Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 2. szám
A. D.
MMV

Inter arma 1944–1945

Inter arma 1944–1945. Fegyverek közt. Válogatás a második világháború egyházmegyei történetének forrásaiból. Szerkesztette: Mózessy Gergely. Székesfehérvár, Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, 2004. (Források a Székesfehérvári Egyházmegye történetéből II.) 352 old.

Merész, de legalábbis annak tűnő vállalkozásba fogott a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, amikor 2002-ben m

Merész, de legalábbis annak tűnő vállalkozásba fogott a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, amikor 2002-ben megjelentette Shvoy Lajos püspök önéletírását.[1] Nem a téma, nem a feldolgozott és kiadott forrás, nem is a kiadás ténye indokolja a fenti jelző használatát, hanem az, hogy a kötet a kiadó szándéka szerint nem önálló munkaként, hanem egy frissen útjára indított sorozat első darabjaként látott napvilágot. Sorozatot indítani nehéz, nagy felelősséggel járó döntés. Az első kötet megjelenésétől szükségszerű és elvárt a folytatás, ami egyrészt feltételezi azt, hogy megvan a kellő szellemi kapacitás a további értékes források feldolgozására és közre adására, másrészt pedig azt, hogy az elengedhetetlenül szükséges anyagi fedezet is rendelkezésre fog állni. Nem egy intézmény esett már bele a sorozatindítás csapdájába: akadt példa arra, hogy hosszú-hosszú évek teltek el újabb kötetek kiadása nélkül, de arra is, hogy egymással valójában semmiféle hasonlóságot nem mutató, csupán a korábban meghatározott sorozatcím tág értelmezése szerint rokonítható kötetek jelentek meg, ahol az egyetlen „közös nevező” a kiadó azonossága volt. Azaz dugába dőlt sorozatkiadási tervek, valamint a mindenáron való megfelelésre törekvő kényszerpályák egyaránt példázzák az ilyen jellegű törekvések nehézségeit. Ugyanakkor szerencsére pozitív példákkal is bőséggel szolgálhat a magyar levéltáros szakma e téren, ami azt mutatja, hogy megfelelő előkészítéssel mégis járható út a sorozatkiadás.

Ezt látszik igazolni a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár Mózessy Gergely gyűjteményigazgató szerkesztésében megjelent újabb kötete, az Inter arma 1944–1945 is. Mégpedig azért, mert a fent már említett Shvoy-önéletírás megjelenése idején már hangsúlyozottan tervbe vették a kötet kiadását, jogossá téve a sorozat elindításának ideáját. Úgy fest, nem hiába fogalmazta meg reményeit Shvoy püspök önéletírásának recenzense, Szabó Csaba az Egyháztörténeti Szemle 2003. évi 1. számában: „További rangos köteteket várunk a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltártól”. Lássuk tehát, mit nyújt olvasóinak a most megjelent könyv.

Ez a forráskiadvány jellegében némiképp eltér a sorozat előző darabjától. Az a kötet olyan értelemben homogén volt, hogy egyetlen, nagyobb lélegzetű, műfajából adódóan szubjektív hangvételű forrást adott közzé. A mostani kötet, a jelen recenzió tárgya egyetlen témára fókuszálva különböző típusú, más-más időszakban keletkezett forrásokat tesz közzé egybegyűjtve, ily módon tágabb teret biztosítva az egy témáról keletkezett különféle források összevetése révén a történtek megítélésének. Egyszerűbben fogalmazva: míg a hosszú önéletírás böngészése közben az olvasó bizonyos mértékig óhatatlanul is Shvoy püspök nézőpontjából „szemlélődött”, az eltérő források lehetőséget nyújtanak az árnyaltabb, sokoldalúbb megközelítésre.

A Shvoy-féle kötet kapcsán Szabó Csaba recenziójában a hosszabb bevezető tanulmányt hiányolta. A fentebb citáltak miatt ezt a hiányosságot a recenzensnek ezúttal még inkább szóvá kell tennie. A kötet szerkesztője, Mózessy Gergely egy oldalban, rendkívül pontosan, tárgyszerűen, indulatok nélkül foglalja össze a legfontosabbakat, utalva arra, hogy a történeti hátteret bemutató és összefoglaló tanulmányt kiváltja a kötetbe foglalt egyik forrás, Németh László püspöki könyv- és levéltáros visszaemlékezése. Ez azonban csak részben igaz: a történéseket átélő szemtanú, bármilyen hiteles is az általa tapasztalt és írásban rögzített események visszaidézése, sokkal inkább a szubjektum foglya, mint a forrásokat utólag, személyes élmény nélkül összegző, az azóta eltelt idő távlatában elemző és értékelő történész. Németh László visszaemlékezése tehát megítélésem szerint csak részben pótolja a bevezető tanulmányt. Nem lenne érdektelen akár egy önálló, nagyobb lélegzetű közlés erejéig összefoglalóan bemutatni azokat az eseményeket, amelyeknek forrásait e kötet egyébként kiválóan fogja össze egységgé.

A kötet forrásairól elmondható, hogy azok összessége a lehetőségekhez mérten (hiszen a múlt sohasem rekonstruálható teljes egészében) pontos és árnyalt képet ad a székesfehérvári egyházmegyét 1944–1945-ben sújtó tragikus eseményekről. Inter arma silent musae – tartja a címben is idézett latin mondás, ám szerencsére mindig akadtak olyan írástudók, akik a fegyverek zajában is papírra vetették tapasztalataikat, gondolataikat. Így a kötet első blokkját egy visszaemlékezés – a már említett Németh Lászlóé –, valamint egy napló – Bejczy Gyula püspöki titkár naplója – alkotja. Utóbbi forrásból talán nem érdektelen e helyt hosszabban idézni, annak bemutatására, hogy írója a humánum talaján állva és nem valamiféle politikai indíttatástól vezérelve ítélte meg az eseményeket: „A németek, akik fegyverbarátaink, nem hallgatnak semmiféle érvelésre, hanem hatalmi erővel elviszik a püspökség írógépét. […] szerette volna remélni az ember, hogy annyi tekintettel az európaiságára büszke német hadsereg frontkatonája is lesz az egyházi intézményekre, mint amennyivel az orosz katonák voltak. Sajnos a helyzet nem így van. S az írógépet elrabló hadnagy temesvári születésű. Ha ő már nem is, de szülei alig egy emberöltővel ezelőtt még a szentistváni magyar nemzetnek voltak polgárai. S az unoka, kinek őseit ez a nemzet befogadta, most ellenségként fosztogatja azt a Magyarországot, mely már halálos sebében a végső perceit látszik élni. […] Kifosztott az orosz, kifosztott a német – s a legszomorúbb mindebben az, hogy a zöldinges rövidlátás honmentő tevékenységnek látja ezt a szörnyű nemzetpusztítást. De legyen mentségükre, hogy bőreszabott szájuk (amit jártatni nem röstellnek) és tyúknyi agyvelejük (ami a gondolkodásra alkalmatlan) egyetlen vagyonuk. […] Az írógépek és mindenféle bútorok elhurcolása mennyi gondot okoz ezeknek a katonáknak, akik, mikor ezeket a sorokat írom, német dalokat énekelve és kiabálva haladnak ablakom alatt. Úgy látszik, még mindig van bor, és nem csak az oroszok szeretik azt, hanem Germánia túlméretezett ambíciójú fiai is a pohár fenekére néznek néha-néha.” (49. p.)

A következő forráscsoportot a Shvoy Lajos püspök által kiadott püspöki körlevelek (litterae encyclicae) alkotják, amelyekben a legkülönfélébb természetű tájékoztatást nyújtó hírek, rendelkezések, valamint lelki útmutatás is található az egyházmegye első emberétől papjai számára. Ehhez a szűkebb forráscsoporthoz szorosan kapcsolódnak a következő, a kötet legnagyobb blokkját alkotó egység dokumentumai, amelyek a nyilas fogságból hazatért püspök sürgetésére az egyes plébániák helyzetéről adott jelentéseket foglalják össze. A több vármegyét átfogó, pontosabban több vármegyére kiterjedő székesfehérvári egyházmegye egyes területei különösen sokat szenvedtek a háború pusztításaitól, voltak olyan részei, amelyeken mintegy három hónapon át hullámzott a front a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg között, így pl. Székesfehérvár is több alkalommal szenvedte el hol az egyik, hol a másik hadsereg be-, illetve kivonulását. Más területeket viszont kevésbé sújtottak a háború csapásai, így a kötetben közölt jelentések számos elemükben már csak ezért is eltérnek egymástól. E különbözőségeket tovább differenciálja a jelentést írók személyisége, látásmódja stb. Nem a véletlen műve Shvoy püspök Füzy Sándor lelkész Göböljárásról írt, gyakorta semmitmondó részleteket is hosszan taglaló jelentéséhez fűzött szarkasztikus megjegyzése: „A sok híg levesben alig akadt egy-két falat.” (156. p.) Itt kell megjegyezni, hogy a kötet szerkesztője – helyesen – az azon plébániákat tárgyaló jelentéseket is a kötetbe foglalta, amelyek a magyarországi egyházmegyék határait módosító 1993. évi változások óta már nem Székesfehérvárhoz tartoznak.

