Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 2. szám
A. D.
MMX

Hajdú Vera:
Makó Pál költői mintái és versalkotási módszere az Ad Amicum című elégiája alapján
A dolgozat a Szegeden tartott XXIX

A dolgozat a Szegeden tartott XXIX. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Humán Tudományi Szekciójában, 2009 áprilisában első helyezést ért el. (A Szerk.)

 

 

Makó Pál a magyarországi jezsuita oktatási rendszer befolyása alatt elsajátított klasszikus latinság birtokában írta elégiáit. Ismerte a klasszikus költők műveit, kiváltképp Ovidius, Tibullus és Vergilius munkásságát. Témaválasztásait befolyásolta élete és klasszikus műveltsége, ezenfelül tájékozott volt a reneszánsz és kortárs írók alkotásait illetően is. Ezen állításokat egy olyan kiválasztott vers bemutatásával és elemzésével kívánom alátámasztani és bővebben kifejteni, amely mind átdolgozásaiban, mind tartalmában ékes bizonysága Makó Pál vers-átdolgozási gyakorlatának és költői ars poeticájának. Dolgozatom betekintést nyújt továbbá a 18. századi költők munkamódszerébe, s abba, hogy melyek voltak a kor irodalmiságának ismérvei, s melyek voltak azok az eszközök, amelyeket a költő műve megírásakor használt. Végül célom az is, hogy rámutassak arra: munkássága nem egyedi jelenség e korban, ugyanis a 18. századi Habsburg Birodalomban a jezsuita oktatási rendszernek köszönhetően alapvetően egységes képzést kaptak a diákok, s ezáltal egységes műveltséggel rendelkeztek.

 

A 18. századi latinitás

A latin nyelv századokon át sajátos szerepet töltött be Európában, annak kultúrájában, tudományos életében, nemcsak jelen volt, hanem alakította is azt. Folytonossága nem szűnt meg a Nyugat-római Birodalommal együtt, hanem annak bukása után (476) is töretlen maradt, amivel hol segítette, hol pedig akadályozta a nemzeti nyelvű kultúrák születését. Hosszú századokon át meghatározta a műveltséget, és gyökeret adott a nemzeti irodalmaknak.

A nyelvek alapvető tulajdonságából adódóan a latin is változásokon ment keresztül az évszázadok során.[1] Már a késő antikvitás korának nyelve is egy változatnak tekinthető, és a tendencia tovább folytatódott a középkorban, ám ekkor is változatlan volt a latin jelentős szerepe az egyház, az irodalom és a tudományok nyelveként, de már egyre nagyobb teret kaptak a nemzeti nyelvek is.[2] A lovagi világ és udvari élet egyik fő témája például, a szerelem nemzeti nyelveken, a „nép nyelvén” szólalt meg. (Gondolhatunk itt elsősorban a trubadúrköltészetre vagy a minnesänger-énekekre). Jelentős változást a latin nyelv kérdésében a reneszánsz hozott, mely műveltségi eszméjét újra az antikvitásban kereste, és ennélfogva megtisztítani igyekezett a nyelvet minden károsnak vélt hatástól, mely a századok során érte azt. Fontos alakja e korszaknak Rotterdami Erasmus, aki – annak ellenére, hogy a reformáció az anyanyelvet helyezte előtérbe – ragaszkodott a latin nyelvhez, mert abban a közös európai eszmeiség és a nemzetek közötti megértés kifejezőeszközét látta. A reformáció visszaszorította ugyan a latin nyelvet, de ez mégsem törte azt meg, a 18. századra ugyanis egy újralatinosítási folyamat eredményeként ismét virágzott a latin nyelv és kultúra, melynek majd csak a nemzeti romantikák vetettek véget (immár véglegesen). Az Erasmus utáni periódust szokás a neolatin jelzővel illetni. Tóth Sándor Attila a következőképpen határozza meg ezt a fogalmat: „Ez [a neolatin] pedig nem más, mint a művelődéstörténetnek a reneszánsz és a romantika közé eső szakasza, mely nyelvi és szociológiai síkon a klasszikus latinitáshoz való visszatérés, illetve annak megtartását keresi, s története folyamán a nemzeti, népi nyelvű kultúra mellett […] jelentkezik. Szerves része tehát a nemzeti kultúrának, melyet egyszerre erősít és gyengít. Gyengíti, mert használata ellentétben áll a sokszor fejletlenebb nemzeti nyelvű literalizációval; ugyanakkor erősíti, mert elősegíti az adott nép európaizációját […] és a nemzeti nyelvi grammatizációját.”[3]

Magyarországon még a feljebb említetteknél is sajátosabb szerepet töltött be a latin, a történelmi és politikai helyzet miatt. Janus Pannonius (1434–1472) nevéhez köthetjük a klasszikus igényű latinitás megjelenését, ő teremtette meg a neolatin költészet alapjait. Költői iskola folytatta az általa elindított folyamatokat. Hazánkban nagy törést jelentett a latin nyelv számára a százötven éves török megszállás, mely idő alatt csak a királyi Magyarország területén maradt életben annak használata, de a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc után (1710-es évek) ismét visszatért a latin az iskolákba és a mindennapi életbe. Ez szükségszerű is volt: a latin az a nyelv – európaisága miatt –, melynek segítségével leggyorsabban fel tudtunk zárkózni a nyugati kultúra színvonalához, és újra be tudtunk kapcsolódni a tudományos életbe is.[4] Ez a korszak Magyarországon a barokk virágkora, amelynek eszmeiségére a katolikus egyház rekatolizációs törekvéseinek erőteljes retorikai alapozottsága nyomta rá a bélyegét. Jellemzője volt továbbá az ideál- és hőskultusz, amelyet leginkább az eposz műfajával tudott kifejezni. A nemzettudatot és a kereszténységért folytatott küzdelmet már igyekeztek nemzeti nyelven versbe szedni (mint Tasso, vagy nálunk Zrínyi), de szép számmal olvashatunk latin nyelvű hőskölteményeket is. Ezek irodalmi mintaképe természetesen a Vergilius által képviselt klasszikus eposz. A hőskultusz, a retorikusság és az eposz, mint műfaj azonban nem minden költő és író szívéhez állt annyira közel, mint ahogy azt a kor elvárta volna. Latin nyelvű költészetünk kiválóan ismerte és szívesen művelte például az elégia, a panegyrikos, az epigramma, az epitháphium és az epicedion műfaját.[5] Az ezeket a műfajokat kedvelő szerzők nagyrészt egyházi iskolákból kerültek ki, a legjelentősebbek a jezsuitáktól és a piaristáktól, de találkozhatunk protestáns iskolák verselő diákjaival is. Egy részük tagja volt az Árkádia Akadémiának, ami neolatin költők társaságát jelentette Itáliában, de külföldi verselők is megtalálhatók a tagok névsorában. Ennek a csoportnak összetartó ereje volt a barokk-ellenesség, a tagok, akik görög pásztorok neveit viselték, főleg a mindennapi életet verselték meg. Az egyik magyar árkádiai pásztor Pathachich Ádám nagyváradi püspök, később érsek, akinek udvarában élénk irodalmi élet folyt. Maga is fordított és verselt. Ezen a területen még a piarista szerzetesek szereztek érdemeket, így Halápy Konstantin (1698–1752), aki sok anagrammát és más „kabalisztikus” verset is alkotott;[6] vagy ide tartozik Koricsányi Márk (1705–1752), akit Szörényi László a század egyik legzseniálisabb költőjének nevez.[7] A piaristák közül említésre méltó még Conradi Norbert és Hannulik János Krizosztom. Az ő munkásságukkal Jelenits István foglalkozott mélyrehatóbban.[8] A jezsuiták sem maradtak alul a költészet művelésében, szintén akadtak köztük Árkádia-tagok, így például Faludi Ferenc, aki nagy hatást gyakorolt a későbbi magyar költőkre, főként Berzsenyire. A jeles poétákat hosszasan lehetne még sorolni, de összefoglalva azt is mondhatjuk, hogy a költők közé tartozott a pesti egyetem szinte egész tanári kara:[9] Patachich Ádám (az egyetem főfelügyelője), Pray György vagy Makó Pál (a bölcseleti kar igazgatója).

 

Makó Pál élete és munkássága

Ma az irodalommal foglalkozók körében kevéssé – vagy egyáltalán nem – ismert Makó Pál neve és művei. Neve valamivel többet mondhat azok számára, akik a magyar matematika- illetve fizikatörténetet kutatják. Nem az irodalomtörténészeknek, hanem Makó műveit ez utóbbi aspektusból vizsgálóknak köszönhetjük, hogy Makó életrajzát elég részletesen ismerjük. Mivel e dolgozat középpontjában a költő Makó Pál áll, ezért a továbbiakban életútjának csak azokról a fontosabb állomásairól szólnék itt, amelyek ismerete elengedhetetlen a későbbiek megértéséhez.[10] Az életrajzzal foglalkozó munkák egységesek az életút tekintetében, egyetlen dolgot – a dátumokat – leszámítva. Wirth Lajos más időpontokkal dolgozik az életrajz összeállításakor, mint az összes többi szerző, helyenként Sárközy Pál is eltér néhány dátumban a Lukács László jezsuitákat számba vevő Catalogusától. A most következő rövid életrajzban ez utóbbi dátumait veszem alapul 1773-ig, a jezsuita rend feloszlatásáig. Innentől megegyeznek az egyes szerzők az időpontok tekintetében is.

Kerekgedei Makó Pál 1724. június 18-án született Jászapátiban.[11] Édesapja Makó Gergely, édesanyja Sike Judit. A család nem őshonos jászsági, ahogy ezt az előnevük is mutatja, dédapja a 17. század végén költözött oda. A család több tagja is töltött be kapitányi, hivatalnoki és püspöki pozíciót, ők voltak támogatói Makó Pálnak iskolás évei alatt. Az elemi iskolát szülővárosában végezte, majd Egerbe került a jezsuiták középiskolájába, ahol 1741. október 20-án belépett a rendbe. Próbaidejét Trencsénben töltötte, majd Győrbe került, ahol 1744-ben a humaniórák repetense. A következő években Nagyszombatban tanult filozófiát, majd Ungvárra helyezték, ahol syntaxist tanított a jezsuiták itteni gimnáziumában. Az innen való elvágyódását több alkalommal is versbe foglalta. 1750–51-ben Bécsben a matematika repetense, áthelyezése alkalmából szintén verset írt, melyben köszönetet mond, hogy Bécsbe mehet és matematikával foglalkozhat. Egy évig középiskolai tanár Nagyszombatban, innen a grazi egyetemre vitték, hogy a teológia négyéves tanfolyamát elvégezze (1753–1756). 1755-ben, 31 éves korában szentelték pappá. Az utolsó próbaévét Besztercebányán töltötte, 1759-ben tett örök fogadalmat. A tanulás után a tanítás időszakasza következett, amely aztán egészen élete végéig tartott. Az örökfogadalom után Nagyszombatban tanított mennyiségtant, metafizikát és logikát, majd Bécsbe helyezték, ahol tíz éven át, 1763-tól 1773-ig, a rend feloszlatásáig, a Theresianum tanára volt, és itt már azzal foglalkozhatott, amit igazán szeretett: matematikát, fizikát, logikát és mechanikát taníthatott. Tevékenysége azonban nem korlátozódott a tanításra, hanem közben tankönyveket írt a diákjai számára, melyek több nyelven és több kiadásban jelentek meg már a szerző életében is. A rend feloszlatása Makót csak érzelmileg érintette, egzisztenciálisan nem, mivel pályáját világi papként folytathatta, váci kanonok lett, majd Mária Terézia kinevezte bélai[12] apáttá és királyi tanácsossá, s ilyen minőségében szerepe volt a Ratio Educationis megszületésében.[13] 1777-ben, mikor a nagyszombati egyetem Budára költözött, Makót a bölcseleti kar igazgatójának nevezték ki, majd mikor 1784-ben tovább költöztették Pestre, és az igazgatói tisztségek megszűntek, a helytartótanács tanulmányi bizottságának a tagja lett. Itt már ideje nem engedte, hogy aktívan vegye ki a részét az oktatásban. Mindezek mellett a magyar nyelv nagy pártfogója volt, indítványozta, hogy a magyar rendes tantárgy legyen, és annak segítségével oktassák a latint. Még hetvenévesen is tele volt tervekkel, amikor 1793. augusztus 19-én váratlanul elhunyt. A kortársak nagyra becsülték őt, halálakor több neves költő, író örökítette meg az emlékét: Baróti Szabó Dávid elégiát írt, gyászbeszédét pedig Pray György mondta. Műveikben mindketten magasztalják Makóban a sokoldalúságot, fáradhatatlanságot és a haza iránti elkötelezettségét hangsúlyozzák.[14]

Makó Pál írói tevékenységének máig legrészletesebb összegzője Carlos Sommervogel[15] nemzetközi jezsuita katalógusa.[16] Műveinek teljességre nem törekvő felsorolása azonban már a Pray-féle gyászbeszéd végén megtalálható. Matematikai és fizikai témájú könyveivel mind Wirth, mind Sárközy részletesen foglalkozott, s az általuk írtak alapján munkái két nagy csoportra oszthatók. Az első, szám szerint jelentékenyebb csoportba tartoznak a tudományos, a másikba az irodalmi munkák.

Makó a matematika, fizika, metafizika, aritmetika és logika tárgykörében írt könyveket, tankönyveket és értekezéseket.[17] Ezek a munkák megfeleltek a kor tudományos nézeteinek és színvonalának, joggal voltak korszerűnek mondhatók. Makót komolyan foglalkoztatta korának tudományossága, az új eredmények, s hogy tájékozottsága maradéktalan legyen, levelezéseket folytatott külföldi tudósokkal, aminek ékes bizonyítéka például Rogerius Boscovichoz írt levele.[18]

Makó számára a tudományos működés és a tankönyvírás szempontjából a theresianumi évek voltak a legtermékenyebbek, ekkor adta ki – többek közt – matematika- és fizikakönyveit. Ezek tárgyalt anyagukban nagyjából a mai középiskolák hasonló tárgyú könyveinek felelnek meg. Bár magyarországi oktatási viszonyok között nehéznek bizonyultak, pedig a „mieinknek” írta azokat,[19] mégis nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a 18. századi Ausztriában nagyot emelkedjen a matematikai műveltség színvonala. Amint arról már korábban is volt szó, szerepe volt Makónak a Mária Terézia-féle oktatási reform, a Ratio Educationis megszületésében is, emiatt tekintik őt az új rendszer szellemében megjelent, névtelen matematika tankönyvek szerzőjének is.

Makó a kor legkedveltebb tankönyvszerzői közé tartozott világos stílusa és korszerűsége miatt. Wirth írta azt egyik tanulmányában,[20] hogy a magyarországi katolikus tankönyvirodalom nem túl érdekfeszítő, egy kivétel van csupán, ő nem más, mint Makó Pál. Analízis- és algebrakönyvei a maguk műfajában a legjobbaknak mondhatók, számos utánnyomást értek meg a Birodalom határain túl is (Sziléziában, Svájcban, Olaszországban adták ki).[21] Makó nem ragadt meg a középfokú oktatás kérdésénél, hanem magasabb szintű matematikával is foglalkozott, például differenciál- és integrálszámítással, amire szintén jó bizonyíték a feljebb említett Boscovich-levél.

Nemcsak tudományos munkáit ismerték el és adták ki számos utánnyomásban, hanem irodalmi alkotásait is. Ezeknek száma ugyan jóval csekélyebb, mint a matematikai és fizikai tárgyú könyveké, mégis jelentősek. Költői művei közé jórészt elégiákat sorolhatunk, de maradtak fenn más műfajú, irodalmi igénnyel megkomponált írásai és beszédei is. Két szónoklata maradt ránk: az egyik címe Oratio quam anno 1777, cum regia seientiarum Universitas Budae collocaretur, a másiké pedig Oratio in inauguratione Universitatis Budae Aug. Theresiae privatim oblata est edita, mindkettőt az egyetem Budára költöztetésének alkalmából írta. Beszédei mellett ismert egy drámája is, a Nicomedes Dramation, amely Corneille Nicomedes című drámájának átköltése női szereplők nélkül. Ez utóbbi tényező fontos volt, hogy azt a jezsuita rend iskoláiban is lehessen játszani, hiszen arra mindig figyeltek a rend intézményeiben, hogy ne adjanak rossz anyagot a fantáziának, így csak olyan darabokat lehetett játszani, melyek a jó erkölcsöt szolgálták.[22]

A lírai műfajok közül kétségtelenül az elégia állt a legközelebb Makóhoz, hiszen ebben a műfajban alkotta a legjelentősebb irodalmi alkotásait, de ismerünk ódát is tőle, igaz egyetlen egyet, melyet II. József házasságkötése alkalmából írt: Ode in nuptias Iosephi II. Romanorum Regis. Ez az óda aztán bekerült az elégiák közé, ez lett az 1780-as elégiás kötet záróverse.

Azonban még elégiáiról sem mondhatjuk, hogy számuk jelentős, hiszen mindössze huszonhét ilyen műfajú alkotását ismerjük, melyek mindezek ellenére Makó környezetében, a bécsi irodalmi körökben ismertek voltak, és számos kiadást értek meg. Irodalmi mű volt Makó első, huszonnyolc éves korában, 1752-ben megjelent munkája az Elegiarum liber unicus, amely népszerűvé, sőt követendő példává vált a maga korában. Ez a kötet szolgált alapjául az összes további verseskötetének, ugyanis szinte minden ekkor megjelent vers szerepel valamely későbbi kiadványban is. Ennek oka, hogy verseit sokszor alakította, csiszolta, javította. Csaknem tíz év telt el, míg újabb irodalmi alkotásokkal jelentkezett 1761-ben: a Tentamen de arte placendivel és a De pellenda Tristitiával. Szintén ebben az évben jelent meg a Carminum libri tres (in usum scholarum) címen az újabb elégiás gyűjtemény, amelynek változatlan utánnyomása 1764-ben ugyanezen a címen látott napvilágot. Az utolsó kötete hosszú szünet után 1780-ban került az olvasóközönség elé Elegiacon címmel. Ez ugyan már tartalmaz újabb költeményeket az előző kötetekhez képest, mégis nagyrészt a korábbi évek termésének az újraformálásai a benne olvasható alkotások. Ahogy azt az 1761-es kötet címe mutatja, versesköteteit egyben tankönyvnek is szánta, és ismereteink szerint használták is azokat ilyen céllal. Elégiái tananyaggá váltak például svájci iskolákban a klasszikus latin nyelv és versmérték tanulmányozására,[23] ami azt is mutatja, hogy verseiben a klasszikus latin nyelvet, nem pedig a kor latint nyelvét használta. Pártfogója volt ugyanakkor a magyar nyelvnek is, amire bizonyítékul szolgál, hogy utolsó, életében megjelent munkáját a magyar nyelv ügye érdekében írta egy évvel halála előtt, 1792-ben Brevis institutionum linguae Ungaricae adumbratio címmel.

Makó széleskörű műveltsége és kiváló latintudása szinte természetesen hat, ha figyelembe vesszük, hogy iskoláit már ifjú korától kezdve a kitűnő oktatási rendszerrel bíró jezsuitáknál végezte. A jezsuita iskolarendszer éppen ebben a korban élte virágkorát. A rend nem a szakszerűségre, hanem az általánosságra törekedett a tanítás során,[24] így nem csoda, ha azt látjuk, hogy az innen kikerülő diákok az élet szinte minden területén megállták a helyüket. A gimnázium fő feladata volt a tanulók latin tudásának tökéletessé tétele.[25] Tankönyvként Alvarus és Soarez munkáit használták, amelyek teljes mértékben a klasszikus szerzőkre épültek, aminek eredményeként az itt végzettek kiválóan tudták használni a klasszikus latin nyelvet. Kezdetben arra törekedtek, hogy a tanulók kitűnően értsenek, beszéljenek és írjanak latinul, majd a tanulmányok következő lépcsőfoka a költészettan volt. Ez számított az egyik legérdekesebb gyakorlatnak. Nagy hangsúlyt helyeztek a műfajok megkülönböztetésére, amelyek közül az elégia és az eposz volt a két legnagyobb és legfontosabb. Valószínű, hogy ez az iskolai gyakorlat állt a hátterében Makó elégia iránti vonzalmának, és ebben gyökerezett verstechnikája is. Ennek a képzésnek a célja az volt, hogy a tanuló bármiről tudjon verses formában írni, ha a szükség azt kívánja. A következő állomás a szónoki gyakorlat volt. Mindig, minden alkalomra tudniuk kellett beszédet mondani: köszöntőket, védőbeszédeket, kéréseket kellett tudniuk megírni és előadni. A legfelső lépcsőfok a vitatkozás tudománya volt. Szintén minden témával kapcsolatban tudniuk kellett érveket felsorakoztatni pro és contra, és a vitázó felet megnyerni a maguk igazának.[26] Mindezekhez természetesen fölényes latin tudásra volt szükség. Ezek mellett alapvető mennyiségtant és fizikát is tanultak. Innen hozhatta magával Makó ezeknek a tárgyaknak a szeretetét is. Tehát már a gimnáziumban megszerezhette minden diák a versíráshoz és szónokláshoz szükséges alapvető ismereteket. De ez nem volt elég a rendnek, ha a novíciusairól volt szó. Már korábban felismerték ugyanis a humanisztikus tárgyak nagy jelentőségét,[27] és arra is rámutattak, hogy ezen a téren a diákok nagy visszaesést mutatnak, ezért sajátos humanisztikus intézményeket alapítottak. Ennek célja az volt, hogy a növedékek még egyszer foglalkozzanak a „humanae litterae”-vel, a tiszta latin stílust elsajátítsák és tanulmányozzák újra a görög nyelvet is. Ennek szellemében a Magyar Rendtartományban 1734-ben Szakolcán indult meg a repetensek kurzusa. Az intézet 1742-ben Győrbe költözött, ide járt maga Makó is az 1744-es évben. Itt végig két tanár működött: egy görög és egy latin. A latintanár feladata volt a költészet elméletének és gyakorlatának oktatása.[28] Fennmaradt több elméleti jegyzetanyag arról, hogyan folyt ez a képzés,[29] és maradtak ránk gyakorlati írások is.[30] A kettő alapján rekonstruálható a tanítás menete. Auctorokat olvastak, és ezzel párhuzamosan kellett az adott író, költő stílusában írniuk. Így többek közt szerepelt Cicero a leveleivel és bölcseleti műveivel, Ovidius a Tristiával és a Fastival, illetve Vergilius a könnyebb műveivel. Ha ezek után még maradt idő, az epigrammával, ódával és a szatírával foglalkoztak, Martialis és Juvenalis műveit vizsgálva. Továbbá gyakorolták a szónoklatot is. A versíráshoz kapcsolódó feladatok a legkülönfélébbek lehettek. Kezdetben például egy megbontott verslábú hexametert vagy disztichont kellett újra összerakniuk. Aztán egyre nehezedtek a feladatok: szavakat, szófajokat kellett megváltoztatni egy adott versben vagy mondatokat bővíteni. Mindezeket részletesen közli Szabó Flóris a tanulmányában.[31] Ez volt az a lépcső, melyet végig kellett járniuk a növendékeknek. Ennek oka az volt, hogy a repetens év elvégzése után ők lettek a gimnáziumokban a latin nyelv tanárai, ezért is nevezik a szakolcai, majd később a győri intézetet tanárképzőnek. Nem az volt a fő feladat, hogy a növendékek neves költőkké váljanak, és nem is sokan váltak azzá.[32] Makó tehát innen hozta magával a műveltséget és tudást, mely a verseskötetein látszik, de nála még a tehetség is párosult mindezzel, ám költői tevékenysége minden sikere ellenére is csak másodlagos maradt életében.

 

Az elégiás kötetek[33]

Ahogy azt már korábban is láttuk, Makónak négy kiadásban maradtak fenn versei, illetve két kéziratot ismerünk tőle, melyekben összesen huszonhét elégiát közöl, egy ódát és az egyetlen drámáját. A két kézirat azonos kéz munkája, sőt megegyezik más, matematikai és fizikai művek írásával is,[34] ezért nagy valószínűséggel megálapítható, hogy autográf iratokról van szó, Makó saját kézzel írta versesköteteit és könyveit. Nem mondható el, hogy a kötetek ismétlései lennének egymásnak, ugyanis mindegyik tartalmaz egy-két új verset az előzőekhez képest, ráadásul Makó a verseit folyton átírta, és a kötetek struktúráját is minden egyes kiadás során megváltoztatta. Eltér az egyes kiadásokban a könyvek és a versek száma és a költemények sorrendje is. A Budán 1780-ban megjelent, illetve a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárában őrzött Elegiacon[35] a legbővebb kötete, összesen huszonkét elégiát és egy ódát tartalmaz. Carminum libri tres címen két kötete is napvilágot látott, az egyik 1761-ben, a másik 1764-ben, melyekben egymáshoz képest nem fedezhetünk fel változtatásokat. Ahogy azt a cím is mutatja, mindkettő három könyvből áll, nyolc-nyolc verset tartalmaz az első két könyv, a harmadikban pedig a De pellenda tristitiát, egy Poemation című költeményt, illetve egyetlen drámáját, a Nicomedes Dramationt olvashatjuk. Makó első, nyomtatásban megjelent darabjában, a Bécsben napvilágot látott Elegiarum liber unicusban mindössze tizenöt elégiát olvashatunk. A legkorábbi jelenleg ismert Makó-kötet egy 1750-ből származó kézirat. Címe: Elegiarum libri duo, és tizenkilenc elégiát tartalmaz.[36]

Témájukat tekintve rendkívül széles skálán mozognak a költeményei.[37] Ahogy arról már korábban volt szó, Makó tudatosan elhatárolódik a korban oly nagyra becsült hősi póztól és a barokk világnézet minden elvárásától. Nem olvashatunk nála nagy hősökről elbeszélt történeteket magasztos körmondatokban, sőt legtöbbször a vallási témákat is kerülte. A mindennapi élet költője volt, ami megmutatkozott a műfajválasztásában is, ugyanis a mindennapok apró-cseprő dolgaihoz nem illett az eposz műfaja. Makó tisztában volt azzal, hogy a kor ez utóbbit tartotta elsődlegesnek, ezért a kötetek első darabjában – ami minden esetben ugyanazt az egy verset jelenti: Praefatio vagy Colloquium Poaetae (sic!) cum Elegia – mentegeti magát, amiért mégis az elégiát választotta. Az Ovidius nyomán megszemélyesített Elégia azonban meggyőzi őt, hogy nemcsak az eposz, hanem a líra is alkalmas a költői dicsőség megszerzésére.[38] Költészettani elmélkedéssel nyitja tehát köteteit, s az itt kifejezett eszmeiség a későbbiekben is jellemző költészetére, így többször is ars poeticát fogalmaz meg Makó. Találhatunk költeményei közt Ovidius átköltéseket (például a Fabula de Perseo et Andromeda), és egy állatmesét is (például a Fabula de corvo et vulpe), melyek a jezsuita költészetoktatás eredményei lehetnek. Több alkalommal tett utalást saját sorsának alakulására, írt verset saját születésnapjára (Ad natalem suum), írt annak alkalmából, hogy matematikát tanulhatott (Cum ad matheseos studium Viennam mitteretur), Janus Pannonius példáját követve írt betegségéről (Cum iterum febri corriperetur, Cum Aegrotaret). Több versében említi, hogy Ungváron kell élnie és tanítania, ami számára olyan volt, mint Ovidiusnak Tomi (Ad amicum Musis mitioribus, Cum se abiturum Ungvarino somniaret, Commemoratio exilii sui). Írt köszöntőket Mária Teréziának (De reddita valetudine Mariae Theresiae Augustae) és II. Józsefnek (Ad Josephum II. Romanum Regem inauguratum). Művei tehát nagyrészt elégikus formájú, azaz disztichonban írt költői levelek.

Makó a verseinek nemcsak a szövegét, de gyakran a címüket is megváltoztatta, amiből kitűnik, hogy a címadást is igen fontosnak, a vers szerves részének tartotta. Általában hosszan, körülírással fogalmazza meg a tárgyat, amiről az adott vers szólni fog. Erre kitűnő példa az a vers, melyben leírja, hogy matematikát tanulni küldték Bécsbe: Ad Aug. Hingerle, dum ab eo Viennam ad Mathesos studium mitteretur. Az évek folyamán a címei is rövidültek, így ez utóbbiból Cum ad mathesos studium Viennam mitteretur lett. Több alkalommal ajánlja személyeknek a költeményeit, akiket hol pontosan megnevez, például Szűz Máriát (Ad B. Virginem), Mária Teréziát vagy II. Józsefet, de lehetnek általánosságban megszólítottak is: az ifjak, vagy a barát (Ad Iuvenes, Ad amicum). Ez utóbbi esetekben nem tudjuk feloldani, kik lehetnek a megszólítottak, s azt sem lehet megállapítani, konkrét személyeket kell-e gyanítanunk a költemények címzettjeiként, vagy a megszólítottak fiktív, csak a költő tudatában létező személyek. Különösen igaz ez az általunk tárgyalt elégiára, amelyben a költő locus amoenust idéző folyóparti, könnyed álmában véli előbb megjelenni a megszólított barátot.

 

Bevezető az Elegiacon IX. elégiájának szövegtörténetéhez[39]

Makó Pál, ahogy azt már az előzőekben is mondtuk, nem írt sok verset, ám igyekezett minél tökéletesebb latinsággal írni. Erre jó bizonyíték, hogy verseskötete, mely először 1752-ben jelent meg Elegiarum liber unicus címmel Bécsben, további számos utánnyomást ért meg. Az egyes kiadásokban Makó verseit igyekezett tökéletesíteni, aktuálissá tenni. Többek közt ez lehet a magyarázata, hogy minden kiadás kisebb-nagyobb mértékben eltér a többitől. A következőkben az Ad amicum Musis mitioribus operam navantem című vers szövegét és annak változatait közlöm, figyelembe véve azokat az átírásokat, melyeket maga a szerző hajtott végre rajta. Ehhez két kézirat állt rendelkezésre: az egyik a Váci Egyházmegyei Könyvtárból, a másik az Egyetemi Könyvtárból, illetve négy szövegkiadás az Országos Széchényi Könyvtárból. A legkorábbi a váci kézirat 1750-ből, az átírásban M-mel jelöltem (mint manuscriptum). A szövegkiadások a következők: Elegiarum liber unicus, Viennae, 1752 a P (editio princeps) jelű, mivel ez volt a vers első, nyomtatásban megjelent változata. Carminum libri tres címen két kiadást élt meg a kötet a szerző életében, 1760 körül és 1764-ben, ezek egymáshoz viszonyítva nem tartalmaznak változtatást, így a kettő együtt kapta az S jelet (editio secunda). Végül az utolsó kötet, mely Makó életében megjelent és tartalmazza ezt a verset, az 1780-as Elegiacon, amelynek kéziratát az Egyetemi Könyvtár őrzi. Ezt vettem alapul a vers átírásában, ez – a szerző életében napvilágot látott utolsó szöveg – lett a főszöveg az ultima manus elve alapján.

Az átírás során a szövegben szereplő u betűket v-re változtattam, ahol a szavak értelme megengedte azt, de a helyesírás egyéb kérdéseiben ragaszkodtam a szövegben szereplőkhöz. Nem vettem figyelembe a helyesírási változtatásokat, ahol azok a vers értelmét és ritmikáját nem befolyásolták, például Cinthia–Cynthia, Camaenae–Camoenae.

 

Elegia IX.

Ad Amicum Musis mitioribus operam navantem

 

Haec tibi ab extremis allata est charta Ruthenis,  

Quam, precor, ut felix, incolumisque legas,

Sedulus ad nostras incumbere diceris artes,

Gratulor: inceptis adsit Apollo tuis.

Nec quod in arrepto lentus videare, monemus,                    5

Sed iuvat admisso subdere calcar equo.

Ipse mihi, fateor, cum vellem scribere, dixi:

Quid facis? admonitu non eget ille tuo.

Pene animum posui, cum mens mutata repente est,

Causaque mutatae somnia mentis erant.                          10

Nuper enim vitreum fallebam tempus ad amnem,

Lenis ubi ardentes temperat aura dies.

Interea mecum, somnos faciente susurro,

Ille meus quondam quid, meditabar, agas.

Forsitan, aiebam, Cicero nunc volvitur illi,                             15

Aut inter Musas otia lentus agit.

Sic ego, sic teneris furtim sopor impulit alis

Lumina, et in molli gramine procubui.

Victus eram, mirumque fuit, quod imagine somni

Aut vidi, aut somno certius illud erat.                               20

Cinctus enim viridi veniebas tempora lauro,

Ante oculos turres, et Iavarina fuit.

In manibus, memini, citharam plectrumque tenebas,

Fallor? An irata frangis utrumque manu?

Quid facis, exclamo, mala sunt haec omnia; sed tu              25

Protinus abrumpis sic mea dicta tuis:

Ite, quid invitum rapitis? Procul ite camaenae:  

Phoebicolae frustra gens operosa sumus.

Ecquis erit, posthac qui vestras excolat artes,

Aut aliquid pretii carmen habere putet?                           30

Quid nos serta iuvant, et honorum insignia lauri,

Tot mala si lauros, sertaque nostra manent?

Quid tibi nunc prodest Musarum Paule sacerdos,

Et mihi iuncte data tempus in omne fide:

Quid tibi nunc prodest doctas coluisse sorores?                   35

Num minus ex Ungo perditus amne bibis?

Nec te Pierides, nec te servavit Apollo,

Quaeque tuum cingit laurus odora caput?

At quibus invitae veniunt ad carmina Musae,

Hos Favor, et iunctis Gratia portat equis.                        40

Sera mei, dicturus eram, tibi cura recursat,

Sed fugis ex oculis, et mihi somnus abit.

Quo pede coepisti, per Apollonis ardua curre,

Ille tibi facilis, si modo, curris, erit.

Neve (quod o frustra verear!) te reddat inertem,                 45

Quod regio Musis contigit ista meis.

Hi celebres captent urbes: hi nominis umbram:

Hi populi plausus: non meruisse, sat est.

Non locus, aut cathedrae, non vani murmura vulgi

Sed studium vires, ingeniumque facit.                               50

Pierides ipsae montes habitasse feruntur;

Odit enim turbas, otia carmen amat.

Vidi ego, quos nuper vulgavit Roma libellos,

Ad tumulum autores antevenire suos.

At legimus tristes elegos Nasonis, et Ibin,                               55

Quos in qua scripsit, barbara terra fuit.

Forsitan et nostri superabunt fata libelli,  

Quamvis in Russa pars bona surgat humo.

Si tamen hoc illis Phoebo spondemus iniquo,

Nostraque si, quae nos, carmina terra teget:                  60

Fallimus at sumtis fortuna saepe tabellis,

Quaeque licet curis verba canendo damus.

Ergo tuas animo penitus complectere Musas,

Et tua, fac, per quod fama perennet opus.

Novi ego, quid possis, quanti tibi pectoris ignes,                  65

Quam tibi castaliae vena perennis aquae.

Auguror, ad nostras si te ferat impetus artes,

Carmina Romanis invidiosa canes.

Sed tamen ingenium, quantumvis fertile, sensim

Ni studio foveas, et tueare, perit.                                         70

Quid, nisi cum tribulis lappam, vilesque cicutas,

Quae nullo colitur vomere, gignit humus?

Dum licet, infer opes, nec enim fortasse licebit

Semper, et illatis non semel usus erit.

Nunc age, nunc suda, nunc debes semina terrae,                 75

Credere, quae plena postmodo falce metas.

Utque facis, cultis iam nunc assuesce poetis,

Sed reliquos Naso dux tuus inter erit.

Ille, velut stellas Titan, candore relinquit

Quos vetus, aut vates quos nova Roma tulit.                  80

Sex tamen obscoenos, moneo, ne tange libellos,

In titulo vetiti nomen amoris habent,

Hei mihi lascivam iuvenes cum voluitis artem,

Quanta dat incautis vulnera? Quanta dabit?

O utinam flammis nondum vulgata perisset!                           85

Cum domino multos perdidit illa suo.

Sunt quoque, posterior gremio quos protulit aetas,

Et putat antiquis vatibus esse pares.

Livor erit testis, numeros Sidronius implet

Sive tuos Naso, sive Tibulle tuos.                                         90

Nec minus arguta est Guilielmi Musa Becani,

Materia vincunt, numen uterque canunt:

Iste quod in stabulo parvus faciebat IESUS,

Ille, quod in duro stipite passus erat.

Est (neque tu nescis) facundi Wallius oris,                               95

Et, laus multorum quae fuit, unus habet.

Donec erunt Irae, famam Livinus habebit;

Donec castus amor, nomen Hugonis erit.

Vivet amor Poebi, Musarum fama, Secundus,

In mare dum gelidas Chintius addet aquas.                     100

Quique Vagum Slavo fluvium de principe fecit,

Nonnisi cum rapido desinet esse Vago.

Donec rura boves pascent, arbusta capellas,

Rustica qui scripsit praedia notus erit.

Ante negent flores rigui cultoribus horti,                                 105

Quam cadat ingenii fama Rapine tui.

Illa dies vatem nautis praecepta ferentem

Eripiet, finem quae dabit oceano.

Dum frutices tellus, et olentis fuderit herbas,

Eulalium niveis gloria tollet equis.                                      110

Nulla Nocette tuis nocitura est versibus aetas;

Cum Stayo semper Ceva superstes erit.

Tu quoque delicias facies Hymenaee legenti,

Austriacae stabunt dum monumenta domus.

Altior invidia est, quamvis hoc Svaevia nolit,                        115

Qui cecinit fastos Ungara terra tuos.

Hos igitur, seu solis equi super axe feruntur,

In manibus, seu nox praecipitatur, habe.

Nec tamen assidue studiis haerebis in iisdem,

Taedia, ni cesses, ipsa Thalia facit.                                      120

Cum Maro complacuit, divinum sume Maronem:

Cum placuit Naso, Naso legendus erit.

Impetus ad lyricos si te ferat, arripe Flaccum,

Quemque parem Flacco Lechica terra tulit.

Aut si te capiat patriae facundia linguae,                                  125

Virgilium, quo se gens tua tollat, habes.

Si libeat graviter scriptos versare cothurnos,

Multa duo Petri, queis teneare, dabunt.

Si placeant satyrae carpendis moribus aptae,

Flaccus aget partes hac quoque parte suas.                    130

Saepe sales tenerant Plauti, ioca saepe Terenti,

Saepe parens latii Tullius eloquii.

Sint quoque, quas Caesar, sint, quas sibi vendicet hora,

Livius Ausonia primus in historia.

His tibi ne subeant paulatim taedia fesso,                                135

His animus curis decipiendus erit.

At quia, quo corpus, pariter mens languida morbo est,

Huius, et illius sit tibi cura. Vale.

 

Az Ad Amicum Musis mitioribus operam navantem című vers

A vers Makó összes verseskötetében helyet kapott, de mivel a kötetek felépítése minden alkalommal eltér, így ez a mű sem foglalhatott el állandó pozíciót. Egy verseskötet esetében jelentőséggel bírnak azok a költemények, melyek nyitják vagy zárják azt. Ez utóbbi helyzetben olvashatjuk versünket az 1750-es kéziratban, ahol a második könyvet, és ezzel magát a kötetet is zárja, tehát kiemelt helyre teszi a szerző. Jelentősebb még a pozíciója a Carminum libri tresben, ahol a második könyv utolsó darabja. A többi munkájában nem helyez erre a versre ekkora súlyt: a Carminum liber unicusban és az Elegiaconban nagyjából a kötet közepső harmadában olvasható az Ad amicum, megbújva a többi vers között, az előbbiben a tízes, az utóbbiban a kilences sorszámot viseli.

Maga a költemény beleillik Makó költői eszmélkedéseinek sorába, melyről már korábban szó esett, felfogható Makó költői hitvallásának is, ugyanis a mű során arról gondolkozik, kik lehetnek azok a szerzők, akikkel egy költőnek érdemes foglalkoznia, tehát kik azok, akiket ő is tanult és használt. A vers elején megszólítja a címben megnevezett barátot, akiről nem tudjuk, ki lehet valójában, mivel nem tesz rá konkrét utalást Makó. Az valószínűnek tűnik, hogy a költészetet egykor vele együtt művelő tanulótársa, esetleg tanára lehetett. Neki ajánlja versét. Majd a fáradtság úrrá lesz rajta, és leheveredve a lágy fűbe elalszik. Ekkor álmot lát (21–42. sor), melyben megjelenik neki barátja, és összetörve a költészet jelképeit felhívja figyelmét annak hiábavalóságára. Tudniillik nem védi meg őt Apolló Ungváron, s nem lesz jobb sorsa akkor sem, ha verset ír. Ám mire válaszolni tudna a költő, felébred álmából. Ekkor elgondolkodik körülményeiről (42–70. sor): nincs Ungváron semmi, ami kedvezne a versírásnak, de a vers (carmen) a magányt kedveli. Nemde Ovidius is barbár földön írta a Tristiát és az Ibist? Talán az ő, barbár földön kelt versei is fennmaradnak. Ám lehet, hogy a szerencse megcsalja őt is, s elenyésznek művei (70–80. sor). De hogy a tehetség ne vesszen el, táplálni kell azt s dédelgetni. A föld is hoz magától mindenféle gyomot, ha nem művelik, de ha megmunkálják, akkor bőséges lesz a termés – ezt a munkát ajánlja a barátnak is, s ebben a munkában legyen vezetője Ovidius s az ő munkássága, de nem a teljes életmű, hiszen annak egyes részeit nem szabad kézbe vennie.[40] Az elégia további részében a követendő elődöket tárgyalja, s röviden összefoglalja, hogy kik, mely műfajon belül, mit alkottak, akikről még bővebben lesz szó, előbb azonban azt érdemes sorra venni, hol és milyen céllal változtatott a versen Makó.

 

Makó átírásainak számbavétele

Az, hogy Makó átírta a verseit, már első ránézésre is feltűnhet az olvasó számára, ha egymás mellé teszi azokat, a korábbi változatok ugyanis általában terjedelmesebbek. Az Ad Amicum című versnél is megfigyelhető ez a tendencia: az első változat sorainak számát jelentős mértékben csökkentette az évek folyamán, így az 158-ről 138-ra fogyatkozott. Ezt különböző módokon érte el. Noha nem befolyásolja a vers hosszát, mégis jelentős változtatás az, mikor szavakat, szókapcsolatokat ír át egy-egy sorban. Erre rögtön szembetűnő példa a vers első sora. Míg az 1750-es kéziratban Makó inhumanis Russisokról, műveletlen embertelen oroszokról beszél, addig ez a nézete az évek folyamán szelidül, először Ukranicolis Russisszá (ukrán földet lakó oroszokká), majd extremis Ruthenisszé (a messze, távol élő ruténokká). E változtatásoknak több magyarázata is lehet. Egyrészt gondolhatunk érzelmi okokra: mivel Makó Ungvárt a száműzetése helyének tartotta, ezért nyilatkozott róla kezdetben annyira ellenszenvesen, ugyanis még közelinek érezte magához ezt az élményt. Aztán ahogy távolodott térben és időben tőle, úgy szelídültek meg érzelmei is. A másik magyarázat, amiért Makó nem lehetett megelégedve az első sorával, az annak ritmikája. Az első két változatban ugyanis nem gördül szépen a hexameter, míg harmadszorra sikerült úgy alakítani a szavak sorrendjét, hogy szabályos legyen. Sőt még bonyolítja is a verssort, hiszen míg a korábbi változatokban nincs elízió, addig az utolsóban kétszer is elidálódik hang a hexameterben. Hogy a verssor gördülékenyebb és kevéssé iskolás legyen, nem volt szabad ragaszkodnia az epistola szóhoz sem, ezért lett belőle az archaikusabb ízű charta.

 

 

Több helyen azt tapasztalhatjuk, hogy Makó felcserélte a szavakat a soron belül, így a 23. sorban a memini, citharam kezdetben citharam, memini volt, vagy a 79. sor stellas Titanja Titan stellas. Az első esetben ennek köszönhetően egy alliterációt alkotott meg (In manibus, memini, citharam), míg a másodiknál hangtorlódást oldott fel, s gördülékenyebb lett a sor (velut stellas Titan).

Jelentősebbek azok a változtatások, mikor sorokat hagy ki vagy ír hozzá a vershez. Ez utóbbira szolgál például a 105–112. sorig terjedő rész, melyet csak a legutolsó kiadásban olvashatunk, s ehelyütt a kortárs írók tevékenységének állít emléket. Az a tény, hogy e külföldi verselők végül belekerültek a versbe, arra mutat, hogy Makó tanulmányai során még nem ismerhette ezeket, s később olvashatta alkotásaikat. Több példát találunk az előbbire is, tehát mikor a korábbi kiadásokban olyan mondatok szerepelnek, melyeket később elhagyott. Erre kitűnő példa az a rész, mely a 62. sor után következett a kéziratban és az első kiadásban. Itt tíz soron keresztül festi le a betegségét, hogy mennyire rázta őt a láz, és ez mennyire hátráltatta őt költői munkájában. Mivel azonban betegsége elmúlt, nem volt értelme benne hagyni a versben ezt a részt, ugyanis aktualitását elvesztette, nem volt érdemes tovább foglalkozni vele. Talán még ennél is érdekesebb az a szakasz, mely a 118. sor után következett szintén az első két szövegváltozatban. Itt arról beszél Makó, hogy a költőknek éberen kell tartaniuk a lelküket, és táplálniuk kell azt különböző olvasmányokkal, ám arra mindig oda kell figyelni, hogy ezek változatosak legyenek, nehogy a lélek ráunjon. Ezzel állítja párhuzamba a földművest, aki szintén különféle munkákat végez, egyszer szánt, máskor arat, ő is változatosan éli az életét, így sosem unja meg feladatait. Ez a sor visszhangja annak, amit már a 70. és 80. sorok közt elmondott, s nem akarta ismételni önmagát, ezért maradt el végül ez a rész. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy ez a rész iskolai gyakorlatként született, mikor Vergilius stílusában kellett írnia, mert ha a földművelés a téma, aligha lehetett jobb példaképet találni Vergiliusnál! Aztán az idő múlásával nem érezhette ide illőnek, és elmaradt ez a húsz sor is. Majd ezt a részt beillesztette a II. Józsefhez írt elégiájába, ahol a császár változatos teendőit verselte meg. De már itt találkozhatunk előképeinek egy csoportjával is, az antik auktorokkal.

 

Irodalmi előképek

Többször esett már szó arról, hogy Makó ebben a versében emléket állított irodalmi előképeinek és mindazoknak, akikre példaként tekintett. A jezsuita iskolákban sok íróval, költővel ismerkedhetett meg akár tanulmányai során, akár a rend könyvtáraiban őrzött kötetekből. Az irodalmi előképeket kiválóan lehet csoportosítani aszerint, hogy mely korban éltek, és hogy milyen műfajban alkottak. Ezek alapján beszélhetünk antik, 16-17. századi és kortárs példaképekről. Mindhárom kategóriában szép számmal találkozhatunk neves írókkal, költőkkel, akiket igyekszem számba venni és bemutatni a következőkben.

 

A) Antik költőpéldaképek

Makó sokat tanult az elégia műfajáról az ókori szerzőktől, ami az antik korban és Makó korában is mást jelentett, mint ma: nem volt követelmény, hogy valamilyen gyászos vagy magasztos eseményről, érzésről szóljon. A lírai műfaj legfontosabb formai jegyeként a versmértékét említhetjük, melynek mindig disztichonnak kellett lennie. Abban különbözik az epigrammától, hogy terjedelmesebb, azaz nyolc sornál hosszabb, bár vannak határesetek, mikor nem dönthető el teljes bizonyossággal, melyikről lehet szó. Tartalmilag fiktív vagy valóságos célra irányuló közlésről van szó bennük, ahol a költő személyesen is állást foglalhat a témájában.[41] E műfaj legjelentősebb képviselői és egyben Makó legfőbb antik példaképei Ovidius és Tibullus.

Publius Ovidius Naso[42] (Kr. e. 43. – Kr. u. 17) az Augustus-kori szerelmi elégia felvirágoztatója és betetőzője. Ebben a szellemben fogant elégiái az Amores, az Ars amatoria és a Remedia amoris. Makó ezeket a műveket nagy valószínűséggel ismerte, de óva intett tőlük, mert a keresztény ember hitével nem lehetett összeegyeztetni azokat. Erre utalhat a vers 81–82. sorában. Ovidius a műfaj újjáteremtőjének is nevezi magát, mégpedig a Heroides című műve miatt, melynek újdonsága a levél stílusának és a drámai monológnak összekapcsolása disztichonban. A levélformában megírt műveiben, így a Heroidesen túl a Tristiában és az Epistulae ex Pontóban is, nagy szerepet játszott a mitológia. Makó verseinek egy része is költői levél, és nála is olvashatunk mitológiai utalásokat. Ez a versmérték kiválóan illett még a tankölteményhez is, az elégiának ugyanis sokszor volt didaktikus célja: ennek megtestesítője a befejezetlenül maradt Fasti. Ovidius jelentős részét alkotta az Alvarus-féle tankönyvnek,[43] tehát főleg az utóbb felsorolt művei (illetve a hexameterben írt Metamorphoses) alapján tanulta Makó, illetve a többi diák a klasszikus latin nyelvet. A versben Makó legtöbbször Ovidiust nevezi néven, összesen öt alkalommal (55., 78., 90. sorban, illetve a 122.-ben kétszer). Együttérzéssel fordul felé, mert úgy véli, sorsuk egy, mindketten száműzve lettek: Makó Ungvárra, Ovidius Tomiba. Makó Ovidius iránt érzett tiszteletének legragyogóbb példája, hogy több alkalommal vesz át tőle sorokat, szókapcsolatokat pontosan idézve azokat. A vers 6. sora megegyezik az Epistulae ex Ponto II. könyv 6. elégiájának 38. sorával. A 34. sor is Ovidius kitűnő ismeretéről árulkodik, bár itt nem tökéletes az átvétel, Ovidiusnál így hangzik a Tristia III. könyvében: „Haesuraque fide tempus in omne mihi” (236. sor). Az 56. sor szintén a Tristiára játszik rá: „In qua scribebat, barbara terra fuit” – olvashatjuk az I. könyv 18. sorában. A szó szerinti átvétel, persze, egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Makó önnön helyzetét a száműzött Ovidiusével látta hasonlónak, s poétai önképe is vele mutatja a legtöbb rokonságot.

Hogy jól ismerte Makó az ókori előd szerelmi elégiáit is, azt ékesen bizonyítja, hogy az Ars amatoria II. könyvéből (324. sor) is idéz, természetesen egy olyan részt, mely nem sérti a keresztény erkölcsöt: „Tum sera, quod plena postmodo falce metas” (76. sor). Ugyanígy jár el a Remedia amoris esetében is, melynek 71–72. sorára játszik rá a vers 122. sorával: „Naso legendus erat tum, cum didicistis amare: / Idem nunc vobis Naso legendus erit”. Ez tehát Ovidius kiváló ismeretéről és az iránta való mély tiszteletről tesz tanúbizonyságot.

A másik kiváló elégiaszerző, Albius Tibullus (Kr. e. 54/50.? – Kr. e. 19/18.?) más példát követ elégiáiban, mint Ovidius. Ő olyan kompozícióra törekszik, mely több témát vonultat fel, és verseinek nem szerves része a tudós mitológia, helyette ő teremt mítoszt a vidéki élet és a béke leírásaival.[44] Tibullus elégiás kötetét is jól ismerte Makó, mivel ő a másik költő, akitől szó szerinti idézetet vesz át, noha csak egy alkalommal: a vers 35. sora az Elegiarum liber primus 8. darabjának 9. sorát idézi kisebb változtatással. Tibullusnál ez így hangzik: „Quid tibi nunc molles prodest coluisse capillos”.

A többi antik szerzőre Makó nem fektet akkora súlyt, mint az imént kiemelt két elégiaköltőre, őket csak felsorolás szintjén említi, műfaji csoportosítás szerint, mikor arról beszél, hogy kiket érdemes olvasni. Ezek szerint nem szabad elhanyagolni Vergiliust és Horatiust, mindkettőjüket többször is megnevezi mint fontos és neves lírikusokat. Továbbá Vergiliusnál nem hagyja ki az eposz műfaját, mint amelyben a legmaradandóbbat alkotta a költő. Ha egy költőnek komédia olvasásához támadna kedve, Plautus és Terentius műveit vegye kezébe, ha a történetírás vonzaná leginkább, akkor Caesar és Livius a legmegfelelőbb olvasmány – tudjuk meg költőnktől.

 

B) 16-17. századi elődök

Makó nemcsak ókoriakat tartott számon példaképei közt, de 16-17. századiakat is. A humanizmus korában a költők, írók, tudósok újra felfedezték az antik kultúrát, s arra törekedtek, hogy újra a klasszikus latin nyelven és klasszikus műfajokat írjanak, ezért is állhattak annyira közel Makóhoz. Ezt a második csoportot tovább oszthatjuk két alcsoportra, mégpedig a jezsuita és a világi szerzőkre.

Makó számos rendtársát tartja méltónak az olvasásra, akik nagyrészt a Németalföldről, a mai Belgium területéről származtak, de találkozhatunk itáliai és francia szerzetesekkel is. A rájuk vonatkozó adatok Sommervogel jezsuita katalógusában olvashatók legrészletesebben.

Először Sidronius Hosschiust,[45] (más néven Sidronius De Hosschét, Merckem, 1596 – Tongres, 1653) említi Makó Ovidiusszal és Tibullusszal egy mondatban, ezzel emelve őt egyenlő rangra az elődökkel, nem méltánytalanul. Hosschius fiatal korában lépett be a jezsuita rendbe, ahol iskolái elvégzése után Hertogenboschba küldték a latin nyelv és költészet tanáraként, majd a kollégium igazgatójának nevezték ki. Ugyanilyen szerepet töltött be Antwerpenben, majd tanított Leopoldus Guillielmus, osztrák főherceg, a spanyol Németalföld kormányzójának udvarában, de a főúri udvari élet távol állt tőle, így visszavonult. 1652-ben kinevezték tartományfőnöknek Tongres-ben, a következő évben itt halt meg. Életében több elégiás kötete jelent meg, melyek főként alkalmi költeményeket tartalmaznak. Ezek közül a legtöbb igen személyes hangvételű, a költő belső életébe engednek bepillantást. Elégiáinak címzettjei kortárs jezsuiták, mint például Sarbiewski, aki maga is kiváló verselő volt. Sokan Hosschiust a disztichonos forma mesterének és a legnagyobb jezsuita költők egyikének tartják.[46]

Guillielmus Becanus[47] (Ypers, 1608 – Leuven, 1683) nevéhez is elégiás kötetek kapcsolhatók, melyeken kívül a lírai műfajok közül még idilleket olvashatunk tőle. Makó őt is egyenlő rangra helyezi az elégiaköltők sorában Hosschiusszal, Ovidiusszal és Tibullusszal.

Jacobus Wallius[48] (vagy Jacques Vande Walle, Kortrijk, 1599 – Antwerpen, 1690) életéről kevesebbet tudunk. Ő is a humanióráknak és a retorikának volt a professzora, és ezek mellett versírással foglalkozott. Írt ódákat, elégiákat, életrajzokat, amiért őt is a jeles belga jezsuita költők közé szokták sorolni.

Livinus de Meyert[49] (vagy Lieven De Meyere, Gent, 1655 – Leuven, 1730) említi következőnek, aki szintén igen jelentős a jezsuita neolatin költők sorában, bár ő időben már közelebb áll Makóhoz. Fiatalon lépett a rendbe, és életútja hasonlóan alakult Hosschiuséhoz: hosszú tanári pálya várt rá. Évekig tanította a humaniórákat, majd filozófiát és teológiát. Nyolc évig igazgatta a leuveni egyetemet mint rektor, és itt halt meg 1730-ban. Számos mű jelent meg neve alatt, ezek közé teológiai írások és költemények is tartoznak. Nemcsak elégiákat írt, de kipróbált más lírai műfajokat is. Példaképének Propertiust tartotta, elbeszélésmódjában és költői formáiban igyekezett megfelelni a klasszikus tökéletességnek.

Herman Hugo[50] (Brüsszel, 1588 – Rhinberg, 1629) azon kevesek közé tartozik, akinek nevével magyar szakirodalomban is találkozhatunk, ugyanis Knapp Éva és Tüskés Gábor több tanulmányban felhívja a figyelmet jelentőségére és a magyarországi jezsuita oktatásban betöltött szerepére az emblémás-könyve miatt.[51] Ugyanis Pia desideria néven híressé vált műve elégiák mellett emblémákat is tartalmaz. Ez a mű a maga korában szintén ismert volt, számos nyelvre, köztük például angolra is lefordították néhány évtizeddel halála után, bár Magyarországon nem terjedt el túlságosan. Ez hozta meg számára a hírnevet, de emellett számos más munkáját is ismerjük, melyek nagy része teológiai értekezés, de olvashatunk köztük életrajzokat is.

Renatus Rapinust[52] (vagy René Rapin, Tours, 1621 – Párizs, 1687) a retorika professzoraként tartja számon Sommervogel. A tanítás mellett verseléssel foglalkozott, főleg ódákat írt, de kipróbálta magát az ekloga műfajában is. Ez utóbbi miatt tartotta őt Makó e helyen említésre méltónak.

Nem jezsuita volt Petrus Lotichius Secundus[53] (Schlüchtern, 1528 – Heidelberg, 1560), mégis jelentős hatást gyakorolt Makóra, nem véletlenül. Lotichius Marburgban, Wittenbergben, Erfurtban tanult, majd részt vett a schmalkaldeni háborúban. A bolognai egyetemen orvostudományt tanult, majd Heidelbergben működött. Ő volt Németország legnagyobb lírikusa a 16. században. Életével és munkásságával többek részletesen foglalkoztak. Annyit érdemes megemlíteni, hogy Lotichius is ugyanúgy ókori példákra támaszkodva írta meg verseit, mint Makó, sőt ugyanazok voltak az antik elődök mindkettőjük számára: Ovidius és Tibullus. Lotichius költészetére nagy hatást gyakorolt még Janus Pannonius is,[54] akit Makó nem említ ugyan, de valószínű, hogy ismerte magyar elődjének verseit.

Makó a versében buzdít a drámák olvasására, és azt mondja, hogy főleg a „duo Petri”-t (128. sor) érdemes forgatni annak a költőnek, aki a tragédia iránt érdeklődik. Elég nehezen lehetne megfejteni, hogy kikre gondol itt Makó, ha ő maga nem segítene rajtunk. Az 1752-es kiadásában ugyanis – több helyen, de nem mindenhol – lapalji jegyzeteket fűzött verséhez, amelyben megadja, hogy ez a két szerző Pierre Corneille és Pietro Metastasio. Corneille[55] (Rouen, 1606 - Párizs, 1684) minden iskoláját a jezsuitáknál végezte, noha ő maga soha nem lett szerzetes. Jogi pályára lépett, bár soha nem praktizált, hanem visszavonultan élt és alkotott. A kezdeti sikerek után lankadt az érdeklődés művei iránt, a kudarcok miatt keserű öregemberként halt meg. Tragédiáiban a szenvedély és a kötelesség harcol egymással, ahol a kötelesség nem más, mint a becsület megóvása és érvényesítése az akarat ellenére is. Ez a mozzanat a jezsuita neveltetés eredménye. A Cid című darabját szokás a klasszikus dráma kódexének tartani. Makó olyannyira nagyra becsülte munkásságát, hogy Nicomédés című drámáját maga is átdolgozta.

 

C) Kortárs szerzők

A másik „Petrus” Pietro Metastasio,[56] (Róma, 1698 – Bécs, 1782) olasz költő volt. Kitűnő képességeivel már gyermekként magára vonta a híres Gravina Vince jogtudós figyelmét, aki az Árkádia teoretikusa volt, pártfogásába vette és neveltette őt, s halála után egész vagyonát ráhagyta. Mivel ezt Metastasio hamar eltékozolta, Nápolyba ment, ahol egy ügyvédnél dolgozott. Első operaszövege A Hesperidák kertje nagy sikert aratott, amin felbuzdulva több librettót írt. Ekkor szerezte a Didone abbandonatát, melyet Sardi megzenésített; a darabot 1724-ben páratlan tetszéssel adták elő Nápolyban, majd csakhamar egész Itáliában, sőt Bécsben is. E sikerei után VI. (Magyarországon királyként III.) Károly császár Bécsbe hívta, és udvari költőjévé nevezte ki. Itt írta melodrámáinak jelentős többségét, ez volt a legtermékenyebb korszaka. Mária Terézia is különösen kedvelte őt, bár az ő trónra kerülése után a változó ízlés miatt mások lettek az elvárások Metastasio felé is: rövidebb színjátékokat, kantátaszövegeket írt. A zenés dráma, azaz az opera szakértője volt. Nincs kizárva, hogy a bécsi udvarban személyesen is találkozhattak Makóval.

A 111. sorban olvasható Nocette név alatt nagy valószínűséggel Carolus Nocetust[57] (vagy Charles Noceti, Bagnone, 1694 – Róma, 1759) olasz szerzetest kell értenünk, aki irodalmat, retorikát és filozófiát tanított Rómában. A De Iride Carmen philosophicum című munkája Rogerius Boscovich tanainak ismeretéről tesz bizonyságot. Benedetto Stay[58] (Ragusa, 1714 – Róma, 1801) Rómában pápai titkárként működött. Descartes dicsőítésére latinul írt verset Philosophiae versibus traditae libri VI címmel, és költeménye jelent meg a newtoni filozófia tiszteletére is. Thomas Ceva[59] (Milánó, 1648 – Milánó,1673) matematikai munkásságáról vált ismertté, de emellett adott ki verseket is Carmina, Poema és Sylvae címmel. Ugyanide sorolhatjuk Petrus Schezt[60] (Bécs, 1691 – Graz, 1756) is, akit noha név szerint nem jelenik meg a versben, a 113. sor mégis az ő nevéhez kapcsolható. Ezt a sort szintén Makó segítségével tudjuk Schezhez kötni a már említett 1752-es kötet jegyzetei miatt, amelyekben megadja, hogy Schez Péter Metamorphosis Hungariae című művére kell gondolnunk. Az ausztriai rendtárs földrajztudománnyal foglalkozott, tehát őt is joggal sorolhatjuk a tudós jezsuiták közé.

Magyarországi rend- és költőtársa volt Adányi András (1715 – 1795).[61] Jezsuitaként élete ugyanazokon az állomásokon ment keresztül, mint Makóé. Kiválóan érthetett ő is a latin nyelvű verseléshez, mivel  részt vett a repetensek kurzusán, bár , mivel Makónál idősebb volt, még a szakolcai intézetben tanult. A rend feloszlatása után haláláig az esztergomi iskola igazgatója lett. Ő is a tudós jezsuiták közé tartozott, több fizikai tárgyú könyvet írt, irodalmi műfajok közül pedig az óda állt a legközelebb hozzá.

Friz András (Barcelona, 1711 – Görz, 1790)[62] 1726-ban lépett a rendbe; a poézist tanította előbb Grácban, majd Szakolcán és Győrött latint és görögöt. Később a bécsi Theresianumban volt tanár, itt ismerkedhettek meg Makóval. A rend eltörlése előtti három évben Görcben a mathesist tanította, s ugyanitt halt meg. Személyében egy újabb tudós, kortárs jezsuitát ismerünk meg, akit, ahogy azt már az előzőekben is láttuk, Makó csak közvetve, a művén keresztül említett meg versében. A 113. sor Hymenaee szava az ő írására utal: Hymen Austriae. Friz jelentősebb darabjai drámák, közülük a leghíresebb a Zrinyius ad Szigethum. Comoedia a rhetoribus Posonii acta. Viennae, 1738.

Ebbe az utolsó korszakba tehát, Metastasio kivételével, olyan rendtársakat sorolhatunk, akik a tudományoknak szentelték életüket, de emellett irodalmi tevékenységük is említésre méltó. A jezsuitáknak azt a sokoldalú életét élték, amit maga Makó is, ezért méltán emeli ki őket versében, s lát magához hasonló alkotókat bennük.

 

Összegzés

A dolgozat középpontjában Makó Pál, a költő és az ő latin nyelvű elégiaköltészete áll, illetve egyetlen, sok szempontból ars poeticának tekinthető verse, az Ad Amicum Musis mitioribus operam navantem.

A jezsuita Makó élete jelentős részét matematika- és fizikatanítással töltötte, ami mellett írói tevékenységet fejtett ki. Megjelent munkái két részre oszthatóak: tudományos és irodalmi írásokra. Makó versei négy kiadást éltek meg, illetve fennmaradt két kéziratos kötete. Ezek legnagyobb részben ugyanazt a huszonhét elégiát tartalmazzák, mégsem ismétlései egymásnak, ugyanis szerzőjük folyton csiszolta, alakította verseit és köteteinek struktúráját is, amire kitűnő bizonyíték a dolgozatban szereplő verse. Makó ebben a versében sorakoztatta fel legpontosabban azokat a szerzőket, akiket olvasásra és követésre méltónak tartott, illetve akiket maga is példaképnek tekintett. Az általa megnevezett szerzők egy része antik költő és drámaíró, műveiknek használata mindennaposnak volt mondható az 1700-as években. Másik részük jezsuita rendtárs volt. Az utóbbiak munkássága ma már kevéssé ismert, de a 18. században nagy népszerűségnek örvendtek, a rend iskoláiban ismerték és használták műveiket. A világi szerzők alkotják a harmadik csoportot: szintén neves írók, költők voltak Makó korában. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy Makó olyan szerzőket használt fel művei megírásakor – és ajánlja őket a költőtársaknak is használatra –, akik saját korában széles körökben ismertek voltak, mivel az iskolák jelentős része jezsuita irányítás alatt állt, és a diákok ezeken a poétákon nevelkedtek. Általánosságban is igaz lehet tehát, hogy a 18. század versírói gyakorlatát rájuk alapozták, verseik szolgáltattak anyagot egy „új” költemény megszületéséhez. Mutatja ez a tény azt is, hogy a korban még nem fektettek hangsúlyt az eredetiség kérdésére, témákat, sorokat, szókapcsolatokat átvenni egy neves költőtől pedig dicsőségnek számított.

Az Ad Amicum című vers a versírás hosszas folyamatát tárja elénk, azt, hogy milyen állomásokon megy át egy vers, míg elnyeri végleges formáját. Témáját tekintve költői elmélkedés, ars poetica. Ebben a korban már nem ragaszkodtak a vallási témákhoz, a mindennapi élet jelenik meg a költeményekben, amivel megelőzik a magyar nyelven megszólaló költészetet.

Makó a magyarországi neolatin költészet egyik utolsó képviselője volt, munkássága jellemzően 18. századinak mondható.

 

Jegyzetek: 



[1] Vö.: Tóth Sándor Attila: A latin humanitas poétikája. II/1. Szeged, 2000. (továbbiakban: Tóth, 2000.) 11-29. p.

[2] Dante hozott elsőként fordulatot a latin és a nemzeti nyelvek viszonyában Convivio című munkájával. Hangsúlyozta, hogy a szépirodalomnak és a tudományoknak nemzeti nyelven kellene megszólalniuk, mivel az mindenkinek a birtokában van, és ennél a tulajdonságánál fogva a nemzetté válás gondolatára igen alkalmas lehet.

[3] Tóth, 2000. 16-17. p.

[4] Jelenits István: A latin nyelvű epigramma a tizennyolcadik századi piaristák költői gyakorlatában. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1969. 176-198. p.

[5] Bán Imre: Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI–XVIII. században. Bp., 1971. 5. p.

[6] Szörényi László: Latin nyelvű Árkádia a tizennyolcadik századi Magyarországon. In: A megváltozott hagyomány: Folklór, irodalom, művelődés a XVIII. században. Szerk.: Hopp Lajos – Küllős Imola – Voigt Vilmos. Bp., 1988. (továbbiakban: Szörényi, 1988.) 383. p.

[7] Uo. 384. p.

[8] Jelenits István: A latin nyelvű epigramma a tizennyolcadik századbeli piaristák költői gyakorlatában. Bp., 1969.; : Az ének varázsa. Bp., 2000.; Élet és Evangélium. Jelenits Isván összegyűjtött írásai. Bp., 2001.

[9] Szörényi, 1988. 389. p.

[10] Az életrajz alapjául a következő művek szolgáltak: Lukács, Ladislaus: Catalogus generalis, seu nomenclator biographicus personarum Provinciae Austriae Societatis Jesu. (1551–1773) Romae, 1988. (továbbiakban: Lukács, 1988.); Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című könyvében is olvashatjuk rövid életrajzát és főbb műveit. Wirth Lajos, a jászberényi főiskola tanára, több tanulmányában és kötetében foglalkozik Makó munkásságával, ezekben mindenhol közöl rövidebb-hosszabb életrajzot: Európai tudósportré: Makó Pál. In: Jászkunság, 1993. (továbbiakban: Wirth, 1993.); Makó Pál élete és életműve. Jászberény, 1997. (továbbiakban: Wirth, 1997.) Sárközy Pál Makót, mint matematikust vizsgálta: Makó Pál élete és működése. In: Matematikai és Fizikai Lapok, 1929. 23-34. p. Nevével találkozhatunk az Új Magyar Irodalmi Lexikon rövid szócikkében is.

[11] Wirth szerint 1723. július 9-én született, ezt az állítását a jászapáti plébánia anyakönyvének bejegyzésére alapozza, ahogy ezt Makó Pál élete és fizikusi munkássága című tanulmányában írja.

[12] Béla nevű apátság a Szepességben feküdt, az esztergomi egyházmegye területén, némelyek szerint Béla mezővárosban, mások szerint Strázsa nevű helységben, Béla közelében.

[13] Ennek a szerepnek a részletei vitatottak, de minden jel szerint ő fordította a német szöveget latinra, megadva ezzel a mű végleges, tömör formáját.

[14] Baróti Szabó Dávid: Makó Pál haláláról írt elégiája. In: Toldalék a Magyar Hírmondónak, Nov. 26-dik napján, 1793-ban költ árkusához. Pest, 1793.; Posthumae memoriae Pauli Mako. – G.A.C.A.P. – Pest, 1793.

[15] Sommervogel, Carlos: Bibliothèque de la Compagnie de Jésu. Tome V., Bruxelles-Paris, 1894. (továbbiakban: Sommervogel, 1894.) 388. p.

[16] Magyarországon Szinnyei József állította össze műveinek jegyzékét a legalaposabban.

[17] Művei a következők: Compendaria logicae institutio, 1760.; Compendaria metaphysicae institutio, 1761.; Compendaria phisicae institutio, 1762-63.; Materia tentaminis publici, 1763.; Compendaria mathesos institutio, 1763.; Dissertatio de figura telluris, 1767.; Calculi differentialis et integralis institutio, 1768.; De arithmeticis et geometricis aequatiorum resolutionibus libri duo, 1770.; Physicalische Abhandlung, 1772.; Dissertatio physica de natura et remediis fulminum, 1773 (magyarul Révai fordításában: Az menykőnek mivoláról, 1781.); Physicalische Abhandlung von Nordlichte, 1773.; Sätze aus dem Gleichgewichte, 1773;, Elementa mathesos purae, 1778.; Elementa geometriae purae, 1778.; Dissertatio physicae quas elucubratus est, 1781.

[18] Boscovich a kor kiváló tudósa, matematikusa volt, a hozzá írt levél olvasható: Tudóslevelezések művelődésünk külföldi kapcsolataihoz, 1577-1797. Szerk.: Herner János. Szeged, 1989. 135-141. p. (Makó levelét kiadta és a jegyzeteket írta: Szörényi László.)

[19] Wirth, 1993. 25. p.

[20] Wirth, 1993. 12-13. p.

[21] Wirth, 1993. 13. p.

[22] Hets Aurelián: A jezsuiták iskolái Magyarországon a XVIII. század közepén. Pannonhalma, 1938. (továbbiakban: Hets, 1938.) 74. p.

[23] Wirth, 1993. 12. p.

[24] Hets, 1938. 28. p.

[25] Ránk maradt egy Institutio című kézirat a győri gimnáziumból, amely tanárok számára írott kézikönyvként szolgált a latintanításhoz. Ezt ma az Egyetemi Könyvtár őrzi.

[26] Hets, 1938. 65-66. p.

[27] 1619-ben Trierben tartottak rendi gyűlést, ahol ezeket a megállapításokat tették.

[28] A tanárok maguk is jeles verselők voltak, így többek közt Pray György, Adányi András és Klein Ká- roly.

[29] Ma Pannonhalmán találhatóak, többek közt egy négykötetes kézirat, melyet Kirina Ferenc vitt magával, mikor megbízták, hogy szervezze meg a bencések repetens-képzését. Ugyanitt található meg Riedl Xavér Ferenc jegyzetanyaga is. Mindkettő az elméleti oktatást szolgálta.

[30] Például Paintner Mihály jegyzetanyaga 1771–1772-ből.

[31] Szabó Flóris: A költészet tanításának elmélete és gyakorlata a jezsuiták győri tanárképzőjében. (1742-1773) In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1980. 469-485. p.

[32] Ennek másik oka lehet az is, hogy mire költőileg be tudtak volna érni, addigra már a latin költészet hanyatlóban volt.

[33] Makó 1764-es elégiás kötetéről: Tóth Sándor Attila: Makó Pál elégikus carmenjei. In: Latin humanitas, neolatin poézis: Fejezetek a magyarországi barokk-klasszicizáló költészetből, I. A jezsuita és piarista rend poétái. [Kézirat.] Ez a kötet csak kéziratban található meg, így nem lehetett felhasználni a jelen dolgozathoz.

[34] A budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi Makó kéziratos matematikai és fizikai munkáit E 35 jelzet alatt.

[35] Uo., H 61.

[36] A kézirat a Váci Egyházmegyei Könyvtárban található 219.148 jelzet alatt.

[37] Vö. Szörényi László: Neolatin költészet a XVIII. századi Magyarországon. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1991. 590-591. p.

[38] Uo. 590. p.

[39] A munka alapjául a Bibliotheca Teubneriana által megjelentett klasszikus szövegkiadások szolgáltak.

  Cím M P Ad amicum mansuetioribus Musis vacantem; S Ad Amicum. 1 P Haec ab Ukranicolis tibi venit epistola Russis; M Haec ab inhumanis tibi venit epistola Russis. 3 ad M in. 5 M Nec, quod ad has animo lenti[?] ferere, monemus. 11 M P Nuper enim vitreum curas solabar ad amnem, / (A Stephani Regis nomine nomen habet) / Aestus erat tiliae umbrosa sub fronde sedebam. /Fronde sub umbrosased tamen aestus erat. 12 vacat in P. 17 sic teneris furtim M sic furtim teneris. 18 M P S Lumina, et a mento languida dextra cadit. 20 Aut vidi, aut somno M P S Vidimus, an somno. 21 lauro M P S myrto. 22 et Iavarina fuit M et situs urbis erant. 23 memini, citharam M cytharam, memini. 25 M P Me miserum, quid agis? mala sunt haec omnia dixi.

  27 rapitis M trahitis. 32 M Nunc minus exilium sertaque, nosque manet. 32 sertaque nostra P nostraque serta 33 P Quid tibi nunc prodest pars o dulcisima cordis; S Quid tibi nunc prodest pars o nostri dulcissima cordis. 35 M P S Quid tibi nunc prodest teneras, coluisse Camaenas. 36 ex Ungo M ex Ungi P S e Russo. 37 servavit M P defendit. Post v. 42 in M et P Somnus abit, sed dicta manent, quae mobilis umbra, / Aut dedit, aut certe visa dedisse fuit. 46 M Quod pretium studii Russia facta mei est. Post v. 46 in M Non sumus ut famuli, pretio aut mercede sortae, / Et pretium, et minus Cynthius ipse sibi est; P-ben Non locus aut cathedraen vani murmura vulgi, / Sed studium vires, ingeniumque facit. 47-50 vacant in P. 47 captent M spectent. 48 Hi M Et. 53 vulgavit M procudit.

54 autores M P dominos; S auctores. Post v. 57 in M Forsitan et nostri (licet hinc nemus inde paludis) / Et video stantes per tria lustra nives. 58 in Russa P Ukrana; M  Nec vox exilii nulla futura mei est. 59 vacat in S. 60 M P Et mea si, quae me, carmina terra teget; vacat in S. 61 P Iam tulimus pretium curarum, exolvit Apollo; M Iam tulimus pretium studii, iam solvit Apollo. Vacat in S. 62 M P Quas mihi tot noctes abstulit atque dies; S-ből hiányzik. Post v. 62 in M et P Iam mea fors licet infelix, optabilis esse, / Incipit et sunt, qui quod sumus, esse volunt / Forsan et inspiciens aliquis mea carmina dicit / O mea si, quamvis exulis, ista forent! / Membra fere alterno febris mihi succuit aestu / Et jaceo, si quid  ( M siquid) nunc quoque, quaeris, agam / In febribus, sed vivo tamen, nec vivere possem / Si mea Melpomene non mihi ferret opem (M Si mihi non Phoebus Musaque ferret opem) / Illa levat curas, illam mea sacra regusto, / Et dare verba mihi praemia magna voco. 71 Quid P S Quod M Quid nisi cum tribulis lappas et inutile gramen 73 vacat in S. 74 vacat in S. 77 cultis M P S teneris. 79 stellas Titan M Titan stellas.

  85 vacat in S. 86 M Exitium multis haec, dominoque fuit; P Multos cum domino, perdidit illa suo; vacat in S. 88 M Et nihil antiquis cedere fama putat. 91 P S Nec procul abscessit Guilielmi Musa Becani; M Cui veterum cessit Guilielmi Musa Becani. Post v. 96 in M Non adiment illis, augebunt tempora famam,/ Et quantum crescunt saecula, crescet honor; in P Aeternas illis Pindi sub vertice lauros/ Gloria formosa texuit ipsa manu. S Aeternas illis Pindi sub vertice lauros, / Gloria formosa texuit ipsa manu. Post v. 102 in P Altior invidia est, quamvis hoc Suevia nolit, / Qui cecinit fastos Ungara terra tuos. 103–104 vacant in M et S. 105–112 vacant in M P S.

  113 Tu quoque M Inquoque. 117–118 vacant in M P. Post v. 118 in M Hi mihi contigerent omnes, non contigit illis, / Qui posset cura non prohibente frui. / Saepe jacens positos, ut nunc quoque in ordine cerno. / Nec tamen his operam me dare posse, quaeror. / Quid nisi consumor mediis sitibundus in undis. / Quid nisi possideo dives avarus opes. / At tu, cui licitum est, seu Phoebus volvitur, illos, / In manibus, seu nox praecipitatur habe. / Nec tamen assiduo studiis haerebis in iisdem: / Taedia., ni cesses, ipsa Thalia facit. / Consule ruricolam: non vomere semper adunco, /Aut gravibus rastris sub j[?] versat humum / Nunc loliis purgat, segetem vitiantibus, agros, / Nunc metit et plaustro messa sonante vehit. / Temporis certis iterum sua semina terrae / Credit ut uberius credita reddat ager / Temporibus certis maturas colligit uvas, / Conterit et nudo dulcia grana pede / Sic labor assiduus, facies non una laboris / Sit tibi, si constans, nec piger esse velis. In P Hi mihi contigerant omnes, non contigit illis, / Qui posset cura non prohibente frui. / Saepe jacens positos, ut nunc quoque in ordine cerno. / Nec tamen his operam me dare posse, queror. / Quid nisi consumor mediis sitibundus in undis. / At teneo magnas dives avarus opes? / At tu, cui licitum est, seu Phoebus volvitur illos, / In manibus, seu nox praecipitatur, habe. Post v. 120 in P Consule ruricolam: nox semper vomeris ictu, Frugiferam nudo sub Iove findit humum. / Nunc purgat loliis, segentem vitiantibus, agros, / Nunc metit et plaustro messa sonante vehit. / Temporis certis iterum sua semina terrae / Credit ut uberius craedita reddat ager / Temporibus certis maturas colligit uvas, / Conterit et nudo dulcia grana pede / Sic labor assiduus, facies non una laboris / Sit tibi, si constans, nec piger esse velis. 123 si te ferat M P animum rapit. 123 arripe P accipe. 125–126 vacant in M P S. 127 si M S seu; P sive. 129 si placeant M sive juvent; P sive placent. Post v. 127 in P Aut si te patriae capiat facundia linguae, / Virgilium, quo se gens tua tollat, habes.

131-132 vacant in  M P. 133–134 vacant in M P S.

[40] „Sex tamen obscoenos, moneo, ne tange libellos, / In titulo vetiti nomen amoris habent”(81-82. sor)

[41] Albrecht, Michael von: A római irodalom története. I. Bp., 2001. (továbbiakban: ALbrecht, 2001.) 553. p.

[42] ALbrecht, 2001. 556., 588. p.

[43] Alvarus, Emanuel: Grammaticarum liber III. de syllaborum dimensione cui adjunguntur Ars Metrica.

[44] ALbrecht, 2001. 557. p.

[45] Sommervogel, 1894. IV. 473-479. p.

[46] Jesuit Latin Poets of the 17th and 18th centuries: an Anthology of Neo-latin Poetry. Sel. and paraphr.: Mertz, James J. Wanconda, 1989. (továbbiakban: Mertz, 1989.) 84-87. p.

[47] Sommervogel, 1894. I. 1088-1091. p.

[48] Sommervogel, 1894. VIII. 966-969. p.; Mertz, 1989. 213. p.

[49] Sommervogel, 1894. V. 1039-1055. p.; Mertz, 1989. 213. p.

[50] Sommervogel, 1894. IV. 512-522. p.

[51] Knapp Éva: Az emblematika oktatásának forrásai a magyarországi jezsuita kollégiumokban. In: Magyar Könyvszemle, 2000. 1-26. p.; Knapp ÉvaTüskés Gábor: Irodalmi emblematika és emblémarecepció Magyarországon, 1564-1796. In: Magyar Könyvszemle, 1995. 142-163. p.; Knapp ÉvaTüskés Gábor: Emblémaelméletek Magyarországon a XVI-XVIII. században. In: Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerk.: Jankovits László – Kecskeméti Gábor. Pécs, 1996. 171-187. p.

[52] Sommervogel, 1894. VI. 1443-1457. p.

[53] Coppel, Bernhardt: Zur Einführung in das Thema: Petrus Lotichius Secundus. In: Lotichius und die römische Elegia. Hrsg.: Auhagen, Ulrike – Schäfer, Eckart. Tübingen, 2001. 11-17. p.

[54] Keith, Alison: The Ovidian Allusion in Lotichius’ Callirhoë Elegies. In: Uo. 133-151. p.; Wiegand, Hermann: Imitatio und aemulatio: Tibull, Janus Pannonius und Petrus Lotichius Secundus über Krieg, Krankheid, Frieden und die Mondgöttin. In: Uo. 35-51. p.

[55] Világirodalmi Lexikon. 2. köt. Főszerk.: Király István. Bp., 1972. 349-351. p.

[56] Világirodalmi Lexikon. 8. köt. Főszerk.: Király István. Bp., 1982. 337-340. p.

[57] Sommervogel, 1894. V. 1784-1787. p.

[58] Dizionario enciclopedico della letteratura italiana. Roma-Bari, 1968. 187. p.

[59] Sommervogel, 1894. II. 1015-1024. p.

[60] Sommervogel, 1894. VII. 777-779. p.; Lukács, 1988. 1460. p.

[61] Lukács, 1988. 7-8. p.

[62] Magyar katolikus lexikon. Főszerk.: Diós István. III. köt. Bp., 1997. 843. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,