Takács Menyhért jászóvári premontrei prépost-prelátus 1912-ben keletkezett írása több mint amit címe sugall. Valójában a premontrei szerzetes-tanári küldetés különböző szakaszait már bejárt lélek szakmai-vezetői tapasztalatainak összegzése, másrészt viszont egy nagyszabású terv kiindulópontja, elméleti alapvetése.[1] Mindkét szempontból fontos dokumentum, kiegészítve azzal, hogy eleddig még nem jelent meg olyan forrás, amely ennyire részletes betekintést nyújtana a rend, illetve Takács Menyhért pedagógiai hitvallásába.

A Keresztelő Szent Jánosról nevezett jászóvári premontrei kanonokrend 1130-ban telepedett le az Árpád-kori Magyarországon. Ekkor alapította II. István a váradhegyfoki, Szent István vértanúról címzett prépostságot. A Szent Keresztről nevezett leleszi monostort Boleszló váci püspök hozta létre az 1180-as években. A jászói prépostság eredeti alapítólevele nem maradt fenn; valószínűleg Kálmán herceg adománya (1234), melyet IV. Béla 1255-ben erősített meg. A jászóvári kanonokrendet II. József 1787. március 26-án feloszlatta. Jogaiba I. Ferenc állította vissza 1802. március 12-én kiadott „Diploma Restitutionale” c. oklevelével, Jászóvárt egyesítette a váradhegyfoki és leleszi prépostsággal, s a központjukká tette. Egyben – a többi, európai testvérrendhez képest – speciális, fő feladatául az oktatást jelölte ki.[2]

A jászóvári premontreiek tanító szerzetesrendi működése a 19. században öt, eredetileg jezsuiták alapította (kis)gimnáziumra[3] terjedt ki. A premontrei hivatás és tanárképzés elveit Zasio András (1741–1816) prépost-prelátus 1816. február 15-i körlevelében[4] foglalta össze. Szellemisége évtizedeken keresztül meghatározta a szintén Zasio által 1802-ben alapított Jászóvári Hittudományi Intézetben (JHI) folyó munkát.

A premontrei oktatási-nevelési rendszer alapja a rend sajátos szervezete, a rendi szabályzatok (statútumok) bölcs szerkesztése, s a kor követelményeihez mért okos módosításai, az alakoskodástól és túlzástól mentes belső vallásosság. „A premontrei tanár távol [áll] az aszkéta komorságától és a léhaságtól, a felületességtől és a stréberségtől, az arany középuton haladva, vallásos megnyugvással és hazafias meggyőződéssel, lelki gyönyörrel teljesíti a tanári hívatás napi és évi fárasztó teendőit. [...] A premontrei tanár és tanítványa között az életközösségnek bizonyos állandó szövetsége képződik. Iskolai életük körén túl, a társadalmi életben is összetartoznak tanítványaikkal. A szülőkkel, a nagy társadalommal való érintkezéseiknek is ők a kapcsai.”[5]

A rendi hittudományi képzés a 19. század elejétől összefonódott a tanárképzéssel. Már az újoncév alatt megkezdődött a novíciusok magyar, görög, latin nyelvre és irodalomra, illetve a neveléstudományra is kiterjedő oktatása. Az ezt követő hittudományi tanfolyam nyolc féléves volt. A tanulmányi időt, a tantervet, a felhasznált (tan)könyveket nemcsak az általános (és belső) egyházi, hanem a világi (jog)szabályok is befolyásolták.[6]

1828-tól a tanárképesítő vizsgázás helyben, Jászón zajlott: a szerzetes-tanár jelöltek szaktárgyaikból a tankerületi főigazgató és néhány kassai jogakadémiai tanár, mint vizsgabizottság előtt adtak számot tudásukról, s ha ez sikeres volt, tanári oklevelet kaptak. Richter Alajos (1782–1854) prépost-prelátussága idején (1830–1854) valósult meg teljesen az 1817. évi rendelet, ettől kezdve a JHI oktatói hazai (pesti tudományegyetem, Központi Papnevelő Intézet) vagy külföldi (például a bécsi [Pázmáneum], innsbrucki, római) egyetemek teológiai karán szereztek diplomát.[7]

1850-ben (elméletileg) kötelező lett az állami tanárvizsga.[8] Az 1852. október 10-i, 10 008/1361. sz. leirat értelmében azokat a tanárokat, akik tanárvizsgáikat még nem tették le, kiképzésre a bécsi egyetemre kellett küldeni.[9] Az 1862. november 29-i rendelet a gimnázium I–IV. osztályában, illetve az 1861 előtt is oktató szerzetes-tanárokat felmentette a tanári államvizsga alól. A többi esetben előírta a magyar királyi egyetemen történő képesítővizsgázást és oklevélszerzést. Az 1866. augusztus 23–24-i rendnagyi gyűlésen Répássy József (1812–1867) prépost-prelátus (1854–1867) a rendi növendékek magyar egyetemre járását szorgalmazta. A magyar királyi kormányszék november 14-i felhívására 1867-ben hat jászóvári premontrei szerzetes-tanár[10] jelentkezett a pesti tudományegyetem mellett felállított tanárvizsgáló bizottságnál, s mindegyikük megfelelt. A következő években alig küldtek rendtagot egyetemre.

Az 1878. évi káptalan javaslatára a növendékek a hittudományi tanfolyam utolsó évében az egyetemi alapvizsga tárgyait is Jászón tanulták, s magánúton készültek tanárképesítő vizsgájukra; a budapesti vagy immár a kolozsvári egyetemre csak a klasszika-filológia és a reál szak hallgatására iskoláztak be évente két-három, teológiát végzett növendéket vagy fiatal tanárt.[11]

A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről szóló 1883. évi XXX. tc. nem ér(het)te felkészületlenül a jászóvári premontreieket. A tanítórendek vezetői (Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát, Supka Jeromos zirci apát, Kalmár Endre piarista rendfőnök, Simon Vince csornai prépost, Kaczvinszky Viktor jászóvári prépost-prelátus) 1881. december 17-i állásfoglalásukban egyhangúan felléptek a törvényjavaslat több kitétele ellen.[12] A legfontosabb céljuk a szerzetesrendi jelöltekre is kiterjedő, kötelező négyéves egyetemlátogatást előíró 58. – a kihirdetett törvényben 61. – § 2. bekezdésének kiegészítése volt. Az ebben szereplő „más felsőbb iskolai tanfolyam” általános meghatározást végül csak Kruesz Krizosztom (1883. május 1-i főrendiházi felszólalásának eredményeként, illetve Trefort Ágoston miniszter 1884. május 2-i, 14 127. sz. leirata alapján) tudta saját intézményére, a Pannonhalmi Főapátsági Főiskolán önálló egységként 1870-től létező Tanárképző Intézetre vonatkoztatni/elismertetni, s így az említett törvénycikk hatálya alól felmentést kapni.[13]

 

„Jászóvárban az új törvény végrehajtása nagy aggodalmat okozott. Méltán lehetett attól tartani, hogy a kettős pályára szükséges hosszú előkészületi idő miatt megkevesbedik a rendbe való fölvételt kérő ifjak száma, de attól még inkább, hogy az egyetemi tanszabadság légköre könnyen ártalmára lehet az egyház törvényei s a premontrei statutumok szellemében fölnevelt rendi fiatalságnak. A theologiából sem lehetett redukálni semmit a rend egyházi tekintélyének s a papnevelés nagy érdekeinek veszélyeztetése nélkül”.[14]

 

A törvénycikkhez alkalmazkodva a rend 1885-ben átszervezte tanárképzését. Az így létrejött Jászóvári Premontrei Főiskola szervezetéhez tartozott – a korábbi Hittudományi Intézet mellett – a Középiskolai Rendi Hittanárokat Képesítő Bizottság és a Tanárképző Intézet.[15]

Trefort Ágoston 1888. június 30-i rendelkezése, bár könnyített az 1883. évi XXX. tc. 61. § 2. bekezdésén,[16] nem segített a rend pedagógushiányának gyors felszámolásában. A gimnáziumok törvényes működtetéséhez, megfelelő számú szakképzett személyzet híján, még több külsős tanerőt kellett alkalmazni.[17] Ezt még fokozta az elsősorban a nagyváradi főgimnázium alsó osztályaiba beiratkozott gyermekek számának növekedése,[18] ami újabb (párhuzamos) osztályok[19] – az 1883. évi XXX. tc. 17. § által előírt – indítását, plusz óraszámot és/vagy pedagógus szükségszerű alkalmaztatását jelentette (volna).[20] Mindezek ellenére az 1897. július 12. és 14. között tartott nagykáptalan kimondta, hogy ezentúl világi tanárokat csak ideiglenesen alkalmazzanak, legfeljebb három vagy öt évig, mert a rend remélhetőleg mihamarabb olyan helyzetbe fog jutni, hogy minden állást szakképzett rendi tanárral tud betölteni.[21]

A tudományegyetemekre küldött rendi fiatalok elhelyezése „elég gonddal járt. Egyeseknek sikerült papi házaknál szerezni lakást és ellátást, de valamennyinek s egy helyen, nem. A »vita communis« életszabálya pedig ezt követelte.”[22] A helyzet megoldására az 1894. évi nagykáptalan július 11-i ülésén egy rendi tanárképző intézet budapesti vagy kolozsvári létesítését mérlegelve, az előbbi felállítása mellett döntöttek.[23] A Paedagogium szervezeti és működési szabályzatát Benedek Ferenc prépost-prelátus 1894. július 26-án írta alá.[24] E „láthatatlan kollégium” számára a rend Gajzágó Manó táblabíró VIII. kerületi, Mária utca 29. sz. házának földszintjén és első emeletén bérelt szobákat.[25] A Paedagogium szeptember 1-i indulásakor kis közössége Fábry Emil kormányzóból és hét növendékből[26] állt. (Megjegyzendő, hogy Kunc Adolf [1841–1905] csornai prépost-prelátus [1884–1905] nem társult a testvérrend vállalkozásához, kanonok tanárjelöltjeit[27] az 1895. szeptember 22-én – átmenetileg a Kerkapoly-alapítvány budapesti, Csillag (ma: Gönczy Pál) utca 8. sz. házának második és harmadik emeletén – megnyílt világi internátusba, a Br. Eötvös József Collegiumba küldte, s fizetett értük fejenként 600 Ft-ot a teljes tanévre.[28])

1901-ben Takács Menyhért – a Paedagogiumot teológiai résszel kiegészítve és új, önálló épületben elhelyezve – létrehozta a Szent Norbertről Nevezett Hittudományi és Tanárképző Intézetet.[29] A Zerge (ma: Horánszky) utca 23. sz. alatti Norbertinumban a tanév 1902. szeptember 28-án[30] kezdődött 22 hallgatóval, közülük 5 volt csornai.[31] A már csak egy év jászóvári teológiát négy év budapesti egyetemi és rendi hittudományi tanulmányok követték.[32] A párhuzamos képzés pontos idő- és térbeli (órarendi) tervezést igényelt, s a növendékek igen nagyfokú fizikai, szellemi és lelki megterhelésével járt.[33] Az 1910/11-es tanévtől módosult a rendi hittudományi képzés jászóvári/budapesti időbeli és tartalmi megoszlása.[34]

Takács Menyhért (eredeti nevén: Takács Ferenc János) 1861. szeptember 3-án született Sátoraljaújhelyen, Takács János csizmadia és Stefancsik Mária gyermekeként. A rend kassai főgimnáziumában tanult, 1879-ben érettségizett. (Osztálytársa volt többek között Thomán [Thomann] István zeneszerző, Rakovszky Endre és gr. Sztáray Sándor politikus.) Oktatói – például Fábry Emil – hatására maga is a (szerzetes)-tanári pályára készült.[35] 1879. október 5-én lépett be a rendbe. 1884. július 6-án egyszerű fogadalmat tett, november 2-án[36] áldozópappá szentelték. Noviciátusát (1879–1880) követően a JHT növendéke (1880–1883). A kolozsvári tudományegyetemen klasszika-filológia szakos tanári (1886), majd 1891-ben a Kassán megjelent A római elegikusok c. értekezésével „bölcselettudori” oklevelet szerzett. Pedagógiai-filozófiai eszmefejlődésére elsősorban az ókori görög, római szerzők, illetve Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és Zasio prépost tanai hatottak.[37]

A rend rozsnyói (1883–1885) és kassai (1887–1898) főgimnáziumában latin, görög, magyar nyelvet, valamint irodalmat, történelmet, bölcseletet, egyházi és műéneket, a Jászóvári Prépostsági Főiskola Tanárképző Intézetében (1886–1894) klasszika-filológiát, nevelés- és oktatástant, a Kassai Állami Főreáliskolában (1896) latint, a Kassai Királyi Jogakadémián (1898–1900) bölcseletet oktatott. A kassai premontrei rendház főnöke és a főgimnázium igazgatója. (1898. augusztus 11. – 1900. április 14.) Királyi kinevezéssel utódlási jogú préposti koadjutor (1900. április 15-től), majd prépost-prelátus 1900. augusztus 12-től.[38]

Kultúrpolitikusként a Főrendiházban (1901. március 12. – 1918. november 16.) a kisdedóvói, a nép-, a polgári, a középiskolai, a felsőoktatási intézmények és tantervük megújításáért, tanszemélyzetük érdekében, illetve a tanító- és tanárképzés, valamint a tanfelügyelet témakörében szólalt fel.[39] A harmadik egyetem Kassán való felállítását javaslók mozgalmának kezdeményezője és vezetője (1900–1914).[40] Oktatáspolitikai, didaktikai nézeteit a rendi nagykáptalani üléseken, illetve a gimnáziumokban és a Norbertinumban tett hospitálásai alkalmával osztotta meg szerzetes-tanár társaival. A középiskolai reform időszerűségét szóbeli érettségiztető elnökként szerzett tapasztalatai is alátámasztották.[41] 1911-ben, szakértelme elismeréseként, az Országos Közoktatási Tanács (OKT) másodelnökévé nevezték ki.[42] A testületben a korabeli magyar neveléstudomány központi személyiségével, az OKT alelnökével és tényleges szakmai irányítójával, Fináczy Ernővel dolgozott együtt.

1912. január 14-én gr. Zichy János miniszter leiratban kifogásolta, hogy a nagyváradi gimnáziumban alapvizsgázott tanárjelölt is oktat helyettes tanári minőségben. Minthogy ilyen egyén még önálló működésű gyakorló tanárnak sem alkalmazható, ezért a miniszter felkérte a prépostot, hogy megfelelő minősítésű tanerőt alkalmazzon.[43] Takács Menyhért ekkor határozta el, hogyha a jövőben alapvizsgás tanárjelölteket kényszerülne foglalkoztatni, okleveles rendi szaktanárokhoz fogja őket beosztani.[44] Az alább közölt, 1912. szeptember 12-én született dokumentumot mind a vezető tanárok, mind a tanárjelöltek okítására szánta. Elmélete gyakorlati megvalósításának terepéül az egységes keresztény szellemiséget, egyben a premontrei rendi tanárképzés megújítását szolgáló nyilvános gyakorló főgimnázium[45] felállítását (az 1914/15-ös tanévtől kezdve folyamatosan 1921. szeptember 1-ig) tervezte Budapesten,[46] amelyhez rendház és a környék római katolikus közösségét szolgáló templom is kapcsolódott volna.[47] Elgondolása végrehajtását az első világháború kitörése hiúsította meg.

 

 

DOKUMENTUM

 

Utasítások

a próbaéves és gyakorló rendi tanároknak[48]

 

A rendünk által képviselt kath. nevelés- és oktatásügy első és legfontosabb érdeke, hogy a nevelői és tanítói eljárás iskoláinkban az oktatás minden fokán szigorúan alkalmazkodjék a katholikus világnézet elveihez és minden ponton öntudatos, egységes és tervszerű legyen. Minthogy pedig a rendi tanárjelöltek tudományos képzése és paedagogiai művelése a világi tudományegyetem  kebelében történik, ahol a katholikus világnézet uralma biztosítva nincsen, szükséges, hogy gyakorlati úton készíttessenek elő a rend tanítói hivatásának szolgálatára s megismerjék azokat a paedagogiai, didaktikai és methodikai elveket, melyeket lelkiismeretesen követniök kell, hogy a premontrei nevelés magasztos céljának minél jobban megfelelni tudjanak.

Ez a magasztos cél a katholikus egyház tanaiban rejlő szellemi kincseknek a nevelés és oktatás terén való gondos fölhasználásában áll.

A premontrei iskolák az egykori jezsuita iskolák történelmi örökösei s mint ilyeneknek az a feladatuk, hogy a jezsuita iskolák bölcs és tiszteletreméltó nevelési rendszerét kiegészítsék a haladó kor kulturigényeihez alkalmazkodó paedagogiával, hogy az állam által támasztott tan- és nevelésügyi követeléseket a katholikus világnézettel összhangzásba hozzák s az intelligens fiatal nemzedéket vallásossá és erkölcsössé, a katholikus önérzetben erőssé, az emberszeretetben gazdaggá s hazafiságában önzetlenné néveljék.

Rendünk mai személyzeti viszonyai[49] nem engedik meg, hogy gimnáziumaink mellett tanári gyakorló iskolákat szervezzek. Ez a jövő feladata lesz. Ma az egyetemről hazakerülő rendi fiatalokat, mint önálló gyakorló tanárokat kell alkalmaznom már próbaéves tanár korukban. Ez a nehéz helyzet szükségessé teszi, hogy őket oly rendi szaktanárok vezetésére bízzam, akik hosszú tanári gyakorlatukban nemcsak széleskörű szakismeretekre és paedagogiai ügyességre tettek szert, hanem a rend kettős hivatását mind jobban és jobban megismervén és megszeretvén kiválóan alkalmasak arra, hogy a fiatalabb nemzedék utának igazodjék s egy-egy előkelő premontrei tanár paedagogiai magas műveltségének és eszmegazdagságának birtokába jusson.

Már a folyó tanévre is – a mutatkozó szükséglethez képest – kijelöltem és megbíztam egy-két kiváló rendi tanárunkat azzal, hogy fiatalainknak a paedagogiában, didaktikában és methodikában vezetői legyenek s a jövőben – a jelzett szempontok által vezérelve – ez eljárásomat folytatni fogom.[50]

Tájékoztatásúl részletesebben is megjelölvén azokat a szempontokat, melyekhez fiatal tanári nemzedékünknek alkalmazkodnia kell, s amelyeket a vezető tanároknak épen úgy, mint a rendi tanártestületeknek szíves figyelmébe ajánlom.

 

I. Paedagogiai szempontok

A katholikus paedagogia eszményképe az Üdvözítő: az egész világ minden nemzeteinek mindenkori nevelője. Tanítása az evangélium, a keresztény paedagogusok kiapadhatatlan kincsesháza. Az első és főfeladat, hogy nevelő tanáraink lelke megteljék az evangélium kincseivel, mert csak ezek birtokában lesznek képesek tanítványaikat az Üdvözítőhöz, az emberi nevelés legvégső céljához vezetni. A tanárnak magamagát kell odaadni tanítványainak, amint azt Krisztus tevé és ez az odaadás a legtisztább emberszeretet érzelmeinek kiárasztása mindazokra, akik az Üdvözítő nevében mint tanítványaink egybegyülve vannak. Ez a legfőbb jó, melyet felebarátainknak adhatunk. „Bonum est diffusivum sui.”[51] Ezt tanítja a keresztény bölcselet és ez minden paedagogiának a kezdete és főelve. Szeretnünk kell tanítványainkat mind egyformán és válogatás nélkül, legyenek erősek, vagy gyöngék, szegények, vagy gazdagok, egy vagy több talentummal megáldottak és ez a szeretet kifogyhatatlan türelemben és szívjóságban nyilvánúljon mindenkor. A tanár, mint az egyház fölkent papja álljon mindenkor tanítványai előtt s a maga ragyogó példáját állítsa föl az erkölcsi nevelés eszközéül. Az állandó nemes példa tiszteletet, szeretetet és hálás ragaszkodást vált ki a tanítványok szívéből. Ez a nemes példa a külső megjelenés, a beszédmodor és a cselekvés korrektségében nyilvánúl.

Egy-egy papi tanártestületnek nincsen nagyobb dekóruma,[52] mint hogy ha tagjai teljesen egyforma papi külsőben jelennek meg tanítványaik előtt; ha a rend habitusát[53] – annak minden egyes tartozékát – minden önkényes változtatás nélkül viselik és tiszteletben tartják, ha külsejökben is a papi hivatásszeretet, szerénység és alázatosság uralkodik és száműzve van minden hiúság, minden divatszerűség, minden világiasság és mindaz, ami a paptanári állás komolyságával össze nem fér. A „Non sit notabilis habitus vester etc”[54] elve paedagogiai elv is egyúttal s mind az aki tiszteletben tartja és követi, csak tisztelet [sic!] szerez magának általa, csak állását és rendjét becsüli meg.

Fiatal tanáraink figyelmét nem lehet elégszer arra irányítani, hogy ne engedjék magokat oly külsőségek által megvesztegettetni, melyeket a világ követ, hanem a rend és papi állásuk iránt való hűségüket kifogástalan egyházias megjelenésükkel is igazolják, mivel nemcsak tanit-ványaiknak, hanem minden komoly és művelt embernek, főleg pedig a katholikus közvéleménynek tiszteletét fogják kiérdemelni.

Ha már a külső megjelenés is paedagogiai nagy értéket jelent, nem kell hosszasan fejtegetnem, hogy a nemes külsőnek még nemesebb belső tartalom hordozójának kell lennie. Tanár csak művelt ember lehet, de különösen a paptanárnak kell művelt embernek lennie, aki a krisztusi szeretet hatalmával tanít és nevel. Ezt a műveltséget a rendi tanár beszédmodorában fejezi ki, amely minden mesterkéltségtől menten finom, minden durvaságtól tisztán jóságos, minden szenvedélyességtől megkímélten szeretetreméltó kell hogy legyen. Az iskola szent hely, melynek falai között a templomi áhítathoz hasonló szent hangulatnak kell uralkodnia. A tanár ennek fenntartója és gondos őre, akinek bölcs tapintata a nevelés bensőségéből kizár minden ridegséget, minden idegbántó megfélemlítést, minden könyörtelen megtorlást. Az iskola nem javító intézet, amelyben a durvább fegyelmezés eszközei is használatba vehetők, hanem a természet egészséges rendje szerint fejlődő ifjak nevelő otthona, a hol az intés, dorgálás és fenyítés is a műveltség formái között alkalmazandó a felvilágosítás, helyesbítés, a jóvátétel, de soha sem az egyoldalú megtorlás szándékával. A vezető tanár gondja lesz az érvényben lévő Középiskolai Rendtartás minden egyes pontját a vezetésére bízott gyakorló tanárnak megmagyarázni; az azokban rejlő paedagogiai szellemet megismertetni s rámutatni arra, hogy a Rendtartásban felsorolt és megengedett fegyelmezési eszközök alkalmazása is nagy tapintatot, óvatosságot és következetességet feltételez. A Rendtartás által meg nem engedett fegyelmi eszközökhöz nyúlni azonban soha sem szabad.

Az iskolai fegyelem fenntartásának legjobb eszköze az érdeklődést folyton ébrentartó, a tárgyhoz alkalmazkodó és gondosan előkészített tanítás. Ennek biztosítása mellett csend- és rendzavaró illetlenség nem fordul elő. Óvakodjék azért a tanár a tanulók folytonos figyelmeztetésétől és rendreutasításától, a sűrűn használt kifogásoktól és elégedetlen észrevételektől, mert az efajta zsémbelésnek nem figyelem, hanem únottság és általános figyelmetlenség lesz a következése.

A rendi tanár paedagogiai korrektsége leginkább tetteiben nyilvánúl. Nemcsak az intézeti igazgatóknak, de a vezető tanároknak is hivatásos feladata, hogy a gyakorló tanárok paedagogiai cselekedeteit és egész magaviseletét bölcsen irányítsák. Ezek között legfőbb szerepe van a tanárok mély vallásosságának és papi buzgalmának. Vallási kötelességeinket nem szabad tehernek tekintenünk. E téren a tanár nem lehet eléggé pontos, eléggé példaadó. Mindazon isteni tiszteleteken és vallásos szertartásokon, ahol az ifjuság testületileg jelen van, minden tanárnak jelen kell lenni kivétel nélkül; csak betegség, vagy más nagyon komoly akadály mentheti fel a paptanárt ezektől, közönséges elfoglaltság, vagy kényelmi szempont soha. Az elmaradozás, vagy az isteni tiszteleteken való közömbös, áhítat nélküli részvétel nemcsak a tanuló ifjúságra, hanem a kath. közönségre is destructív hatással van. Tanítói és nevelői munkánk egész folyamatában papi jellegünknek és vallásos érzületünknek kell előtérben állania, e nélkül nincs mit keresnünk a katholikus paedagogia munkásai között. Az intelligencia, a tudás, a kultúra a keresztény paedagogiának nem végső céljai, hanem eszközei csupán, hogy velök és általok igazi jellemeket, becsületes, jó keresztényeket nevelhessünk Istennek és hazának.

Minden rendi tanár készséggel vesse magát alá igazgatója vezetésének és rendelkezésének s a testület közös munkájából derekasan vegye ki a maga részét. A tanácskozmányokon[55] igyekezzék okúlást szerezni, a maga tapasztalatait és véleményét szerény és udvarias formában adja elő. A maga felfogását készséggel rendelje alá egy magasabb és sok tapasztalaton alapúló testületi korrekt felfogásnak. Legyen a tanártestület rendi közszellemének okos és szerény képviselője. Ápolja a tiszta és önzetlen kartársi érzületet felsőbbsége iránt való engedelmes ragaszkodással, az idősebbek őszinte tiszteletével, az egykorúak megbecsülésével.

Iskolai kötelességét teljesítse mindenki példás pontossággal. Kötelességtudásra csak az képes nevelni, aki lelkiismeretes és kötelességtudó. Alkalmazkodjék mindenben az intézeti rendhez, hogy a tanártestület közös munkája az erkölcsi nevelésnek kiapadhatatlan erőforrása legyen.

A tanártestület reprezentatív szerepében készséggel osztozzék s ne vonja ki magát sehonnan, a hol a rendi testületnek ünnepélyesen kell megjelennie. Rendtársainak irodalmi és tudományos tevékenységét buzgó érdeklődéssel támogassa. Ott legyen mindenütt, ahol a rend tekintélyének, egyházi és tudományos jó hírnevének, társadalmi megbecsültetésének fokozásáról van szó. Ez önmagunk és társaink megbecsülésének elengedhetetlen postulatuma.[56]

A szülők s a tanügy iránt érdeklődőkkel szemben legyen előzékeny, türelmes és udvarias. Ne engedjen meg magának diktátori hangot senkivel, még a tudatlanokkal szemben sem, hanem a papi szív jóságával adjon felvilágosítást és megnyugtatást mindazoknak, akik feléje fordúlnak és jóakaratát kérik. Soha senkit ridegen el ne utasítson, hanem teljesítse készséggel mindazt, amit a paedagogiai bölcseség sugal s amit az igazság és messzemenő méltányosság határai között megtenni lehet.

A tanulók érdemosztályozásának[57] paedagogiai nagy jelentőségére különösen felhívom a rendi tanárság figyelmét. Az érdemosztályozás a jutalmazásnak, vagy büntetésnek legkényesebb, legtöbb tapintatot, bölcs megfontolást, atyai szeretetet és jóságot igénylő eszköze. Nem közönséges igazságszolgáltatásról van szó, mint a minőben a bíró részesíti a jogkereső feleket, hanem oly igazságos ítéletről, melyet a szeretet fórumán hirdetnek ki s a melytől az ifjú jövője és netán boldogsága függ s amely a tanintézet iránt való bizalomnak s a tanársághoz ragaszkodó fiui szeretetnek és hálának egyik fontos biztosítéka és erős kapcsa. A tanuló ifjúság maga a legszigorúbb kritikusa az érdemosztályozásban nyilvánúló tanári igazsagszolgaltatásnak s míg az abban tapasztalt méltányosságot szeretettel fogadja, addig a megtorló, fenyítő, talán túlszigorú és a tanulók megalázásának jeleit magán viselő osztályozásban ellenséges indulatot lát, melytől remegnie kell a helyett hogy a fiui szeretetnek és hálának érzelmeit költené föl benne. A tanári tekintélyt az osztályozás szigorával fönntartani nem lehet. A leghelyesebb paedagogíai elv az, hogy egyrészről ne kényeztessünk el senkint [sic!] meg nem érdemelt dicsérettel; ne adjunk senkinek jobb osztályzatot, mint vele egyforma szellemi értékkel bíró társainak, másrészt elégtelen osztályzattal csak azokat sújtsuk, akik taníthatatlanok, akikkel szemben minden tanári szorgalom, minden buzgó jóakarat és paedagogiai ügyesség eredménytelen maradt. Egyébként legyünk mindenki iránt egyformán méltányosak az uni iustum, alteri aequum[58] jogelve szerint.

Minden paedagogiai eljárásnak zsinórmértékül szolgáljon Quintilianusnak klasszikus tanítása: „Pueris debetur maxima reverentia”.[59] Vajha akként sikerülne minden tanítványainknak erkölcsi nevelése, hogy közöttök és iskoláink között egy-egy élet tartamára kiható szellemi kötelék létesülne, melyet a kölcsönös szeretet szálai tesznek erőssé és elszakíthatatlanná.

 

II. Didaktikai szempontok

Minthogy a tanítás mindenestől az értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés szolgálatában áll, szükséges, hogy annak intézése mindenkor a keresztény paedagogia elveihez alkalmazkodjék. Egy-egy osztálynak a tanárai csak akkor érhetnek el paedagogiailag értékes eredményt, ha együtt munkálkodnak s a tanításban soha sem állanak egymástól elszigetelten. Ha a tanári munka összhangzatos és egységes s ha minden ízében paedagogiai színvonalon áll, a jó eredmény biztosítva van. Szíveskedjenek a vezető szaktanárok a gondjaira bízott kezdőket mindenekelőtt az együttműködő tanárokhoz való illeszkedésre s a tananyag célszerű és a többi tanárokéhoz alkalmazkodó felosztására szoktatni. Az első szabály, hogy a tanár a tanítandó tananyaggal túl ne terhelje tanítványait; keveset, de világosan és jól tanítson s a feldolgozott anyagot minél több tanulótól számonkérni igyekezzék. Szükséges, hogy a tanár a középiskolai tanítástervet jól ismerje, még pedig nemcsak a maga szaktárgyára, hanem az összes középiskolai disciplínákra vonatkozólag. A vezető tanárok dolga lesz fiatalabb kartársaikat ebbe bevezetni, hogy az összes középiskolai munkaanyag képlete mindenkor lelki szemeik előtt álljon. Az ő dolguk lesz megmagyarázni azt is, hogy mennyi az a tananyag minimum, melyet egy-egy órában földolgozni kell s mennyi az a maximum, melynél többet fölhagyni nem szabad. Legyen gondjuk a vezető uraknak arra is, hogy a gyakorló tanárok előzetesen áttanulmányozzák a bevezetett tankönyveket s világos áttekintésük legyen a tananyag egész komplexumáról, mielőtt a tanításhoz hozzá fognának. Különítsék el a lényeges tudnivalókat a kevésbé lényeges és glosszális ismeretektől. Határozzák meg előre, hogy mit kell betanítani könyv nélkül és szóról-szóra s mit csupán értelem szerint. Állapítsák meg hétről-hétre a letárgyalandó tananyagot s jelöljék meg az előirányozandó írásbeli dolgozatok tárgyát. Figyelmeztessék fiatal tanárainkat, hogy az írásbeli dolgozatok kijavításánál és megbírálásánál a legnagyobb pontossággal és lelkiismeretességgel járjanak el s a dolgozatokban mutatkozó hibákat tanítványaikkal megbeszéljék és a fokozatos haladást biztosítsák. Az írásbeli dolgozatoknak az osztályozásnál döntő szerepet ne engedjenek, mert azok gyakorlatok csupán, amelyekből a szaktanár a tanulók ismeretkörében mutatkozó hiányokról tartozik meggyőződni s e hiányok pótlásáról esetről-esetre gondoskodni. A hibátlan dolgozatok felolvasása és nyilvános megdicsérése igen ajánlatos, mert egy egészséges iskolai amulációnak[60] alapjául szolgál.

Minden hónap végével egy-két órában tartsanak összefoglaló ismétlést, hogy a már feldolgozott tananyag ismerete felfrissíttessék s szerves összefüggésbe jusson a tárgyalandó új anyagrészletekkel.

A könyv- és szertárőrök tegyék hozzáférhetőkké gyűjteményeiket fiatal kartársaiknak és legyenek azon, hogy mindegyikök megismerje, megkedvelje és használni tudja az intézet szellemi vagyonát. A természettudományok tanárai bizonyára készséggel fogják bevezetni a kezdő tanárokat a gondjaikra bízott taneszközök és egyéb tudományos műszerek, gépek, kísérleti szerek[61] stb. ismeretébe és használatába, ha viszont a fiatalság részéről odaadó érdeklődést, a tanulásra és tapasztalatszerzésre mindenkor kész szerény magatartást és szorgalmat [...] tapasztalnak. Kívánatos, hogy az a szakműveltség, amely egyes kiváló rendi tanerők birtokában van, magára a rendi fiatalságra is kiterjessze a maga áldásos hatását, fokozza a tudományszeretetet és tanulási kedvet és megerősítse a fiatalabb nemzedék hálás ragaszkodását azokhoz az érdemes rendi tanférfiakhoz, akiknek nyomába lépni, szellemi örökösévé lenni hivatva van. Csak így jöhet létre a rendi életpályán és a társházi életben annyira szükséges [...] viszony, mely tanártestületeink ethikai értékét is növelni fogja s – ami a legfőbb – a rendi társas élet közszellemét magas színvonalra emeli. Fölhívom ennélfogva a házfőnök-igazgató urak figyelmét arra, hogy az intézeteikhez érkező fiatal rendi tanárokat ebbe az irányba tereljék és folytonos lelkes tevékenységre buzdítsák, nehogy magukra maradván tanácstalanúl álljanak s tisztán egyéni természetüket és személyes hajlamukat követvén minden terv és célszerűség nélkül dolgozzanak és talán akaratuk ellenére is oly irányba terelődjenek, amelynek követése sem nekik, sem szeretett rendünknek javára nem szolgál. A házfőnök-igazgató urak szeretetteljes gondja lesz óvni rendi fiatalságunkat, hogy a tudomány-egyetemen szerzett ismeretekben el ne bizakodjék s magát ismerni és szerényen értékelní nem tudván hamis önérzettel, senki által nem vezetett, nem tájékoztatott és kellőképen nem mérsékelt módon haladjon előre s esetleg egy oly idegen és veszedelmes világnézet birtokába jusson, mely sem az egyház szellemével, sem a rend hivatásával, sem a komoly tudományossággal össze nem fér. Ily megtévesztő szellemi irány sok van a világi életben és sokakat megtántorít, még a jobbak közül is, ha kellő gondviselés nem kíséri fiatalkori önművelődésüket. Egy-egy tanítórend egészséges közszellemére nem lehet eléggé ügyelni, mert a kellő gondosság elmulasztása s a fiatalság magára hagyása kiszámíthatatlan károkat vonhat maga után. Viszont nincs megnyugtatóbb tudat és egy becsületesen betöltött rendi életpályának nagyobb elégtétel, mint látni egy egészséges és korrekt irányban fejlődő fiatal rendi nemzedéket, amelyre szellemi javainkat átruháztuk és megtanítottuk arra, hogy hivatásának teljesítésében boldog legyen, magának és rendjének tiszteletet szerezzen s öntudatos tényezője legyen annak a becsületes törekvésnek, amely a magyar kulturát minden hozzá tapadó szennytől és méregtől megtisztítani, fölmagasztosítani s e nép boldogságának eszközévé tenni iparkodik. Csak ily önzetlen törekvésen lehet Isten bőséges áldása.

Nem szükséges hangoztatnom, hogy a vezető tanár urak hívják fel a gyakorló tanárok figyelmét mindazokra a szaklapokra és tudományos folyóiratokra, melyek az ő szakmájukra vonatkoznak s amelyek szorgalmas olvasása elengedhetetlen mindazoknak, akik a tudománnyal haladni akarnak. Igy tehetnek szert bibliografiai ismeretekre is s meggyőződhetnek a tudományos élet minden mozgalmáról. Igy kaphatnak kedvet magok is önállóbb irodalmi működésre. Buzdítsák őket, hogy a szakmájukat érdeklő tudományos egyesületeknek tagjai legyenek, szakmunkákra áldozzanak s lassankint egy szép kézikönyvtárt szerezzenek maguknak, amely a tudományos embernek legfőbb büszkesége és öröme.

Igen hasznos dolog, ha a tanárság érdeklődik a tanuló ifjúság öntevékenysége iránt. Minden intézetben van önképzőkör és más szakkörök. Meg kell nyernünk a fiatalabb tanári nemzedéket annak, hogy az ifjuságot ebben a munkájában is szeretettel kísérje és támogassa. Egészen más oldalról ismeri meg a tanár az ifjút, ha öntevékenységét figyelemmel kíséri s örömmel fogja tapasztalni, hogy miként fejlődik judiciuma[62] s hogyan gyarapodnak ismeretei, mikről az iskolában nincs alkalom meggyőződni. Fontos paedagogiai érdekek fűződnek ilyformán ahhoz, hogy az egész tanári kar támogassa az önképzést ide értve a Mária egyesületek[63] neve alatt működő hitbuzgalmi és önképző társulatokat is, amely utóbbiak nemcsak tanuló ifjuságunk katholikus önérzetének és jellemének megerősítésére kiválóan alkalmasak, hanem módot nyújtanak arra, hogy tanulóink a keresztény művelődés eszközeit, jelesül a kath. szellemű irodalmat megismerjék, szeressék s művelődésük legmegbízhatóbb eszközének tekintsék.

Didaktikai szempontból nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a gyakorlati életszabályt, hogy minden tanár minden tanórára kellően elkészülve menjen; a tanítandó anyag minden részletét pontosan ismerje; alkalmazkodjék a tankönyvhöz; azon lehetőleg könnyítsen s ha kell rövidítsen; a leckét tollba ne mondja s ne kívánja, hogy a tanulók az elődást [sic!] lejegyezzék, óvakodjék az ú. n. egyetemi modszertől; tartson mindennap kikérdezést, még pedig úgy hogy minél több ifjút feleltessen s az oktatás eredményét ne a tanári kalkulus-könyvvel,[64] hanem a tanulók szorgalmának és érdeklődésének állandó ébrentartásával ellenőrizze. Terv és előkészítés nélkül ne tegyen semmit, s minthogy nem is lehet tervtelen, pongyola és elő nem készített tanítással eredményt elérni. A jó tanítás nem közönséges mesterember munka, hanem valóságos művészet, amely egész embert, paedagogiai meggyőződést, fegyelmezett gondolkodást és emberszerető jó szívet feltételez.

 

III. Methodikai szempontok

Legtöbb munka vár a vezető tanárra a módszeres eljárás megismertetése dolgában, amelynek elméletét megtanítani nem nehéz, de a gyakorlatába belejönni művész-feladat. Ezt inkább éreztetni lehet, mint megtanítani, ügyes példaadással rávezetni inkább a tanítás iránt fogékony lelkeket, mint elveket állítani föl, melyeknek gyakorlati alkalmazásában folytonos nehézségekre bukkanunk. Ezzel szemben azonban az is tagadhatatlan, hogy a tanítói és nevelői rátermettség is megformálható ethikai tulajdonság az arra fogékony és hivatásszerető lelkekben. A vezető tanár ügyes és tapintatos közrehatása tehát csak áldásos lehet ebben a tekintetben. Az első teendő, hogy e gimnáziumi Utasítás-t ismertesse meg úgy általánosságban és részleteiben oly módon, hogy annak minden pontját felolvasva világítsa meg azokat a paedagogiai intenciókat, melyek az Utasítás kibocsátásának tulajdonképeni célját teszik. Ezekhez a fejtegetésekhez fűzze hozzá a maga tapasztalatait s ismertesse meg azokat az ügyes methodikai fogásokat, melyek alkalmazásával a nehezebb feladványokat is lehetőleg könnyen meg lehet oldani. Vezesse rá a gyakorló tanárt, hogy szaktárgyainak a methodikáját biztosan kezelje s tanító eljárását a tanulók átlagához és ne a legjobbakhoz, vagy leggyöngébbekhez alkalmazza. Tekintse tantárgyát olyan paedagogiai eszköznek, mely az értelmi erőt növeli és az erkölcsös jellemet megszilárdítja, épen azért öntudatosan és minden gonddal azon legyen, hogy tanítása a katholikus világnézet megingathatatlan alapján álljon s őszintén vallásos szellemtől áthatott legyen.

A hitoktatás katechatikus módszerrel végzendő, különösen az alsó fokon. A felsőbb osztályokban is nagy haszonnal alkalmazható, mert a hit anyagának a megismerését könnyűvé teszi, a hitágazatok megértését s az azokhoz fűzött egyházi tanításoknak, parancsoknak és tilalmaknak a vallásos lelkiismeret javára történendő elsajátítását biztosítja. Az a fődolog, hogy a hittanár biblikus is legyen, aki a szent iratokat, főleg az evangéliumot az érzelmi nevelés javára értékesíteni, az ifjú lelkek tiszta áhítatát fokozni, hitbuzgó és igaz katholikus jellemeket nevelni képes. A részletes utasítás a magyar püspöki kar által kiadott tantervhez fűződik, itt csak annyi a megjegyezni való, hogy ha valamely tantárgyat, úgy legelső sorban a hittant kell minden didaktikai nehézségtől megszabadítani, hogy az a hittani óra a tanulóknak nem félelme, hanem várva várt öröme és boldogsága legyen.

A heti exhortációk,[65] szentgyakorlatok, a gyakori sz.[ent]gyónás és áldozás, a bérmálás szentségének felvételére vonatkozó előkészítés, a Mária-Kongregációk, esetleg más vallásos társulatok szervezése és vezetése ugyancsak a magyar püspöki [sic!] által kiadott utasítások szerint végzendő. A hittevér[66] buzgalmát minden rendi tanár követni és támogatni köteles. A mennyiben egy-egy rendi intézetben a hitoktatást többen is végzik, az ifjúság lelki atyjának – a hittanórákon kívül – a vallásos vezetés, elrendezés és külső fegyelmezés is hivatali kötelessége. Ő jogosítva van – a tanórákon kívül – minden osztály katholikus tanulóival érintkezni, őket összehívni, Mária-egyesületben szervezni, az egyházi körmeneteken és más nyilvános ájtatosságok alkalmával elhelyezni és vezetni; a templomlátogatást s általában a vallásos kötelességek teljesítését az osztálytanárok segítségével ellenőrizni. Gondosan ügyeljen arra, hogy e paedagogiai eljárása ne viselje magán a más tanárok fegyelmi jogkörébe való avatkozás jellegét, viszont a többi tanárok, akár teljesítenek hitoktatást, akár nem, legyenek mindenben az ifjuság lelki atyjának segítségére, aki nem elöljárójuk, de gimnáziumaink hivatása legmagasztosabb részének, a katholikus nevelésnek első intézője és felelős őre.

Kérem az igazgató urakat, hogy nemcsak a gyakorló tanárokat hanem általában az összes intézeti tanerőket a főgimnázium lelki atyjához való eme kapcsolatra állandóan emlékeztetni szíveskedjenek.

A nemzeti tárgyak tanításának módszerére igen részletes felvilágosítást nyújt a Gimnáziumi Utasítás. Itt csupán két pontra kell kiterjeszkednem:

I. A képzőművészetek, illetve azok főbb remekeinek ismertetése során a legnagyobb gond a renaissance korszak művészeire és alkotásaikra fordítandó. Ne felejtsék el szaktanárink minden egyes alkalommal rámutatni arra, hogy az egész klasszikus kor képzőművészetének új életre keltése és tovább fejlesztése, az aesthetikai ízlés megnemesítése, az építészetnek, szobrászatnak és festőművészetnek páratlan áldozatkészséggel való pártolása, a műemlékek konzerválása s a legremekebb képzőművészeti stílusoknak az egyház szolgálatában való állandósítása, az egyházi iparművészet megteremtése; a zene, költészet és az egész világi kultúra haladásának biztosítása, legfőképen – mondhatni – egyedül a kath. egyháznak és pápaságnak az érdeme, melyért az egész művelt világ csodálatát és hódolatát vívta ki magának.

II. A reformáció tanításánál terjeszkedjék ki a szaktanár az egyház igazainak megvédésére s rendre cáfolja meg azokat a tendenciozus állításokat és ferdítéseket, melyekkel az egyház ellenségei a katholicizmust támadni szokták. Tagadhatatlan, hogy a kath. egyháznak a mai időkig kinyúló bajai voltaképen a reformációval kezdődnek, de ezekkel szemben védelmére szolgál a történelmi igazság, melyet szaktanárainknak jól kell ismerni és ügyesen fölhasználni.

A nemzeti tárgyak tanításánál általában az a fődolog, hogy a tanár ékesszólóan és a megingathatatlanúl tiszta meggyőződés erejével neveljen vallásosságot és hazaszerelmet, tartózkodjék minden elfogúltságtól s a történelem filozofiájának alapjára helyezkedve s a mostani politikai élet mozgalmainak taglalását gondosan kerülve a múltból vonjon pragmatikus tanulságokat egy jobb jövőre. Ezt a tudatos célt kell megismertetnünk az utánunk következő fiatalabb tanári nemzedékkel.

A nyelvtanítás maga jó olvasmányok alapján az inductív módszer alkalmazásával végzendő. Jó irodalmi oktatást csak úgy remélhetünk, ha már az alsó fokon megtanítottuk tanítványainkat a jó olvasásra, nyelvünk grammatikai szerkezetének ismeretére, a hibátlan helyesírásra s a világos és értelmes fogalmazásra.

A jó tanítás kiegészítőjéül szolgál a tanulók magánolvasmányainak kiválasztása és gondos ellenőrzése is.

A klasszikus nyelvek tanításánál manapság mutatkozó eredménytelenség egyik oka a tanárképzésben, a másik a tanítás rendszerében keresendő. Ezekkel szemben azon kell lennünk, hogy fiatal filologusaink minél szélesebb körű olvasottságra tegyenek szert, ismerjék és szeressék az auctorokat,[67] gyakorolják magokat a folyékony latin beszédben és sajátítsák el a görögben a kifejezési könnyedséget. Ilyforma készültséggel garanciát fognak nyújtani arra, hogy tanítványaikkal a klasszikus nyelveket és azok irodalmát megkedveltetik s szép eredményt fognak felmutatni.

Szakítani kell a grammatikai módszer nehézségeivel s beszéltető, retrovertáló és extemporizáló módszerrel[68] kell az ifjakat a klasszikus nyelvek nehézségének legyőzésére vezetni. Remélhető, hogy mielőbb direkt módszert használhatunk a latin nyelv tanításánál hivatalos előírás szerint is. Ehhez közeledik a ma közismert Liber Sexti,[69] melyet a vezető tanár urak különös figyelmébe ajánlok. Többiben az állami utasítás szolgál irányadóúl.

Az élő nyelvek közül – a hazain kívül – csak a németnek van szerepe a gimnáziumi rendes tanulmányok között. Ennek tanítására csak egy rövid utasítás van: folytonosan németül beszélni tanítványainkkal s legyőzni a magyar ifjak idegenkedését a némettől e világnyelv kultúrhatásának élénk feltüntetésével. Az Utasításokhoz egyébként hozzáadni való nincsen.

A filozofiával foglalkozó tanárok legyenek kiváló figyelemmel a keresztény scholasztikusokra és szeretettel mélyedjenek el Aquinói Sz.[ent] Tamás bölcseletének tanulmányozásában. Ha tanulmányaikat ezen az alapon kezdik, nem fognak meginogni semmiféle divergens[70] bölcseleti irány behatása alatt s a keresztény bölcselet fegyverzetével minden tarthatatlan elmélet tévelyeitől magokat és másokat megvédeni képesek lesznek. A vezető tanárok szíveskedjenek a fiatalabb tanárokat a ker. bölcselet nagy paedagogiai hasznára figyelmeztetni kiemelvén, hogy iskoláinkban a bölcseleti előtan paedagogiai haszonnal csak a keresztény bölcselet szellemében tanítható és tanítandó.

A mathesis[71] észművelő hatása minden tanulóra egyformán kiterjesztendő. Tény dolog az, hogy némely tanulók – akik máskülönben értelmesek – a mennyiségtan iránt fogékonysággal nem bírnak. Vagy alapismereteik hiányoznak, melyek pótlásáról a szaktanárnak gondoskodnia kell, vagy magában a folyó tanításban van a nehézség, melyet a tanárnak magának kell belátni és eloszlatni. A mathematíka tanítása sok türelmet igényel akár csak a zene s ha ez a türelem a tanárban megvan minden nehézség elhárítható. Ne öleljen fel a tanár egy-egy órában sok anyagot, dolgozza és dolgoztassa fel nyugodtan és lassan az egyes műveleteket s a vele együtt dolgozó ifjaktól ugyanazon órában kérje számon azt, amit tanított. Ha a fiatal tanárok a deductív mathematikai módszer nyugodt alkalmazását megszokják, általánosságban igen szép eredményt fognak elérni. A vezető tanár ennek bemutatása végett hívja meg a fiatalabb kartársakat a saját osztályába s ily módon ismertesse meg a mennyiségtan sikeres tanításának gyakorlati módszerét.

A természettudományok tanitásának demonstratív módszerét, s a gyakorló tanárok bevezetését e tantárgyak praktikus kezelésébe, már a didaktikai szempontok alatt kifejtettem. Ismételten kell hangsúlyoznom, hogy jó szaktanár az exact tudományokban csak az lehet, aki a muzeális gyűjteményeket jól ismeri s azokkal szeretettel és ambícióval foglalkozik. A szemléltető eszközök összegyűjtése, valamint a kísérletek előkészítése gondosságot és szorgalmat igényel. A tanulók a szép demonstrációk alapján megszeretik az egyes reál tárgyakat és azokért lelkesednek. Ezt a készséget az ügyes tanár a paedagogiai sikerek biztosítására használja föl. Az így szerzett ismeretek készítik elő az ifjuságot a gyakorlati életre és megtanítják a természettudományi gondolkodásra. S épen ez a körülmény olyan methodikát feltételez, amely a reáltárgyak tanításának ethikai célját folytonosan szem előtt tartja. Midőn tehát tanítványainkat a közönséges tapasztalás fölé emeljük s velök a természetet akár geologiai és geografikus elrendezésében, akár mechanizmusában, physikai tüneményeiben, akár pedig állat- és növényvilágában megismerteni törekszünk, ahhoz is hozzá kell őket szoktatnunk, hogy mindezeket a természet Ura ajándékainak tekintsék, s a természet eddig kifürkészett titkaiban Isten véghetetlen bölcsességét lássák elrejtve; továbbá hogy mindeme nagyszerűségekért nem magát a természetet, hanem annak Alkotójáját [sic!] csodálják. Tanításunk minden vonatkozásában éreznünk és éreztetnünk kell, hogy tanítói hivatásunk az ifjú lelket praktikus ismeretekkel gazdagítva az isteni mindenhatóság közelébe vinni s ezen a magas erkölcsi színvonalon állandóan megtartani. Aki ezt tenni elmulasztja, az kiszolgáltatja a hívő és istenfélő ifjuságot a naturalizmus lelki rombolásainak s közömbös munkájával nem paedagogiai hasznot, hanem helyrehozhatatlan kárt csinál.

Még egyszer kívánom e helyütt, tanártestületeink figyelmét fölhívni; arra t. i. hogy az iskolai könyvek megválasztásánál nagyon elővigyázók legyenek és minden egyes tantárgynál – kivétel nélkül – jó és megbízható katholikus szerzők munkái után nézzenek. Az egyház ellenségeinek dolgait pedig az intézet periferiáján egyáltalában meg ne tűrjék.

Ezzel ajánlom jelen paedagogiai új utasításaimat mindnyajok buzgóságába és szeretetébe.

 

J.[ászóvár] 1912. szeptember hó 12-ikén

TM. [Takács Menyhért]

 

Jegyzetek