A debreceni egyházjogi tanszék működése a 20. század első felében két szempontból is jelentős, egyrészt, mert itt protestáns egyházjogot adtak elő, másrészt a szerep miatt, melyet a református lelkészképzésben betölt. Mindezt csak aláhúzza, hogy 1934-ben, amikor a takarékossági intézkedések keretében a miniszter a jogtörténeti és az egyházjogi tanszék összevonását javasolta, a kar – részben a teológus professzorok tiltakozására – a kereskedelmi- és váltójogi tanszékét inkább megszüntetni hagyta, mintsem az egyházjog oktatását veszélybe sodorja. A tanulmány elkészítéséhez a jogi kar egykorú jegyzőkönyveit, a rektori hivatal iktatott iratait, a korabeli tanrendeket, az egyetem évkönyveit és almanachjait, valamint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vonatkozó anyagát használtam, ezek megtalálhatóak a Hajdú-Bihar Megyei és az Országos Levéltárban, a Debreceni Egyetemi könyvtárban és kézirattárban.

 

A tanárok

Az egyházjognak 1949-ig egy professzora volt Debrecenben: Szentpéteri Kun Béla (ny. r. t. 1914. aug. 26. – nyug. 1946. dec. 1.) 1914-ben a helyi jogakadémiáról került át az egyetemre.[1] Ennek alapításában 1907-es tervezetével személyesen is részt vett, a főbb eseményeket később memoárban rögzítette.[2] 32 év alatt számos pozíciót töltött be. Az egyetemi diákjóléti bizottságnak és a gazdasági bizottságnak is volt elnöke, a kart a Mensa Academica felügyelő bizottságában és a testnevelési bizottságban képviselte, tagja volt az Országos Felsőoktatási Tanácsnak és az Országos Ösztöndíjtanácsnak, a kari tandíjkedvezményi bizottságnak és a felvidéki tanulmányi kedvezményi bizottságnak. Dékánná az 1914/15., az 1919/20., az 1932/33. és az 1942/43., rektorrá az 1930/31. tanévre választották meg.[3] 1944 szeptember végén 70 éves korára tekintettel nyugdíjazását kérte, ám első kérelme valószínűleg a kari adminisztráció hibájából saját postája közé keveredett, a másodikkal kapcsolatban pedig várakozásra hívta fel a miniszter addig, amíg az egyetemi ügyek általános rendezése során lehetőség nyílik arra, hogy azt hivatalos úton terjessze be.[4] Talán épp ez volt a szerencse.

 

„[1944] október 6-án Szontagh Vilmos dékánunk arra kért, hogy mivel neki a rectorral együtt hivatalosan Budapestre kell utaznia, távolléte alatt, a prodékán sem lévén itthon, mint a kar legrégebben szolgáló tagja, a szabályok értelmében vegyem át a dékáni feladatok végzését; ezt készséggel megígértem neki […]. Október 8-án magam maradtam itt a jog kar tagjai közül és ha én is nyugdíjasnak minősülök, a kar működésében megszakadás állott volna be […]. Amikor a vörös haderő bevonulása után a közvetlenül fejünk felett folyó ágyúzás csöndesedett […], azonnal előterjesztést tettem a rectorhoz aziránt, hogy a jogi kar működését [is] valami módon kezdjük meg. […] Csak a jogi karon nem volt rajtam kívül senki, aki […] az előadások ellátására jogosult lett volna; sőt a jogi képzettséget kívánó hivatalok, bíróságok és az ügyvédi kar nagy részének távozása miatt külső kisegítők felkeresése is nagy nehézségekbe ütközött. Több irányú tájékozódás után a legszükségesebb, nevezetesen a vizsgálatok megtarthatásához kívánt előadásokról […] gondoskodtam.

A munka megkezdésének azonban voltak nevezetes akadályai. A megszálló haderő parancsnoksága nem sietett kiadni az engedélyt […]. A magunk helyiségeinek elfoglalására nem lehetett gondolnom. A második emeleti helyiségek általában annyira megrongálódtak, hogy azoknak használhatóvá tételét a félévre sem remélhetem. Nagyon szomorú, hogy a szemináriumi helyiségek sem hasznavehetők. Az ablak mindenütt betördelt, az ajtók mindenütt felszakítva, a nyugat felé néző helyiségekben a falat is lebontotta az ágyúzás. […] Szél fújta, eső csapta, hó borította, sáros csizma taposta a drága könyveket és bútorokat és a szemináriumi padlót itt-ott még emberi ürülékkel is tarkítva. […]

