt. Bp., 2000. 716-717. p.
[10] „A Keresztény Egyház az Úr Jézus
módszerét igyekszik követni, aki tiszteli az emberek szabadságát. Nyitott
szívvel hirdetjük Krisztus tanítását jehovista testvéreink felé is…”
[11] 1895-dik évi magyar törvénytár. Corpus Juris. Bp.,
1895. 306–315. p.
[12] A m. kir. kormány 1920. évi
[13] 1921-ik évi magyar törvénytár. Corpus Juris. Bp.,
1921. 217. p.
[14] Magyarországi rendeletek tára.
Bp., 1939. II. köt. 2376–2377. p. „Ha a szekták vezetőségi vagy más tagjainak kitiltása,
rendőrhatósági felügyelete, vagy internálása lenne szükséges, az illetékes
rendőr hatóságok a hatályos jogszabályok szerint járjanak el. Ha más is kifogás
alá esik, javasolják betiltását.”
[15] Konrád János fogdában írt kézírásos vallomása:
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL.)
V–146.708/2. sz. Idézzük egy részletét: „1938-ban azonban különösen a katolikus
papság az addiginál is hevesebb hadjáratot indított a Jehova tanúi ellen, a
katolikus brosúrákban és újságokban a legképtelenebb rágalmakat zúdították
ránk, Jehova tanúit Moszkva bérenceinek, a »kommunizmus talajkészítőinek« és
hasonló akkori szólamokkal titulálták. Így készítették elő a talajt, s ennek
következtében 1942 őszén a csendőrök összeszedték a Jehova tanúit s a
csendőrnyomozók legborzalmasabb kínzásai közben felvett hamis jegyzőkönyvek és
a papság által sugallt fenti hamis vádak alapján Werth Henrik vezérkari
bírósága engem és két társamat 1942. november 14-én halálra, több száz Jehova
tanúját pedig két évtől életfogytiglani fegyházra ítélt.”
[16] MOL. XIX–A–21–c. 101., 164. dob.
Az Állami Egyházügyi Hivatal gyűjtötte a feladatkörébe vágó irodalmat, az
egyházi szerzők közül pedig számosan készítettek is – részben megrendelésre,
másrészt buzgalmi feladatként – dolgozatokat, például a jehovistákról is. Nagy
kár, hogy ezek az anyagok, a rendszerváltás kaotikus állapotai közepette, az
ÁÉH épületének kapkodó kiürítésekor részben elkallódtak.
[17] Barsi Dénes:
Jehova Tanúja. Bp., 1957.
[18] Lányi, 1948.
[19] Népszabadság, 1958. március 23. 10–11. p.
[20] Pl. Theológiai Szemle, 1962.5-6. 134. p., 1966. 1-2. sz. 62-63. p.;
1966. 5-6. 5-6. p.; Mészáros Kálmán:
A Jehova Tanúi munkájáról. Bp., 1974.
[21] Magyarország a XX. században.
Szerk.: Kolléga Tarsoly István. Szekszárd, 1997. II. köt. 435-439. p.
[22] Egyházak és vallások a
[23] A hivatkozott jegyzőkönyveket a Magyarországi
Metodista Egyház Levéltárában őrzik. Hozzáférhető a Kisegyház-kutató Egyesület
honlapján: www.kisegyhazkutato.hu
[24] Az ökumenére vonatkozó jehovista
álláspont ismeretében feltételezzük, hogy távolmaradásuknak ez, továbbá a
Központ tiltása lehetett az oka.
[25] Egyetlen adatunk árulkodik arról
a bomlasztási folyamatról, melynek eredményességét a hatóságok így könyvelték
el: 1959-ig végre sikerült megtörni a reakciós vezetők egységét.
[26] Szabad Nép, 1950. május 19. 7. p.; május 21. 11. p.; május 26. 2.,
7. p., június 1. 5. p.; június 3. 7. p.
[27] Szabad Nép, 1950. június 6. 3. p.; Béke és Szabadság, 1950. július 7. (Utóbbi sajtótermék kimondottan
a „békeharc” jegyében fogant, annak volt fenntartás nélküli harsonájának
számított. Jelzésként idézünk belőle néhány sort: „Minden becsületes embert ki
kell vonnunk a klerikális reakció befolyása alól és be kell kapcsolnunk a
békéért folyó harcba, a békebizottságok munkájába.”)
[28] Budapest Főváros Levéltára
(továbbiakban: BFL.) B–001181–1950. sz.
[29] N. Elek és társai pere: BFL.
B–III–002251–1953. sz.; T. Sándor ás társainak pere: BFL. B–002617. sz.
[30] Székházuk a Gvadányi u. 8. sz. alatt volt, az ún.
Bétel-házban.
[31] MOL. XIX–A–21–c. 30. dob.
0028–1965. sz., MOL. XIX–B–1–x. (= Belügyminisztérium levéltára. Országos és
főkapitányi értekezletek.) 43. dob. 10–38(8)–1986. sz.
[32] Például az Ébredjetek c. folyóirat – a tárgyalt időszaknál jóval későbbi
adatok szerint – havonta 174 nyelven, átlag 37.252.000 példányban jelenik meg.
[33] BFL. B–I–005198–1955. sz.
[34] BFL. B–I–002617–1953. sz.
[35] BFL. B–I–005198–1955. sz.
[36] A vizsgáló tisztek minden áron a
vezetőkre vonatkozó adatokat akartak megtudni. Ezt és általában a közösség
működésére vonatkozó kérdéseket K. János visszautasította.
[37] 1951-ben az I. rendű
[38] ÁBTL. M–32404-5. sz. 365–367. p.
Az Alapszabály-tervezetet K. János írta alá az „Őrtorony, Biblia és Traktátus
Társaság magyarországi Fiókhivatala” képviseletében 1965. április 1-jén.
[39] A belügyi és az igazságügyi
szervek a fegyveres szolgálatot megtagadó, börtönbüntetésüket töltő fiatalokat igyekeztek
jobb belátásra bírni. Megígérték nekik, hogy kegyelmi kérvényüket támogatják,
soron kívül elintéztetik, ha felhagynak ellenállásukkal. Tudunk olyan ismert
vezetőről is, aki súlyos családi gondjai miatt mutatott hajlandóságot a
fegyverfogásra. Ezek a „sikerek” néhány főre vonatkoztak csupán, ugyanakkor
megjelentek mellettük a nem vallási, hanem politikai okból ellenálló, az
alternatív fegyveres szolgálat bevezetését követelő fiatalok is.
[40] Rendelkezésünkre álló adat
szerint K. János 1981. április 8-án halt meg. ÁBTL. V–149–948/1. sz.
[41] A Magyarországi Szabadegyházak
1950-ben létrehozott Tanácsa 1989. december 12-én fejezte be működését. A
Magyarországi Jehova Tanúi vallási közösség legális működését az Állami
Egyházügyi Hivatal megszűnése előtt, utolsóként engedélyezte 4/1989. (VI. 30.)
ÁEH. sz. rendeletével.