Vissza a tartalomjegyzékhez

4. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIII

Horváth Krisztina:
Koncz Sándor gondolatai az állam és az egyház kapcsolatáról 1958 tavaszán
1946

1946. február 1-én kikiáltották Magyarországon a köztársaságot. Március 5-én megalakult a baloldali blokk. A politikai pártokba, intézményekbe, üzemekbe, és egyházakba titkos megfigyelőket, kommunistákat ültettek be. Megkezdődött a különböző szervezetek felszámolása az ún. „szalámi-politikával”. Az egyház lebontását azzal kezdték, hogy a tekintélyes egyházi vezetőket eltávolították, majd intézményeiket is megszüntették.

Az evangélikus és a református egyház elöljárói memorandumban fordultak a miniszterelnökhöz, melyben rámutattak arra, hogy mind a magyar államnak, mind pedig az egyházaknak közös érdeke a demokratikusabb, az igazságosabb államrend felépítése, és ebben a két fél egymáshoz való viszonyát tisztázni kell. Így került sor 1948. október 7-én a Magyar Köztársaság és a Magyarországi Református Egyház között az Egyezmény megkötésére. Az Egyezmény[1] magába foglalta, hogy az állam elismeri a református egyházat és lehetővé teszi annak munkáját. A kormányzat nem vette komolyan ezt a megállapodást. Semmit nem tett annak érdekében, hogy az egyezményellenes kilengéseket megakadályozza.[2] A megállapodásra csupán hivatkozni lehetett, de nem funkcionált rendeltetésének megfelelően.

Először az egyházi épületeket, majd az iskolákat végül az egyházi földeket államosították. A református egyháznak „feladatai” között szerepelt még a kis létszámú gyülekezetek, a teológiai akadémiák és az egyházkerületek összevonása. A Tiszáninneni Református Teológiai Akadémia megszüntetéséről szóló konventi leiratot 1951. július 25-én írták alá, a kerületet október 29-én szüntették meg.[3] Ezzel elkezdődött a református egyház összezsugorítása. Az államosítás után az egyháznak a négy teológiából kettő, a négy gimnáziumból mindössze egy maradt tulajdonában.

1956-ban megszüntették az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) önállóságát, bár hatáskörét a Művelődésügyi Minisztérium keretében újonnan felállított egyházügyi hivatal csekély személyi módosulással továbbvitte.[4] A lényeg ugyanaz maradt: a vallás és az egyházak elsorvasztása. 1957-ben a Magyar Református Egyházat - ugyanúgy, mint a többit- további súlyos megaláztatások érték. Az ÁEH mindent ellenőrzése alatt tartott.[5] Ugyanakkor hitegetett, segítőkész jóindulatot mutatott az egyházzal szemben. Ennek a politikának az lett az eredménye, hogy korlátozottá vált az evangelizáció, és az iskolákban, az elviekben meghagyott vallásoktatást leépítették.

Egy 1958-as kormányzati összefoglaló szerint az egyházakkal a viszony nagyon megromlott és bonyolulttá vált. A történeti kényszerűség folytán a krízist levezetni mindig konszolidációval lehet, éppen ezért tartotta fontosnak Koncz Sándor, hogy „Gondolatok az egyház és állam kapcsolatáról” címmel az egyház és állam viszonyáról a legfontosabb, többnyire ismerős szempontokat, összefoglalja.[6]

Koncz Sándor Sárospatakon szerzett lelkészi oklevelet 1939-ben. A teológiai doktorátus megszerzése után 1946-tól egy éven keresztül konventi lelkészként szolgált. 1947-ben már a pataki teológián tanított, egészen addig, míg az iskolát be nem zárták.

1. Írásában utalást találunk nála egy-egy ótestamentumi és újtestamentumi klasszikusnak mondható textusra. Eszerint Jeremiás a város jólétén való munkálkodásról beszél, Jézus pedig arról, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené. Mindkét igéből azt a tanúságot lehet levonni, hogy az államnak, mint az élet egyik nem mellőzhető keretének megbecsülése az egyház szempontjából azért is fontos, hogy sajátos szolgálatának lehetőségét, Isten akarata szerint, emberileg így biztosítsa. Az egyház mindig küzdött a maga sajátos szolgálatáért, ami csak igazságos eszközökkel történhet. A mostani küzdelmeikben is, - ahogy Koncz Sándor mondja – segít, azaz igaz lelkiismerettel vallott tétel, hogy a keresztyén ember az államot Isten rendelésének tartja. Az egyháznak nem az az elsőrendű feladata, hogy a fent említett tétel hajtogassa, de fontos, hogy a maga egyszerűségében megélje. Mindez, ha megvan kevesebb görönggyel szolgálhatja a teljes igehirdetést, a sákramentumok kiszolgálását, lelkek ébresztését és általában véve valamennyi missziói elkötelezettséget. Egy szóval elsőrendű célkitűzéseit.

2. A címben nevezett két fél kapcsolatában, fontos szempont nála, hogy a magyar nép állama a népi demokrácia. Ebben az államban szocialista elvek alapján történik a társadalom átépítése és építése. Az egyház szempontjából nem problémamentes, hogy felismeri azt a tényt, miszerint ennek a szocialista társadalomnak a motorja olyan ideológia, mely ellentétben áll a keresztyén meggyőződéssel. A szocialista életforma sokrétűségéhez kétféleképpen lehet viszonyulni, az egyik az ideológia, a másik az alkotmányjogi kapcsolódás.

A keresztyén egyház ez utóbbi alapján áll- mondja. Ennek az a lényege, hogy a keresztyénellenes államberendezkedés megfogalmazza és biztosítja az alkotmányban az általános emberi szabadságjogokat, köztük a vallásszabadságot. A vallásszabadság általános alkotmányjogi elvét a református egyház számára a megegyezés szabályozza. Tehát egyházi működésük alapja államjogilag az alkotmány és a megegyezés.

Koncz Sándor úgy véli, hogy az egyház köteles mindent megtenni azért, hogy lehető lojalitással, a legális formák között, a maga sajátos életét a lehető legteljesebben kifejezze és megvalósítsa.

3. Rámutat arra, hogy az egyház és állam közötti feszültség a szolgálatban tud feloldódni. Ez nem jelenti azt, hogy az egyháznak ki kell szolgálnia az államot. Viszont jelenti minden olyan ügy szolgálatát, amelyben az egyház az ember javára fedezi fel Isten dicsőségét.

Az egyháznak a lelkipásztor szerint nagy lehet a kísértése, hogy valami tiszta Isten fogalmat szolgál és nem a valóságos Istent, aki emberré lett. Az egyház ateizmusa az, amikor csupán fogalom számára az Isten. Amikor az egyház úgy csinálja a maga dolgát mintha Isten nem is élne. De Isten él. „Az ige és a vele együttműködő Szentlélek kényszerít minket. a keresztyén humanizmusra.” Mindenféle világnézeti megkötöttség nélkül kell szolgálni bármilyen módon a megváltásra szoruló embert. Itt Koncz Sándor több mindenre gondol, mint például a megváltásra szoruló ember kultúrájára vagy a felemelkedett emberi öntudatra. Ez utóbbi megjegyzése arra utal, hogy az ilyen ember, azáltal, hogy egyedül Isten előtt alázatos, saját gőgje ellenére kapja meg a mélyebb, reálisabb, szerényebb, tehát emberibb öntudatot. A kultúra által pedig a megőrizendő egyházi értékek nem tudnak félresodródni

Isten nem a történelem által, hanem a történelemben kényszerít engedelmességre, igéje és Szentlelke által. Ez az engedelmesség Koncz Sándor szerint akkor és ott annyit jelentett, hogy nekik a szocializmusban az egyházat kellett építeniük. A szocializmust az egyházépítés sajátosságaival szolgálták.

Úgy gondolta, hogy az államnak szabad az egyházra úgy néznie, és az egyház is tekinthet úgy önmagára, hogy munkája az egész nemzetet átfogó belső fejlődést szolgálja. Az egyház szabadsága önmaga építésében van.

Az egyház világszerte hangsúlyozza a szociális nézőpontokat, harcol az adminisztratív intézkedések és a törvénytelenséggel szemben. Ez Magyarországon is megvan, de nem azért, mert valamiféle új egyházpolitika körvonalai bontakoznának ki, hanem mert mindez megfelel az egyház belső igazságérzetének. Míg az egyház így él nem csak elvileg bizonyítja, hogy lehetséges az egyházi élet a szocialista Magyarországon, hanem meg is éli azt.

Egyesek azt várnák az egyháztól, hogy nézze aggodalommal „a szocialista ideológia szervezeti ateizmusát”, tehát, hogy az egyház húzódjék passzivitásba. Az ilyen aggodalmak helyett az egyháznak sokkal inkább a saját és az emberek apátiája, antiszocializmusa, ateizmusa, a „saját és az emberek belső és külső békétlensége ellen”, kell küzdenie.

4. Koncz Sándor az egyház és az állam viszonyáról úgy vélekedik, hogy nem kell az azok közötti „éleket mindenáron elgereblyézni”. Ugyanakkor nem szabad azokat felelőtlenül fel sem nagyítani. A két félnek úgy kell egymáshoz és egymás nézőpontjaihoz közelednie „folytonos és türelmes tárgyilagosság tárgyalásos módszerében, hogy abban mindkét félnek a maga helyén való szolgálata mind tisztábban bontakozzék ki.”

1958-ban az egyezmény megkötése után tíz évvel, az egyház és az állam kapcsolatáról történő elmélkedését úgy zárja, hogy a sok bukdácsolás és csaknem tragikus összetörés ellenére is ez a kapcsolat elért bizonyos tiszta csúcsokat. Mind az egyház, mind az állam kezdi látni a maga határait, így azt az utat is, amelyen lehet és kell járni. Ám az előrehaladás a jó úton nem könnyű, „közös tusakodással van kikövezve”. De az egyház és állam kapcsolatának továbbfejlődése ebben az irányban várható.

Röviden így foglalhatók össze Koncz Sándor véleménye az egyház és állam viszonyáról 1958 tavaszán.

 

 

DOKUMENTUM

 

Gondolatok az egyház és állam kapcsolatáról.

 

1

 

Az egyezmény megkötésének centenáriumi évében visszagondolhatunk arra, hogy 1948-ban konventi és zsinati értekezleteken és gyűléseken mennyire égető módon tárgyalódott az egyház és állam kapcsolata. A rákövetkező években az egyház, a Missziói Munkaközösség közbejöttével is, új erőfeszítéseket tett azért, hogy missziói jellegűvé formálódjék. Fővárosban és Felvidéken, Alföldön és hegyi tájon megrendezett különböző típusú konferenciai sorozatok állottak e cél szolgálatában. Valamilyen formában azonban szinte mindeniknek tárgya volt a fenti téma. Később a lelkésztovábbképzők, kerületi, megyei, kisköri értekezletek alig mellőzhették, hogy ne tárgyaltak volna róla. A legutóbbi két évben pedig az a tény, hogy e kapcsolat válságba került, újra előtérbe helyezte a lojalitás kérdését.

Mivel a krízis levezetése történeti kényszerűség folytán mindig a konszolidáció, nem felesleges, ha az egyház és állam egymáshoz való viszonyáról néhány jobbára ismerős szempontot összefoglalunk, hogy magunk előtt mindezt tudatosítsuk.

 

2

 

Részletes bibliai tanulmány helyett most csak utaljunk egy-egy ótestamentumi és újtestamentumi klasszikusnak mondható textusra. Jeremiás a város jólétén való munkálkodásról beszél. Jézus pedig arról, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené.

Mindék igéből tanulságként következhet az, hogy az államnak, mint az élet egyik nem mellőzhető keretének megbecsülése az egyház szempontjából azért is fontos, hogy sajátos szolgálatának lehetőségét, Isten akarata szerint, emberileg így biztosítsa.

Az egyház minden időben küzd a maga sajátos szolgálatáért. E küzdelem csak igaz eszközökkel történhet. Mostani küzdelmeinkben is segít az az igaz lelkiismerettel vallott tétel, hogy a keresztyén ember az államot Isten rendelésének tartja. Az egyháznak nem az a legfontosabb, nem is az az elsőrendű feladat, hogy ezt a tételt folytonosan hajtogassa. De az fontos, hogy ezt a tételt a maga egyszerűségében megélje. Így ugyanis kevesebb görönggyel szolgálhatja elsőrendű célkitűzését: a teljes Ige hirdetését, a sákramentumok kiszolgálását, a lelkek ébresztését s általában valamennyi missziói elkötelezettségét.

 

3

 

Az állam rendeltetésének elismerését közelebb hozva helyzetünkhöz, természetes egyszerűséggel elfogadjuk azt a tényt, hogy magyar népünk állama a népi demokrácia. Ebben az államban a társadalom átépítése és építése szocialista elvek alapján történik. 

Az egyház szempontjából nem problémamentes az a felismerés, hogy a szocialista társadalom motorja olyan ideológia, mely a keresztyén meggyőződéssel dialektikus ellentétben feszül. E feszültségben azonban segít az, hogy népünk államában a szocialista életforma sokrétűségéhez kétféle módon lehet viszonyulni. Az egyik az ideológiai, a másik az alkotmányjogi kapcsolódás.

A keresztyén egyház ez utóbbi alapján áll. Ennek lényege az, hogy egy természete szerint keresztyénellenes államberendezkedés az alkotmányban megfogalmazza és biztosítja az általános emberi szabadságjogokat és közöttük a vallásszabadságot.

A vallásszabadság általános alkotmányjogi elvét egyházunk számára a megegyezés szabályozza. - Egyházi működésünk alapja tehát államjogilag az alkotmány és a megegyezés. Mindebben az egyház tudomásul veszi a valóságot. És ebben a valóságban éli azt, ami egyházilag szükséges.

Más szóval ez azt jelenti, hogy az egyház köteles mindent megtenni azért, hogy legális formák között, lehető lojalitása segítségével, a maga sajátos életét minél teljesebben kifejezze és megvalósítsa.

 

4

 

Az egyház és állam közötti lényegi feszültség a szolgálatban oldódik fel. A szolgálat nem jelenti az egyház részéről az állam kiszolgálását. De jelenti minden olyan jó ügy szolgálatát, melyben az egyház Isten dicsőségét fedezi fel az ember javára. Ha Isten érettünk nem szégyellt Fiában emberré lenni, nekünk sem lehet szégyellni egyházi munkánkban a mély humánumot.

Az egyháznak mindenkor nagy kísértése lehet, hogy valami cizellált, tiszta Isten-fogalmat szolgál s nem azt a valóságos Istent, aki emberré lett. Az egyház ateizmusa az, amikor számára Isten csupán fogalom. Amikor úgy csinálja az egyház a maga dolgát, minta Isten nem élet lenne.

Már pedig Isten élet. Élet igéjében és igéjével együttműködő Szentlelkében. Az ige és a vele együttműködő Szentlélek kényszerít minket a keresztyén humanizmusra. Arra, hogy minden világnézeti megkötöttség nélkül minden módon szolgáljuk a megváltásra szoruló embert. Tehát földi békéjét, hogy legyen mennyei békéje is. Földi jólétét, hogy legyen üdvössége is. Anyagi előrehaladását, hogy legyen lelki fejlődése is. Kultúráját is, hogy megőrzendő egyházi értékek se sodortassanak félre. A felemelkedett emberi öntudatot is, hogy azzal, hogy egyedül Isten előtt alázatos, saját gőgje ellenére kapja meg a mélyebb, szerényebb, reálisabb, tehát emberibb öntudatot.

Az üdvösség felé kitágított humanizmus szolgálata az egész mai keresztyénség egyik próbaköve. A próbakő nagyjából így hangzik: a történeti eseményeket, az emberi meggyőződést, az emberi lelkiismeretet a teológia naturális területén hagyva, nem tartjuk kijelentésnek. Isten minket nem a történelem által kényszerít engedelmességre. De igéje és Szentlelke által a történelemben. Ez a történelemben elénk adott engedelmesség pedig itt és most ennyi: nekünk a szocializmusban az egyházat kell építenünk.

Mi ugyanis az egyházépítés sajátosságaival szolgáljuk a szocializmust. Az a meggyőződésünk, hogy az Isten ismeretére eljutott emberek erkölcse, munkája, józansága, becsületessége az állampolgári életet pozitíve támogató erő. Az államnak szabad az egyházat úgy tekintenie és az egyháznak lehet önmagát úgy néznie, hogy munkája az egész nemzetet átfogó belső fejlődést szolgálja. Az egyháznak tehát az önmaga építéséra való szabadságában van meg a szabadsága a környezet számára való szolgálatról.

Az egyház világszerte hangsúlyozza a szociális szempontokat. Az egyház világszerte küzd az atomhalál ellen. Az egyház világszerte harcol a törvénytelenséggel és az adminisztratív intézkedésekkel. Az egyház világszerte ellenemond a gyarmati sorsnak és a faji konokságnak. – S ha mindezt már nálunk is megteszi, elsősorban nem azért teszi, hogy valami új egyházpolitika körvonalai bontakozzanak ki a láthatáron, hanem azért teszi, mert mindez megfelel az egyház belső igazságérzetének. S mialatt így él az egyház, nemcsak elvileg bizonyítja, hogy lehetséges az egyházi élet a szocialista Magyarországon, hanem gyakorlatilag meg is éli, hogy van egyházi élet.

Egyesek azt várnák az egyháztól, hogy valami olyan passzivitásba húzódjék, melynek lényege valami ilyenféle: nézzük aggodalommal a szocialista ideológia szervezett ateizmusát. Az ilyen aggodalmak helyett az egyháznak sokkal inkább a saját és az emberek apátiája, a saját és az emberek antiszocializmusa, a saját és az emberek ateizmusa, a saját és az emberek belső és külső békétlensége ellen kell küzdenie.

 

5

 

Ne akarjuk mindenáron elgereblyézni az egyház és az állam közötti éleket. De felelőtlenül ne is nagyítsuk azokat. Sőt a folytonos és türelmes tárgyilagosság tárgyalásos módszerében úgy közeledjünk mindig egymás szempontjai felé, hogy abban mindkét félnek a maga helyén való szolgálata mind tisztábban bontakozzék ki.

Azt gondolhatjuk, hogy az egyház és állam kapcsolata az utolsó tíz év alatt- sok bukdácsolás és csaknem tragikus összetörés ellenére is- elért bizonyos tiszta csúcsokat. Mindkettő kezdi látni a maga határait. De a határokon megtapasztalja azokat a hágókart is, melyeken lehet és kell egymáshoz járni.

Az előrehaladás jó útjai közös tusakodással vannak kikövezve. Ezen az úton lehet gyógyulni és lehet gyógyítani. Egyházon belül és kívül csoportoknak, személyeknek, kegyelmi ajándékoknak szabad találkozni, kiengesztelődni és együtt dolgozni. Az egyház és állam kapcsolatának továbbfejlődése ebben az irányban várható.

 

Alsóvadász, 1958. IV. 29.

Dr. Koncz Sándor

református lelkipásztor

 

 

Jegyzetek



[1] 1990. január 24-én az országgyűlés elfogadta az 1990. évi IV. törvényt a „lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról”, amely 1990. február 19-én lépett hatályba. Ennek figyelembevételével a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának elnöke (Németh Miklós) és a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnöksége (nevében dr. Kocsis Elemér püspök) a fent említett Egyezményt 1990. március 19-én felbontotta.

[2] Barcza József (közli): Miért mondott le Révész Imre? Révész Imre levele Péter Jánoshoz, 1948. november 12. In: Reformátusok Lapja 1989. június 11. 3. p.

[3] A Zsinati Tanács 1957. január 1-én állította vissza.

[4] Az ÁEH-t 1989-ben törvényerejű rendelet szüntette meg.

[5] Az 1957-es megtorlások. In: Református Egyház, 1998. 7-8. sz. 182. p.

[6] Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtára. Analekta 3764.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,