Végül is azt a megoldást választottuk, hogy a három kar a tanárképzőintézet szobáiban fog dolgozni. […] A jogi kar részére két egymás mellett levő szoba jutott a 41. sz. ajtóval ellátott sötét előszobából nyílva. Ide kellett beosztani mind a négy évfolyam előadásait és itt kellett a dékáni feladatoknak az ifjúsággal való érintkezésben álló részét is elvégezni. A többi feladatot a szállásomon teljesítettem, még pedig, mivel az irodai személyzet is távol volt, egyedül, középiskolai tanár leányom segítségével. […]

December 4-én tudtuk megkezdeni az előadásokat, még akkor is úgy, hogy a számunkra kijelölt két szoba közül az egyik fűthetetlen volt, a másik meg csaknem folyvást kőszénfüstös. Az első és a második évfolyam tárgyait délelőttre, a harmadik és a negyedik évfolyamét délutánra osztottam be. […]

December 21-én két előkelő magyar úr közölte velem a megalakulandó kormány tagjainak azt a kívánságát, hogy az ideiglenes nemzetgyűlés elnökségét vállaljam el. Én ez elől a megtiszteltetés elől kitérni kívántam […]. Valamely félreértés következtében mégis megtörtént hivatalosan a nemzetgyűlés elnökévé ajánltatásom, ott is kénytelen voltam megismételni, hogy koromra, egészségi állapotomra és elfoglaltságomra tekintettel kérnem kell a személyemtől eltekintést. […]

Amellett a félév befejezésével újabb gondok merültek fel. Jelentkeztek alapvizsgázni kívánók, sőt szigorlatozók is. […] [A] VKM úr […] felkért arra is, hogy a vizsgáló bizottságokba saját belátásom szerint megbízott előadókat vonjak be […]

A második félévi előadásokat március 1.-én kezdettük meg. Mivel eddig kartársaim közül még senki sem érkezett haza, a II. félévre is előadókat kellett felkérnem. […] Március hónap elején örvendetesen megkezdődött kartársaink hazajövetele. Elsőnek Flachbarth Ernő kartársunk jött meg, majd Sztehlo Zoltán, Szádeczky-Kardoss Tibor és Bozóky Ferenc.”[5]

 

Amikor Sz. Kun Béla a nyugdíjazási kérelmét harmadjára újította meg, a kar az 1945/46., majd az 1946/47. tanévre való visszatartására is indítványt tett, jelezve a miniszternek, hogy tagjainak létszáma három haláleset miatt (Baranyai Béla, Hacker Ervin, Juhász Nagy Sándor) 7-re csökkent le. Mindazonáltal 1946 decemberétől kezdve az egyházjog tanára már csak előadói minőségben működhetett, az őt megillető jogok kérdése pedig kisebb nézeteltéréshez vezetett:[6]

 

„[…] A Debreceni Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara] az ott szervezett egyházjog /:kánonjogi:/ tanszék teendőinek ellátásával előadói minőségben dr. Szentpéteri Kun Béla nyugalmazott egyetemi nyilvános rendes tanárt bízta meg. Egyben úgy határozott, hogy dr. Szentpéteri Kun Bélát az egyházjogi tanszéket érdeklő ügyekben, mint előadót a kari ülésekre meghívta.

Ezzel a határozattal szemben dr. Szontagh Vilmos [a közigazgatás és a pénzügyi jog] egyetemi nyilvános rendes tanár[a] különvéleményt jelentett be. Különvéleménye lényegében azt fejtegeti, hogy a debreceni és pozsonyi tudományegyetemek szervezetéről, tanulmányi és vizsgarendjéről szóló szabályzat […] értelmében a kari üléseken csupán a nyilvános rendes, nyilvános rendkívüli és a magántanárok képviselői vehetnek részt, továbbá, hogy az említett szabályzat az egyetemi tantestület tagjai között »előadói« minőséget nem ismer. Ebből a fejtegetésből dr. Szontagh Vilmos arra a következtetésre jut, hogy a kar az említett szabályzattal ellentétes álláspontot képvisel akkor, amikor egyrészt dr. Szentpéteri Kun Bélát előadói minőségben bízza meg az egyházjogi tanszék teendőinek ellátásával, másrészt mikor az említett szabályzat […] rendelkezésének figyelmen kívül hagyásával őt a tanszéket érdeklő ügyek tárgyalására egyszersmindenkorra meghívja. Különvéleményével ezért annak a kar által való kimondását kívánja elérni, hogy dr. Szentpéteri Kun Béla a kar üléseire ne egyszersmindenkorra hívassék meg, hanem csupán »meghívható« legyen.

[…] Mindenekelőtt megállapítom, hogy dr. Szentpéteri Kun Bélának a jogi oktatás és a debreceni tudományegyetem jog- és államtudományi karának felállítása érdekében folytatott buzgó munkálkodása és egészen különleges érdemei a szóban forgó esetet a kizárólag a tételes jog szabályaiban foglaltak alapján való elbírálás megkülönböztetéséből kiemelni látszanak. Erre vagyok tekintettel, midőn a karnak az ügyben foglalt álláspontját ezúttal tudomásul veszem és elfogadom, de egyben hozzáfűzöm, hogy dr. Szontagh Vilmos jogi okfejtése egyébként minden tekintetben összhangban áll az említett szabályzat rendelkezéseivel. Megjegyzem még, hogy az egyházjogi tanszék remélhetőleg minél korábbi időpontban történő betöltésével erre a kivételnek tekinthető kari állásfoglalásra szükség nem lesz és a különvéleménybe foglaltak tárgytalanná válnak. […]

Budapest, 1947. évi április hó 10.-én.

A miniszter rendeletéből:

dr. Zsebők Zoltán

miniszteri osztályfőnök

 

A tanszék betöltése megkezdődött ugyan, de annak folyamata igencsak akadozva haladt. Pályázat Boleratzky Lórándtól, a miskolci evangélikus jogakadémia nyilvános rendkívüli tanárától és Papp Gézától, kabai református lelkipásztortól érkezett, kettőjük közül csak az előbbinek volt, pontosabban folyt a magántanári képesítése.

 

„…Meg kell mondanom, hogy a pályázat eredményét nagyon gyöngének találom. […] Annakidején, amikor a tanszék betöltése először szóba került, módom lett volna felhívni a kar figyelmét néhány olyan emberre, akit a pályázatban részvételre felhívni, vagy esetleg még meghívni is lehetett volna. Azonban, – nem lévén a Magyar Közlöny olvasója, – magamnak is csak március elején jutott tudomásomra, hogy a kar az egyházjogi tanszékre pályázat kiírását elhatározta és hogy már van is rá pályázó. Nem szólva Móra Mihályról, aki időközben Szegedre ígérkezett, lehetett volna gondolni sub auspiciis gubernatoris doktorunkra, Visky Károlyra […]. Továbbá csak volt tanítványaim nevét említve: Trócsányi Lászlóra […], Kulcsár József miniszteri tanácsosra […], dr. Kálmán Sándor hajdúböszörményi lelkipásztorra […].

A szűkös eredménynek /: még a nem régiben habilitált magántanárunk [Novák István] sem pályázott :/, bizonyára nem csupán az az oka, hogy a pályázati hirdetmény a Magyar Közlönyben nem a szokásos bővebb terjedelemben, hanem szinte eldugva csak egy pár sorban látott napvilágot. De egyéb körülmények is. Így az, hogy az egyetemi tanárságnak nincs többé vonzó ereje. Valamikor gondtalanul élhettek az egyetemi tanárok és gondtalan öregségnek nézhettek elébe. Most igen gyönge javadalomért kell végezniök igen súlyos szellemi munkájukat és öregségükben kevesebb nyugdíjra van kilátásuk, mint amit jóravaló tanítványaik nagy része már elérhetett. […]

…Tudom, a kar tagjai előtt nem kellene védekeznem az ellen a kellemetlen feltevés ellen, hogy a tanszék betöltésének az ügyét el akarom húzni azért, hogy még tovább is az egyetem körében maradhassak; egy félszázadon át éppen eleget szolgáltam […]. Ezért nem jövök azzal a javaslattal, hogy hirdessen a kar hosszabb határidővel újabb pályázatot azoknak a magánúton is figyelmeztetésével, akikre gondolni lehet…

Ha a kar most határozni kíván a tanszék sorsa felől, azt hiszem, csak azt teheti, hogy mindkét pályázó kérvényét a miniszter úr elé terjeszti. Boleratzky Lórándot rendkívüli, Papp Gézát rendes tanárnak kinevezésre. Sorozni őket a magam részéről nem tudnám. Dolgozataikban mindketten csak leíró ismertetést adnak. Boleratzky nagyobb apparátussal dolgozik. Papp Géza munkája alaposabb. Boleratzky sokkal többet ígér, mint Papp Géza eddig produkált és tőle már előrehaladottabb korában még várni lehet, viszont Papp Géza nem csupán ígéret, hanem a maga körében kiválóan végzett munkának bizonyítója. Boleratzky a Magyarországon kevéssé ismert nyelvek segítségével [svéd, finn] nyújthat e tudománynak új forrásokat, Papp Géza a klasszikus nyelvekben jártasságával, és tökéletes angol tudásával éppen az egyházjog és kivált a református egyházjog művelésében tehet kivételes szolgálatot.”

 

A kiküldött bizottság elnöke és másik tagja, az előadó, Sz. Kun Béla fenti véleményét nem osztotta; míg Sztehlo Zoltán Papp Géza csaknem 100%-os süketségét, valamint egy új pályázat értelmetlenségét hangsúlyozta a szakember hiányra hivatkozva; addig a dékán, Bacsó Jenő Boleratzky Lórándot nem támogatta. A kar mégis őt jelölte az első helyen, három szóval egy ellenében és három tartózkodás mellett, de Papp Gézát is felterjesztette, egy szavazattal hat tartózkodás mellett a második helyen. A miniszter azonban 1947 augusztusában új pályázatot hirdetett, tekintettel arra, hogy az abszolút többséget egyikőjük sem szerezte meg:

 

„A debreceni tudományegyetem jog- és államtudományi karán az egyházjog /kánonjogi/ tanszék betöltésére ismételten pályázat kiírását határoztam el. […]

A debreceni és a pozsonyi tudományegyetemek szervezetéről szóló 1914. évi szabályzat […] értelmében a jelölések tárgyában az egyetemi tudománykarok általános szavazattöbbséggel határoznak.

Nézetem szerint ez azt jelenti, hogy valamely személy jelölése csak akkor tekinthető érvényesnek, ha a szavazatok 50%-ánál több esett rá. Mivel pedig az üresen beadott szavazólapokkal a szavazó azt óhajtja kifejezni, hogy a jelölésre a pályázók közül egyiket sem tartja megfelelőnek, a jelöltnek az érvényes jelöléshez az összes – szavazattal vagy üresen beadott – szavazólapok közül 50%-nál többen kell kedvező véleménynyilvánítással szerepelnie.

Minthogy az említett tanszékre történő jelöléseknél a fentiek szerint az abszolút szavazattöbbséget egyik pályázó sem kapta meg, ezen az alapon a pályázatot meghiúsultnak kellett tekintetnem és újból ki kellett írnom.

Budapest, 1947. évi szeptember 14.-én.

A miniszter rendeletéből:

dr. Zsebők Zoltán

miniszteri osztályfőnök

 

Ami ezután következett, abból már az oktatásigazgatásban eluralkodó anarchiába tekinthetünk be, mivel a minisztérium az új pályázatot októberben hatályon kívül helyezte, ám novemberben a kart már e határozat „tárgytalanságáról” értesítette.[7]

Valószínűleg Papp Géza levelére (ld. mellékletben), valamint mert az egyetem hittudományi karának állásfoglalása szerint református vallású egyházjogász szükséges a tanszékre, a minisztérium előterjesztést tett az ő kinevezésére. A miniszter (Ortutay Gyula) utasítására azonban hamarosan visszavonta a javaslatot, s a pályázatnak december 15-ig szabad folyást hagyott. A tanszéket sohasem töltötték be: a jogoktatás közelgő reformja az egyházjogot eltörölte, és a debreceni jogi kar működését is „szüneteltette” az 1949/50. tanévtől kezdődően. Sz. Kun Béla ezt már nem érhette meg az egyetemen, mert 1948 júniusában méltatlan rágalomhadjárat indult ellene.

Nagy József egyenesen a miniszterhez juttatta el azt a beadványt, mely szerint az idős tanár és farkasfalvi Farkas Géza, a tiszáninneni református egyházkerület főgondnoka megakadályozták, hogy dr. Szabó Zoltán sárospataki református főiskolai tanárt sub auspiciis avassák doktorrá. Pusztán a „Korán sötétedik” című könyvhöz írt előszava okán, mely 1932-ben hagyta el a nyomdát, s melynek egyik lapján állítólag ez állt: „Nem tűrhetjük, hogy egyesek kisded játékokat játszanak, és néhányan dőzsöljenek, míg milliók nyomortanyákon élnek és várják a kenyeret.” Továbbá – hangzott a hazug vád – „Kun Béla előbb Tiszáról majd Horthyról írta a hódoló írásait és könyveit, s így lett jó későn egyetemi magántanár, majd egyetemi tanár, mindig a legfelsőbb körök voltak a témái s diákságnak sok kellemetlenséget okozott. Farkas Géza hasonló személy volt Patakon. Mindketten a tanárok ellen is áskálódtak…”[8] A dékán a rektor tudakozódására novemberben jelentette, hogy a kar úgy vélte, hogy a minisztérium korábbi leiratát pusztán tudomásulvétel végett küldte, most viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elbírálás az egyetemi tanács hatásköre.[9] Az 1948/49. tanév második félévében az egyházjogot már Sztehlo Zoltán, a római jog tanára helyettesítette.

Magántanári képesítést Novák István és Boleratzky Lóránd szerzett:[10]

 

 

A főtárgy

 

Az egyházjogot negyedéven oktatták a két háború között, majd a jogászképzés 1946-os reformja nyomán rövid időre átkerült az elsősökhöz. 1948-ban azonban a VKM a korábbi állapotot visszaállította, de úgy, hogy már csak a „jogtudományi képzés”-t választók számára tette kötelezővé a tárgyat.

 

A Szeminárium helye, személyzete és a szemináriumi foglalkozások

Az Egyházjogi Szeminárium kezdetben (mint Egyházjog és Jogtörténelmi Szeminárium) a Református Kollégium I. emeletén kapott helyet, majd a központi épület átadása után annak II/240-es, a háború után pedig a 245-ös helyiségébe szállították át a könyveket. Könyvtárkezelő demonstrátornak az 1946/47. és az azt követő tanévre dr. Váraljai Tibort választották meg.[11]

 

 

A proszemináriumok és a „Bevezető” kivételével az órák felvételét feltételhez kötötte a professzor, az általa meghatározott kritériumrendszer azonban a legkevésbé sem volt állandó. Csak azok járhattak hozzá, akik egyházjogot már egy félévig hallgattak s felvett, majd akik szorgalmi jegyet is kaptak, végül, akik belőle jól kollokváltak le. Az 1946/47. tanévtől viszont minden előzetes követelménytől el kellett tekintenie.

 

Speciálkollégiumok

 

A speciálkollégiumokat nyolc csoportba sorolhatjuk aszerint, hogy Szentpéteri Kun Béla a főtárgy mely vetületét emelte külön ki. Ezek a házassági jogot, a forrásismereti és történeti témákat, az egyház és az állam viszonyát, egy-egy egyház alkotmányát, vagy teljes joganyagát egyaránt felölelik, de a papság jogállását, a fegyelmi jogot, valamint az egyházi közigazgatás kérdéseinek ismertetését sem mellőzik. Vegyük észre, hogy a „református” egyetem református tanára a témák közé a katolikus kérdéseket is felveszi. Novák István eljárásjogi és Boleratzky Lóránd evangélikus jellegű magántanári órái a gazdag speciálkollégium kínálatot tovább színesítik.

 

Pályatételek és pályaművek

 

1918 és 1949 között egyházjogból összesen 9 pályatételt hirdettek meg, ezek közül pályamű 6-ra érkezett be (67%). Teljes pályadíjban 3, félben 1, szorgalmi díjban 1, dicséretben szintén 1 joghallgatót részesítettek.[12]

 

A protestáns egyházjogi doktorátus kérdése

Kánonjogi szigorlatot az állami egyetemeken csak olyan római vagy görög katolikus jelölt tehetett, aki két tárgyát, a római jogot és az egyházjogot a joghallgatók számára megállapított óraszámban hallgatta le, a magasabb egyházi rendeket felvette, és a felettes püspöki hatóság számára a szigorlat letételét engedélyezte. Szentpéteri Kun Béla már az 1910-es évek második felében javasolta, hogy a miniszter valamennyi egyetem jogi karát a református és az evangélikus lelkészek számára is egyházjogi doktorátus kiadására feljogosítsa. Az ügyet azonban az egyetemi tanács a napirendről levette, valószínűleg azért, mert a református hittudományi kar ellentétes előterjesztést tett. 1918 januárjában Szentpéteri Kun Béla kifejti, hogy a kérdés csak a saját kara vizsgarendjét érinti, evégből a hittudományi kart az állásfoglalás joga meg nem illeti, azt pedig, hogy a hittudományi kar egyházjogi doktorátust adhat, holott az egyházjog tudománya nem teológiai, és ráadásul egyházjogi tanszéke sincs, „abnormis” állapotnak nevezi. Ám elképzelése csak a vitákig jutott: a kar története során – paradox módon – 7, zömmel római, illetve görög katolikus kánonjogi doktort avatott.[13]

 

MELLÉKLET

 

Papp Géza ref. lelkész levele Hollán Pál miniszteri titkárhoz

 

Jegyzetek: