Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
3. szám
A. D.
MMXII

Gergely Ferenc:
A Jehova Tanúi vallási közösség és a pártállam viszonya (1950–1970)

 

 

{94}

„Igazságos néped ma börtönbe zárva / Reád tekint uram, szabadulást várva

Mert a rácsok mögött nyomás, nyomást követ / Hová lennénk Atyánk Jehova nélküled?

Éhség, sötétzárka, válogatott kínzás / Ez esik meg rajtunk, de mi álljuk bízvást.” (1952)

 

Minden diktatórikus berendezkedésű államban ilyen és ehhez hasonló hangulatú versek egész sora jellemezte a Jehova Tanúi közösség – hitéhez ragaszkodó – tagjait, így az 1948 után Magyarországon is kiépülő, szovjet mintájú proletárdiktatúrában.

 

A gyökerek

Ez az adventista gyökerű, resztoriánusnak, millenistának, russelliánusnak is nevezett csoport az Egyesült Államok Pennsylvania államának Allegheny nevű helységében kezdte tanulmányozni a Bibliát a keresztény hivatalos értelmezéstől lényegesen eltérő módon.[1] Tagságuk, gyülekezeteik száma meglepően gyorsan nőtt, amit a polgári társadalom számkivetteinek nagy tömege, a nagyobb keresztény egyházak működésének fogyatékosságai, a „testvérek” hitterjesztő buzgalma, továbbá eszközeik sokfélesége (sajtó, könyvkiadás, film, rádió, házról-házra járás stb.) bátor és erőteljes volta egyaránt elősegített.[2] Működésük, tanításaik és életvitelük nem csak híveket, de bírálókat, ellenségeket is támasztott. Mindenekelőtt a történelmi egyházakat, de a sok tekintetben érintett államot is maga ellen fordította, folyamatosan ingerelte.[3] Hirdették (hirdetik), hogy Isten (= Jehova) legyőzi {95}a Sátánt, kiterjeszti a Mennyei Királyságot a földre s mindez a belátható jövőben következik be, az Isten által „helyeselt” emberek örök életet nyernek.[4] Ennek az elesettek számára mozgósító erejű célnak szellemében építették ki „teokratikus” jellegű, egy központból irányított egyre szélesedő és korszerűsödő szervezetüket, a New-York-i Központi Hivataltól a legkisebb gyülekezetig.[5] Bírálóik (ellenfeleik, sőt ellenségeik) között van, aki ezt a teokratikus szervezetet, amelynek csúcsán Isten áll, egy jól működő kapitalista részvénytársasághoz hasonlította.[6]

 

Fogalom, megítélés

Az 1931 óta Jehova Tanúi nevet használó vallási közösség fogalmi megjelölése kifejezi alkalmazójának (személynek, csoportnak, szervezetnek, intézménynek) értékítéletét, viszonyát e vallási tömörüléshez. A „szekta” megjelölés a legáltalánosabban használt a történelmi egyházak, az állami szervek, a jogalkotók és a jehovistákat támadó publicisták, szakírók részéről egyaránt. De fogalmi megjelölésük kifejezi azt is, hogy alkalmazója milyen politikai rendszer, politikai ideológia képviselője. A szekta szó a latin sequor = követ szóból származik, olyan valakit, valakiket jelöl, akik eltávolodtak, „elbitangoltak” a „nyájtól”, eredeti közösségüktől. Ezt a megnevezést, megítélést a címzettek sértőnek, igaztalannak, indokolatlannak tartották. Az ellenkezőjét vallották, önmagukat tartva az „igazi bibliakutatóknak”, Isten, vagyis Jehova tanúinak, harcosainak, az igazság és a jóság bajnokainak. Mindez 1946-ig nem befolyásolta sem az államot, sem a jogalkotókat, sem pedig a történelmi egyházak képviselőit abban, hogy megnyilatkozásaikban kizárólag a „szekta” fogalmat használják. A II. világháborút követő magyarországi demokratizálódási folyamat e téren is változást hozott, a jogszabályokban a szekta megjelölést többnyire a „vallásos gyülekezet” váltotta fel.[7] Az 1948-as szélsőbaloldali fordulat ismét hivatalos rangra „emelte” a „szekta” minősítést, kimondottan elítélő hangsúllyal. A Keresztény Egység Titkársága 1986-os meghatározása ezzel szemben olyan vallási közösségnek nevezte a szektákat (valamennyi szektát!), amelyek „valamely nagy kultúra vallási közösségének tanaiból és gyakorlatából származtatják magukat, de azzal mégsem kívánnak azonosulni”. Ez, a nemzetközi méretű, a kommunista rendszerek és az ateista ideológia visszaszorítását célzó formula képezte a fogalmi hidat a közép-kelet-európai politikai rendszerváltozás után megjelenő, egyre szélesedő {96}körben használatos „kisegyház”, „szabadegyház” megjelöléshez.[8] Ezzel együtt rangos kézikönyvek még 2000-ben is „szektaként” beszéltek a Jehova Tanúi vallási közösségről, jelezvén, hogy például a katolikus egyház hivatalos álláspontja e tekintetben nem változott.[9] A viszony, annak módszerei és eszközei, a megnyilvánulások hangneme az 1960-as évektől kezdve a keresztény humanizmus szellemében kezdett megváltozni.[10]

Az állam és az egyházak, vallási közösségek (szekták) kapcsolatát, az adott kor szellemisége és a politikai rendszer jellege, valamint a hatalmi erőtényezők (uralkodó elitek) változó szükségletei hatására születő jogszabályok, törvények és rendeletek határozzák meg. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. tc. a dualizmuskori magyar társadalmi, politikai valóság egyik tükörképe. Első paragrafusa kimondta: „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és ezt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcs kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, vagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni. A jövőben törvényesen elismerendő vallásfelekezettől a jóváhagyás csak akkor tagadható meg, ha a megalakulni kívánó vallásfelekezet állam vagy nemzetellenes irányzattal keletkeznék, elnevezése a már bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezeteket sértené.”[11] A jogalkotók tehát a szabad vallásgyakorlást két, egy új vallásfelekezet jóváhagyását pedig ugyancsak két feltételhez kötötték. Ezek közül három feltétel viszonylag tág teret biztosított azok tartalmának értelmezésére, különösen a „közerkölcs kívánalmaira” vonatkozóan. A történelmi egyházakkal többnyire szorosan együttműködő államnak így komoly lehetősége nyílt a vallásgyakorlat és a vallásfelekezet-alakítás szükségesnek ítélt korlátozására. Hazánk 20. századi történelmének ismert alakulása sűrű egymásutánban kínált lehetőséget erre.

 

Jog és politika

A vesztesek oldalán befejezett első világháború, a két forradalom és a történelmi Magyarország feldarabolása döbbenetet okozott, és a türelmetlenség végletes formákat öltött mindenkivel szemben, aki nemzetvédelmi szempontból gyanúsnak tűnt. 1919. augusztus 1-jét követően megkezdődött a század első nagy politikai-társadalmi tisztogatása (vörös kontra fehérterror), az egymást gyorsan követő átmeneti kormányok pedig nemhogy a teljes vallásszabadságot nem biztosították, de átmenetileg még a katolikus {97}körmeneteket is kifogásolták.[12] Bár az 1921. évi XXXIII. tc.-kel becikkelyezett trianoni békeszerződés kimondta, hogy „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakoroljon, amennyiben ezek gyakorlata a közrenddel és a jó erkölcsökkel nem ellenkezik”,[13] a szekták működését úton-útfélen akadályozta a hatalom. Ugyanakkor az 1929–1933-as gazdasági válság, amely szerteágazó hatásaival 1936–1937-ig elhúzódott, újabb százezrek életét nehezítette, elősegítve a szekták iránti érdeklődés fokozódását, létszámuk növekedését. Az új világháborúra való egyre nyíltabb előkészület, a fegyveres testületek szerepének további növekedése, az antimilitarista agitáció fokozódása arra késztette a kormányokat, hogy kemény kézzel lépjenek fel minden ellenséges (például pacifista, antimilitarista) erőtényezővel, így a szektákkal szemben is. Az 1938. évi XVII. tc. és a belügyminiszter 1939. évi 363.500 sz. rendelete ennek jegyében született. Utóbbi kimondta: „Jehova Isten tanúi (nazarénusok, adventisták, hetednapos szombatosok, gyűjtőnév alatt: millenisták) Istengyülekezet, őskeresztények és pünkösdisták olyan antimilitarista tanokat hirdetnek, amelyek […] az állampolgárokat a honvédelmi, a legszentebb állampolgári kötelességek teljesítésétől eltéríteni törekszenek. Ezért a Vallás- és Közoktatásügyi, valamint az Igazságügyi Miniszterrel egyetértésben azonnali hatállyal betiltom.”[14] A „testvérek” a jogszabályok nyomán ellenük kibontakozó hajszát elsősorban a katolikus egyháznak tulajdonították.[15]

Magyarország a század második világégését is a vesztesek oldalán fejezte be. A nyomában kialakult új nemzetközi erőtérben felcsillant egy halvány reménysugár a régóta esedékes, nyugati típusú polgári demokrácia kiépítésére. A 6.270/1946. M.E. sz. rendelet, amely a „vallási gyülekezetek” betiltását elrendelő korábbi jogszabályokat hatálytalanította és vagyoni helyzetük ideiglenes rendezéséről intézkedett, ebbe az irányba mutatott. A folytatás elmaradt, az állami engedély birtokában működő, ismét szektáknak titulált tömörülések 1950-től – működési engedélyük megvonását {98}követően – illegalitásba kényszerültek. A Jehova Tanúi is osztoztak sorsukban.

 

Adósságunk

Magyarországi történetük tudományos igényű monografikus feldolgozására mindeddig nem került sor. A történelmi egyházak és általában a „szekták” viszonyának, kölcsönhatásának vizsgálata, bemutatása is várat magára, miként a kis- és szabadegyházak egymásra gyakorolt hatása is feltáratlan. E témakör, benne a Jehova követők története (a hitelvek, vallásgyakorlati formák, szervezeti kérdések) időnként kap nagyobb figyelmet, főként jelentősebb történelmi változásokhoz kapcsolódva. Az írások zöme a történelmi egyházak képviselői által kifejtett bírálat, amely óva inti a jámbor híveket e „veszedelmes” szektától.[16] De terjedelmes regény is született a jehovistává válás szociológiai-pszichológiai folyamatáról.[17] Az 1948 körül megjelenő munkák közül kiemelkedik egy szociológiai dolgozat, amely a jelenség társadalmi-gazdasági gyökereit vizsgálja egy falusi közösség létviszonyaiból kiindulva.[18] A szerzőt rabul ejtették az egyszerűség, a tisztaság, az összeszedettség megnyilatkozásai. „Szabad emberek, szabad szövetségét” vélte felfedezni gyülekezeteikben, a paradicsomról alkotott képzetüket pedig „valami proletárdiktatúra”-szerűnek. Úgy vélte, a befelé fordulásukat elsősorban előidéző földéhség megszűnésével (földreform) rövidesen a szektarianizmus is a múlté lesz. Tíz évvel később egy Népszabadságban megjelent cikk szerzője már óvatosabb, így írt: „A jólét növekedése, a tudás, a kultúra terjedése egyre rágja, tépi a szekták gyökereit! Fa, körbeásva, de még nem vágták el a gyökereit. (Beteges, nyugtalan lelkek később is lesznek!) Ez az idő […] még elég messze van.” [19] A hatvanas évek termése is számottevő, de a hatalom iránti lojalitáson és a közösségből való kiábrándulás hangoztatásán túl érdemi mondanivalóval nem találkozhatunk.[20] Az összefoglaló történeti munkák közül a Kollega Tarsoly István szerkesztette többkötetes mű szentelt mintegy négy oldalt a kis- és szabadegyházak 1945 és 1989 közötti történetének,[21] két oldalon foglalkozott a Jehova Tanúival az Egyházak és vallások a mai Magyarországon c. kötet, igen szerény tartalommal.[22] Számottevő változás a 2006-ban megalakult és a konferenciák egész sorát rendező Kisegyház-kutató Munkacsoport tagjaitól várható.

 

{99}Amire vállalkozunk

Mi az 1950 és 1965 közötti jehovisták elleni politikai perek bemutatásán keresztül kívánjuk ábrázolni a pártállam és a Jehova Tanúi vallási közösség viszonyának alakulását.

Az odáig vezető utat, a már említetteken kívül, csak néhány adattal tudjuk jelezni. A „szekták” 1939-es betiltása idején kapott megbízást Konrád János a közösség egyik régi, kipróbált tagja a főváros és környékének vezetésén túl, országos szolgai feladatok ellátására. A közösség tagjai elleni erőszakot, a hadbírósági eljárásokat, halálos ítéleteket, életfogytig szóló börtönbüntetéseket, halál- és munkatáborokba (például a hírhedt bori lágerbe) hurcolásokat nem tudta, nem tudták megakadályozni. A Jehova Tanúi ezekben a vészterhes időkben osztoztak a zsidók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a liberálisok, általában az antifasiszták sorsában. Valamennyi „szekta” üldöztetése és a háború menetében bekövetkező 1943. évi fordulat közelebb hozta őket egymáshoz. „Az 1943. október hava óta közöttünk fennálló baráti kötelék megerősítésére – olvasható egy 1944. október 5-én kelt jegyzőkönyvben – magunk között szoros és szerves evangéliumi alapon álló kapcsolatot tartunk, amelynek célja hazánkban a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlásának védelmezése és előmozdítása.” Ez a tömörülés működött 1950-ig Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége (MSzSz) néven, a megszálló szovjet hadsereg vezetésének, a budapesti Nemzeti Bizottságnak és bizonyos kormányszerveknek (például a kultuszminisztériumnak), valamint demokratikus politikai pártoknak támogatását keresve, felhasználva.[23] Ezekben az években lehetőséget kaptak hitük megvallására és terjesztésére, lap kiadására, nemzetközi kapcsolataik fenntartására (a svájci központon keresztül New York-kal), anyagi bázisuk törvényes erősítésére, kezelésére. A működésükhöz szükséges engedély megszerzése nem ütközött akadályba.

Konrád országszolgai megbízását a New York-i Vezető Testület (Világ Központi Hivatal) 1945-ben vagy 1946-ban írásban is megerősítette. Az általa irányított hazai, növekvő létszámú és egyre szervezettebb közösség, feltehetően[24] a Vezető Testület utasítására nem lett tagja sem az 1943-ban életre hívott MSzSz-nek, sem pedig a belpolitikai fordulat után megalakított Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának, melyet a pártállami vezetés egyházpolitikája fenntartás nélküli kiszolgálójának szánt.[25] A törvényes működés végének közeledtét jelezte 1948-ban az Őrtorony c. újság betiltása. A döntő fordulathoz a koreai háború (1950–1953) adta a nemzetközi hátteret. Az amerikai „imperialisták” agressziójával szemben a Szovjetunió és szövetségesei világméretű „békeharcot” hirdettek, szerveztek és irányítottak, s ebből a szocializmust építő Magyar Népköztársaság sem maradhatott ki. A kétkedők és ellenzők közé tartoztak (főként) a katolikus papok és a jehovisták. A sajtó, amely ekkorra már kizárólag megbízható és szigorúan {100}ellenőrzött orgánumokból és munkatársakból állt, cikkek özönével ostorozta a stockholmi békefelhívás aláírását megtagadókat és általában a papi reakciót, valamint az ellenség szekerét toló jehovistákat.[26] Ebben a kiélezett nemzetközi helyzetben a katonakönyv átvételének, a fegyveres katonai szolgálatnak, a békefelhívás aláírásának, békekölcsön jegyzésének megtagadása a szocializmus ügyének elárulását jelentette.

 

„Vesszen a reakció”

Az általános támadás megkezdését Révai Józsefnek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülésén elmondott beszéde jelentette, amelyet a Szabad Nép „Harc a klerikális reakció ellen” címmel közölt.[27] Ebben az egyházi reakciót az imperializmus agitátoraiként emlegette. Szerinte – a párt vezetése szerint – „az adventista, jehovista, baptista és egyéb szekták vezetői legtöbb esetben az amerikai imperializmus szolgálatában állnak, mint imperialista propagandaszervek”. Az erélyes védekezés szükségessége még élesebben veti fel, mint eddig a klerikális reakció befolyása felszámolását. A megbélyegzés, a nyilvánvaló megosztási szándék és a „felszámolás” fogalom használata, valamint a külföldi sajtóban megjelent hírek a szomszédos népi demokráciák némelyikében megindított, lezajlott szektavezetők elleni perekről indokolta Konrád Jánosék felkészülését esetleges letartóztatásuk esetére. A veszélyeztetett személyek – ezt több per adatai bizonyítják – állandóan készenlétben tartották a fogdában, börtönben nélkülözhetetlen „tisztasági-egészségügyi” csomagjukat.[28] Nem kellett soká várniuk, a Hatóság 1950 novemberétől 1964. augusztus 28–29-ig az országos vezető, vezetés ellen öt alkalommal folytatott nyomozást, háromszor pedig bírósági eljárást kezdeményezett: 1950–51-ben, 1953-ban, 1955-ben, 1961-ben és 1964-ben. Az 1953-ban bíróság elé állítottakat két csoportba osztva ítélték el.[29] Az eljárássorozat kezdő pontját az 1950. december 7-én keltezett, tizenhárom vezető őrizetbe vételi javaslata, a „végpontját” pedig az 1964. augusztus végén többeknek – elsősorban Konrád Jánosnak - kiosztott rendőrhatósági figyelmeztetés jelentette.

Nagyon keveset tudunk a szekták, így a Jehova Tanúi tagságáról. Azok az utalások, amelyek irodalmi művekben, szociográfiákban, publicisztikában szerepelnek, nem adnak választ a mozgalom magyarországi megjelenéséről, elterjedésének üteméről, a gyülekezetek területi megoszlásáról és annak alakulásáról, a „tanúk” (megmerítkezettek) szociális összetételéről, ennek esetleges változásairól térben és időben, anyagi helyzetükről stb. Ezért közöljük azokat az adatokat, amelyek – talán a módszeresség legele{101}mibb szabályait is mellőzve – viszont mégiscsak szerepelnek a működésükkel, bírósági elítélésükkel kapcsolatos iratokban.

Az országszolga Konrád János és társainak 1951. évi perében szereplők születési helyei a következők: Budapest, Újpest, Olaszliszka, Hajdúbagos, Magyarbükkös, Tiszanána és Borgóbeszterce. Születési évük: 1899, 1903, 1904, 1922, 1928, 1928. Ketten négy polgári iskolai osztályt, egyikük hat, másikuk négy elemit végzett. Több adat nincs iskolai végzettségükről. Foglalkozásuk: hárman tisztviselők, egyikük volt lelkész, de akadt köztük egy alkalmi munkás, könyvelő és fényképész is. Szüleikről nem sokat árulnak el az iratok, egy-két utalás található arra, hogy talán földműves családról lehetett szó. Működtek, mint jehovisták: Németországban, Csehszlovákiában, Csepelen, Újpesten, Pesterzsébeten, Debrecenben, Hajdúszoboszlón, Hajdúbagoson és Balmazújvárosban.

Konrádék elítélése nyomán a helyükbe lépő Nemes Elek és társai – heten – 1953. augusztus 18-tól kerültek előzetes letartóztatásba. Perükben a másodfokon hozott ítéletet 1954. április 6-án hirdették ki. Ők Biharfélegyházán, Kenézlőn, Maroscsapón, Sátoraljaújhelyen, Tiszalökön, Jászberényben és Pakson születtek, 1898-ban, 1905-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1923-ban, 1926-ban és a legfiatalabb, B. Kálmán 1929-ben. Közülük öten hat, egyikük öt elemit, T. Mihály gimnáziumot végzett, érettségizett. T. Mihály francia, N. Elek pedig német nyelvű szövegeket tudott fordítani. Volt közöttük kereskedő, segédkertész, munkás, villanyszerelő, szegényparaszt, kifutó és lakatossegéd, tehát egy kivételével valamennyien fizikai munkából éltek. Esetükben a szülők foglalkozását is ismerjük. Közöttük öten munkásoknak, ketten pedig földműveseknek vannak feltüntetve. Működési területükként Balmazújváros, Zemplén, Baranya, Somogy és Tolna megyék szerepelnek. A velük egy időben bíróság elé állított T. Sándor és 13 társa budapesti, olaszliszkai, bajai, pestszentlőrinci, hódmezővásárhelyi, madarasi, bodrogzsadányi, nagyvisnyói, zalaudvarnoki, úrszentiváni, szilvásváradi, homrogdi és békési születésű. Ők 1897-ben, 1899-ben, 1903-ban, 1906-ban (ketten) 1907-ben, 1913-ban (szintén ketten), 1914-ben, 1916-ban, 1917-ben, 1924-ben, 1926-ban és 1931-ben anyakönyvezettek. Közülük négy gimnáziumot végzett egy, négy polgárit három, hat elemit öt, négyet egy, hármat egy, „írni-olvasni” tudott kettő, egy pedig háztartásbelinek van feltüntetve, ami feltehetően az utolsó kategóriához való tartozást kívánta jelezni. Működési területükként szerepelt a nyomozati iratokban: Isaszeg, Gödöllő, Őrszentmiklós, Adács, Hévízgyörk, Tuza, Bag, Szőny, Bácsalmás, Rákospalota, Pesterzsébet, Óalmás, Bácsbokod, Újpest, Alsó- és Felsőgöd, Alag, Üröm-Hegyalja, Zalaudvar, Mélykút, Úrszentiván.

H. Zoltán és öt társa 1955. december 11–12-én állt a bíróság előtt s ítéletüket 1956. január 9-én hirdették ki. Születési helyük: Szőlőske, Tolcsva, Nagyszalonta, Dunaegyháza, Csővár és Kalocsa. Ideje: 1904, 1905, 1923, 1924, 1928 és 1932. Az iskolai végzettségükre utaló adatok igen hiányosak. Ami biztos, egyikük egyetemet végzett, s volt köztük, aki gimnáziumi tanulmányait – politikai okokból – kénytelen volt abbahagyni, ugyanakkor átlagon felüli nyelvtudással bírt. Zömük, minden bizonnyal csak az elemi iskola néhány (?) osztályával birkózott meg. Szüleik közül az egyiket ács-segédként, másikat ügyvéd-bankrészvényesként említik. A vádlottak négyen földművesek voltak, egyikük kőműves-segédként, egy pedig óraadó nyelvtanárként kereste kenyerét.

{102}Az 1961. februártól júniusig tartó, Konrád János és tíz társa ellen indított, a felső vezetők végérvényes visszavonultatását és az ezzel szervesen összefüggő célok elérését szolgáló akció nem végződött bírósági tárgyalással, mint ahogy az 1964-es sem. A hatóságok által célba vett személyek némelyikének adatait már ismertettük, a többiről pedig nem tesznek említést – egy terhelő tanú kivételével – az iratok.

Az 1945-ben alig pár száz jehovista létszáma 1950-re már 6.000 körülire emelkedett, és a fővárosi központból[30] szervezett,  irányított vallási közösség az ország egészét átfogó nyolc, majd tíz körzetre oszlott. Két adatcsoportot találtunk az ország felosztásáról. Egy 1950-ből való szerint: Budapest, Kispest, Balmazújváros, Hajdúszoboszló, Debrecen, Szeged, Kiskunhalas, Kaposvár, Dunaegyháza és Győr volt egy-egy kerület csomópontja. Az 1961-ből való adatsor szerint: Budapest és környéke, Borsod és Heves megye egy része, Zemplén és környéke, Nyíregyháza és környéke, Szeged és környéke, Veszprém és Pécs környéke, Debrecen és környéke, Kiskunhalas és környéke, végül Zala és környéke alkotott egy-egy kerületet. Egy-két körzetszolgai havi jelentés azt is sejteti, hogy egyeseket kisebb egységekre (például I/b. körzetre) osztottak fel, másokhoz viszont (mint például a VI. körzethez) tizenkilenc helység is tartozott, köztük megyei jogú város is. Az országos szervezet kiépülését nyilván a létszám alakulásán túl a közösség üldözöttségének mértéke, valamint az illegalitás követelményei is befolyásolhatták.

Konrád János méltán hangoztatta vizsgálótisztje előtt, hogy ő lefogásakor egy erős, jól szervezett közösséget hagyott utódaira. A további kutatásoknak tehát az egész közösség vizsgálatára kellene irányulnia, az előzőekhez hasonlóan, esetleg még körültekintőbben.

 

