Merész, de legalábbis annak tűnő
vállalkozásba fogott a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár,
amikor 2002-ben megjelentette Shvoy Lajos püspök önéletírását.[1] Nem a téma, nem a
feldolgozott és kiadott forrás, nem is a kiadás ténye indokolja a fenti jelző
használatát, hanem az, hogy a kötet a kiadó szándéka szerint nem önálló
munkaként, hanem egy frissen útjára indított sorozat első darabjaként látott
napvilágot. Sorozatot indítani nehéz, nagy felelősséggel járó döntés. Az első kötet
megjelenésétől szükségszerű és elvárt a folytatás, ami egyrészt feltételezi
azt, hogy megvan a kellő szellemi kapacitás a további értékes források
feldolgozására és közre adására, másrészt pedig azt,
hogy az elengedhetetlenül szükséges anyagi fedezet is rendelkezésre fog állni.
Nem egy intézmény esett már bele a sorozatindítás csapdájába: akadt példa arra,
hogy hosszú-hosszú évek teltek el újabb kötetek kiadása nélkül, de arra is,
hogy egymással valójában semmiféle hasonlóságot nem mutató, csupán a korábban
meghatározott sorozatcím tág értelmezése szerint rokonítható kötetek jelentek
meg, ahol az egyetlen „közös nevező” a kiadó azonossága volt. Azaz dugába dőlt
sorozatkiadási tervek, valamint a mindenáron való megfelelésre törekvő
kényszerpályák egyaránt példázzák az ilyen jellegű törekvések nehézségeit.
Ugyanakkor szerencsére pozitív példákkal is bőséggel szolgálhat a magyar
levéltáros szakma e téren, ami azt mutatja, hogy megfelelő előkészítéssel mégis
járható út a sorozatkiadás. Ezt látszik
igazolni a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár Mózessy Gergely
gyűjteményigazgató szerkesztésében megjelent újabb kötete, az Inter arma 1944–1945 is. Mégpedig azért,
mert a fent már említett Shvoy-önéletírás megjelenése idején már
hangsúlyozottan tervbe vették a kötet kiadását, jogossá téve a sorozat
elindításának ideáját. Úgy fest, nem hiába fogalmazta meg reményeit Shvoy
püspök önéletírásának recenzense, Szabó Csaba az Egyháztörténeti Szemle 2003. évi 1. számában: „További rangos köteteket
várunk a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltártól”. Lássuk tehát,
mit nyújt olvasóinak a most megjelent könyv. Ez a
forráskiadvány jellegében némiképp eltér a sorozat előző darabjától. Az a kötet
olyan értelemben homogén volt, hogy egyetlen, nagyobb lélegzetű, műfajából
adódóan szubjektív hangvételű forrást adott közzé. A mostani kötet, a jelen
recenzió tárgya egyetlen témára fókuszálva különböző típusú, más-más időszakban
keletkezett forrásokat tesz közzé egybegyűjtve, ily módon tágabb teret
biztosítva az egy témáról keletkezett különféle források összevetése révén a
történtek megítélésének. Egyszerűbben fogalmazva: míg a hosszú önéletírás
böngészése közben az olvasó bizonyos mértékig óhatatlanul is Shvoy püspök
nézőpontjából „szemlélődött”, az eltérő források lehetőséget nyújtanak az
árnyaltabb, sokoldalúbb megközelítésre. A
Shvoy-féle kötet kapcsán Szabó Csaba recenziójában a hosszabb bevezető
tanulmányt hiányolta. A fentebb citáltak miatt ezt a hiányosságot a
recenzensnek ezúttal még inkább szóvá kell tennie. A kötet szerkesztője,
Mózessy Gergely egy oldalban, rendkívül pontosan, tárgyszerűen, indulatok
nélkül foglalja össze a legfontosabbakat, utalva arra, hogy a történeti hátteret
bemutató és összefoglaló tanulmányt kiváltja a kötetbe foglalt egyik forrás,
Németh László püspöki könyv- és levéltáros visszaemlékezése. Ez azonban csak
részben igaz: a történéseket átélő szemtanú, bármilyen hiteles is az általa
tapasztalt és írásban rögzített események visszaidézése, sokkal inkább a
szubjektum foglya, mint a forrásokat utólag, személyes élmény nélkül összegző,
az azóta eltelt idő távlatában elemző és értékelő
történész. Németh László visszaemlékezése tehát megítélésem szerint csak
részben pótolja a bevezető tanulmányt. Nem lenne érdektelen akár egy önálló,
nagyobb lélegzetű közlés erejéig összefoglalóan bemutatni azokat az
eseményeket, amelyeknek forrásait e kötet egyébként kiválóan fogja össze egységgé. A kötet
forrásairól elmondható, hogy azok összessége a lehetőségekhez mérten (hiszen a
múlt sohasem rekonstruálható teljes egészében) pontos és árnyalt képet ad a
székesfehérvári egyházmegyét 1944–1945-ben sújtó tragikus eseményekről. Inter arma silent musae – tartja a
címben is idézett latin mondás, ám szerencsére mindig akadtak olyan írástudók,
akik a fegyverek zajában is papírra vetették tapasztalataikat, gondolataikat.
Így a kötet első blokkját egy visszaemlékezés – a már említett Németh Lászlóé
–, valamint egy napló – Bejczy Gyula püspöki titkár naplója – alkotja. Utóbbi
forrásból talán nem érdektelen e helyt hosszabban idézni, annak bemutatására,
hogy írója a humánum talaján állva és nem valamiféle politikai indíttatástól
vezérelve ítélte meg az eseményeket: „A németek, akik
fegyverbarátaink, nem hallgatnak semmiféle érvelésre, hanem hatalmi erővel
elviszik a püspökség írógépét. […] szerette volna remélni az ember, hogy annyi
tekintettel az európaiságára büszke német hadsereg frontkatonája is lesz az egyházi
intézményekre, mint amennyivel az orosz katonák voltak. Sajnos a helyzet nem
így van. S az írógépet elrabló hadnagy temesvári születésű. Ha ő már nem is, de
szülei alig egy emberöltővel ezelőtt még a szentistváni magyar nemzetnek voltak
polgárai. S az unoka, kinek őseit ez a nemzet befogadta, most ellenségként
fosztogatja azt a Magyarországot, mely már halálos sebében a végső perceit
látszik élni. […] Kifosztott az orosz, kifosztott a német – s a legszomorúbb
mindebben az, hogy a zöldinges rövidlátás honmentő tevékenységnek látja ezt a
szörnyű nemzetpusztítást. De legyen mentségükre, hogy bőreszabott szájuk (amit
jártatni nem röstellnek) és tyúknyi agyvelejük (ami a gondolkodásra alkalmatlan)
egyetlen vagyonuk. […] Az írógépek és mindenféle
bútorok elhurcolása mennyi gondot okoz ezeknek a katonáknak, akik, mikor ezeket
a sorokat írom, német dalokat énekelve és kiabálva haladnak ablakom alatt. Úgy
látszik, még mindig van bor, és nem csak az oroszok szeretik azt, hanem
Germánia túlméretezett ambíciójú fiai is a pohár fenekére néznek néha-néha.”
(49. p.) A következő forráscsoportot a
Shvoy Lajos püspök által kiadott püspöki körlevelek (litterae encyclicae) alkotják, amelyekben a legkülönfélébb
természetű tájékoztatást nyújtó hírek, rendelkezések, valamint lelki útmutatás
is található az egyházmegye első emberétől papjai számára. Ehhez a szűkebb
forráscsoporthoz szorosan kapcsolódnak a következő, a kötet legnagyobb blokkját
alkotó egység dokumentumai, amelyek a nyilas fogságból hazatért püspök
sürgetésére az egyes plébániák helyzetéről adott jelentéseket foglalják össze.
A több vármegyét átfogó, pontosabban több vármegyére kiterjedő székesfehérvári
egyházmegye egyes területei különösen sokat szenvedtek a háború pusztításaitól,
voltak olyan részei, amelyeken mintegy három hónapon át
hullámzott a front a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg között, így pl.
Székesfehérvár is több alkalommal szenvedte el hol az egyik, hol a másik
hadsereg be-, illetve kivonulását. Más területeket viszont kevésbé sújtottak a
háború csapásai, így a kötetben közölt jelentések számos elemükben már csak
ezért is eltérnek egymástól. E különbözőségeket tovább
differenciálja a jelentést írók személyisége, látásmódja stb. Nem a véletlen
műve Shvoy püspök Füzy Sándor lelkész Göböljárásról írt, gyakorta semmitmondó
részleteket is hosszan taglaló jelentéséhez fűzött szarkasztikus megjegyzése:
„A sok híg levesben alig akadt egy-két falat.” (156. p.) Itt kell megjegyezni,
hogy a kötet szerkesztője – helyesen – az azon plébániákat tárgyaló
jelentéseket is a kötetbe foglalta, amelyek a magyarországi egyházmegyék
határait módosító 1993. évi változások óta már nem Székesfehérvárhoz tartoznak. A kötet forrásanyagának ötödik –
egyben utolsó – egysége az ún. Martyrologium.
Az olvasó aligha szorul rá a latin szó fordítására. Az elhunyt Serédy
Jusztinián helyére lépő korábbi veszprémi püspök, Mindszenty József esztergomi
hercegprímás 1947-ben bízta meg papját, Meszlényi Antalt, hogy gyűjtse egybe az
1944–1945-ben mártíromságot szenvedett katolikus papok legfontosabb életrajzi
adatait. Sajnos a székesfehérvári egyházmegye papsága (egy kivétellel
valamennyi plébános a helyén maradt, nem egy esetben egyetlen szilárd pontként
erkölcsi támaszt nyújtva a híveknek a széteső közigazgatás, a felbomló közösségek,
a háború borzalmai közepette) sem maradt áldozatok nélkül. Az ő életük
leglényegesebb adatait a kötetben visszaemlékezéseivel szereplő Németh László
összegezte, illetve egyikükét, Bergendy János püspöki irodaigazgatóét ő írta.
Hét pap – különböző részletességű – életrajza olvasható e forrásblokkban,
hozzátéve, hogy olvasásukkor nem nélkülözhető bizonyos mértékű forráskritika
sem, mert ahogy a szerkesztő felhívja rá az olvasó figyelmét: „a tények
ismertetésekor – vagy azok mellett – hagiográfiai toposzok is feltűnnek a
szövegben”. (295. p.) A forrásközlés szempontjait a
szerkesztő tömören és közérthetően foglalta össze a kötet bevezetőjét követően.
A könnyebb olvashatóság kedvéért a mai magyar helyesírás és
központozás szabályai szerint olvashatók a dokumentumok, az ettől való eltérés
csak indokolt esetekben fordul elő (korjelző írásmód stb.). Pontos és korrekt
jegyzetelés (folyamatosan számozott lábjegyzetek formájában) teszik érthetővé a
források egyes utalásait a kortársak számára egyértelmű, ám a mai olvasó
számára már korántsem annak nevezhető eseményekről és egyes személyekről,
illetve a kötetben bőséggel előforduló latin, német, orosz kifejezéseket.
A kötet használhatóságát végezetül a témát távolabbról vagy közelebbről érintő
szakirodalom bibliográfiája, a kiadvány által tárgyalt időszak és események
legfontosabb szereplői neveinek betűrend szerint rendezett életrajza, valamint
személynévmutató teszi teljessé (mindamellett helységnévmutató sem lett volna
egészen haszontalan). A címlap, amely a romos ercsi plébániatemplomot
ábrázolja, illetve a belíveken található néhány fénykép nem csupán díszítő
elemként szolgál, hanem szerves része a kiadványnak. Összességében példás gondossággal
szerkesztett, imponáló forrásismeretet sejtető, kiérlelt történészi koncepciót
tükröző, tragikus, ám rendkívül érdekes és korántsem feltárt időszak egyházi forrásait bemutató kötetet vehet kézbe az olvasó. Kritika a
részletesebb bevezető háttértanulmány és a helységnévmutató hiányán kívül
legfeljebb néhány apró géphiba miatt érheti a kiadványt, formailag
pedig azért, mert szerencsésebb lett volna a lapalji jegyzeteket a főszövegtől
(forrásszövegtől) az oldalszámot elválasztó vonal alatt – az általánosan
elfogadott gyakorlatnak megfelelően – elhelyezni, nem pedig fölötte. A többségében
(a napló és a püspöki körlevelek kivételével) a tárgyalt időszaknál (1944–1945)
később keletkezett értékes, többségében retrospektív dokumentumokat közlő
forrásválogatás egyik fő erényének kiemelésekor pedig
idézzük magát a szerkesztőt, akitől – csatlakozva Szabó Csabának a Shvoy-kötet
kapcsán írt recenziójához – további köteteket várunk a sorozat folytatásaként.
E szerint a források „szerencsés időbeli közelségből tekintenek vissza a megélt
borzalmakra: az emlékezet még nem homályosult el, az országban maradt orosz
csapatoktól való félelem még csak elvétve fékezi a tollakat, bár már ennek is
akad nyoma.” (7. p.) E meglátással a recenzens teljes mértékig egyetért: a
megközelítés történészi erényeket sejtet. Már csak ezért is, valamint a
gördülékeny és szép magyarsággal megírt rövid Bevezetés okán is biztatom a szerkesztőt egy összefoglaló tanulmány
megírására; ez remélhetőleg nem várat sokáig magára, mert a helytörténet, egyháztörténet,
társadalomtörténet, hadtörténet számára egyaránt haszonnal forgatható kötet
ennek tükrében még inkább értékessé válhat. (Katona Csaba) [1] SHVOY LAJOS: Önéletrajz.
Szerk.: Mózessy Gergely.
Székesfehérvár, 2002. (Források a Székesfehérvári Egyházmegye történetéből I.) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |