6. évfolyam 1.
szám |
Reflexiók két miskolci konferenciához. (Miskolc, 2004. november 3., november 23.) |
Az ezeréves fennállását ünneplő Egri Egyházmegye szolidan
emlékezett jubileumára. Néhány tudományos konferencia, ünnepi szentmise és a
bazilika új, művészi bronzkapujának elkészülte, megáldása jelezte, hogy Szent
István király 1000 és 1009 között megalapította az esztergomi érsekség
joghatósága alá rendelt egri püspökséget, amelynek patrónusa Szent János
apostol lett. Az 1004-es alapítás tehát korántsem bizonyos, mégis helyénvaló,
hogy ebben az évben emlékeztek meg róla az utódok, hiszen 1804-ben lett érsekség
az egyházmegye és száz évvel korábban, 1704-ben nyílt meg az egri papnevelő
intézet. 2004-ben így nemcsak a millenniumot, hanem kétszáz, illetve háromszáz
éves évfordulót is lehetett ünnepelni. Az
egyházmegye legnagyobb városában, Miskolcon is megemlékeztek a jubileumról.
Augusztus 14-én a Minorita-templomban volt valamennyi egyházközség
képviselőtestületi tagjai részvételével szentmise, majd november 19-én a
Mindszenti-templomban Seregély István egri érsek – az egyházmegye ezer év alatt
80. főpásztora – mutatta be a millenniumot a városban bezáró szentmisét. Rendeztek
két egyháztörténeti konferenciát is, mégpedig egyházi kezdeményezésre. Ez még a
rendszerváltás után sem volt igazán jellemző, ám annál örvendetesebb, ahogy az
is, hogy a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének miskolci csoportja is
igyekszik részt vállalni hasonló feladatokból, előadások szervezésével és
kiadványok szerkesztésével. Az
MTA Miskolci Akadémiai Bizottsága székházában november 3-án, a magyar tudomány
napján a 700 éves diósgyőri pálos kolostorról hangzottak el előadások. Ezt Mikolai
Vince pápai prelátus, miskolci kerületi esperes szervezte, segítségül hívva
az MTA Miskolci Területi Bizottsága illetékes szakbizottságát és a megyei
levéltárat. November 23-án a Mindszenti plébánia Millenniumi termében a 260
éves Mindszenti-templomról hallhattunk, ennek a konferenciának Berkes László
pápai prelátus, plébános volt a házigazdája, ugyancsak a megyei levéltár
segítségét kérve. A két konferencia sajátos jellemzője volt, hogy az előadók
között egyházi személyt nem találtunk. Az első gondolata így az érdeklődőnek
az, van-e az egyházaknak, jelesül a római katolikus egyháznak napjainkban olyan
szakembergárdája, mely magas színvonalon végez egyháztörténeti kutatásokat,
publikálja eredményeit, szervez hasonló konferenciákat? Miután a már említett egri konferencián is csupán
egyetlen pap, Kuklay Antal tartott előadást (Sárospatak szülöttéről,
Árpád-házi Szent Erzsébetről), az a feltételezésünk, hogy aligha. Ezt
erősítette meg kérdésünkre Mikolai Vince is, aki diósgyőri plébánossága előtt
az egri szeminárium tanára és nyolc éven át rektora volt. A szeminárium
egyháztörténet-tanára fiatal ember, aki megfelelő felkészültséggel, de még
kevés tudományos publikációval büszkélkedhet. Vannak azután olyan atyák, az
említett Kuklay Antal mellett Czakó István, Szabó János, Hórvölgyi László, a
váci egyházmegyés Varga Lajos és mások, akik szívesen, de csak egyéb
munkájuk mellett foglalkoznak egyháztörténettel. A
papság létszámát, az utánpótlás helyzetét ismerve lényeges változás a jövőben
sem várható, hiszen ha még akadna is olyan fiatal pap, aki szívesen adná fejét
történeti stúdiumokra, lelkipásztori feladatai mellett ilyesmire aligha lesz
módja. Baj-e ez? Hiszen – az egri és a két miskolci konferencia is ezt bizonyította
– vannak kiváló világi szakemberek, akik megfelelő színvonalon folytatnak
egyháztörténeti kutatásokat, ráadásul pontosan az egyházmegye és Miskolc
egyházi múltjában (is) kutatnak. Úgy gondolom, mégis baj. Erre a
következtetésre elsősorban a pálos konferenciát hallgatva jutottam. Képzeljük
el, hogy kiadnak egy monográfiát a Miskolci Nemzeti Színházról. Kiosztják a
feladatokat, és pontosan megtudhatjuk, hogy mikor kezdték el építeni az ország
első kőszínházát. Tudjuk, ki, milyen stílusban tervezte, kik építették, honnan
szerezték meg a beruházáshoz szükséges anyagi javakat. Az is meglehet, hogy még
a megnyitó előadás plakátja is megvan, tudjuk, hogy mely városi, minisztériumi
előkelőségek vettek részt ezen az ünnepen. Tudjuk azt is, az évek, évszázadok
során milyen átépítésekre került sor, kik voltak a legutóbbi, valóban kiválóan
sikerült felújításnak a szponzorai. Ismerjük a színházigazgatók nevét, tudjuk
azt is, hogy a történelmi korok városi urai hogyan szóltak bele a színház belső
életébe, a műsorrend megválasztásába. De egy fejezet kimarad: senki nem ír a
színészekről, a napi munkáról, az előadásokról, a művészi produkciókról. Ez,
ugye, elképzelhetetlen. A
pálos konferencián előadást hallhattunk a diósgyőri pálos kolostorról a
legújabb feltárások tükrében (Lovász Emese), a pálosok szerepéről városunkban
és megyénkben (Gyulai Éva), a pálosok könyvhasználatáról a középkorban (Sarbak
Gábor), műfaj-formai kezdeményekről a pálos írásbeliségben (Mózes Huba),
megyénk pálos emlékeinek múltjáról és jövőjéről (Olajos Csaba). Nem volt
szó viszont arról, kik, hogyan éltek a diósgyőri és a szentléleki
kolostorokban, milyenek voltak hétköznapjaik és ünnepeik, hogyan éltek együtt
Diósgyőr és Csanyik falu jobbágyaival, milyen kapcsolatuk volt az őket
letelepítő Ernye fia Istvánnal és utódaival. Még szerencse, hogy hozzászólóként
szót kapott Kobold Tamás volt miskolci polgármester is, aki „Mit
jelentett és jelenthet a pálos örökség?” címmel arról próbált beszélni, kik
voltak a pálosok, hogyan öltözködtek, éltek, imádkoztak, egyáltalán mit jelent
a papi, szerzetesi életforma, ma és egykoron. Szavait „illusztrálni” is tudta,
meghívott vendégként jelen volt (de nem szólalt meg) Aczél László Zsongor,
egy „igazi” pálos. El
tudom képzelni, hogy egy történész számára a fenti kifogások másodrendűek,
benne a laikus hangját hallják, amin vitatkozni sem lehet. Mégis, úgy gondolom,
egyháztörténelmet írni sokféleképp lehet, de bizonyos dolgokat figyelmen kívül
hagyni nem szabad. (Az már végképp a kívülálló gondolata, hogy követelmény-e,
vagy éppen az objektivitás hiányát okozhatja, ha a történetíró hívő ember?
Legyen esetleg közömbös, tehát nem hívő, de nem is ellenséges és csak a
„vegytiszta” történészmunka lehet elfogulatlan? De létezik-e ilyen egyáltalán?
Erről a szakembereknek meglehet a véleményük, de ez már nem ide tartozik.) És
most röviden néhány előadásról. A Krisztus Szent Teste tiszteletére alapított diósgyőri
pálos kolostor alapítási éve 1304. Lovász Emese (akinek a témáról írott könyve
a konferencia után jelent meg) először Diósgyőr korabeli településszerkezetét
mutatta be, a vár-falu-kolostor hármasságát. A kolostor kutatására 1973-ban
került sor, az ásatási feladatok irányításában az előadó – akkor még
régészhallgató – is részt vett. A jelenleg látható falakon túl sok minden nincs
még feltárva, a kolostorromok a pázsit alatt vannak elrejtve. Mindössze négy hónap
állt rendelkezésre a kutatáshoz, a terület 8 százalékát tudták csak
megvizsgálni. Láthatóvá tették a nyugati szárny falait és a kápolna
szentélyzáródását. Feltárták az ossariumot is, abban reménykedve, hogy a
kegyúr, István nádor földi maradványai is ott nyugodhatnak. Nem találták meg a
nyomát sem a templomnak, viszont a középkori alapokon épült rendházhoz közel
egy másik korabeli épület falait feltárták. Az 1973-ban előkerült falakat újra
betemették, azóta csak reménykednek abban, hogy egyszer folytathatják a munkát,
és a kolostor mellett az Ernyék kúriája, a város legrégibb kőépülete is
előkerül. Gyulai
Éva előadása annyiban kapcsolódott Lovász Emesééhez, hogy beszélt arról a
képről, amely István borsodi nádort ábrázolta és a pálosok törökkor utáni
visszatelepedésekor épült új rendházban volt látható. Az 1739-ben készült kép
keretére írt szöveg magyar fordítása: Az igaz erény tette, hogy itt halálom
után is éljek. Ez a szöveg reményt ad arra, hogy István és utódai valóban itt
temetkezhettek. A festmény felett két aranyozott tábla is volt, ezek latin
feliratának fordítása a következő: A kiváló Borsodi István ispán, Ernye fia
alapította ezt a kolostort 1313-ban. A ládi atyák a lerombolt kolostort
1739-ben újjáépítették és (ezeket a táblákat) az első alapító emlékére
elhelyezték. A
folytatásban elsősorban arról hallhattunk, milyen módon működtették
gazdaságukat a pálosok, „talán nem szentségtörés, hogy ezen az ünnepi alkalmon
gazdálkodásról, termésről, haszonról, piacról kívánok szólni” – mondta az
előadó. A pálos gazdaság alapja a földbirtok volt. A diósgyőri és
a szentléleki kolostor már alapításakor kapott ingatlanokat és olyan birtokot,
amin gazdálkodni lehetett. Megkapták az Örvény nevű halastavat a Tisza mellett
és egy lakott falut, Csanyikot, ahol jobbágyok éltek. István nádor halastavat,
szántót és kaszálót adományozott a pálos barátoknak, akik egy diósgyőri szőlőt
is megkaptak, amihez később Miskolcon még több szőlőt is szereztek a Szent
György hegyen és a Bábonyi bércen. A diósgyőri szőlőjük után az egész hegyoldal
az ő nevüket kapta (Barátok hegye). Szőlőkultúrájuk nagy hírre jutott, a borból
komoly felesleggel rendelkeztek. Mátyás király 1471-ben megengedte a diósgyőri
Corpus Christi kolostornak, hogy Miskolcon évente 10 hordó bort eladhassanak. A
barátok a Szinva-parton felépített kocsmájukban mérték a bort. Volt kúriájuk
Sajószentpéteren is (Barátudvar), borukat itt is árulták. Kereskedtek a sóval
is, ám a legfontosabb jövedelemforrásuk a malomipar volt. A Szinván, később
Zsolcán a Sajón, majd Csabán a Hejőn is volt malmuk. Ez utóbbi mellett a
pálosok a középkor végén szűrkallót építettek és volt kendertörőjük is, ahol a
szürkésfehér szűrposztót készítették, a pálos csuhák anyagát. Itt
említi meg az előadó, hogy a kolostorok gazdasági tevékenysége elsősorban a
rend legfőbb célját, a hitéletet szolgálta. „Ebből a jövedelemből építették fel
és bővítették a 14. és 15. század folyamán a két kolostort, templomukkal együtt,
amelyek a régió kiemelkedő építészeti és művészi teljesítményei voltak, hatásuk
pedig a vidék középkori templomépítészetében is megmutatkozott. Az
építőművészet kvalitását a szentléleki kolostor ma is látható rommaradványai is
mutatják, s ha arra gondolunk, hogy a Diósgyőri Madonnaként ismert Giovanni
Dalmata-műről még nem állapította meg egyértelműen a kutatás, hogy a vár
kápolnája, vagy a kolostor temploma oltárépítményének volt-e része, az azóta
lerombolt művészeti produktumról is képet alkothatunk.” Így lett a diósgyőri
pálos kolostor a középkor végére a régió egyik legfontosabb vallási központja,
amelyet a 16. században ugyan elpusztítottak, ám a 18. században újra felépítettek
és működött is a rend feloszlatásáig. Hogy
valóban fontos vallási központ lehetett, Sarbak Gábor előadása is bizonyította.
Ő arról beszélt, hogy Diósgyőrben vikariátus működött, ahol novíciusokat is
neveltek, s az itteni perjel (házfőnök) az általános perjel (rendfőnök) után a
harmadik legfontosabb személy a rendben, így jelentős lehetett maga a kolostor
is. A középkorban a könyv még komoly vagyontárgynak is számított, a kolostor
könyvtárát természetesen egyházi irodalom és mindenekelőtt a Biblia alkotta. A
pálosok a Szent Ágoston-féle regula szerint éltek, de saját rendi konstitúciót
(alkotmányt) írtak, ami szintén megtalálható volt a könyvtárban. A
260 éves Mindszenti-templomról rendezett konferenciát az egyházközség
Millenniumi termében rendezték meg. A templom építéstörténetéről Kárpáti
László muzeológus beszélt, megemlítve, hogy a Herman Ottó Múzeum 1981-es
évkönyvében jelent meg a tárgyban Dobrossy Istvánnal közösen írt
tanulmánya. A
tapolcai bencés apátságnak volt Miskolc határában is egy kisebb birtoka. Az
ezen lakó népesség a reformáció idején a városból kitelepült néhány családdal a
18. század elején önálló települést hozott létre, Mindszent községet. A falu
közigazgatásilag önálló település volt másfél évszázadon át, egészen 1880-ig! A
mai Mindszenti-templom helyén már a középkorban is állt egy kápolna, erről
1507-ből származó okleveles adatot ismerünk. A második dokumentum egy jelentős
egyházi ispotály és a hozzá tartozó templomocska létére utal. Ez utóbbi szerepe
a tapolcai apátság épületeinek lerombolása után nőtt meg, különösen, hogy a
reformáció idején Miskolcon nem maradtak katolikus családok, ezek Mindszenten,
a templom környékén telepedtek le. Így a katolikus kontinuitás legalább itt
mindvégig megmaradt. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a kápolna mindvégig
létezett és 1507 és 1631 között is folyamatosan működött. Eszterházy Károly egri püspök idején újból megerősödött a
katolikus egyházi élet, különösen Mindszenten, amely ekkorra már teljesen összeépült
Miskolccal. Ebben az időben, pontosabban 1728-tól kezdik meg a korábbi templom
lebontása után az új templom építését. Althán Mihály kapta meg 1716-ban a
tapolcai apátságot (ő később váci püspök lett), az ő nevéhez fűzhető a
Mindszenti-templom építésének megkezdése. Utóda, Máriássy Sándor folytatta és
fejezte be lényegében a munkálatokat a templom befedésével. 1744-ben Péter és
Pál apostolok ünnepén szentelték fel az új istenházát, bár a belső munkák, a
festő- és aranyozó munkálatok még később is folytatódtak. A főoltárt, melynek
faszobrászi munkáit Johann Michael Singer egri képfaragó (asztalos)-mester
készítette, 1784. november 21-én áldották meg. A két főapostolt ábrázoló
oltárképet Kovács Mihály 1855-ben festette meg. Máriássy
után Mária Terézia Foglár György egri kanonoknak adta a tapolcai apáti címet. Ő
nemcsak templomot, hanem iskolát is épített és gazdasági alapot biztosított
ezek működtetéséhez. 1776-ban Bacsinszky András munkácsi görög katolikus püspök
lett a tapolcai apát (ez a cím mindmáig a mindenkori görög katolikus püspököt,
napjainkban Keresztes Szilárd hajdúdorogi püspököt illeti meg), aki a templomot
saját felekezetének kérte átadni. Sok vita után megmaradt a latin szertartásúak
kezében, a császárnő a munkácsi püspökséget felmentette a templom kegyurasága
alól és a kincstárra bízta a védnökséget. Az
idők folyamán lassan elkészült a templom berendezése, és lényegében 1864-ben
fejeződtek be a munkálatok. Ferenc József király látogatása után hozzájárult az
egyik torony felépítéséhez, a másik költségeit a diósgyőri koronauradalom
biztosította. Így tehát a 19. század utolsó harmadában elkészült a templom mai
formájában. Mindszent
község település- és társadalomtörténete címmel Gyulai Éva előadása
következett. 1507-től van adatunk arra, hogy egy ispotályos egyházat építettek
Miskolc szélén. Az egyháznak birtokai és malomrésze volt Csabán, ezek
jövedelméből tartották fenn az ispotályt. Egy utcát is nyitottak a mellette
levő zsellérházakból. Mindszent község megalakulása után a katolikus megújulás
bástyája volt, hiszen Miskolcon 1660-tól nem működött katolikus pap, az
ispotályos egyházban viszont igen. A miskolci születésű (1793) Lonovics Józsefnek, aki
1848-ban lett egri érsek, legfeljebb a nevét ismerik még a katolikusok is,
életútját csak igen kevesen. Fazekas Csaba történész úgy mutatta be a
főpapot, mint a 19. századi magyar egyháztörténet legkiemelkedőbb alakját,
tudóst, politikust. Kiváló szónok volt, ez tette országosan ismertté. Az
1832-ben megnyílt országgyűlésben káptalani követként szólalt fel, 1834-ben
csanádi püspök és így főrend lett. A kompromisszumok mesterének is tartották,
jó kapcsolatban állt Deákhoz és különösen Széchenyivel kötött barátsága vált
nevezetessé. 1848-ban kapott egri érseki kinevezést, de Bécs 1849-ben
lemondatta, majd később az ausztriai Melk bencés apátságba vonult száműzetésbe. Az
ugyancsak miskolci születésű (1821. január 2.) papot, költőt, Tárkányi Bélát
mutatta be a következő előadó, Kárpáti Béla irodalomtörténész. Egerben
szentelték pappá 1844-ben, és ebben az évben kereste fel őt Petőfi Sándor, aki
ismerhette Tárkányi verseit. Bartakovics érsek egri abc-s könyvet íratott a
papköltővel, aki később, egyeki plébánosként bibliafordítással is foglalkozott
és énekeskönyvet szerkesztett. A katolikus egyházi népénekek tekintélyes
hányada Tárkányi verseire készültek. Tagja volt az Akadémiának és a Kisfaludy
Társaságnak is. Tóth
Péter történész
végül a Mindszenti plébánia levéltárában megkezdett kutatásairól számolt be. Az
iratanyagok többnyire helyi jelentőségűek, mert az 1769-es canonica visitatio
után a tapolcai apátsággal kapcsolatos iratokat innen Egerbe szállították. A
törzsanyag az 1800-as évek elején kezdődik, bár az 1770-es évekből is van irat.
Az iratok tanúsága szerint az 1852. évi népszámlálás során 1400 család vallotta
magát római katolikusnak Miskolcon. Ez
utolsó előadás kapcsán kell visszatérni arra a tényre, hogy nincs az egyháznak
megfelelő történeti műhelye, alkalmas szakemberei a kutatások végzésére.
Tudjuk, hogy a Kádár-korszak idején a plébánosok érthető okokból nem, vagy csak
hiányosan írták tovább a historia domusokat, az anyakönyvek tekintélyes része
is pontatlan, és bizonyos iratok eltüntetésére, „selejtezésére” is sor került.
Bizonyára így is sok mindent meg lehetne még menteni, de félő, hogy erre sem
különösebb akarat, sem az anyagi és személyi feltételek nincsenek meg. (Gróf Lajos) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |