Pap László (1908-1983) nemcsak korának kiemelkedő egyéniségű lelkésze és több szolgálat ellátója volt, hanem egyházunk legnehezebb időszakában vállalta fel a kapcsolattartást a külföldi egyházi vezetőkkel és szervezettekkel.

Munkájának középpontjában tehát a külföldi egyházi szervezetekkel való kapcsolat állt. 1948-ban, a nagy változás évében is folyamatosan ő intézte a külföldről jövő pénz és természetbeni segélyezések zavartalan lefolyását. Mivel jó kapcsolatban volt Ravasz Lászlóval, ezért tudta, hogy Ravasz püspöki ideje a vége felé jár, sőt a püspök azt is tudatta vele, hogy valószínűleg felsőbb nyomás miatt kénytelen lesz lemondani. Így az 1948-as egyházi tisztségeket illető változások nem érték felkészületlenül.

 

Félretaszítva (1949. szeptember – 1954. január)

A régi, lemondatott egyházvezetéssel való jó kapcsolata miatt (Ravasz László és Kardos János) a baloldal számára már 1949-ben veszélyt jelentett. Így megvádolták azzal, hogy a beérkező segélyeket aránytalanul, a Budapesti Teológiát előnyben részesítve osztja szét.[1] Ezen vád után, már nem mehetett külföldi konferenciákra, helyette az új iránynak megfelelő Bereczky Albertet és Péter Jánost küldték. Hiába volt még hivatalosan a Református Világszövetség és az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának tagja, mégsem juthatott ki ezen szervezetek üléseire.

1951 májusától helyzete csak súlyosbodott az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felállításával. Innentől életének megnehezítőjeként színre lépett Horváth János, az ÁEH elnöke. Miközben a Ravasz helyét betöltő Bereczky Albert és a sokszor tapintatlan Péter János igyekeztek a hivatal kedvét keresni a teológiák bezáratásával, az intézmények átadásával, addig Pap László igyekezett minél jobban segíteni a pápai és sárospataki teológiákról Budapestre érkező diákok elhelyezését.

Az intézmények állami kézbe való átadását az államhű egyházvezetés mint nagyszerű anyagi teherlevételt hirdette. Pedig a valóságban az egyházi földek és ingatlanok elvételével súlyosan megromlott az egyház financiális bázisa. A jól ismert 1948-as egyezmény következményeként tehát az anyagilag meggyengült egyház államsegélyre szorult. Az államsegély által a kormány még jobban befolyása alatt tartotta az egyházat. A falusi lelkipásztorok minimális fizetéséhez képest, miközben az államot kiszolgáló egyházvezetés fényűző fogadásokat rendezett.

 

1954-1956. Segítség a bajban

1954-re ez a pazarlás odáig fajult, főleg az Út című, az állam szócsöveként funkcionáló, cenzúrázott folyóiratban tapasztalható visszaélések miatt, hogy az ÁEH-nak szüksége lett egy olyan emberre, aki normalizálhatja a kialakult helyzetet. Ekkor jött újra szóba az addig félreállított Pap László. Ahogy könyvében említi, volt eset, amikor a kocsmázásokat az Út szerkesztőségének számlájára íratták.[2] Horváth elnök ezért „stílusosan” Pap Lászlót először pénzbeli segítséggel akarta rávenni, hogy vállalja el az egyházat érintő gazdasági visszaélések tisztázását. Mikor Pap visszautasította a felkínált pénzt, akkor Horváth elővette a „B” tervet, a külföldi kapcsolatok felvételének újbóli engedélyezését, vagyis azt, hogy az EVT Központi Bizottságának soron következő, Evanstonban megrendezendő ülésére való kijutáshoz hozzásegíti.[3] Miután a lefizetés eszköze Papnál nem járt sikerrel, Horváth kinevezte a Református Egyház szerkesztőbizottságának elnökévé, valamint a Hungarian Church Press c. idegen nyelvű kőnyomatos újság szerkesztőbizottsági tagjának.

Az újonnan felemelt Pap ki is jutott az ígérteknek megfelelően Evanstonba, de azért csak a pártnak kedvező Bereczky és Péter János társaságában. Ekkor történt az azóta elhíresült evanstoni botrány, mikor a két népbarát egyházi vezető, csak korlátozott beutazási engedélyt kapott, míg Pap László korlátlant, azaz akármerre mehetett. Természetesen régi külföldi barátai (főleg Visser’t Hoof) mind örömmel üdvözölték, hogy már nemcsak levélben, hanem újra élőben is beszélhettek vele.

Evanstonból való visszaérkezésük után Horváth János úgy gondolta, hogy Pap Lászlót külföldi utazásának engedélyezésével már megpuhította, és az el fogja vállalni a református egyház anyagi vezetését. Ekkor újra magához hívatta Bereczkyvel és Péter Jánossal együtt. Pap László különböző indokokkal próbált érvelni a kényszerítő erővel szemben. Hiába nem vállalta el az egész pénzügyi helyzet elintézését, mégis tíz hónapnyi elszámolást megcsinált, azonban a kritikus papírokat az Út szerkesztőségétől nem kapta meg. Az iratok rendezésénél derült ki, hogy addig milyen felelőtlenül bántak a pénzzel, és hogy mennyi, még addig feltáratlan financiális probléma volt.[4]

Horváth János harmadik lépésként a teológia centenáriuma alkalmából tervezett kollégiumi felújítás anyagi támogatását helyezte kilátásba, amely 600.000 forintba került volna. Azt az ígéretet tette, hogy ezt az összeget az Állami Egyházügyi Hivatal hajlandó kifizetni, illetve a soron következő genfi EVT Végrehajtó Bizottsági ülésre is kiengedi Papot, ha mellé áll. De itt még nem állt meg Horváth, ugyanis a Magyarország „felszabadulásának” 10. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen akarta kitüntetni Pap Lászlót, olyan vitatott személyiség mellett, mint a könyvéről hírhedtté vált Kádár Imre. Pap László a kitüntetés előterjesztésének visszavonását kérte.[5]

 

1956

Aztán eljött 1956 nyara, az Egyházak Világtanácsának ülése Galyatetőn. A külföldi egyházi képviselők Magyarországra látogatásuk alkalmából szerettek volna találkozni Ravasz Lászlóval, amit az akkori egyházvezetés nem akart hagyni. Végül a találkozást Pap László intézte el, aki sohasem feledkezett meg a „nyugalmazott püspökről”. Az ülés ideje alatt bőven volt ideje tájékoztatni Visser’t Hooftot[6] az egyház akkori helyzetéről és a sok igazságtalanságról. Ravasz László ismertette Memorandumát a külföldiekkel, illetve az 1955-ben keletkezett, de 1956-os Hitvalló Nyilatkozat néven elhíresült dokumentumot is sikerült titokban eljuttatni a hazánkba érkezett vendégekhez. Ezen dokumentumok alapján már tisztábban láthatták az állam és az ÁEH egyházellenes munkáját.

Az október 31-én megalakuló Országos Intézőbizottság, későbbi Megújulási Mozgalomban is Ravasz Lászlónak és Kardos Jánosnak segített. A forradalom idején informálta a betegeskedő Bereczky Albertet a változásokról és megkérdezte, hogy Bereczky lemond-e az adott körülmények között. Persze ezt a beszélgetést később Kádár Imre Egyház az idők viharaiban című könyvében negatív felhanggal adta közre, miszerint Pap nagyon nyersen beszélt Bereczky családjával, és sürgette a döntést.[7] Bereczky szóbeli lemondását követően Ravasz László ideiglenesen elfogadta a püspöki tisztet. Kádár Imre szerint Pap László azért állt Ravasz mellett, mert tudta, hogy az idős ember már nem lehet sokáig püspök, és ez esetben ő követné a püspöki székben. Kádár könyve az egész Ravasz által fémjelzett vonal ellen volt és minden információt az államnak megfelelő szájíz szerint alakított át.

Ravasz László Pap Lászlót szerette volna utódjául, amit baráti körében és Horváth Jánosnak is kifejtett. A meghurcolt püspök így nyilatkozik Papról: „Váltig a jövő emberének tartok s büszke vagyok rá, hogy bajtársak voltunk.”[8]

Az októberi események után a forradalom idején tanúsított magatartását tisztáznia kellett az ÁEH előtt, így november 27-én hívatta Horváth. Megbeszélték, hogy Pap mindig is jogtalannak tartotta Ravasz László püspökségéről való lemondatását, és sosem szűnt meg figyelembe venni azt a lelkiséget, amit Ravasz képviselt. Kádár Imre könyvén kívül több folyóiratban is megjelent az az ellene irányuló vád,[9] miszerint azt a 900 presbitériumot, amely 1956 őszén kiállt a Megújulási Mozgalom és Pap László mellett, megfenyegették. Ez is azt mutatja, hogy Horváth János 1956 után folyamatosan igyekezett egy nárcisztikus, hataloméhes emberként feltüntetni Papot. Ennek a támadásnak köszönhető Heinrich Hellstern, a svájci református egyház országos segélyszervezete igazgatójának pálfordulása is, aki eleinte még segítette Papot, majd később, a folyamatos szovjetbarát támadásoknak köszönhetően, egyre inkább elfordult tőle.

Horváth ezek után sem tett le beszervezéséről, azzal fenyegette meg, hogy a Konventig viszi ügyét, ahol el fogják ítélni, és elveszik a palástját. Kérték, hogy azonnali hatállyal mondjon le főjegyzőségéről és a Ráday Gyűjtemény főigazgatói posztjáról.[10] Az előbbiről le is mondott. 1957. március 13-án, egy dunamelléki értekezleten Horváth János a Ravasz-Pap kettősről így szólt: „Céltudatos politikai meggondolásból kiindulva, folyamatosan az ellenforradalom szolgálatában álltak.”[11] Horváth azzal vádolta, hogy nyugati politikai beállítottságú, és bizonyos információkat ki is szolgáltatott nyugati barátainak, valamint, hogy buzdította a diákságot az ellenforradalomra.[12] Több akkori diákja beszámolójából is fennmaradt, hogy Pap László a forradalom alatt nem buzdította harcra a diákokat, hanem inkább arra ösztönözte őket, hogy véradással[13] segítsenek a sebesülteknek és így figyelmeztetett: „soha ne feledkezzetek meg arról, hogy ti református teológusok vagytok! Úgy viselkedjetek!”[14]

A folyamatos támadások után 1957. január végén úgy döntött, lemond dékáni tisztéről, amit Bodonhelyi József prodékán nem volt hajlandó elfogadni, a kar többi oktatója sem. Többszörösen kifejezték, hogy szeretnék továbbra is dékánjuknak tudni Pap Lászlót.[15] Az ÁEH azonban felszólította a teológiát, hogy kötelesek elfogadni Pap lemondását, és határolódjanak el személyétől, mivel államellenes elemnek minősül.[16] Az Egyetemes Konvent Elnöksége, a korábbi fenyegetéseknek eleget téve, kivizsgálta ügyét.[17]

A külföldi egyházi folyóiratok folyamatosan kiálltak Pap László mellett, amit 1958-ban az EVT Központi Bizottságának éves ülése után az államhű egyházvezetés emberei szóvá is tettek. Miközben őket és a kormányt a külföldiek elítélő szavakkal illették, addig Pap László hűségének érdemeit méltatták.[18]

Az Utrechti Egyetem 1957 és 1961 között több ízben is felkérte, hogy tanítson náluk Ószövetséget, viszont kiutazási engedélyt nem kapott. 1958-ban Murga községbe rendelték ki segédlelkésznek. 1960-ban feleségét felsőbb utasításra elbocsájtották munkahelyéről.

Láthatjuk, hogy egyre jobban próbálták kiszorítani, munkáját ellehetetleníteni, míg végül 1963 januárjában rendelkezési állományba helyezték.[19] Erre külföldi barátai[20] szintén reagáltak, kérdőre vonva az egyházvezetést, hogy miért küldték rendelkezési állományba a még szolgálni kész lelkipásztort. Bronkhorst utrechti professzor meg is látogatta, és próbált mindent elérni ügye érdekében, azonban mindenhol azt a választ kapta, hogy Papot mindenképpen félreállítják.[21] Így 1963. május 15-én kérte nyugdíjazását.

Pap Lászlót tehát az Állami Egyházügyi Hivatal felváltva fenyegette és próbálta megvesztegetni. Először tisztségeket ajánlottak fel neki, ha az oldalukra áll, majd pedig mikor nem fogadta el, megfenyegették. Bebörtönözni nem akarták, mert tudták, hogy az nyilván kiváltotta volna külföld fokozott ellenállását.[22]

 

Jegyzetek