Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 1. szám
A. D.
MMV

Reflexiók két miskolci konferenciához.
(Miskolc, 2004. november 3., november 23.)
Az ezeréves fennállását ünneplő Egri Egyházmegye szolidan emlékezett jubileumára

Az ezeréves fennállását ünneplő Egri Egyházmegye szolidan emlékezett jubileumára. Néhány tudományos konferencia, ünnepi szentmise és a bazilika új, művészi bronzkapujának elkészülte, megáldása jelezte, hogy Szent István király 1000 és 1009 között megalapította az esztergomi érsekség joghatósága alá rendelt egri püspökséget, amelynek patrónusa Szent János apostol lett. Az 1004-es alapítás tehát korántsem bizonyos, mégis helyénvaló, hogy ebben az évben emlékeztek meg róla az utódok, hiszen 1804-ben lett érsekség az egyházmegye és száz évvel korábban, 1704-ben nyílt meg az egri papnevelő intézet. 2004-ben így nemcsak a millenniumot, hanem kétszáz, illetve háromszáz éves évfordulót is lehetett ünnepelni.

Az egyházmegye legnagyobb városában, Miskolcon is megemlékeztek a jubileumról. Augusztus 14-én a Minorita-templomban volt valamennyi egyházközség képviselőtestületi tagjai részvételével szentmise, majd november 19-én a Mindszenti-templomban Seregély István egri érsek – az egyházmegye ezer év alatt 80. főpásztora – mutatta be a millenniumot a városban bezáró szentmisét.

Rendeztek két egyháztörténeti konferenciát is, mégpedig egyházi kezdeményezésre. Ez még a rendszerváltás után sem volt igazán jellemző, ám annál örvendetesebb, ahogy az is, hogy a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének miskolci csoportja is igyekszik részt vállalni hasonló feladatokból, előadások szervezésével és kiadványok szerkesztésével.

Az MTA Miskolci Akadémiai Bizottsága székházában november 3-án, a magyar tudomány napján a 700 éves diósgyőri pálos kolostorról hangzottak el előadások. Ezt Mikolai Vince pápai prelátus, miskolci kerületi esperes szervezte, segítségül hívva az MTA Miskolci Területi Bizottsága illetékes szakbizottságát és a megyei levéltárat. November 23-án a Mindszenti plébánia Millenniumi termében a 260 éves Mindszenti-templomról hallhattunk, ennek a konferenciának Berkes László pápai prelátus, plébános volt a házigazdája, ugyancsak a megyei levéltár segítségét kérve.

A két konferencia sajátos jellemzője volt, hogy az előadók között egyházi személyt nem találtunk. Az első gondolata így az érdeklődőnek az, van-e az egyházaknak, jelesül a római katolikus egyháznak napjainkban olyan szakembergárdája, mely magas színvonalon végez egyháztörténeti kutatásokat, publikálja eredményeit, szervez hasonló konferenciákat?

Miután a már említett egri konferencián is csupán egyetlen pap, Kuklay Antal tartott előadást (Sárospatak szülöttéről, Árpád-házi Szent Erzsébetről), az a feltételezésünk, hogy aligha. Ezt erősítette meg kérdésünkre Mikolai Vince is, aki diósgyőri plébánossága előtt az egri szeminárium tanára és nyolc éven át rektora volt. A szeminárium egyháztörténet-tanára fiatal ember, aki megfelelő felkészültséggel, de még kevés tudományos publikációval büszkélkedhet. Vannak azután olyan atyák, az említett Kuklay Antal mellett Czakó István, Szabó János, Hórvölgyi László, a váci egyházmegyés Varga Lajos és mások, akik szívesen, de csak egyéb munkájuk mellett foglalkoznak egyháztörténettel.

