Vissza a tartalomjegyzékhez

1. évfolyam 2. szám
A. D.
MM

A zavavári és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái, 1527-1541. Fordította, a mutatót készítette, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Bilkei Irén.
Zalaegerszeg, 1999. 135 old.
A diplomatikai források feltárásának mára legelterjedtebb formájának az oklevelek tartalmi kivonatainak közreadása számít

A diplomatikai források feltárásának mára legelterjedtebb formájának az oklevelek tartalmi kivonatainak közreadása számít. Szakmai szempontból a tartalmi kivonatok készítését leginkább az oklevelek azon tulajdonsága indokolja, hogy a bennük szereplő, legtöbbször szó szerint ismétlődő formulás részek közlése az oklevelekre építő kutatások számára – néhány speciális kutatási irányt kivéve – feleslegesnek és indokolatlan költségeket igénylőnek mondható, míg a regeszták készítése nemcsak olcsóbb, de egyszersmind jóval gyorsabban, jóval nagyobb oklevélmennyiség feltárására alkalmas.[1] Mindemellett a digitális információtárolásnak és ‑feldolgozásnak a történettudományban való egyre szélesebb körű elterjedése nyomán valószínűleg az oklevelek teljes szövegének rögzítése is újabb lendületet vesz majd. Ami az oklevelek tartalmi feltárásának terminológiáját illeti, meg kell említeni, hogy egyes kutatók különbséget tesznek az okleveleknek leginkább csak a meglétét regisztráló, egy-két mondatból álló ’regeszta’, illetve a bővebb, az oklevél valamennyi lényeges információját rögzíteni kívánó ’tartalmi kivonat’ kifejezés között. (A továbbiakban e két elnevezést szinonimaként használom.) A regeszta definíciószerű meghatározását, Borsa Iván egyik munkájában[2] közöltek alapján Bilkei Irén, kötetének bevezetőjében így foglalja össze. „A regeszta az oklevél tartalmának fogalmazásilag kerek egészet alkotó, magyar nyelvű kivonata, amelynek tartalmaznia kell az oklevélben foglalt jogi tény leírását, az oklevélben előforduló valamennyi tulajdonnevet, a megnevezett személyek társadalmi helyzetét jelölő kifejezéseket, valamint minden egyéb, pontosan meg nem határozható, de érdeklődésre számot tartó kifejezést. A kivonat után le kell írni az oklevél külső ismérveit és megadni eredeti levéltári jelzetét.” Ebből a meghatározásból is – amelynél konkrétabb e tárgyban aligha adható – látszik azonban, hogy néhány általánosan kötelező elem (valamennyi tulajdonnév rögzítése, apparátus készítése, stb.) és jellemző (fogalmazásilag kerek egész) kivételével a regeszták tartalmi és formai sajátosságait, főként pedig elkészítésük módját illetően nincs – és valószínűleg nem is lesz, nem is lehet – egységes szabályrendszer. Az oklevélregeszták tulajdonságai általában egy-egy nagyobb vállalkozás, illetve az azt elindító, vezető tudós munkájának hatásaként formálódnak ki, és terjednek el a mennyiségileg kisebb okleveles anyagot feldolgozó kutatók között.

Az oklevelek regesztázásának alapelveit tekintve a magyar történettudomány ma két nagyobb hatású, egymástól több ponton eltérő gyakorlattal rendelkezik. Az egyik időben korábban kialakult irány a Zsigmondkori Oklevéltár készítésének hosszú és viszontagságos története során formálódott ki. Ennek a kivonatolási eljárásnak Mályusz Elemér volt a legfőbb meghonosítója és terjesztője, s az oklevéltár köteteiben lényegében mind a mai napig ezek az elvek érvényesülnek.[3] Az oklevelek tartalmi kivonatolásának és feldolgozásának újabb gyakorlatát az Anjou-kori Oklevéltár munkálatai kapcsán dolgozta ki a Kristó Gyula főszerkesztőségével működő, Blazovich László, Érszegi Géza, Makk Ferenc alkotta szerkesztőbizottság.[4] Az újabban készült, sorozatszerű regesztaközlések között kell még megemlíteni a Borsa Iván által közzétett családi oklevéltárakat, amelyek a Magyar Országos Levéltár Forráskiadványok c. sorozatában láttak napvilágot. Az e kötetekben alkalmazott regesztázási alapelveket ismertette Borsa Iván a Szent-Ivány család levéltárának 1988-ban történt közlésének bevezetőjében.[5] A zalavári és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak közzé tétele a regeszták elkészítésének módszereit illetően, valamint a kiválasztott anyag tematikus jellegét tekintve is ez utóbbi vállalkozás alapelveit követi. A magyar történelem diplomatikai forrásainak feltárását figyelemmel követő olvasók már bizonyára várták Bilkei Irén kötetének megjelenését, hiszen a munkálatokról 1998-ban már megjelent egy kutatási beszámoló.[6] A művel kapcsolatban elsőként hiánypótló jellegét kell megemlíteni, hiszen Bilkei Irén 1526 utáni anyag feldolgozására vállalkozott, amely időszak hiteleshelyi oklevelezésének forrásfeltártsága igen rossz helyzetben van, a középkorinál jóval szegényesebb képet mutat. Ennek talán az is oka lehet, hogy a hiteleshelyi oklevelek a koraújkori történelemnek már nem olyan nélkülözhetetlennek látszó forrásai, hiszen 1526 után a magyar történelmet formáló főbb erők központjai – az erdélyi fejedelem udvarát leszámítva – külföldre kerültek (Bécs, Isztambul), ezért a kutatás súlypontja a külföldi iratanyagra, illetve a Magyarországon nagyobb számban fennmaradt egyéb forráscsoportokra helyeződött át. A helytörténetnek azonban – és ennek a Szerző műve is kiváló bizonyítékát adja – a koraújkor tekintetében is igen fontos forrásai a hiteleshelyek kiadványai. Ezen túlmenően azonban azt is hangsúlyozni kell, hogy hasonló munkákra azért is nagy szükség lenne, hogy egyszer talán majd hidat lehessen létesíteni a hiteleshelyek középkori és újkori történetével foglalkozó vizsgálatok között. Ez az intézmény ugyanis, majd’ hétszáz éves történettel rendelkezik – tehát államiságunkkal majdnem egyidős –, ennek ellenére azonban máig sincs olyan mű, amely e hét évszázad középkori és újkori szakaszát egybefogná.[7] Természetesen említést kell tenni Kumorovitz L. Bernátnak a leleszi konvent hiteleshelyi tevékenységét 1569-ig vizsgáló tanulmányáról,[8] amely szinte az egyetlen, egy hiteleshely 1526 előtti és utáni történetével is foglalkozó feldolgozás. A két korszak együttes vizsgálata igazán jelentős eredményeket hozhatna, hiszen azoknak a változásoknak a kiteljesedése, amelyek a hiteleshelyek gyakorlatában a 15. század végén és a 16. század elején megjelennek, és amelyek már a „klasszikus” 14. századi ügyintézési- és írásgyakorlattól való eltérést mutatják az újkorra teljesednek ki, amely időszak oklevelezési gyakorlatának vizsgálatából ezért a középkorral foglalkozók is sokat profitálhatnának. Nagyon érdekes például a Szerző által a kötet bevezetőjében említett, későbbi kutatásai során vizsgálni kívánt téma: a hiteleshelyi oklevelek és a közgyűlési jegyzőkönyvek, illetve a mögöttük húzódó ügyintézési szokások viszonya. Sokáig lehetne még sorolni azokat az indítékokat, amelyek miatt egyszer talán érdemes lenne a hiteleshelyekre vonatkozó kutatásokat – a tudomány maga emelte, az 1526-os évnél húzódó falát áttörve – összefogni, de amíg ez nem történik meg, a hiteleshelyi anyagok feltárása addig is biztos célt és értelmet talál a helytörténetnek és a történettudomány sok más részterületének forrásokkal való ellátásában.

A zalavári és a kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái című kötet elején hasznos és informatív bevezetőt találhat az olvasó. Ebben Bilkei Irén röviden jellemzi a hiteleshelyek feladatait, illetve rövid áttekintést ad a zalavári és a kapornaki konvent történetéről. Ezt követi a fennmaradt anyag jellemzése és a regeszták elkészítésének módszertani bemutatása. A kötet terjedelmének nagyobb részét a 198 darab regeszta teszi ki, amelyek után a regesztákban említett, országos tisztséget viselő főméltóságok jegyzéke található. A munkát jól használható név- és tárgymutató zárja. A közölt regeszták megfogalmazása gördülékeny, világos, az oklevelekről készült apparátusok pontosak. A regeszták tartalma és feltárásuk módja messzemenően igazolja azokat az elvárásokat, hogy a hiteleshelyi oklevelek Magyarország 1526 utáni történetét illetően, és különösképp a helytörténet vonatkozásában igen gazdag forrásbázist jelentenek. Mindössze a regeszták formájával kapcsolatban látszik szükségesnek néhány megjegyzést tenni. Az első a rövidítések használatára vonatkozik. A regeszta műfajából adódóan egyes sokszor ismétlődő latin kifejezéseket célszerű rövidíteni. Ebbe a csoportba tartoznak mindenek előtt a dátumokban szereplő elemek. Ezek kapcsán a kötet bevezetőjében az olvasható, hogy „a dátum mai formáját zárójelben követi az eredeti, keresztény ünnepek szerinti, a szokásos (kiemelés tőlem – K. T.) rövidítésekkel.” Amiként azonban a regeszták tartalmi vonatkozásait illetően többféle gyakorlat létezik a magyar történettudományban, ugyanígy a regeszták szövegében alkalmazott rövidítések tekintetében sem beszélhetünk egységes kánonról, vagyis nincsenek „szokásos” rövidítések, ezek a mai napig legfeljebb egy-egy vállalkozáson belül lehetnek egységesek. Egy rövidítésjegyzék elkészítése és közzététele ezért mindenképp indokolt lett volna, főleg mivel e munka nemcsak a szűkebb szakmabeli olvasók érdeklődésére számíthat. De a rövidítések feloldásának megadása révén azt is el lehetett volna kerülni, hogy különböző kifejezések ugyanúgy legyenek rövidítve (pl.: f. = feria, f. = festum). Lehetett volna választani a Zsigmondkori Oklevéltár gyakorlatát, amely a festum szót – egyéb, gyakran előforduló és irrelevánsnak ítélt elemekkel (pl. beatus) együtt – nem szerepelteti a dátumban, vagy az Anjou-kori Oklevéltárét, amely a festum alakot fe., a feria szót pedig f. rövidítéssel közli. A rövidítések használatát is következetesebbé lehetett volna tenni. A festum a legtöbb esetben rövidítve szerepel (f.), némelykor azonban teljes alakkal tűnik fel (in profesto, a. festo, festi). Ez utóbbiak helyett talán lehetett volna in profe. és a. fe. rövidítést használni. Hasonlóképp nem egységes a virgo (V. és virg.), a beatus (b. és B.), az ammonitio (amm. és ammonit.) és a dominica (dom. és D.) rövidítése sem. A bevezető rövidítésekre vonatkozó másik megjegyzése szerint „a nem tulajdonnévhez kapcsolódó ünnepek – húsvét, pünkösd, stb. – kisbetűsek.” A szerző a dátumok latin alakjában is ezt alkalmazza (pasca, penthecostes), de Penthecostes szerepel a 4. regesztában. A visitatio szó rövidítve (visit.) szerepel a 27., de teljes alakban a 28. regeszta dátumában.

Szintén csak formai kérdés, de a zárójelben megadott eredeti névalakokat talán érdemesebb lett volna közvetlenül magyar átírásuk után közölni, tehát „Szentjakabi Csere  György (Chere de Zenthjakab)” sorrend helyett Szentjakabi Csere (Chere de Zenthjakab) György formában. Ez vonatkozik a köznevek eredeti alakjának megadására is, például „a veszprémi püspökség jövedelmeinek kezelője nevében (administrator proventuum)” helyett a veszprémi püspökség jövedelmeinek kezelője (administrator proventuum) nevében sorrendben. Az ilyen sorrend – bár nem következetes – alkalmazására egyébként található példa a regesztákban. Az 1529. február 20-án kelt oklevél (43. szám) kivonatában „a szepetneki (Zepethnek) tizedkerület (cutellus decimacionis) származó...” sorrend szerepel, de a szintén e napon kelt oklevél regesztájában (42. szám.) „a veszprémi püspökség szentgróti tizedkerületéhez tartozó (cutellus decimacionis)” forma olvasható.

A zalavári és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái 1527-1541 című kötet minden bizonnyal nagy érdeklődésre tart majd számot, mert abból nemcsak a történelemmel hivatásszerűen foglalkozók, hanem a lakóhelyük történetét megismerni vágyók is gazdag, máshol fel nem bukkanó információkhoz juthatnak. Éppen ezért minden történelem iránt érdeklődő, történész és nem történész olvasó számára egyaránt fontos, hogy az 1526 utáni hiteleshelyi oklevelek feltárása és közzététele a továbbiakban is folytatódjék majd, és e jövőbeli vállalkozások nyomán is ugyanolyan hasznos és értékes anyagok publikálására kerüljön sor, mint amilyennek úttörő jelentőségű és mintaértékű gyűjteményét készítette el Bilkei Irén.

(Kőfalvi Tamás)

 

Jegyzetek



[1] Az oklevelek tartalmi kivonatok formájában történő közreadása, bár már a múlt században felvetődött és elkezdődött, csak a 20. században vált igazán népszerűvé, a teljes szövegű oklevélkiadást is háttérbe szorítóvá. A 19. századi kezdetekről is olvasható rövid összefoglaló Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról. In: Századok 116 (1982) 923-958. p. (továbbiakban: Mályusz, 1982.)

[2] Borsa Iván (szerk.): A Szent-Ivány család levéltára 1230-1525. Bp., 1988. 7-10. p. (továbbiakban: Borsa, 1988.)

[3] Ezen elvek összefoglalása olvasható: Mályusz, 1982. 942-945. p.

[4] A vállalkozás történetét ismertető, illetve a regesztakészítés módszereit részletesen bemutató tanulmány sajnos még nem jelent meg. A munkálatok elvi alapvetését az Anjou-kori Oklevéltár 1990-ben megjelent, Kristó Gyula által szerkesztett első kötetének előszava tartalmazza. Kristó Gyula (szerk.): Anjou-kori oklevéltár I. 1301‑1305. Bp.-Szeged, 1990. 8-10. p.

[5] Borsa, 1988.

[6] Bilkei Irén: A zalavári és a kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái 1526-1547 (Kutatási beszámoló) In: Levéltári Szemle 48 (1998) 25-30. p.

[7] A hiteleshelyek középkori történetével foglalkozó irodalom jóval gazdagabb, mint az újkor időszakát vizsgáló, ez utóbbira példa: PAPP László: A hiteleshelyek története és működése az újkorban. Bp., 1936.

[8] Kumorovitz L. Bernát: A leleszi konvent oklevéladó működése 1569-ig. In: Turul 42 (1928) 1-39. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,