Egy a sok közül

A közösség létszámának, anyagi, szervezeti és erkölcsi erejének, akcióképességének mértékéről és minőségéről, ezek alakulásáról egyik szembenálló fél sem hagyott hátra megbízható adatsorokat. A belügyi szervek hatalmas és szervezettnek látszó adatgyűjtő és rendszerező munkája, a feladatok nagysága és sokrétűsége, valamint a precizitástól való idegenkedésük indokolhatta ezt a helyzetet. Az üldözöttek viszont helyzetüknél fogva igyekeztek minden kompromittáló tényt megközelíthetetlenné tenni. Néhány szórt adat jelzi csupán, hogy mekkora „erő-csoportosulást” jelentett a Jehova Tanúi vallási közösség a tárgyalt időhatárokon belül. A Bétel-házban működő országos központban csak néhány fő dolgozott. A kerületszolgák 8-an, 10-en, a további bővítés megtörténte esetén talán 12-en lehettek. A gyülekezetek száma 1950-ben kb. 250-300, egy 1955-ös adat szerint 320 volt. A tagság összlétszámát „több ezer főben”, 6.000-ben, vagy 6–10.000-ben jelölték meg. Ebből aktív agitátor 2.300–3.200 lehetett. Egy körzet általában 20-28 gyülekezetből állt, egy gyülekezet pedig az illegalitás előtt kb. 50-100 fő is volt. Az üldözés évtizedeiben 2-4 fő alkotott egy alapközösséget. Volt település, ahol mindössze 1-2 jehovista élt. Tudunk olyan „tanúról”, aki 10-15 kilométert is gyalogolt, hogy ezeket a „szórványban” élőket meglátogassa, bennük a hit lángját élesztgesse. Erejüket a fanatikus hit, a központi irányítás, a rendszeres hitélet, a szigorú életvezetési elvekhez való {103}ragaszkodás, a bajbajutottak szervezett támogatása (börtönbe zártak, internáltak, munkahelyükről eltávolítottak, külföldön élő tanúk segítése) képezte, edzette. 1950-ig komoly erőt kölcsönzött nekik a svájci (zürichi) és az amerikai (New York-i) kapcsolat, amely elvi irányításban, tekintélyes mennyiségű, legfrissebb tudnivalókat továbbító iratküldeményekben és – tekintettel a háborút követő évek szociális viszonyaira – bizonyos természetbeni anyagi juttatásból állt.

Ezzel szemben gyengítette őket viszonylag kis létszámuk, zárkózottságuk, más hitűekkel szembeni türelmetlenségük, vitáik ingerült hangvétele, az államhatalommal szembeni rugalmatlan magatartásuk, a más vallási közösségekkel, netán világi erőkkel való taktikai együttműködés elutasítása, 1950-től a nemzetközi kapcsolatokból származó előnyök, lehetőségek elvesztése, az emberi gyengeségekkel tetőzött, döntően a folyamatos politikai üldözésből fakadó elbizonytalanodás, meghasonlás, eltávolodás és hitehagyás.

Tudjuk, hogy az országban nagyon sok vallási, politikai alapon újra és újra szerveződő „erő-csoportosulás” jött létre. A Belügyminisztérium által nyilvántartott ellenséges személyek 1970-ben kb. 15.000-es, 1982 végén 2.582-es, 1985 végén 2.225 fős számát ismerve és mindezt összevetve a katolikus illegalitás Bulányi György vezette csoportosulásának 2000 körüli tagságával (amelyből a BM illetékesei 200-at tartottak „tudatos ellenségnek”) bizton állíthatjuk: a kb. 40.000 főre tehető szekta-tagság, benne a Jehova Tanúinak 6-10.000 híve nem volt figyelmen kívül hagyható az önmagát egyre fenyegetettebbnek érző hatalom számára.[31] Nem is tévesztették őket szem elől, elsősorban a közösség amerikai egyesült államokbeli eredete, New York-i irányítása, zürichi közvetlen támogatása és felügyelete miatt. Ez a pártállami vezetés számára a hatvanas évek első feléig azt jelentette, hogy a szocializmus ügyének legádázabb ellensége ennek a szervezetnek a közreműködésével is folyamatosan beavatkozhat és be is avatkozik a szocialista tábor, ezen belül a Magyar Népköztársaság belső életébe, gyengítve, rombolva azt, aláásva az államhatalom erejét. Továbbá: közvetítő szerepet játszanak a hatalmuktól csak nemrég megfosztott uralkodó körök, a reakciós erők, az ország határain kívül rekedt maradékuk, valamint a Népköztársaság minden rendű és rangú ellensége között. Vádolták őket azzal, hogy tájékoztatják a külföldet az itthon történtekről, olyan adatokhoz juttatják a nemzetközi „reakciós” központokat (kormányszervek, sajtó, rádió, televízió, kémszervezetek), amelyeket azok hasznosítani tudnak a szocialista országokkal szembeni propagandában, politikai harcban, kémtevékenységben, a nemzetközi kapcsolatok egész területén. Ingerült reakciókat váltottak ki az illetékesekből azok a próbálkozások is, amelyek a szomszédos országokban működő jehovistákkal való kapcsolatfelvételt, tájékozódást és e tapasztalatok továbbítását célozták az európai, s rajta keresztül az amerikai központba. Hiszen a „vasfüggöny” leeresztése következtében törvényes úton erre nem nyílt mód.

{104}Mint köztudott, a Jehova Tanúi vallási közösség az egyik legnagyobb irat-termelő a világon.[32] 1950-et követően ezek az idegen nyelvű (angol, francia, német) vallási iratok, a „teokratikus” képzés tananyagai dúskáltak olyan állításokban, kijelentésekben, fejtegetésekben, amelyeket (még magyarra fordításuk után is) könnyen lehetett az ateista szocializmust, a népi demokratikus rendszert és vezetőit támadó szövegként értelmezni, a vizsgáló tisztek ezt – a bűnügyi mellékletek tanúsága szerint – meg is tették. A vádakban bennük rejlő, a Biblia jehovista értelmezése szerinti tanítások szöges ellentétben álltak a hivatalos ideológia állításaival, céljaival, még ha bizonyos pontokon felszíni, formai hasonlóságok is mutatkoztak. Hivatalos megítélés szerint ez jelentette a legnagyobb veszélyt az ifjúságra nézve. Ezért törekedett arra a hatalom, hogy önálló ifjúsági közösségeket ne szervezhessenek, siker esetén elvágják az utánpótlást, gyorsítsák a közösség elöregedését, kívánatos célnak tekintett „kihalását”.

 

Vádak és védekezés

A nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság irataiban a következő vádak ismétlődnek 1950 és a 60-as évek közepe (vagyis a békés egymás mellett élés kora) között: a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés „fedőszerve”, „kémszervezet”, amely „zugnyelven” jelent külföldi megbízóinak, a magyar társadalom egységének megbontásán dolgoznak, tevékenységük a népi hatalom gyengítése irányába hat, elégedetlenséget szítanak a dolgozók között, szembefordítják őket a kormánnyal. Idegen hatalmak (USA, Svájc) utasításainak fenntartás nélküli végrehajtói. A demokratikus politikai élettől távol maradnak. A fiatalokat eltiltják a ifjúsági politikai szervezetektől (DISZ, KISZ, úttörőmozgalom). Az isteni törvényekkel nem egyező jogszabályokat nem tartják be, például a katonakönyv átvételét, a fegyveres szolgálat teljesítését megtagadják. A „békeharc”, a koreai szabadságharc támogatását elutasítják, a stockholmi békefelhívás aláírását mellőzik, a „pacifizmus csíráit” terjesztik, szabotálják a tanácsválasztásokat, a véradással kapcsolatosan az amerikai „fasiszta tudósok nézeteit” vallják, hitüket állami engedély nélküli terjesztik, a külföldről érkező iratokat fordítják és sokszorosítják (12-13 írógépen), házról-házra történő „agitáció” útján terjesztik. Folyószámla nélküli pénzügyi alapot hoztak létre, („Jóreménység” alap néven) és ebből vezetőiket, illetve a rászorultakat segélyezik, a működés bizonyos kiadásait fedezik, az elítélteket, börtönben sínylődőket, internáltakat, bányákban dolgozókat, munka nélkül maradtakat és családtagjaikat támogatják (például Császtapuszta, Oroszlány, Uzsabánya esetén), a Biblia szavait „fondorlatosan” kiforgatják, illegálisan működő vezetőségüket ismételten újraalakítják, a szervezetet tovább építik (például kiadói és egyéb bizottságot alakítanak), illegális módszereket és eszközöket alkalmaznak a hivatalos szervek kijátszására, vitatják és kárhoztatják a szabad vallásgyakorlatra vonatkozó hivatalos álláspontot, a remélt rendszerváltás esetén pedig magukhoz ragadnák a hatalmat stb.

Az 1953-as és az 1955-ös per ítéleteinek indoklása fentieket politikai értelemben így foglalta össze: „[1874 körül az Egyesült Államokban] a fej{105}lődő kapitalizmus feltörekvő erői felismerték, hogy a munkásosztály egysége jelenti a legnagyobb veszélyt a kapitalizmusra. Ezért a kapitalisták minden olyan szervezetet támogattak, amely alkalmasnak mutatkozott a munkásosztályon belül az erők megosztására. A szekta vezetői egyre fokozottabb mértékben terjesztették eszméiket a munkások között és ezzel sikerült a munkásosztály egységét gyengíteniük […] Ennek az elvnek felel meg a Jehova Tanúi szekta minden tevékenysége és ez az oka annak, hogy az imperialisták minden erővel támogatják a szekták és így elsősorban a Jehova Tanúi szekta működését.” Azt is megállapították, hogy a második világháború előtt a fasizmus erői terjedésének megakadályozására mozgósítottak, 1945 után viszont a Szovjetuniót követő országokban erősítették meg a szektákat. „Ez a politikai háttere a Jehova Tanúi szekta működésének és ez világítja meg az évekkel ezelőtt tárgyalt K. János és N. Elek valamint társai bűnügyeinek, ill. a jelen bűnügynek magyar vonatkozású politikai hátterét.”[33] A „vádlottak – olvasható az 1953-as per vádiratának indoklásában – egy-egy csavarjai voltak annak a szervezkedési gépezetnek, amelyet Svájcon keresztül az USA-ból irányítottak, és amely szervezkedésnek közvetlen célja az volt, hogy a résztvevőket kommunista-ellenes irányítással lássa el, egész magatartásukat a népi demokratikus államhatalommal szembeállítsák és ezen keresztül államellenes gócokat hozzanak létre.”[34]

 

Bátor kiállás

Ezekre a gyanúsításokra, vádakra kellett válaszolniuk a lefogottaknak, többnyire az ismert körülmények között, melyekről – esetükben – az általánosnál jóval kevesebb fogdaügynöki jelentés készült, illetve maradt ránk. Konrád János második letartóztatása alkalmával jegyezte meg: feltehetően most is egész éjjel fogják vallatni, mint 1950-ben, a bírósági tárgyaláson pedig panaszt tettek a velük szemben alkalmazott erőszak miatt. Az is kifejezésre jutott az 1959 és 1964 között keletkezett hivatalos iratokban, a „testvérek” által írt levelekben, valamint a körzetszolgai havi jelentésekben, hogy a rendőrség időnként ismétlődő erőszakos fellépésével szemben kialakultak az eredményes védekezés módszerei, de a 60-as évek első éveiben már a helyi hatóságok képviselői sem olyan eréllyel léptek fel a közösség tagjaival szemben, mint tették azt korábban.[35]

Döntő többségük bátran, hitvalló módon, legtöbbször köntörfalazás, vagy nyilvánvaló „hazugság” nélkül válaszolt a vizsgálók, az ügyészek, bírák és ügyvédek kérdéseire. Az 1944-ben még a „Biblia mögé bújt kommunistáknak” titulált jehovisták hangoztatták: mi nem politizáltunk, csak a tényeket világítottuk meg. Krisztus katonája vagyok, ezért nem lehetek világi hatalom katonája. A III. világháború fog békét hozni a világnak. Az Alkotmányra azért nem tettem le az esküt, mert politikailag nem tartozom egyik állam kötelékébe sem. A békét és a szabadságot nekünk csak Isten adhatja meg. Mi a világi ügyek intézésében nem veszünk részt, csupán a tényeket állapítjuk meg. Tagadom, hogy a lelki szolgálat gyakorlása a demokrácia megdöntését célozná. Mi az igazságot nem magyarázzuk, hanem hirdetjük. {106}A népi demokrácia minden eddigi rendszernél többet adott a népnek, de Isten országa ennél is többet hoz, hiszen meg fogja akadályozni az emberek halálát.

Egyikük bátran vallotta: továbbra is, még az életem árán is hiszem Isten királyságát és ebben fogok maradni. A jövőre vonatkozólag a meggyőződésemből semmit sem engedek. Minden alkalmat felhasználtam a szekta tanainak terjesztésére, vonaton, utcán, munkahelyemen. Ami a bíróságon tevékenységükről elhangzott, az Isten törvényeit figyelmen kívül hagyta. Mi csak a világi törvények szerint vagyunk bűnösök. Nem akarok Testvéreim Júdása lenni.[36] Vallomásaikban érvényesült az az álláspontjuk, hogy Istenük és hitük védelmében nem szükséges minden esetben az igazságot megvallani. A hatalom cseleivel szemben ezt az elvet érvényesítették is. Védekezésüket a bíróságon elutasították, és minden alkalommal szigorú büntetésekkel sújtották őket.[37]

A több ezer fős tagság között akadtak a közösséget rágalmazók, a vezetők bizonyos lépéseit kárhoztatók, a folyamatos hátrányoktól szabadulni kívánók, a törvényes működést igénylők / szorgalmazók, továbbá elbizonytalanodók és elégedetlenek. Ezeket az emberi, hitbéli gyengeségeket kihasználták, erősítették a hatóságok tervszerű bomlasztó munkával, a legalizálást célzó tárgyalások kiszivárgó híreinek tudatos félremagyarázásával, a börtönbüntetés vártnál korábbi megszakításával stb. Mindez együttesen átmeneti megtorpanást, elbizonytalanodást is eredményezett, például az ún. „Orgonai-csoport” különválását és bizonyos hitbéli engedményeket (katonakönyv átvétele) is maga után vont. De a Jehova Tanúi vallási közösség alapjainak megrendülésével – mint ahogy azt a hatalom remélte – nem járt együtt. A már nyomokban 1954 táján jelentkező legalitás visszaszerzésének igénye erősödött, feltételei lassan megérni látszottak. Döntő ebben a folyamatban a nemzetközi enyhülés, az ökumenikus törekvések politikai célú erősödése és a népi demokráciák vezető politikai csoportjainak ehhez való kényszerű igazodása volt. Nem tudjuk, hogy Konrád Jánosék ennek tudatában alakították-e ki harci taktikájukat a hatóságok 1960 és 1964 szeptembere közötti megújuló rohamai idején. Tény viszont, hogy végül az erőszakos akciók kudarcot vallottak és a legalitás érdekében a Belügyminisztérium tette meg a kezdeményező lépéseket.[38] Mint ahogy azt is tudjuk, hogy ezek a tárgyalások nem hozták, nem hozhatták meg a pártállami vezetés által kívánt győzelmet. A Jehova Tanúi vallási közösség nem vállalta a fegyveres katonai szolgálatot, és nem volt hajlandó lemondani a házról-házra folyó hitterjesztésről sem. A hatalom által meghirdetett szemléletvál{107}tás (jogilag nehezebben támadható, egyéni érdekekre apelláló, körültekintőbb módszerek bevetése) csak lassan hozta meg szerény eredményeit.[39]

A vallási közösség felbomlasztása nem sikerült. Tüske maradt a hatalom „talpában” a 70-es, 80-as években jelentkező számos új, önszerveződő, demokratikus változásokat követelő tömörüléssel együtt. Elítélt vezetői és tagjai 1971-től mentesültek az őket sújtó joghátrányok alól, akadt, aki csak 1986 decemberében. Ekkor már a legtöbbet küzdő és szenvedő vezetőjük meghalt.[40] Csak a politikai rendszerváltás tette lehetővé, hogy bejegyzett egyházként folytathassák működésüket.[41]

 

„Ma még rács mögül tekintünk előre. / Hit szemünkkel a dicsőbb jövőbe.

De jól tudjuk közel a pillanat / Mikor a vaskapu bezáratlan marad.

Akkor örömmel repülünk hozzátok / Szeretteink kik könnyezve ránk vártok.”

(Ózd, Ladánytáró)

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] Ld. a wikipedia.hu portál vonatkozó szócikkét. Csak példaként idézünk egy-két állítást: „Csak egy Igaz Isten van, aki egy Szellemi Személy, akinek neve Jehova. (Zsoltárok 83:19.) Az egyház Krisztusra épül (azaz nem Péterre és a pápai hatalomra). A papi osztály és a különleges címek nem Biblián alapulnak. A szentháromság nem keresztény eredetű tanítás […] az ókori Babilonban jött létre. Krisztus ugyan Úr és Megmentő, de nem Isten megtestesülése, nem egy isten ember […] de a világegyetem második legnagyobb személye. A mai időben a vég idején élünk […] Isten megsemmisíti a dolgok jelenlegi rendszerét az Armageddoni csatában, legyőzi a Sátánt, és kiterjeszti a mennyei királyságot a földre […] Uralkodása ideje alatt igazságosan és békében fog uralkodni a föld felett, ideális életkörülményeket teremtve […] Az Isten által helyeselt emberek – akik a Biblia irányadó mértékeihez ragaszkodnak – örök életet nyernek.” Ld. még: Wolf Lajos: Jehova Tanúi. Győr, 1943. 73-74. p.

[2] Traktátusaik, füzeteik, könyveik, folyóirataik több száz nyelven, több millió példányban jelennek meg. Legismertebb az Őrtorony, honlapjuk jelenleg 437 nyelven tartalmaz információt.

[3] A fegyveres katonai szolgálat megtagadása és a Biblia egyedüli helyes értelmezésének hangoztatása állandó heves összetűzéseket eredményezett.

[4] Gyűlölik a paráznaságot, a hazugságot, a lopást, a részegséget, az erőszakot, a varázsigéket, a spiritizmust. Vallják: „Egy erőszakos ember nem lehet Isten barátja.” Hirdetik: „Akik olyan dolgokat gyakorolnak, amelyek Isten szerint rosszak, Isten országának örökösei nem lesznek.”

[5] Erről ismétlődően faggatták az őrizetbe vett vezetőket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy külföldi, „imperialista” irányításukat tényekkel bizonyítsák, hűtlenséggel vádolhassák őket. A szervezet felépítésének magyarázata a teokratikus oktatásnak is tárgya volt.

[6] Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) XIX–A–21–c. (= Az Állami Egyházügyi Hivatal  iratai.) 164. dob.; Lányi Kamilla: A szekták a demokráciában. Bp., 1948. (továbbiakban: Lányi, 1948.)

[7] Két év hatályos jogszabályai. (1945-1946) Bp., 1947. 296. p.

[8] A Titkárság megkülönböztetett: keresztény, ál-keresztény és nem keresztény vallási közösségeket. A Jehova Tanúit ál-kereszténynek tartották, mert „igen lényeges pontokban eltérnek a kereszténység alaptanításaitól”.

[9] Magyar Nagylexikon. X. köt. Bp., 2000. 251. p.; Magyar Katolikus Lexikon. V. köt. Bp., 2000. 716-717. p.

[10] „A Keresztény Egyház az Úr Jézus módszerét igyekszik követni, aki tiszteli az emberek szabadságát. Nyitott szívvel hirdetjük Krisztus tanítását jehovista testvéreink felé is…”

[11] 1895-dik évi magyar törvénytár. Corpus Juris. Bp., 1895. 306–315. p.

[12] A m. kir. kormány 1920. évi 9.571 M.E. sz. r. a gyülekezési és egyesülési jog korlátozásáról. In: Magyarországi rendeletek tára. Bp., 1920. 674. p.

[13] 1921-ik évi magyar törvénytár. Corpus Juris. Bp., 1921. 217. p.

[14] Magyarországi rendeletek tára. Bp., 1939. II. köt. 2376–2377. p. „Ha a szekták vezetőségi vagy más tagjainak kitiltása, rendőrhatósági felügyelete, vagy internálása lenne szükséges, az illetékes rendőr hatóságok a hatályos jogszabályok szerint járjanak el. Ha más is kifogás alá esik, javasolják betiltását.”

[15] Konrád János fogdában írt kézírásos vallomása: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL.) V–146.708/2. sz. Idézzük egy részletét: „1938-ban azonban különösen a katolikus papság az addiginál is hevesebb hadjáratot indított a Jehova tanúi ellen, a katolikus brosúrákban és újságokban a legképtelenebb rágalmakat zúdították ránk, Jehova tanúit Moszkva bérenceinek, a »kommunizmus talajkészítőinek« és hasonló akkori szólamokkal titulálták. Így készítették elő a talajt, s ennek következtében 1942 őszén a csendőrök összeszedték a Jehova tanúit s a csendőrnyomozók legborzalmasabb kínzásai közben felvett hamis jegyzőkönyvek és a papság által sugallt fenti hamis vádak alapján Werth Henrik vezérkari bírósága engem és két társamat 1942. november 14-én halálra, több száz Jehova tanúját pedig két évtől életfogytiglani fegyházra ítélt.”

[16] MOL. XIX–A–21–c. 101., 164. dob. Az Állami Egyházügyi Hivatal gyűjtötte a feladatkörébe vágó irodalmat, az egyházi szerzők közül pedig számosan készítettek is – részben megrendelésre, másrészt buzgalmi feladatként – dolgozatokat, például a jehovistákról is. Nagy kár, hogy ezek az anyagok, a rendszerváltás kaotikus állapotai közepette, az ÁÉH épületének kapkodó kiürítésekor részben elkallódtak.

[17] Barsi Dénes: Jehova Tanúja. Bp., 1957.

[18] Lányi, 1948.

[19] Népszabadság, 1958. március 23. 10–11. p.

[20] Pl. Theológiai Szemle, 1962.5-6. 134. p., 1966. 1-2. sz. 62-63. p.; 1966. 5-6. 5-6. p.; Mészáros Kálmán: A Jehova Tanúi munkájáról. Bp., 1974.

[21] Magyarország a XX. században. Szerk.: Kolléga Tarsoly István. Szekszárd, 1997. II. köt. 435-439. p.

[22] Egyházak és vallások a mai Magyarországon. Szerk.: Gesztelyi Tamás. Bp., 1991. 138-139. p. Figyelemre méltó mű viszont: Horváth Zsuzsa: Hitek és emberek. Bp., 1995.

[23] A hivatkozott jegyzőkönyveket a Magyarországi Metodista Egyház Levéltárában őrzik. Hozzáférhető a Kisegyház-kutató Egyesület honlapján: www.kisegyhazkutato.hu

[24] Az ökumenére vonatkozó jehovista álláspont ismeretében feltételezzük, hogy távolmaradásuknak ez, továbbá a Központ tiltása lehetett az oka.

[25] Egyetlen adatunk árulkodik arról a bomlasztási folyamatról, melynek eredményességét a hatóságok így könyvelték el: 1959-ig végre sikerült megtörni a reakciós vezetők egységét.

[26] Szabad Nép, 1950. május 19. 7. p.; május 21. 11. p.; május 26. 2., 7.  p., június 1. 5. p.; június 3. 7. p.

[27] Szabad Nép, 1950. június 6. 3. p.; Béke és Szabadság, 1950. július 7. (Utóbbi sajtótermék kimondottan a „békeharc” jegyében fogant, annak volt fenntartás nélküli harsonájának számított. Jelzésként idézünk belőle néhány sort: „Minden becsületes embert ki kell vonnunk a klerikális reakció befolyása alól és be kell kapcsolnunk a békéért folyó harcba, a békebizottságok munkájába.”)

[28] Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban: BFL.) B–001181–1950. sz.

[29] N. Elek és társai pere: BFL. B–III–002251–1953. sz.; T. Sándor ás társainak pere: BFL. B–002617. sz.

[30] Székházuk a Gvadányi u. 8. sz. alatt volt, az ún. Bétel-házban.

[31] MOL. XIX–A–21–c. 30. dob. 0028–1965. sz., MOL. XIX–B–1–x. (= Belügyminisztérium levéltára. Országos és főkapitányi értekezletek.) 43. dob. 10–38(8)–1986. sz.

[32] Például az Ébredjetek c. folyóirat – a tárgyalt időszaknál jóval későbbi adatok szerint – havonta 174 nyelven, átlag 37.252.000 példányban jelenik meg.

[33] BFL. B–I–005198–1955. sz.

[34] BFL. B–I–002617–1953. sz.

[35] BFL. B–I–005198–1955. sz.

[36] A vizsgáló tisztek minden áron a vezetőkre vonatkozó adatokat akartak megtudni. Ezt és általában a közösség működésére vonatkozó kérdéseket K. János visszautasította.

[37] 1951-ben az I. rendű 10, a VII. rendű 5 év börtönbüntetést kapott főbüntetésként. 1953-ban az I. rendű 7, a XIV. rendű 3 és 6 hónapot kapott. 1956-ban az I. rendű 10, a VI. rendű 3 év 6 hónapot kapott.

[38] ÁBTL. M–32404-5. sz. 365–367. p. Az Alapszabály-tervezetet K. János írta alá az „Őrtorony, Biblia és Traktátus Társaság magyarországi Fiókhivatala” képviseletében 1965. április 1-jén.

[39] A belügyi és az igazságügyi szervek a fegyveres szolgálatot megtagadó, börtönbüntetésüket töltő fiatalokat igyekeztek jobb belátásra bírni. Megígérték nekik, hogy kegyelmi kérvényüket támogatják, soron kívül elintéztetik, ha felhagynak ellenállásukkal. Tudunk olyan ismert vezetőről is, aki súlyos családi gondjai miatt mutatott hajlandóságot a fegyverfogásra. Ezek a „sikerek” néhány főre vonatkoztak csupán, ugyanakkor megjelentek mellettük a nem vallási, hanem politikai okból ellenálló, az alternatív fegyveres szolgálat bevezetését követelő fiatalok is.

[40] Rendelkezésünkre álló adat szerint K. János 1981. április 8-án halt meg. ÁBTL. V–149–948/1. sz.

[41] A Magyarországi Szabadegyházak 1950-ben létrehozott Tanácsa 1989. december 12-én fejezte be működését. A Magyarországi Jehova Tanúi vallási közösség legális működését az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnése előtt, utolsóként engedélyezte 4/1989. (VI. 30.) ÁEH. sz. rendeletével.