A papság létszámát, az utánpótlás helyzetét ismerve lényeges változás a jövőben sem várható, hiszen ha még akadna is olyan fiatal pap, aki szívesen adná fejét történeti stúdiumokra, lelkipásztori feladatai mellett ilyesmire aligha lesz módja. Baj-e ez? Hiszen – az egri és a két miskolci konferencia is ezt bizonyította – vannak kiváló világi szakemberek, akik megfelelő színvonalon folytatnak egyháztörténeti kutatásokat, ráadásul pontosan az egyházmegye és Miskolc egyházi múltjában (is) kutatnak. Úgy gondolom, mégis baj. Erre a következtetésre elsősorban a pálos konferenciát hallgatva jutottam. Képzeljük el, hogy kiadnak egy monográfiát a Miskolci Nemzeti Színházról. Kiosztják a feladatokat, és pontosan megtudhatjuk, hogy mikor kezdték el építeni az ország első kőszínházát. Tudjuk, ki, milyen stílusban tervezte, kik építették, honnan szerezték meg a beruházáshoz szükséges anyagi javakat. Az is meglehet, hogy még a megnyitó előadás plakátja is megvan, tudjuk, hogy mely városi, minisztériumi előkelőségek vettek részt ezen az ünnepen. Tudjuk azt is, az évek, évszázadok során milyen átépítésekre került sor, kik voltak a legutóbbi, valóban kiválóan sikerült felújításnak a szponzorai. Ismerjük a színházigazgatók nevét, tudjuk azt is, hogy a történelmi korok városi urai hogyan szóltak bele a színház belső életébe, a műsorrend megválasztásába. De egy fejezet kimarad: senki nem ír a színészekről, a napi munkáról, az előadásokról, a művészi produkciókról. Ez, ugye, elképzelhetetlen.

A pálos konferencián előadást hallhattunk a diósgyőri pálos kolostorról a legújabb feltárások tükrében (Lovász Emese), a pálosok szerepéről városunkban és megyénkben (Gyulai Éva), a pálosok könyvhasználatáról a középkorban (Sarbak Gábor), műfaj-formai kezdeményekről a pálos írásbeliségben (Mózes Huba), megyénk pálos emlékeinek múltjáról és jövőjéről (Olajos Csaba). Nem volt szó viszont arról, kik, hogyan éltek a diósgyőri és a szentléleki kolostorokban, milyenek voltak hétköznapjaik és ünnepeik, hogyan éltek együtt Diósgyőr és Csanyik falu jobbágyaival, milyen kapcsolatuk volt az őket letelepítő Ernye fia Istvánnal és utódaival. Még szerencse, hogy hozzászólóként szót kapott Kobold Tamás volt miskolci polgármester is, aki „Mit jelentett és jelenthet a pálos örökség?” címmel arról próbált beszélni, kik voltak a pálosok, hogyan öltözködtek, éltek, imádkoztak, egyáltalán mit jelent a papi, szerzetesi életforma, ma és egykoron. Szavait „illusztrálni” is tudta, meghívott vendégként jelen volt (de nem szólalt meg) Aczél László Zsongor, egy „igazi” pálos.

El tudom képzelni, hogy egy történész számára a fenti kifogások másodrendűek, benne a laikus hangját hallják, amin vitatkozni sem lehet. Mégis, úgy gondolom, egyháztörténelmet írni sokféleképp lehet, de bizonyos dolgokat figyelmen kívül hagyni nem szabad. (Az már végképp a kívülálló gondolata, hogy követelmény-e, vagy éppen az objektivitás hiányát okozhatja, ha a történetíró hívő ember? Legyen esetleg közömbös, tehát nem hívő, de nem is ellenséges és csak a „vegytiszta” történészmunka lehet elfogulatlan? De létezik-e ilyen egyáltalán? Erről a szakembereknek meglehet a véleményük, de ez már nem ide tartozik.)

És most röviden néhány előadásról.

A Krisztus Szent Teste tiszteletére alapított diósgyőri pálos kolostor alapítási éve 1304. Lovász Emese (akinek a témáról írott könyve a konferencia után jelent meg) először Diósgyőr korabeli településszerkezetét mutatta be, a vár-falu-kolostor hármasságát. A kolostor kutatására 1973-ban került sor, az ásatási feladatok irányításában az előadó – akkor még régészhallgató – is részt vett. A jelenleg látható falakon túl sok minden nincs még feltárva, a kolostorromok a pázsit alatt vannak elrejtve. Mindössze négy hónap állt rendelkezésre a kutatáshoz, a terület 8 százalékát tudták csak megvizsgálni. Láthatóvá tették a nyugati szárny falait és a kápolna szentélyzáródását. Feltárták az ossariumot is, abban reménykedve, hogy a kegyúr, István nádor földi maradványai is ott nyugodhatnak. Nem találták meg a nyomát sem a templomnak, viszont a középkori alapokon épült rendházhoz közel egy másik korabeli épület falait feltárták. Az 1973-ban előkerült falakat újra betemették, azóta csak reménykednek abban, hogy egyszer folytathatják a munkát, és a kolostor mellett az Ernyék kúriája, a város legrégibb kőépülete is előkerül.

Gyulai Éva előadása annyiban kapcsolódott Lovász Emesééhez, hogy beszélt arról a képről, amely István borsodi nádort ábrázolta és a pálosok törökkor utáni visszatelepedésekor épült új rendházban volt látható. Az 1739-ben készült kép keretére írt szöveg magyar fordítása: Az igaz erény tette, hogy itt halálom után is éljek. Ez a szöveg reményt ad arra, hogy István és utódai valóban itt temetkezhettek. A festmény felett két aranyozott tábla is volt, ezek latin feliratának fordítása a következő: A kiváló Borsodi István ispán, Ernye fia alapította ezt a kolostort 1313-ban. A ládi atyák a lerombolt kolostort 1739-ben újjáépítették és (ezeket a táblákat) az első alapító emlékére elhelyezték.

A folytatásban elsősorban arról hallhattunk, milyen módon működtették gazdaságukat a pálosok, „talán nem szentségtörés, hogy ezen az ünnepi alkalmon gazdálkodásról, termésről, haszonról, piacról kívánok szólni” – mondta az előadó.

A pálos gazdaság alapja a földbirtok volt. A diósgyőri és a szentléleki kolostor már alapításakor kapott ingatlanokat és olyan birtokot, amin gazdálkodni lehetett. Megkapták az Örvény nevű halastavat a Tisza mellett és egy lakott falut, Csanyikot, ahol jobbágyok éltek. István nádor halastavat, szántót és kaszálót adományozott a pálos barátoknak, akik egy diósgyőri szőlőt is megkaptak, amihez később Miskolcon még több szőlőt is szereztek a Szent György hegyen és a Bábonyi bércen. A diósgyőri szőlőjük után az egész hegyoldal az ő nevüket kapta (Barátok hegye). Szőlőkultúrájuk nagy hírre jutott, a borból komoly felesleggel rendelkeztek. Mátyás király 1471-ben megengedte a diósgyőri Corpus Christi kolostornak, hogy Miskolcon évente 10 hordó bort eladhassanak. A barátok a Szinva-parton felépített kocsmájukban mérték a bort. Volt kúriájuk Sajószentpéteren is (Barátudvar), borukat itt is árulták. Kereskedtek a sóval is, ám a legfontosabb jövedelemforrásuk a malomipar volt. A Szinván, később Zsolcán a Sajón, majd Csabán a Hejőn is volt malmuk. Ez utóbbi mellett a pálosok a középkor végén szűrkallót építettek és volt kendertörőjük is, ahol a szürkésfehér szűrposztót készítették, a pálos csuhák anyagát.

Itt említi meg az előadó, hogy a kolostorok gazdasági tevékenysége elsősorban a rend legfőbb célját, a hitéletet szolgálta. „Ebből a jövedelemből építették fel és bővítették a 14. és 15. század folyamán a két kolostort, templomukkal együtt, amelyek a régió kiemelkedő építészeti és művészi teljesítményei voltak, hatásuk pedig a vidék középkori templomépítészetében is megmutatkozott. Az építőművészet kvalitását a szentléleki kolostor ma is látható rommaradványai is mutatják, s ha arra gondolunk, hogy a Diósgyőri Madonnaként ismert Giovanni Dalmata-műről még nem állapította meg egyértelműen a kutatás, hogy a vár kápolnája, vagy a kolostor temploma oltárépítményének volt-e része, az azóta lerombolt művészeti produktumról is képet alkothatunk.” Így lett a diósgyőri pálos kolostor a középkor végére a régió egyik legfontosabb vallási központja, amelyet a 16. században ugyan elpusztítottak, ám a 18. században újra felépítettek és működött is a rend feloszlatásáig.

Hogy valóban fontos vallási központ lehetett, Sarbak Gábor előadása is bizonyította. Ő arról beszélt, hogy Diósgyőrben vikariátus működött, ahol novíciusokat is neveltek, s az itteni perjel (házfőnök) az általános perjel (rendfőnök) után a harmadik legfontosabb személy a rendben, így jelentős lehetett maga a kolostor is. A középkorban a könyv még komoly vagyontárgynak is számított, a kolostor könyvtárát természetesen egyházi irodalom és mindenekelőtt a Biblia alkotta. A pálosok a Szent Ágoston-féle regula szerint éltek, de saját rendi konstitúciót (alkotmányt) írtak, ami szintén megtalálható volt a könyvtárban.

A 260 éves Mindszenti-templomról rendezett konferenciát az egyházközség Millenniumi termében rendezték meg. A templom építéstörténetéről Kárpáti László muzeológus beszélt, megemlítve, hogy a Herman Ottó Múzeum 1981-es évkönyvében jelent meg a tárgyban Dobrossy Istvánnal közösen írt tanulmánya.

A tapolcai bencés apátságnak volt Miskolc határában is egy kisebb birtoka. Az ezen lakó népesség a reformáció idején a városból kitelepült néhány családdal a 18. század elején önálló települést hozott létre, Mindszent községet. A falu közigazgatásilag önálló település volt másfél évszázadon át, egészen 1880-ig! A mai Mindszenti-templom helyén már a középkorban is állt egy kápolna, erről 1507-ből származó okleveles adatot ismerünk. A második dokumentum egy jelentős egyházi ispotály és a hozzá tartozó templomocska létére utal. Ez utóbbi szerepe a tapolcai apátság épületeinek lerombolása után nőtt meg, különösen, hogy a reformáció idején Miskolcon nem maradtak katolikus családok, ezek Mindszenten, a templom környékén telepedtek le. Így a katolikus kontinuitás legalább itt mindvégig megmaradt. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a kápolna mindvégig létezett és 1507 és 1631 között is folyamatosan működött.

Eszterházy Károly egri püspök idején újból megerősödött a katolikus egyházi élet, különösen Mindszenten, amely ekkorra már teljesen összeépült Miskolccal. Ebben az időben, pontosabban 1728-tól kezdik meg a korábbi templom lebontása után az új templom építését. Althán Mihály kapta meg 1716-ban a tapolcai apátságot (ő később váci püspök lett), az ő nevéhez fűzhető a Mindszenti-templom építésének megkezdése. Utóda, Máriássy Sándor folytatta és fejezte be lényegében a munkálatokat a templom befedésével. 1744-ben Péter és Pál apostolok ünnepén szentelték fel az új istenházát, bár a belső munkák, a festő- és aranyozó munkálatok még később is folytatódtak. A főoltárt, melynek faszobrászi munkáit Johann Michael Singer egri képfaragó (asztalos)-mester készítette, 1784. november 21-én áldották meg. A két főapostolt ábrázoló oltárképet Kovács Mihály 1855-ben festette meg.

Máriássy után Mária Terézia Foglár György egri kanonoknak adta a tapolcai apáti címet. Ő nemcsak templomot, hanem iskolát is épített és gazdasági alapot biztosított ezek működtetéséhez. 1776-ban Bacsinszky András munkácsi görög katolikus püspök lett a tapolcai apát (ez a cím mindmáig a mindenkori görög katolikus püspököt, napjainkban Keresztes Szilárd hajdúdorogi püspököt illeti meg), aki a templomot saját felekezetének kérte átadni. Sok vita után megmaradt a latin szertartásúak kezében, a császárnő a munkácsi püspökséget felmentette a templom kegyurasága alól és a kincstárra bízta a védnökséget.

Az idők folyamán lassan elkészült a templom berendezése, és lényegében 1864-ben fejeződtek be a munkálatok. Ferenc József király látogatása után hozzájárult az egyik torony felépítéséhez, a másik költségeit a diósgyőri koronauradalom biztosította. Így tehát a 19. század utolsó harmadában elkészült a templom mai formájában.

Mindszent község település- és társadalomtörténete címmel Gyulai Éva előadása következett. 1507-től van adatunk arra, hogy egy ispotályos egyházat építettek Miskolc szélén. Az egyháznak birtokai és malomrésze volt Csabán, ezek jövedelméből tartották fenn az ispotályt. Egy utcát is nyitottak a mellette levő zsellérházakból. Mindszent község megalakulása után a katolikus megújulás bástyája volt, hiszen Miskolcon 1660-tól nem működött katolikus pap, az ispotályos egyházban viszont igen.

A miskolci születésű (1793) Lonovics Józsefnek, aki 1848-ban lett egri érsek, legfeljebb a nevét ismerik még a katolikusok is, életútját csak igen kevesen. Fazekas Csaba történész úgy mutatta be a főpapot, mint a 19. századi magyar egyháztörténet legkiemelkedőbb alakját, tudóst, politikust. Kiváló szónok volt, ez tette országosan ismertté. Az 1832-ben megnyílt országgyűlésben káptalani követként szólalt fel, 1834-ben csanádi püspök és így főrend lett. A kompromisszumok mesterének is tartották, jó kapcsolatban állt Deákhoz és különösen Széchenyivel kötött barátsága vált nevezetessé. 1848-ban kapott egri érseki kinevezést, de Bécs 1849-ben lemondatta, majd később az ausztriai Melk bencés apátságba vonult száműzetésbe.

Az ugyancsak miskolci születésű (1821. január 2.) papot, költőt, Tárkányi Bélát mutatta be a következő előadó, Kárpáti Béla irodalomtörténész. Egerben szentelték pappá 1844-ben, és ebben az évben kereste fel őt Petőfi Sándor, aki ismerhette Tárkányi verseit. Bartakovics érsek egri abc-s könyvet íratott a papköltővel, aki később, egyeki plébánosként bibliafordítással is foglalkozott és énekeskönyvet szerkesztett. A katolikus egyházi népénekek tekintélyes hányada Tárkányi verseire készültek. Tagja volt az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak is.

Tóth Péter történész végül a Mindszenti plébánia levéltárában megkezdett kutatásairól számolt be. Az iratanyagok többnyire helyi jelentőségűek, mert az 1769-es canonica visitatio után a tapolcai apátsággal kapcsolatos iratokat innen Egerbe szállították. A törzsanyag az 1800-as évek elején kezdődik, bár az 1770-es évekből is van irat. Az iratok tanúsága szerint az 1852. évi népszámlálás során 1400 család vallotta magát római katolikusnak Miskolcon.

Ez utolsó előadás kapcsán kell visszatérni arra a tényre, hogy nincs az egyháznak megfelelő történeti műhelye, alkalmas szakemberei a kutatások végzésére. Tudjuk, hogy a Kádár-korszak idején a plébánosok érthető okokból nem, vagy csak hiányosan írták tovább a historia domusokat, az anyakönyvek tekintélyes része is pontatlan, és bizonyos iratok eltüntetésére, „selejtezésére” is sor került. Bizonyára így is sok mindent meg lehetne még menteni, de félő, hogy erre sem különösebb akarat, sem az anyagi és személyi feltételek nincsenek meg.

(Gróf Lajos)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,