A kötet forrásanyagának ötödik – egyben utolsó – egysége az ún. Martyrologium. Az olvasó aligha szorul rá a latin szó fordítására. Az elhunyt Serédy Jusztinián helyére lépő korábbi veszprémi püspök, Mindszenty József esztergomi hercegprímás 1947-ben bízta meg papját, Meszlényi Antalt, hogy gyűjtse egybe az 1944–1945-ben mártíromságot szenvedett katolikus papok legfontosabb életrajzi adatait. Sajnos a székesfehérvári egyházmegye papsága (egy kivétellel valamennyi plébános a helyén maradt, nem egy esetben egyetlen szilárd pontként erkölcsi támaszt nyújtva a híveknek a széteső közigazgatás, a felbomló közösségek, a háború borzalmai közepette) sem maradt áldozatok nélkül. Az ő életük leglényegesebb adatait a kötetben visszaemlékezéseivel szereplő Németh László összegezte, illetve egyikükét, Bergendy János püspöki irodaigazgatóét ő írta. Hét pap – különböző részletességű – életrajza olvasható e forrásblokkban, hozzátéve, hogy olvasásukkor nem nélkülözhető bizonyos mértékű forráskritika sem, mert ahogy a szerkesztő felhívja rá az olvasó figyelmét: „a tények ismertetésekor – vagy azok mellett – hagiográfiai toposzok is feltűnnek a szövegben”. (295. p.)

A forrásközlés szempontjait a szerkesztő tömören és közérthetően foglalta össze a kötet bevezetőjét követően. A könnyebb olvashatóság kedvéért a mai magyar helyesírás és központozás szabályai szerint olvashatók a dokumentumok, az ettől való eltérés csak indokolt esetekben fordul elő (korjelző írásmód stb.). Pontos és korrekt jegyzetelés (folyamatosan számozott lábjegyzetek formájában) teszik érthetővé a források egyes utalásait a kortársak számára egyértelmű, ám a mai olvasó számára már korántsem annak nevezhető eseményekről és egyes személyekről, illetve a kötetben bőséggel előforduló latin, német, orosz kifejezéseket. A kötet használhatóságát végezetül a témát távolabbról vagy közelebbről érintő szakirodalom bibliográfiája, a kiadvány által tárgyalt időszak és események legfontosabb szereplői neveinek betűrend szerint rendezett életrajza, valamint személynévmutató teszi teljessé (mindamellett helységnévmutató sem lett volna egészen haszontalan). A címlap, amely a romos ercsi plébániatemplomot ábrázolja, illetve a belíveken található néhány fénykép nem csupán díszítő elemként szolgál, hanem szerves része a kiadványnak.

Összességében példás gondossággal szerkesztett, imponáló forrásismeretet sejtető, kiérlelt történészi koncepciót tükröző, tragikus, ám rendkívül érdekes és korántsem feltárt időszak egyházi forrásait bemutató kötetet vehet kézbe az olvasó. Kritika a részletesebb bevezető háttértanulmány és a helységnévmutató hiányán kívül legfeljebb néhány apró géphiba miatt érheti a kiadványt, formailag pedig azért, mert szerencsésebb lett volna a lapalji jegyzeteket a főszövegtől (forrásszövegtől) az oldalszámot elválasztó vonal alatt – az általánosan elfogadott gyakorlatnak megfelelően – elhelyezni, nem pedig fölötte.

A többségében (a napló és a püspöki körlevelek kivételével) a tárgyalt időszaknál (1944–1945) később keletkezett értékes, többségében retrospektív dokumentumokat közlő forrásválogatás egyik fő erényének kiemelésekor pedig idézzük magát a szerkesztőt, akitől – csatlakozva Szabó Csabának a Shvoy-kötet kapcsán írt recenziójához – további köteteket várunk a sorozat folytatásaként. E szerint a források „szerencsés időbeli közelségből tekintenek vissza a megélt borzalmakra: az emlékezet még nem homályosult el, az országban maradt orosz csapatoktól való félelem még csak elvétve fékezi a tollakat, bár már ennek is akad nyoma.” (7. p.) E meglátással a recenzens teljes mértékig egyetért: a megközelítés történészi erényeket sejtet. Már csak ezért is, valamint a gördülékeny és szép magyarsággal megírt rövid Bevezetés okán is biztatom a szerkesztőt egy összefoglaló tanulmány megírására; ez remélhetőleg nem várat sokáig magára, mert a helytörténet, egyháztörténet, társadalomtörténet, hadtörténet számára egyaránt haszonnal forgatható kötet ennek tükrében még inkább értékessé válhat.

(Katona Csaba)



[1] SHVOY LAJOS: Önéletrajz. Szerk.: Mózessy Gergely. Székesfehérvár, 2002. (Források a Székesfehérvári Egyházmegye történetéből I.)

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,