9. évfolyam 3.
szám |
Kárbin Ákos: Egyházpolitikai küzdelmek Egerben |
Egyházpolitikai
küzdelmek, 1890-1895 Az 1867. évi kiegyezés sok problémát megoldott, többek
között a polgári szabadságjogok biztosítását, aztán megteremtette az alkotmányos
törvényalkotást, amely garantálta a polgárok alapvető jogait.[1]
Azonban néhány kérdést nyitva hagyott, így például a lelkiismereti és vallásszabadságról,
azonban csak 1895-ben, csaknem két évtizeddel a kiegyezés után rendelkeztek.
Például ezek közé sorolhatjuk az izraelita vallás recepcióját. A Kiegyezés
megteremtette a zsidó emancipációt, azonban az izraelita vallás bevetté
nyilvánítása elmaradt. A probléma gyökereit az 1840-es évek szabadelvű
mozgalmaiban kell keresnünk, amely egyik fő célkitűzése volt az egyház és állam
funkcióinak a szétválasztása, illetve addig az egyház által gyakorolt
aktusoknak egy részét az államra ruházni. Az 1840. évi XXIX. tc. (A zsidókról)
lehetővé tette az izraeliták számára a szabad letelepülést, kivéve a bányavárosokban,
V. Ferdinánd, pedig 1846. évi július 27-i rendeletével eltörölte a zsidókra
kivetett különadót, az ún. türelmi adót.[2]
Az 1848-as országgyűlés újító szándékait az akkori reformkatolicizmus irányadó
képviselője az oktatási és vallásügyi miniszter, Horváth Mihály püspök
szorgalmazta, aki liberális reformokat követelt a katolikus egyház számára és
sürgette annak nagymértékű elválását az államtól.[3]
Állam és egyház szétválasztása viszont sohasem sikerült Magyarországon, de nem
működött az államegyház gyakorlata sem.[4] Tulajdonképpen gróf Csáky Albin
célja sem az állam és egyház szétválasztása volt, mert jól tudta a Magyar Állam
és a Katolikus Egyház szimbiózisa oly nagy mértékű, a királyi felségjogok és a
katolikus egyház kapcsolatrendszere szinte kibogozhatatlan, ezért csupán a
funkciókat kell szétválasztani, melyek teljesen különbözők voltak.[5]
Ekkor már más országokban, mint például Belgiumban már megtörtént az egyházi és
állami funkciók szétválasztása. Viszont a magyar politikusok konzervatív
szegmense nem tudott, vagy nem akart a dualista monarchiát liberális elvű
szemléletben továbbfejlesztő politikai csoporttal megegyezni.[6] Azonban az 1880-90-es években a
zsidó vallás recipiálása „egy kalap alá” került az úgynevezett egyházpolitikai
törvényekkel. Vagyis ez alatt értjük, a polgárok szabad vallásgyakorlását, az
országban működő felekezetek egyenjogúsítását, az egyik vallásról a másikra
való szabad áttérést, illetve a katolikus egyház kitűntetett előjogainak
felszámolását.[7] Gróf Csáky Albin (1888-1894) vallás-
és közoktatásügyi miniszter már a Tisza- és Szapáry-kormányokban is viselte a
tárcát és síkra szállt az ún. egyházpolitikai törvények megszületéséért.
Azonban csak a Wekerle-kormány működése alatt alkották meg a törvényt, illetve
annak is a második megalakulását követően. Ezt viszont Csáky, mint
kultuszminiszter már nem érhette meg, sőt maga a Wekerle kormány is megbukott
az izraelita vallás religio recepta-nak nyilvánítása előtt. A zsidó vallás a
megtűrt vallások sorából az állam által elismert, vagyis a bevett vallások
sorába emelkedett.[8] A mindennapi életben
kisebb–nagyobb fennakadásokat okozott, hogy a reformok előtt Magyarországon a
házasságokban az egyházi törvények voltak mérvadóak, csak ez azt jelentette,
hogy öt különböző házassági jog volt érvényben.[9] A
katolikus egyház ellenezte a vegyes házasságokat, de volt lehetőség mégis
arra – ebben az esetben viszont a
feleknek ún. reverzálist kellett adniuk –, hogy egyfajta biztosítékot adnak
arról, hogy a születendő gyermeket katolikus hitben fogják nevelni. Ez a
rendelkezés viszont kiváltotta a protestánsok aggodalmát, mert a katolikus
népesség aránya az össznépességben 1864 és 1890 között folyamatosan emelkedett,
48,67 %-ról 50,84 %-ra, míg a protestánsok aránya 20,33 %-ról 19,77 %-ra csökkent.[10] Viszont az 1868. évi LIII.
törvénycikk világosan rendelkezik erről, amely kimondja, hogy a fiúk az apjuk a
lányok, pedig az anyjuk vallását kövessék. Ezt a rendelkezést viszont a katolikus
egyház egyáltalán nem tartotta be, sőt az időközben hozott szankciókat kikerülte.
A pápai intézmény úgy vélte, Magyarországon az uralkodó hallgatólagos
támogatásával megőrizhetőek a katolikus egyház előjogai, megtarthatja az
anyakönyvezést, a házasságkötést, az egyházi házassági bíráskodást,
megtilthatja a keresztények és zsidók közötti házasság engedélyezését. XIII.
Leó pápa Magyarországnak fontos szerepet szánt a polgári világfelfogás
terjesztésének meggátlásában.[11]
A pápa bíztatására a papok sorra megszegték az állam törvényeit és mint tudjuk,
ekkor kerítettek sort az elkeresztelésekre.[12]
Ilyen és hasonló esetek elkerülése végett adta ki szigorú körrendeletét Csáky
1890. február 26-án az egyházmegyéknek és a törvényhatóságokhoz az
elkeresztelések miatt.[13]
A rendelet viszont nagy felháborodást váltott ki a katolikus papság körében,
akik szerint a rendelet vallásdogmatikai kérdéseket feszegetett, pedig nem volt
másról szó, csakis az illetékes lelkészségek adminisztratív értesítését a
helyes anyakönyvvezetés céljából. A politikai csatározások oly
hevesek voltak, hogy a Wekerle kormány 1894. június 1-jén lemondott és az
uralkodó gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánt kérte fel kormányalakításra.
Viszont a bán meg sem próbálkozott a kormányalakítással, hanem elállt tőle
Wekerle és kabinetje rendkívüli népszerűsége miatt. Ferenc József június 4-én
Magyarországra érkezett és ismét Wekerlét kérte fel miniszterelnöknek.[14]
Viszont az új kormányban voltak személyi cserék. Ezek közül is a legjelentősebb
a gróf Csáky Albin helyét felváltó váltó jeles tudós báró Eötvös Lóránt az új
vallás- és közoktatásügyi miniszter.[15] Az egyházpolitikai
törvényjavaslatok végül is bekerültek tárgyalásra a főrendi ház napirendi
pontjaiba, valamint megszavazásukat és a király általi szentesítést követően
aztán a Törvénytárba is. 1894. évi XXXI. tc. kimondta a kötelező polgári házasságot,
amelyet a bíróság felbonthatott. A 1894. XXXII. tc. a vegyes házasságokból
szültetett gyerekek sorsát pedig a fent említett módon rögzített – vagyis a
fiúk az édesapjuk a lányok az édesanyjuk vallását követik – gyakorlat
megmaradt, a polgári anyakönyvezésről a 1894. XXXIII. tc. határozott, amely ezt
a funkciót a belügyminiszterre bízta. Az izraelita vallás recepciójáról
1895-ben született döntés, az 1895. XLII. tc. rendelkezik az izraelita vallást
a bevett vallások közé emeléséről. Az egyházpolitikai reformok a magyarországi
liberális polgári jogalkotás nagyon fontos, sőt inkább kiemelkedő állomását
képezik. Azonban a folytatás jórészt elmaradt. Jogszabályok a
mindennapi életben Eger, avagy a
konzervativizmus védőbástyája Eger a korabeli Magyarország kisvárosainak egyik jelentős
helyszíne és nem utolsó sorban Heves vármegye székhelye, mindemellett
egyházmegyei központ is. Akkoriban a hanyatló kisváros képét mutatta Eger,
mivel a polgárság száma csökkent és a nagyipar sem tudott tartósan gyökeret
verni. A 19. század második felében az ipari termelés a városban nem volt
jelentős, illetve korábban nagyobb méreteket öltött.[16]
Ezt a pozícióját a térség már nem töltötte be. Az 1870-es években kiépült főbb
közlekedési útvonalak és vasútvonalak elkerülték Egert. Viszont a kézműipar
ennek ellenére is Gyöngyösön és Egerben összpontosult.[17]
Viszont ezzel egy időben a katolikus egyház befolyása jelentősen növekedett,
igaz az érseknek már nem volt javaslati joga a várost vezető személyek
megválasztására. Azonban az 1871. évi XVIII. tc. a városi
képviselőtestületeknél bevezette az úgynevezett virilista rendszert. Ennek a
rendeletnek az értelmében a képviselőtestület tagjainak csak a felét
választották a másik fele, pedig a legtöbb adót fizető polgárok közül került
ki.[18]
Összesen 104 képviselő volt és ez alapján 52-en virilisták voltak. Korábban a
papság nem került be a városi képviselőtestületbe, de ezzel a lépéssel a
városigazgatásban megjelentek az érsekség, a káptalan, a plébániák papi
személyei. Tehát a gazdag egyház csendben átmentette a politikai hatalmát és
így elsimultak a városi hierarchiában a hatalmi harcok. Egernek 1870-ben 19150, 1890-ben
23638, majd 1900-ra pedig 25893 lakosa volt.[19]
A városlakók vallásukat tekintve az 1900-as adatok szerint 22225-en voltak
római katolikusok, ami a 88,35 %-a népességnek, 2642-en pedig izraeliták, ami
9,8 %-a a város lakóinak. A kulturális életről elmondható,
hogy nagyon pezsgő és színes volt, gondoljunk csak ilyen személyekre, mint:
Szvorényi József, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Zalár József. Jelen tanulmányban
nagy hangsúlyt fektetek a korabeli publicisztikákra. A dualizmus korában,
1867-1918 között összesen 18 különböző újságot adtak közre, persze ezek között
volt nagyon rövid életű lap is. Ez azért nagyon érdekes, mert a 1830-as évek
végétől 1860-ig szinte nincs hírlap Eger városában. Ezek közül a legérdekesebb
az Egri Híradó, amely 1893-ban indult
és egészen 1910-ig jelent meg hetente kétszer. A lap egyházbarát, egyházhoz
közeli, konzervatív hangot ütött meg, amely nem meglepő, mivel sok papot
találunk a munkatársai között. Időnként felbukkannak benne a Függetleségi Párt
felfogását tükröző gondolatok is. 1863 és 1944 között jelent meg az Eger című újság, amely szintén politikai
és vegyes jellegű lap volt. A politikai jellegű lapok mellett
1869-től jelent meg az Egri Egyházmegyei
Közlöny egészen 1944-ig. A lap havonta kétszer jelent meg és az egyházmegye
papságát tájékoztatta az aktuális egyházpolitikai kérdésekről, mindemellett
teológiai, filozófiai és egyháztörténeti cikkeket is közölt.[20]
Ezek a lapok élénken példázzák az egyházpolitikai törvények megalkotásáért
vívott politikai harcot és a törvények egri fogadtatását, illetve azok betartását.
A törvények megalkotását követően, vagyis a király általi ellenjegyzés után
bekerülnek a törvénytárba és ezt követően a helyi igazgatás, helyi
adminisztráció feladata, hogy úgymond érvényt szerezzen a hatályos
rendelkezéseknek. Most pedig nézzük meg, hogy az egyházpolitikai törvények, hogyan
is mentek át a gyakorlatba. Hogyan vált gyakorlattá a törvényi szabályozás? Mindenképpen ki szeretném emelni a
város ellenzékiségét és amelynek a lapokban nyíltan hangot is adnak. A lapok
szerkesztőségében bizonyos, hogy nem kaptak helyet a Szabadelvű Párt szimpatizánsai.
Az Egri Egyházmegyei Közlöny az
ultramontán lapok közé tartozott tekintve, hogy egyházi újságként a szerkesztői
teendőket a mindenkori érsek, aktuálisan Dr. Samassa József[21]
látta el. Gergely Jenő történész egy helyen a keresztény szocializmus egyik
magyarországi előfutárának nevezi Samassát,[22]
bár az érseknek a felsőházban 1894. április 26-án a polgári házasságról
elmondott beszéde még nem ezt példázza.[23]
Azzal érvel az érsek, hogy a polgári házasság ellentétes a katolikus szertartású
egyházak szellemiségével, valamint az ország lakosságának többségével, mert az
ország népességének 72 %-a valamelyik katolikus felekezethez tartozik. A város ellenzékiségét továbbá jól
példázza a következő cikk az Egri Híradó
1895. újévi köszöntő száma, amelyben vezércikként hozzák a Wekerle kormány
lemondását. A Wekerle-kormány
bukása „Boldogabb új évet, mint a múlt!”[24]
– köszönti olvasóit az Egri Híradó az
év első napján. A konzervatív polgári lap 1895. január 1-i számában örömmel
tudatja olvasóival, hogy a Wekerle kormány lemondott, pontosabban megbukott.
„Csákyt követte az egész Wekerle kormány. Végre is annyi ámítás, annyi csalárd
játék után a király múlt év deczember hó 23-án kelt legfelsőbb elhatározásával,
a magyar összes minisztériumnak hivatali lemondását elfogadta, természetesen
buzgó szolgálataikért legfelsőbb köszönetét nyilvánítván. Más szavakkal ez
annyit jelent, hogy a Wekerle-kormány megbukott.”[25]
A publicista nagyon elfogultan nyilatkozott a kormány bukásáról, írásából csak
úgy árad az ellenszenv és a káröröm, mikor megfogalmazza az egri polgár számára
a kormány bukásának okait. Szavai, mondatai a tények közlésén kívül
tájékoztatják az olvasót a politikai és a magán véleményéről, amely csöppet sem
kíméli a politikusokat. Ebből arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy az
egri érsekség árnyékában a korabeli közvélemény nem nézte jó szemmel az 1892 és
1895 között működő Wekerle kabinet ténykedését. Talán Wekerle Sándornál is
gyűlöltebb személyiség volt gróf Szapáry Gyula, akinek volt némi köze Heves
vármegyéhez. Az újság 1895. évi 4. számában közölnek egy cikket arról a szereveződésről
mely 1892 októberének végén volt kialakulóban a kabinetfőnök ellen. Azzal érvel
a szerző, hogy a politikai erkölcstelenség mértéktelen a szabadelvű párt
részéről és az egyházpolitikai törvények miatt a személyi érdekeket állították
előtérbe az elvi alap helyett.[26] „Mibe kerül a
válság?”[27] Ezzel a címmel jelent meg egy glossza. Ahogy egy ellenzéki
laptól elvárható minden eszközt bevet annak érdekében, hogy az ex-kormányt
rossz színben tűntesse fel. Sőt mi több már a Bánffy kabinet ellen is agitál,
amely még jóformán nem is tett semmit. A hírlap közli a Wekerle-kormány
tagjainak nyugdíj összegét, a miniszteri és államtitkári összegek pontosan 45
ezer forintot tesznek ki. A Bánffy-kormány is beterjesztette a nyugdíjigényét,
ami 32 ezer forint összeget jelentett a költségvetésnek. Illetve még azt is
sérelmezik, hogy az anyakönyvek 20 millió forintjába kerülnek az államnak,
amely felemészti a nemzeti jövedelmet. Az egyházpolitikai törvényeket
elhibázott lépésnek tartja. „Így néz ki a magyar liberalizmus” – fejtegeti a
cikk szerzője. A lap 44. számában közli azt, hogy
a Bánffy-kormány október 1-i hatállyal életbe lépteti az egyházpolitikai
törvényeket. Ugyanis ki akarta kerülni az egyházi anyakönyvvezetőkkel esetlegesen
felmerülő konfliktusokat, vagyis azt a szituációt, hogy az új anyakönyvvezetők
a születési és haláleseteket előbb kezdték volna anyakönyvezni, mint a
házasságkötéseket. A polgári anyakönyvvezetők funkciójukból fakadóan
ünnepélyesen jártak el. Ez annyit tesz, hogy francia mintára a hivatali személy
magyar címerrel ellátott nemzetiszínű szalagot viselt, amely a magyar állam
szuverenitását volt hivatva kifejezni. Viszont ugyanebben a számban
megjelent egy olyan írás, amely kiváltotta az egriek felháborodását. Említést
tettek arról, hogy az ország katolikusait így is töménytelen sérelem és megaláztatás
érte az egyházpolitikai törvények kapcsán, a liberális kormány „boldogító” politikája
végett. De ami ezen felül történt arra gondolni sem mertek. A hír forrásának
egy fővárosi lapot jelölnek meg. Az állami anyakönyvek főfelügyelőjévé – miniszteri
osztálytanácsosi ranggal – Fekete Józsefet nevezték ki. Fekete a Magyar Szalon szerkesztője volt,
eredetileg izraelita vallású, de a kinevezés miatt kikeresztelkedett és a
keresztapja személyesen gróf Csáky Albin lett. A többségében római katolikus
egriek ezt nem nézték jó szemmel. Az Egri
Híradó úgy fejezte ki magát: „Mi katolikusok arculcsapásnak tekintjük!”[28]
Önmagában a dolog hitelességét tekintve vitatható, azonban rámutat a lap látens
antiszemitizmusára. Az Egri Híradó egyik mellékletében[29]
Samassa József egri érsek adott utasításokat az 1894. évi XXXI., XXXII. és
XXXIII. törvénycikkek tárgyában. Az egyházpolitikai törvények folyó év október
1-én léptek életbe, de azért az érsek már előkészületeket tett a hatályosság
betartása érdekében Egerben és a hozzá tartozó főegyházmegyében. Inkább
kötelességtudatról van szó, mintsem arról, hogy osztotta volna a politikai
döntések fontosságát. Az érsek 19 oldalon keresztül értekezett a
törvénycikkekről. Alaposan és körültekintően ad utasításokat, a római katolikus
vallás elsőbbségét hangoztatja. Az anyakönyvvezetők
hivatalos órái A Heves megyei közigazgatási bizottság ülésén
megállapították az anyakönyvvezetők hivatalos fogadóóráinak az időpontjait.
Eger városában, illetve az egri anyakönyvi kerülthez tartozó településeken az
anyakönyvezetők hétköznaponként 8 órától 11 óráig vasárnap és ünnepnapokon,
pedig 9 órától 11 óráig fogadták a házasodni vágyókat. Budapesti levél címmel közöl az
újság 82. száma egy cikket, amely tulajdonképpen Mihályi Hugó levele. Ennek egy
részét képezi az egyházpolitikai törvényeket méltató rész, a levél többi
részében is a negatív hangvétel uralkodik, a kormány működését és egyéb
tevékenységét rosszalja. Tulajdonképpen Mihályi kifejezi a nem tetszését. Ami
az egyházpolitikai törvényeket illeti, elvitatja jótékony hatását és azt írja
„ritka törvénycikk vetett még oly sötét árnyékot mint a polgári házasság törvénye”.[30]
Sérelmezi az anyakönyvezetők nehéz helyzetét és kemény munkájukért részvétet
fejezett ki. A levél írója szerint az anyakönyvezetői rendszer hibás és nem
működik, túl sok a munkájuk nem bírnak hatékonyan dolgozni. Sérelmezi, hogy a
politikusok nem interpelláltak eleget az egyházpolitikai törvények ellen. Polgári házasság Az Egri Híradó
83. számában (1895. október 15.) beszámol az első polgári házasságkötésről
Egerben. Ez a dolog nagy visszhangot keltett, mivel ezt megelőzően ilyesmi nem
történet Eger városában. Az ifjú pár neve is fennmaradt, Ruttkay Sándor és Magyari
Veron voltak azok, akik először éltek ezzel az állam által kínált lehetőséggel.
Kíváncsi tömeg kísérte a fiatalokat Dusárdy városi főjegyző és anyakönyvezető
helyettes elé. A főjegyző úr szalonruhában és a magyar címerrel ellátott nemzetiszínű
szalaggal a vállán jelent meg az éljenző bámészkodók és nem utolsó sorban az
ifjú pár előtt. Maga az esküvő nagyon rövid ideig tartott, tulajdonképpen alig
pár percig. Ez a jelenlévő hölgyek tetszését nem váltotta ki és ennek nyíltan
hangot adtak. Azt sérelmezték, hogy milyen rövid ideig tartott a ceremónia és
hogyha ilyen rövid ideig tart az esketés akkor ők nem adnak túl a lányaikon.
Aztán az ifjú pár a tanúkkal együtt a főjegyző szobájába vonult és aláírták a
házassági jegyzőkönyveket majd nagy ováció közepette távoztak. „Országos rabbi gyűlés” címmel
közöl cikket az újság október 19-én. A tanácskozást az egyházpolitikai
törvények miatt hívták össze és a fő kérdés a vegyes házasságok kérdése volt. A
tanácsülés október 14-én kezdődött Budapesten és a rabbik 14 pontban foglalták
össze határozataikat. Mindenesetre a gyűlés kimondta egy szavazat ellenében,
hogy a vegyes házasságokat sem áldással, sem más vallási szertartással nem
szentesítik. Úgy tűnik ez alapján a katolikus és az izraelita klérus is egy
állásponton van ebben a tekintetben. Egyházpolitika és
közösségi autonómia Ez az írás 1895. november 9-én jelent meg az Egri Híradó hasábjain. A cikk egy
joghézagra, ha úgy tetszik, inkább egy összeférhetetlenségre hívja fel az
olvasó figyelmét. Az 1886. évi XXII. tc. 69. paragrafusa kimondja, hogy a
közjegyzőt a közösségek képviselő testülete élethosszig választja, illetve
fizeti is. Viszont a közjegyzőnek az anyakönyvvezetést el kell vállalnia az
1894. évi XXXIII. tc. 70. paragrafusa értelmében.[31]
Vagyis arról van szó, hogy míg az első esetben a jegyzőt a közösség választotta
ki a munkára és javadalmazta, addig a második esetben ezt a hivatalt a jegyző
pozícióját betöltő személlyel látják el kinevezés szintjén, tulajdonképpen az
állam kötelezi a funkciót a jegyzőre. Nem érti a cikk szerzője, hogy az
ellenzék ezért miért nem lépett fel. Mindemellett még finanszírozási problémát
is látott a kérdésben. A legnagyobb sérelme a szerzőnek az állami tiszteletdíj
alacsony összege, és az adott jegyzőnek, rossz munkavégzés esetén való eltávolítható
volta, ez eredetileg, vagyis az 1886. évi XXII. tc.-ben biztosított élethosszig
tartó megbízatásából. Ez szolgál a disszonancia alapjául. Izraeliták A vegyes házasságok problematikájáról 1895-ben már írtak
az egri lapok, pontosabban az Egri
Egyházmegyei Közlöny. Ebben a cikkben külföldi példákat hoz fel a szerző
annak igazolására, hogy a polgári házasságok nem tartósak.[32]
Igazából nyílt titok már ekkoriban is, hogy a magyar vegyes házasságok
külföldön köttetnek. Izraelita szülők meg
akarják keresztelni most született gyermeküket Az Egri Egyházmegyei
Közlöny 1898. évi számában jelet meg ez az írás Dr. Bőhm János tollából.
Egyházi és állami törvények alapján írja le a metodikát. Maga a szöveg sokkal
archaikusabb az Egri Híradóban
található szövegekhez képeset. Nehezen olvasható és még nehezebben értelmezhető
a rengeteg latin betoldás miatt. Egyidejűleg a szöveget is megtöri ezzel a
módszerrel. Valószínűleg ezzel célja volt a szerzőnek. Dogmatikai pontok mentén
vázolja a szerző a problémakört,[33]
amelyet nagyon összetett, több tényezős dolognak tekint. A legfontosabb eleme
az elkeresztelés, amelyet – szerinte – a katolikus egyháznak kerülnie kell. [1] A kiegyezés. Szerk.: Ceiger András. Bp., 2004. (Nemzet és emlékezet) 131-144. [2] Gerő András:
Zsidó utak – magyar keretek a XIX. században. Liberálisok, antiszemiták és a
zsidók a modern Magyarország születésekor. In: Zsidóság a dualizmus kori
Magyarországon. Szerk.: Varga László. Bp.,
2005. 60. [3] Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetleségi harc. Válogatott
írások. Szerk.: Pál Lajos. Bp.,
1986. 36. [4] Gyurgyák
János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001. 66. [5] Wekerle Sándor és kabinetje. Politikai
jellemrajzok. Bp., 1892. 73. [6] Fazekas
Csaba: Katolicizmus és konzervativizmus a XIX. századi Magyarországon.
In: Múltunk, 2002. 3-4. sz. 462. [7] Gonda László:
A zsidóság Magyarországon, 1526-1945. Bp., 1992. 156. [8] Fejtő
Ferenc: Magyarság, zsidóság. Bp., 2000. (História könyvtár. Monográfiák,
14.) [9] Gratz
Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története, 1867-1918. Bp., 1934.
(reprint: 1994.) I. köt. (továbbiakban: Gratz,
1934.) 292. [10] Gratz,
1934. 293. [11] XIII. Leó pápa „Quod multum diuque optabamus” című
enciklikáját 1886-ban bocsátotta ki a török uralom alól 200 esztendeje felszabadított
Buda évfordulójára, amelyben határozottan megtilt minden olyan törekvést
Magyarországon, ami a katolikus hit tanai ellen irányul, megtiltja a
keresztények zsidók közötti házasságot és felszólítja a papokat, hogy lehetőleg
minden gyermeket katolikusnak kereszteljenek. [12] Gergely
András – Szász Zoltán: A kiegyezés után. Bp., 1978 (Magyar História)
196. [13] Venetianer
Lajos: A magyar zsidóság története. Bp., 1986. 419. [14] Geyr, von
Géza Andreas: Sándor Wekerle, 1848-1921. Die politische Biographie eines
ungarischen Staatsmannes der Donaumonarchie. München, 1993. 148. [15] Pölöskei
Ferenc: A magyar parlamentarizmus a századfordulón. Politikusok és
intézmények. Bp., 2001. 81. (História könyvtár. Monográfiák, 15.) [16] Orbánné dr.
Szegő Ágnes: Egri zsidó polgárok. Bp., 2005. 45. [17] Csiffáry
Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében. In:
Tanulmányok Heves megye történetéből, 14. Eger, 1996. 164. [18] Nagy József:
Eger története. Bp., 1978. (továbbiakban: Nagy,
1978.) 290. [19] Révai Nagy Lexikona. VI. köt. Dúc-Etele. Bp.,
1912. 154. [20] Nagy, 1978.
305. [21] Samassa József: Aranyosmarót, 1828. szept. 30. –
Eger, 1912. aug. 20. Egyházi író, bíboros-érsek, az MTA tagja. Tanulmányait Nagyszombatban
és a bécsi Pazmaneumban végezte. 1852-ben szentelték pappá. Előbb gimnáziumi
tanár volt Nagyszombaton, aztán 1859-ben teológiai, majd 1861-ben egyetemi
tanár Pesten. 1869-től 1872-ig Deák-párti programmal országgyűlési képviselő,
1869-ben osztálytanácsos a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, majd
esztergomi kanonok, 1871-ben szepesi püspök, 1873-ban egri érsek, 1888-ban
pápai trónálló, 1905-ben bíboros, 1872-től haláláig a főrendiház tagja. [22] Gergely
Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1890-1950. Bp., 1977. 18. [23] Egri
Egyházmegyei Közlöny, 1894. 9. sz. (május 1.) 77. [24] Egri Híradó,
1895. 1. sz. (január 1.) [25] Uo. [26] Egri Híradó,
1895. 4. sz. (január 12.) [27] Egri Híradó,
1895. 8. sz. [28] Egri Híradó,
1895. 44. sz. [29] Egri Híradó,
1895. 65. sz. (augusztus 10.) Melléklet. [30] Egri Híradó,
1895. 82. sz. (október 12.) [31] Egri Híradó,
1895. 90. sz. [32] Egri
Egyházmegyei Közlöny, 1895. 10. sz. (május 16.) 139. [33] Egri
Egyházmegyei Közlöny, 1898. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |