A diplomatikai források feltárásának mára legelterjedtebb
formájának az oklevelek tartalmi kivonatainak közreadása számít. Szakmai
szempontból a tartalmi kivonatok készítését leginkább az oklevelek azon
tulajdonsága indokolja, hogy a bennük szereplő, legtöbbször szó szerint ismétlődő
formulás részek közlése az oklevelekre építő kutatások számára – néhány speciális
kutatási irányt kivéve – feleslegesnek és indokolatlan költségeket igénylőnek
mondható, míg a regeszták készítése nemcsak olcsóbb, de egyszersmind jóval
gyorsabban, jóval nagyobb oklevélmennyiség feltárására alkalmas.[1]
Mindemellett a digitális információtárolásnak és ‑feldolgozásnak a történettudományban
való egyre szélesebb körű elterjedése nyomán valószínűleg az oklevelek teljes
szövegének rögzítése is újabb lendületet vesz majd. Ami az oklevelek tartalmi
feltárásának terminológiáját illeti, meg kell említeni, hogy egyes kutatók különbséget
tesznek az okleveleknek leginkább csak a meglétét regisztráló, egy-két
mondatból álló ’regeszta’, illetve a
bővebb, az oklevél valamennyi lényeges információját rögzíteni kívánó ’tartalmi kivonat’ kifejezés között. (A
továbbiakban e két elnevezést szinonimaként használom.) A regeszta
definíciószerű meghatározását, Borsa Iván egyik munkájában[2]
közöltek alapján Bilkei Irén, kötetének bevezetőjében így foglalja össze. „A regeszta az oklevél tartalmának
fogalmazásilag kerek egészet alkotó, magyar nyelvű kivonata, amelynek tartalmaznia
kell az oklevélben foglalt jogi tény leírását, az oklevélben előforduló
valamennyi tulajdonnevet, a megnevezett személyek társadalmi helyzetét jelölő
kifejezéseket, valamint minden egyéb, pontosan meg nem határozható, de érdeklődésre
számot tartó kifejezést. A kivonat után le kell írni az oklevél külső ismérveit
és megadni eredeti levéltári jelzetét.” Ebből a meghatározásból is –
amelynél konkrétabb e tárgyban aligha adható – látszik azonban, hogy néhány
általánosan kötelező elem (valamennyi tulajdonnév rögzítése, apparátus
készítése, stb.) és jellemző (fogalmazásilag kerek egész) kivételével a
regeszták tartalmi és formai sajátosságait, főként pedig elkészítésük módját
illetően nincs – és valószínűleg nem is lesz, nem is lehet – egységes
szabályrendszer. Az oklevélregeszták tulajdonságai általában egy-egy nagyobb
vállalkozás, illetve az azt elindító, vezető tudós munkájának hatásaként formálódnak
ki, és terjednek el a mennyiségileg kisebb okleveles anyagot feldolgozó kutatók
között. Az oklevelek regesztázásának
alapelveit tekintve a magyar történettudomány ma két nagyobb hatású, egymástól
több ponton eltérő gyakorlattal rendelkezik. Az egyik – időben korábban
kialakult –
irány a Zsigmondkori Oklevéltár készítésének hosszú és viszontagságos története
során formálódott ki. Ennek a kivonatolási eljárásnak Mályusz Elemér volt a legfőbb
meghonosítója és terjesztője, s az oklevéltár köteteiben lényegében mind a mai
napig ezek az elvek érvényesülnek.[3]
Az oklevelek tartalmi kivonatolásának és feldolgozásának újabb gyakorlatát az
Anjou-kori Oklevéltár munkálatai kapcsán dolgozta ki a Kristó Gyula
főszerkesztőségével működő, Blazovich László, Érszegi Géza, Makk Ferenc alkotta
szerkesztőbizottság.[4]
Az újabban készült, sorozatszerű regesztaközlések között kell még megemlíteni a
Borsa Iván által közzétett családi oklevéltárakat, amelyek a Magyar Országos
Levéltár Forráskiadványok c. sorozatában láttak napvilágot. Az e kötetekben
alkalmazott regesztázási alapelveket ismertette Borsa Iván a Szent-Ivány család
levéltárának 1988-ban történt közlésének bevezetőjében.[5] A
zalavári és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak közzé tétele a
regeszták elkészítésének módszereit illetően, valamint a kiválasztott anyag
tematikus jellegét tekintve is ez utóbbi vállalkozás alapelveit követi. A
magyar történelem diplomatikai forrásainak feltárását figyelemmel követő
olvasók már bizonyára várták Bilkei Irén kötetének megjelenését, hiszen a
munkálatokról 1998-ban már megjelent egy kutatási beszámoló.[6] A
művel kapcsolatban elsőként hiánypótló jellegét kell megemlíteni, hiszen Bilkei
Irén 1526 utáni anyag feldolgozására vállalkozott, amely időszak hiteleshelyi
oklevelezésének forrásfeltártsága igen rossz helyzetben van, a középkorinál
jóval szegényesebb képet mutat. Ennek talán az is oka lehet, hogy a
hiteleshelyi oklevelek a koraújkori történelemnek már nem olyan
nélkülözhetetlennek látszó forrásai, hiszen 1526 után a magyar történelmet
formáló főbb erők központjai – az erdélyi fejedelem udvarát leszámítva –
külföldre kerültek (Bécs, Isztambul), ezért a kutatás súlypontja a külföldi
iratanyagra, illetve a Magyarországon nagyobb számban fennmaradt egyéb
forráscsoportokra helyeződött át. A helytörténetnek azonban – és ennek a Szerző
műve is kiváló bizonyítékát adja – a koraújkor tekintetében is igen fontos
forrásai a hiteleshelyek kiadványai. Ezen túlmenően azonban azt is hangsúlyozni
kell, hogy hasonló munkákra azért is nagy szükség lenne, hogy egyszer talán
majd hidat lehessen létesíteni a hiteleshelyek középkori és újkori történetével
foglalkozó vizsgálatok között. Ez az intézmény ugyanis, majd’ hétszáz éves
történettel rendelkezik – tehát államiságunkkal majdnem egyidős –, ennek
ellenére azonban máig sincs olyan mű, amely e hét évszázad középkori és újkori
szakaszát egybefogná.[7]
Természetesen említést kell tenni Kumorovitz L. Bernátnak a leleszi konvent
hiteleshelyi tevékenységét 1569-ig vizsgáló tanulmányáról,[8]
amely szinte az egyetlen, egy hiteleshely 1526 előtti és utáni történetével is
foglalkozó feldolgozás. A két korszak együttes vizsgálata igazán jelentős
eredményeket hozhatna, hiszen azoknak a változásoknak a kiteljesedése, amelyek
a hiteleshelyek gyakorlatában a 15. század végén és a 16. század elején megjelennek,
és amelyek már a „klasszikus” 14. századi ügyintézési- és írásgyakorlattól való
eltérést mutatják az újkorra teljesednek ki, amely időszak oklevelezési
gyakorlatának vizsgálatából ezért a középkorral foglalkozók is sokat
profitálhatnának. Nagyon érdekes például a Szerző által a kötet bevezetőjében
említett, későbbi kutatásai során vizsgálni kívánt téma: a hiteleshelyi
oklevelek és a közgyűlési jegyzőkönyvek, illetve a mögöttük húzódó ügyintézési
szokások viszonya. Sokáig lehetne még sorolni azokat az indítékokat, amelyek
miatt egyszer talán érdemes lenne a hiteleshelyekre vonatkozó kutatásokat – a
tudomány maga emelte, az 1526-os évnél húzódó falát áttörve – összefogni, de
amíg ez nem történik meg, a hiteleshelyi anyagok feltárása addig is biztos célt
és értelmet talál a helytörténetnek és a történettudomány sok más
részterületének forrásokkal való ellátásában. A zalavári és a kapornaki
konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái című kötet elején hasznos
és informatív bevezetőt találhat az olvasó. Ebben Bilkei Irén röviden jellemzi
a hiteleshelyek feladatait, illetve rövid áttekintést ad a zalavári és a
kapornaki konvent történetéről. Ezt követi a fennmaradt anyag jellemzése és a
regeszták elkészítésének módszertani bemutatása. A kötet terjedelmének nagyobb
részét a 198 darab regeszta teszi ki, amelyek után a regesztákban említett,
országos tisztséget viselő főméltóságok jegyzéke található. A munkát jól
használható név- és tárgymutató zárja. A közölt regeszták megfogalmazása
gördülékeny, világos, az oklevelekről készült apparátusok pontosak. A regeszták
tartalma és feltárásuk módja messzemenően igazolja azokat az elvárásokat, hogy
a hiteleshelyi oklevelek Magyarország 1526 utáni történetét illetően, és
különösképp a helytörténet vonatkozásában igen gazdag forrásbázist jelentenek.
Mindössze a regeszták formájával kapcsolatban látszik szükségesnek néhány
megjegyzést tenni. Az első a rövidítések használatára vonatkozik. A regeszta
műfajából adódóan egyes sokszor ismétlődő latin kifejezéseket célszerű
rövidíteni. Ebbe a csoportba tartoznak mindenek előtt a dátumokban szereplő
elemek. Ezek kapcsán a kötet bevezetőjében az olvasható, hogy „a dátum mai formáját zárójelben követi az
eredeti, keresztény ünnepek szerinti, a szokásos
(kiemelés tőlem – K. T.) rövidítésekkel.” Amiként azonban a regeszták
tartalmi vonatkozásait illetően többféle gyakorlat létezik a magyar történettudományban,
ugyanígy a regeszták szövegében alkalmazott rövidítések tekintetében sem
beszélhetünk egységes kánonról, vagyis nincsenek „szokásos” rövidítések, ezek a
mai napig legfeljebb egy-egy vállalkozáson belül lehetnek egységesek. Egy
rövidítésjegyzék elkészítése és közzététele ezért mindenképp indokolt lett
volna, főleg mivel e munka nemcsak a szűkebb szakmabeli olvasók érdeklődésére számíthat.
De a rövidítések feloldásának megadása révén azt is el lehetett volna kerülni,
hogy különböző kifejezések ugyanúgy legyenek rövidítve (pl.: f. = feria,
f. = festum). Lehetett volna választani a Zsigmondkori Oklevéltár
gyakorlatát, amely a festum szót –
egyéb, gyakran előforduló és irrelevánsnak ítélt elemekkel (pl. beatus) együtt – nem szerepelteti a
dátumban, vagy az Anjou-kori Oklevéltárét, amely a festum alakot fe., a feria szót pedig f. rövidítéssel közli. A rövidítések használatát is következetesebbé
lehetett volna tenni. A festum a
legtöbb esetben rövidítve szerepel (f.),
némelykor azonban teljes alakkal tűnik fel (in
profesto, a. festo, festi). Ez utóbbiak helyett talán
lehetett volna in profe. és a. fe. rövidítést használni. Hasonlóképp
nem egységes a virgo (V. és virg.), a beatus (b. és B.), az ammonitio (amm. és ammonit.) és a dominica (dom. és D.) rövidítése sem. A bevezető rövidítésekre vonatkozó másik
megjegyzése szerint „a nem tulajdonnévhez
kapcsolódó ünnepek – húsvét, pünkösd, stb. – kisbetűsek.” A szerző a
dátumok latin alakjában is ezt alkalmazza (pasca,
penthecostes), de Penthecostes szerepel a 4. regesztában.
A visitatio szó rövidítve (visit.) szerepel a 27., de teljes alakban
a 28. regeszta dátumában. Szintén csak formai kérdés,
de a zárójelben megadott eredeti névalakokat talán érdemesebb lett volna
közvetlenül magyar átírásuk után közölni, tehát „Szentjakabi Csere György (Chere
de Zenthjakab)” sorrend helyett
Szentjakabi Csere (Chere de Zenthjakab) György
formában. Ez vonatkozik a köznevek eredeti alakjának megadására is, például „a veszprémi püspökség jövedelmeinek
kezelője nevében (administrator proventuum)” helyett a veszprémi püspökség jövedelmeinek kezelője (administrator proventuum)
nevében sorrendben. Az ilyen sorrend – bár nem következetes – alkalmazására
egyébként található példa a regesztákban. Az 1529. február 20-án kelt oklevél
(43. szám) kivonatában „a szepetneki
(Zepethnek) tizedkerület (cutellus decimacionis) származó...” sorrend
szerepel, de a szintén e napon kelt oklevél regesztájában (42. szám.) „a veszprémi püspökség szentgróti tizedkerületéhez
tartozó (cutellus decimacionis)” forma olvasható. A zalavári és kapornaki
konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái 1527-1541 című kötet
minden bizonnyal nagy érdeklődésre tart majd számot, mert abból nemcsak a történelemmel
hivatásszerűen foglalkozók, hanem a lakóhelyük történetét megismerni vágyók is
gazdag, máshol fel nem bukkanó információkhoz juthatnak. Éppen ezért minden
történelem iránt érdeklődő, történész és nem történész olvasó számára egyaránt
fontos, hogy az 1526 utáni hiteleshelyi oklevelek feltárása és közzététele a
továbbiakban is folytatódjék majd, és e jövőbeli vállalkozások nyomán is ugyanolyan
hasznos és értékes anyagok publikálására kerüljön sor, mint amilyennek úttörő
jelentőségű és mintaértékű gyűjteményét készítette el Bilkei Irén. (Kőfalvi Tamás) Jegyzetek [1]
Az oklevelek tartalmi kivonatok formájában történő közreadása, bár már a múlt
században felvetődött és elkezdődött, csak a 20. században vált igazán
népszerűvé, a teljes szövegű oklevélkiadást is háttérbe szorítóvá. A 19.
századi kezdetekről is olvasható rövid összefoglaló Mályusz Elemér:
A Zsigmondkori Oklevéltárról. In: Századok 116 (1982) 923-958. p.
(továbbiakban: Mályusz, 1982.) [2]
Borsa Iván (szerk.): A
Szent-Ivány család levéltára 1230-1525. Bp., 1988. 7-10. p. (továbbiakban: Borsa, 1988.) [3]
Ezen elvek összefoglalása olvasható: Mályusz,
1982. 942-945. p. [4]
A vállalkozás történetét ismertető, illetve a regesztakészítés módszereit
részletesen bemutató tanulmány sajnos még nem jelent meg. A munkálatok elvi
alapvetését az Anjou-kori Oklevéltár 1990-ben megjelent, Kristó Gyula által
szerkesztett első kötetének előszava tartalmazza. Kristó Gyula
(szerk.): Anjou-kori oklevéltár I. 1301‑1305. Bp.-Szeged, 1990. 8-10. p. [5]
Borsa, 1988. [6]
Bilkei Irén: A zalavári és a
kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái 1526-1547
(Kutatási beszámoló) In: Levéltári Szemle 48 (1998) 25-30. p. [7]
A hiteleshelyek középkori történetével foglalkozó irodalom jóval gazdagabb,
mint az újkor időszakát vizsgáló, ez utóbbira példa: PAPP László: A hiteleshelyek
története és működése az újkorban. Bp., 1936. [8]
Kumorovitz L. Bernát: A leleszi
konvent oklevéladó működése 1569-ig. In: Turul 42 (1928) 1-39. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |