Vissza a tartalomjegyzékhez

8. évfolyam 2. szám
A. D.
MMVII

Miklós Péter:
Konfliktus és szolidaritás. Szempontok Horthy Miklós és a katolikus egyház kapcsolatának értelmezéséhez
A Magyar Kultúra Alapítvány székházában Horthy Miklós tevékenységéről 2007

A Magyar Kultúra Alapítvány székházában Horthy Miklós tevékenységéről 2007. május 19-én rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. Az előadást egyben vitacikként is közöljük. (A Szerk.)

 

A katolikus egyház Horthy-korszakban betöltött szerepének megítélése és interpretációja az elmúlt hatvan év történetírásában többször változott. A Rákosi-korszakban antiklerikális marxista alapon igyekeztek bizonyítani, hogy a Horthy-rendszer fasizmus volt és hogy a történelmi keresztény egyházak – élükön a katolikus felekezettel –, a „klerikális reakció” képviselői a Horthy vezette „fasiszta diktatúrát” hűen kiszolgálták.[1] 1990-re és az azt követő időszakra – miközben a téma szakirodalma szinte könyvtárnyira gyarapodott – alapvetően két irányzat volt megkülönböztethető. Az egyik a katolikus egyház történetét a köztörténet és a művelődéstörténet speciális területének tekinti, és ezekhez hasonló módszerekkel, nagyjából azonos források alapján vizsgálja.[2] A másik – a hagyományosan „klerikálisnak” nevezett – megközelítés az egyháztörténetet a teológia részének tartja, s kvázi apologetikus hangvétellel tárgyalja a történelmi eseményeket, értelmezi az adatokat és fogalmazza meg konklúzióit.[3] Csak a legutóbbi időszakban – az elmúlt bő másfél évtizedben – jelenhettek meg történeti tárgyilagossággal és megfelelő forráskritikával készült, ideológiai és vallási ballasztoktól mentes szakmunkák.[4]

A katolikus egyház a Horthy-korszakban sokkal inkább jelen volt a törvényhozásban, a közigazgatásban és az állami reprezentáció színterén, mint a dualizmus éveiben. A világháborús vereség és az 1918-19-es forradalmi rendszerek – és ezzel a történelmi Magyarország – összeomlása után jelentkező konzervatív fordulatnak és a keresztény nemzeti ideológia (és annak más-más réteget és társadalmi-politikai csoportot megszólító és mobilizáló irányzatai) szellemi és fizikai térnyerésének eredményeként.

A Horthy Miklós kormányzósága alatt fennálló politikai kurzus ideológiai hátterét a már említett keresztény nemzeti gondolat határozta meg. Ennek legnagyobb és legbefolyásosabb ága, a „klerikális újkonzervatív irányzat” két programadó ideológusa is katolikus pap volt. Ezen eszmekör képviselői Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök Kultúra és terror (1918) című művére és Bangha Béla jezsuita szerzetes Magyarország újjáépítése és a kereszténység (1919) című pamfletjére alapozva fogalmazták meg nézetrendszerüket, teoretikus és gyakorlati politikai alapállásukat. Így – ha közvetve is – a Horthy-korszak hivatalos ideológiájának kétségtelenül megalapozó és alakító tényezője volt a katolikus egyház morális, szociális és társadalompolitikai tanítása.

A jóval kisebb befolyással bíró és inkább az értelmiségi körökben népszerű „antiliberális újkonzervativizmus”, vagy „status quo konzervativizmus” – amely Szekfű Gyula Három nemzedék (1920) című eszmetörténeti és történetfilozófiai esszéjét tartotta alapművének – is rendelkezett katolikus gyökerekkel. A történészprofesszor Szekfű az 1940-es években a katolikus egyház társadalmi tanítását a politikai életben megjeleníteni kívánó szervezetek – a Katolikus Szociális Népmozgalom (1943) és a Keresztény Demokrata Néppárt (1944) – létrehozásában és működésében is szerepet vállalt (igaz, inkább a szimbolikus megjelenés, mint a gyakorlati szervezőmunka szintjén). A keresztény nemzeti ideológia legkevésbé kidolgozott, legmarginálisabbnak látszó, ugyanakkor rendkívül népszerű irányzata a – Szabó Dezső Az elsodort falu (1919) című regényére alapozott – fajvédő „szegedi gondolat” bírálta ugyan a katolikus (felső)klérust, de nem az egyházzal, mint intézményrendszerrel, inkább személyi összetételével volt gondja. A fajvédők a nemzetietlenség vádjával illeték a katolikus főpapságot: egyrészt annak közismert és megingathatatlannak látszó Habsburg-hűsége, másrészt a német és a szlovák nemzetiségnek a hierarchián belüli felülreprezentáltsága miatt.

A katolicizmus politikai befolyása a hadseregben is érződött. 1920-ban megszervezték az önálló magyar tábori püspökséget, amelynek első főpapja Zadravecz István ferences szerzetes lett. A tábori lelkészek a laktanya területén laktak és tiszti rangot kaptak, ezzel a tisztikar tagjai lettek. Gyakran előfordult, hogy szentmiséket vagy más liturgikus cselekményeket a kaszárnya területén végeztek. A laktanyán kívüli templomban vasárnapi vagy ünnepnapi misén általában a tisztikar katolikus része együtt jelent meg, s egymás mellett ültek a katonai vezetők – ezzel is demonstrálva a hadseregnek a katolikus egyház iránti lojalitását. A dualizmus liberális szellemű időszakában az állam és az egyházak, a hadsereg és a vallások szétválasztottságát és elkülönülését igyekeztek megjeleníteni, így az előbb leírt jelenségek és események többnyire elképzelhetetlenek voltak.

A református kormányzó mellett a Horthy-korszak nagy részében nem a katolikus felekezethez tartozott a miniszterelnök: Bethlen István (1921-1931) és Darányi Kálmán (1936-38) református, Gömbös Gyula (1932-36) evangélikus vallású volt. Bár a politikai elitben a protestáns felekezet túlreprezentált volt, a kormányzó és kormányfői több minisztériumban is ügyeltek a tisztségviselők vallási hovatartozására. Ennek jegyében például gyakorlat volt – a legnagyobb lélekszámú katolikus egyházra való tekintettel –, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszteri széket katolikus vallású politikussal töltötték be. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium első (katolikus) ügyosztálya élén mindig katolikus lelkész állt, de a közoktatási osztály vezetését is gyakran katolikus szerzetespap látta el. Fennállása alatt a népjóléti és munkaügyi tárca mindkét minisztere – Vass József és Ernszt Sándor – katolikus pap (és nem utolsósorban kereszténypárti politikus) volt.

A két világháború közötti Magyarországon a katolikus egyház az emberek mindennapjaiban is jelen volt. Ennek egyik legfontosabb megnyilvánulása az oktatási rendszerben betöltött szerep: a közoktatásban és a felsőoktatásban ugyanis kötelező tantárgyként szerepelt a hit- és erkölcstan, s a történelmi egyházak közül – az ország lakóinak vallási megoszlásának arányában – a katolikus egyház valláserkölcsi tanításait oktatták a legtöbb iskolában. De tradicionálisan a szociális érintkezésnek, a (lokális) közösségélmény szerzésének, valamint bizonyos társadalmi rétegek és csoportok koherenciája kifejezésének szcénái a katolikus egyház szakrális szertartásai voltak (például búcsúünnepek, körmenetek, lelkigyakorlatok). A római egyház – hasonlóan a többi történelmi felekezethez – egészségügyi intézmények, árvaházak és szeretetotthonok fenntartásával a szociálpolitikában is megjelent (ezzel állami feladatköröket ellátva). Az önszerveződő közösségek és katolikus egyesületek révén a civil szférában is nagy szerep jutott az egyháznak. A katolicizmushoz kötődő hitbuzgalmi és karitatív társadalmi szervezeteket – a konstans egyházi kontrolljukat is biztosító – országosan egységes organizáció, az Actio Catholica (Katolikus Akció) fogta össze.

Magyarországon 1920 és 1927 között egykamarás törvényhozás – nemzetgyűlés – működött. A 1926. évi XXII. törvény azonban felállította a felsőházat is, amelynek „méltóságuk vagy hivataluk alapján és tartama alatt tagjai” voltak a katolikus egyház főpapjai is, mégpedig a következők: „a javadalmukba beiktatott latin és görög szertartású római katholikus egyháznagyok, még pedig Magyarország hercegprímása, a kalocsai és egri érsekek, a csanádi, győri, hajdúdorogi, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci és veszprémi megyés püspökök, a pannonhalmi [bencés] főapát, a hazai két premontrei rend főnöke [a jászói és a csornai prépost], a zirci [ciszterci] apát, a kegyes tanítórend [piarista rend] magyar főnöke és a székesfőkáptalanok nagyprépostjai” és további hét választott személy. A területgyarapodás után a magyar országgyűlés felsőházába méltóságuk alapján delegáltak száma huszonkettőre, míg a választottak száma tízre emelkedett.

Így a törvényhozás folyamatának is fontos elemévé – és részben alakító tényezőjévé – vált a katolikus felsőklérus. A négy legnagyobb birtokkal és ingatlanvagyonnal rendelkező szerzetesrenden keresztül nemcsak a világi papság, de a – szigorúbb regulák szerint élő – szerzetesi egyház is politikai képviseletet nyert. De az országos törvényhozás mellett a helyi rendeletalkotás és közigazgatás rendszerében is megjelentek a katolikus egyház papjai. Az 1929. évi – a közigazgatás rendezéséről szóló – XXX. törvény alapján a helyi törvényhatósági bizottságokban az adott településen legnépesebb felekezet lelkészei is tagsághoz jutottak. Ez pedig elsősorban a katolikus papoknak adott lehetőséget a helyi politikai életben való részvételre, hiszen 1930-ban az ország lakosságának 67,1 százaléka ehhez a felekezethez tartozott.

Amikor Horthy Miklóst 1920. március 1-jén a Magyar Királyság kormányzójává választották, államfői jogköre valamivel korlátozottabb volt, mint az uralkodóé. Így például nem gyakorolhatta a – Magyarország apostoli királyát 1918-ig megillető – főkegyúri jogot. A ius supremae patronatus alapján a magyar államfőnek jogában állt a magyarországi tényleges javadalmas és címzetes katolikus egyházi méltóságokat adományozni. A főpapi székeket a király töltötte be, s a magyar közjog szerint a püspöki kinevezést érvényesnek kellett tekinteni és az új főpásztort javadalmába és püspöki egyházigazgatási joghatóságába be kellett iktatni, függetlenül attól, hogy a pápai megerősítés (preconisatio) megtörtént-e vagy sem. 1920 után – bár legtöbbször a magyar kormány politikai akaratának és az egyházi vezető réteg javaslatainak figyelembe vételével – a pápa nevezte ki a főpapokat.

Horthy – mint emlékiratiból is kiderül – különösen a püspöki kar tagjainak nagy vagyon feletti rendelkezése és politikai befolyása miatt nem tartotta szerencsésnek, hogy mint kormányzó nem rendelkezett a főkegyúri jogkörrel. „…joggal eshetett kifogás alá a főkegyúri jog gyakorlásának elvonása, mert ennek következtében az a hatáskör, amely Szent István óta megillette a magyar királyokat, most a pápára szállott. A püspökök kinevezése tulajdonképpen a velejáró felsőházi tagságnak és a nagy vagyon haszonélvezetének adományozását is jelenti, s ez nagyon is megindokolja, hogy ezt a jogot a kormányzó is gyakorolhassa. Arra az esetre is kínálkozott megoldás, ha a kormányzó protestáns: a hercegprímás bevonása a döntésbe.”[5]

Horthy Miklós 1919 augusztusában az ellenforradalmi kormány hadügyminisztereként a patinás szegedi Kass Szálló egyik első emeleti részében rendezkedett be. Egyik fő támogatója a már említett konzervatív Zadravecz páter – és a vezetése alatt álló alsóvárosi parasztpolgári réteg – volt. A későbbi kormányzó szinte minden nap ellátogatott Szeged-Alsóvárosra, ahol Zadravecz Istvánnal ideológiai kérdésekről, politikai tendenciákról és perspektívákról beszélgettek. A nagyhatású szónok Zadravecz nyilvános beszédeiben és írásaiban később is gyakran párhuzamot vont a Szegedről való indulás hasonlatából kiindulva a kormányzó Hunyadi János és Horthy Miklós, valamint – eléggé szerénytelen módon – a ferences Kapisztrán Szent János és saját maga között. Egyik ima- és elmélkedőkönyvében a következőképp fogalmazott – „a tizenhárom vármegyés csonkaságban” lévő Magyarország kapcsán – magyar nemzet harcairól. „A létért folyt a harc – de hányszor. Magyarország, Regnum Marianum létéért… Török-, tatárdúlások és egyéb veszedelmek idején. Különösen a másfél százados török viaskodásban… Akkor láttunk Hunyadiakat rózsafüzéres karddal harcolni, akkor vonultak Budáról, Szegedről, Duna-Tisza tájairól Kapisztrán seregei…”[6]

Ezt az analógiát – a tizenötödik századi nemzeti uralkodócsalád sikereinek hosszú sorolásával – a harmincas évek végén, negyvenes évek elején is hangoztatták, így kísérelve meg történetileg megalapozni Horthy dinasztiaalapítási kísérletét. Zadravecz István és Horthy jó kapcsolatának jele volt, hogy a kormányzó később a katolikus tábori püspöki székbe ültette szövetségesét (akinek aztán a frankhamisítási botrányba való belekeveredése miatt kellett távoznia a főpapi stallumból 1927-ben). „A Hunyadiak óta nem volt még nemzetség, amely annyit szolgált volna a nemzetnek, amelynek annyit köszönhettünk volna, mint nekik. Nem volt még család, amely annyira hozzánk nőtt volna, amelyik annyira vér lett volna vérünkből, lélek a lelkünkből: vigaszunk, büszkeségünk, reménységünk.[7] olvashatjuk egy 1942 októberéből származó pamfletben, amely a kormányzó unokájának VI. István néven történő trónra lépését javasolja. Azt nem tudni, hogy ez a gondolat a kormányzó köreiből származott-e (s a közvélemény „tesztelésére” jelent meg), vagy éppen ellenfelei igyekezték ezzel lejáratni Horthyt, bizalmatlanságot ébreszteni iránta s ezzel politikai instabilitást generálni a háborúba sodródott országban.

Mint az közismert, Horthy gyakorló református volt. Ennek ellenére az állam(fő)i reprezentáció és szimbolikus aktusok síkján igyekezett a lehető legjobban akkulturálódni a magyarság többségét magába foglaló katolicizmus vallási szokás- és rítusrendszeréhez. Erre jó példa az 1938-as hármas szentév eseménysorozata. A magyar állam és a katolikus egyház ekkor közösen ünnepelte az államalapító király halálának kilencszázadik évfordulóját és az egyetemes katolikus világegyház nagy ünnepét, az Eucharisztikus Világkongresszust, valamint a magyar katolikusok megemlékeztek az ország kilencszáz évvel korábbi Szűz Máriának való felajánlásától. „Rendkívüli magas kitüntetés volt ez a számunkra – írta visszaemlékezésében a kormányzó –, amit méltóan meg is becsültünk. A bíboros államtitkár úr [Eugenio Pacelli] nem sajnálta a fáradtságot, hogy a sok nyelven kívül, melyet folyékonyan beszélt, még a mi nyelvünket is megtanulja. Aki részt vett a Hősök terén az ezredéves emlékmű előtt tartott főpapi misén, aki látta az esti körmenetet a Dunán, amint a legméltóságosabb oltáriszentség kivilágított hajón vonult fel számos más hajó kíséretében a fényárban úszó partok között, az ezeket a mélységesen megkapó élményeket sohasem fogja elfeledni.”[8]

A fenti sorokból érződik, hogy – a kötelező protokolláris részvételen túl – át tudta érezni, hogy a több milliós magyar katolikus hívőseregnek milyen nagy lelki táplálékot és erőt ad ez a szakrális esemény – a kedvezőtlen külpolitikai viszonyok (Hitler az immár Magyarországgal határos Németország katolikusainak megtiltotta a világkongresszuson való részvételt) és az aggasztó belpolitikai tendenciák (a társadalom egyes csoportjainak radikalizálódása, a nyilasok és nemzetiszocialisták politikai térfoglalása) ellenére is. 1938. május 25-én este, a pápai legátus (teljhatalmú pápai megbízott), a már említett Eugenio Pacelli – a későbbi XII. Pius pápa – tiszteletére mondott pohárköszöntőt Horthy, amelyben a magyar állam és a katolikus egyházat irányító Apostoli Szentszék közötti jó kapcsolatról és annak történelmi előzményeiről beszélt. „Magyarország hálatelt szívvel őrzi Szent Péter utódjának emlékét, akik történelmének sorsdöntő óráiban, többek között ennek az ősi városnak [Buda 1686. évi] felszabadítása idején, értékes segítségükben és támogatásukban részesítették. Ugyanattól a hálától vezettetve, mint a múltban, Magyarország mindig meg fogja becsülni az atyai jóindulat érzelmeit, amelyet a Szentatya iránta tanúsít. Azok a szerencsés és szoros kapcsolatok, amelyek minket a Szentszékkel évszázadok óta összefűznek, jelentik a jövő egyik legbiztosabb zálogát. Ettől a szilárd meggyőződéstől eltelve emelem poharamat a Pápa Őszentségének [XI. Pius – Achille Rati] fennkölt személyiségére s Eminenciád [Eugenio Pacelli] egészségére.”[9]

Annak ellenére, hogy a kormányzó a kálvini teológiát követő reformátusként bizonyára elvetette Szűz Mária és a szentek, valamint az Oltáriszentség nyilvános és celebráns tiszteletét, részt vett a magyar országgyűlés Székesfehérvárra kihelyezett ünnepi ülésén 1938 augusztusában, amikor elfogadták az 1938. évi XXXIII. törvényt. Ennek a becikkelyezésével a magyar törvényhozás deklarálta, hogy „mélységes tisztelettel emlékezik meg a nemzet első királyunknak, a szentnek, az államalkotónak, az uralkodónak és a hadvezérnek máig ható, dicsőséges tetteiről és maradandó történelmi alkotásairól”. Így a magyarországi protestánsok is bekapcsolódhattak az államalapító uralkodó évfordulójának ünneplésébe.

Ugyancsak emlékirataiból tudjuk, hogy Horthy – valószínűleg az államfőségének egyik legitimáló tényezőjeként általa (is) vallott Szent Korona-tan miatt – tisztelte a magyar állam területi, jogi és eszmei integritását manifesztáló Szent Koronát. „A szent korona számunkra nem látványosság, hanem az ország összes felségjogait megtestesítő, megszentelt kegyeleti tárgy, a magyar állami felségjog birtokosa. Így fogta fel jelentőségét Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Pius pápa is, midőn a budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszus alkalmával 1938-ban térdet hajtva imádkozott előtte.”[10]

A kormányzó protestáns vallása néhányszor kisebb problémát okozott és gátolta protokolláris teendői ellátásában. 1930. október 25-én, amikor a – Temesvárról Szegedre kényszerült – csanádi püspök új székesegyházát – a szegedi Dómot – szentelte fel, Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása nem akarta megszentelni a református kormányzót. A kánonjogász főpap – Shvoy Kálmán altábornagy határozott fellépésének hatására – úgy döntött, hogy az a rész, ahol Horthy ül, a székesegyházon kívüli területnek tekintendő, így nem része annak (s így az ott ülő kormányzó sem kerül megszentelésre). Még aznap Serédi sérelmezte, hogy őt, a magyar katolikus egyház fejét, a római egyház bíborosát – azaz a protokoll szerint hercegi rangú személyt – nem rangban hozzáillő követ a díszmenetben, hanem a protestáns kormányzó.

Shvoy Kálmán így írt erről naplójában: „De. 10h-kor szent mise a fogadalmi templomban. Ott vannak a főpapok, két házelnök, 4 miniszter, a kormányzó jobb oldalon ül. A papokkal ellentétem volt, mert nem akarták a kormányzót megszentelni, erélyes fellépésemre csak megtették. Mise után az ellenforradalom emléktábláját avatták fel [a szeged-alsóvárosi kultúrház falán]. […] A kormányzói pár a csapatok előtt a püspöki palotába, onnan a Kassba [a szegedi Kass Szálló], az ebédre ment. A prímás [Serédi Jusztinián] nem akart a kormányzó előtt menni, erélyesen kellett fellépnem…[11] A gyakorlatban általában a katolikus egyházhoz kötődő ünnepi események, nagy nyilvánosság előtti vallási szertartások alkalmával katolikus vallású felesége, Purgly Magdolna képviselte a kormányzót, s ez ellen már a főpapságnak sem lehetett semmi kifogása. A Horthy családon belül egyébként a vallási tolerancia uralkodott, hiszen a kormányzói családban – a magyar vegyes házasságokban megfigyelhető történelmi hagyományoknak megfelelően – a hölgyek katolikus, az urak református vallásúak voltak. Tudjuk, hogy az emigráció éveiben feleségét és menyét Horthy elkísérte a katolikus templomba, de be nem ment, hanem kívül megvárta őket, ugyanakkor a portugáliai Estorilban az egykori kormányzó és unokája a kálvinista anglikán templomba járt istentiszteletre.

Horthy Miklós és a katolikus egyház kapcsolatát ambivalencia jellemezte. Az 1918-19. évi forradalmakra nem volt adható más politikai válasz, csak a konzervatív – keresztény nemzeti – fordulat, amelynek ideológiája a történelmi keresztény egyházak valláserkölcsi és szociális tanításának integrálásával jött létre, s első megfogalmazói is sok számmal kötődtek a katolicizmushoz. Így a katolikus egyház és a kormányzó kap-csolatrendszerében az együttműködés szándéka dominált, azt a kölcsönös elfogadás és az egymással vállalt szolidaritás határozta meg. Ez a kényszerű kooperáció azonban korántsem volt súrlódásmentes. A legnagyobb konfliktus a katolikus felső klérus hagyományos – és történelmi kontextusában érthető – Habsburg-barátsága és protestánsellenessége volt. A főpapok többsége az egész Horthy-korszakban gyanakvással, idegenkedve tekintett a református államfőre és ezzel párhuzamosan (egyház)politikai befolyásáért aggódva féltékenyen nézett a protestáns püspökökre.

A jó együttműködés és a viszonzott támogatás ellenére a katolikus egyház hivatalosan expressis verbis soha nem legitimálta Horthy hatalmát. A püspöki kar a korszak elején – Prohászka Ottokár és Zadravecz István kivételével – a Habsburg dinasztia visszatérésében reménykedett és támogatta is az erre irányuló törekvéseket. De a katolikus főpapok a harmincas-negyvenes években is távolságtartással nézték a kormányzó jogkörbővítési és dinasztiaalapítási kísérleteit.[12] Ennek ellenére az állam pénzügyi és infrastrukturális támogatása, valamint keresztény nemzeti ideológia térhódítása eredményeként megindult „katolikus reneszánszt” – a papság és a szerzetesség létszámának gyarapodását és az egyház társadalmi és politikai befolyásának növekedését – örömmel fogadta a katolikus egyházi elit.

Horthy és a katolicizmus kapcsolatát tehát a konfesszionális és történelmi háttérbe ágyazott konfliktusháló, valamint a jól felfogott politikai érdekek mentén kialakult – ugyanakkor kétségtelenül ideológiai értékeken alapuló – szolidaritás határozta meg.

 



[2] Erre példa: Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon, 1919-1945. Bp., 1999.

[3] Erre példa az amerikai kontinensen élő egyháztörténész katolikus pap először angolul, majd magyarul megjelent munkája: László T. László: Egyház és állam Magyarországon. 1919-1945. Bp., 2005.

[4] Az eddig megjelent szakirodalom és a források alapján az egyik legkiválóbb összefoglalás: Spannenberg, Norbert: Die katholische Kirche in Ungarn, 1918-1939. Positionierung in politischen System und „Katholische Renaissance”. Stuttgart, 2006.

[5] Horthy Miklós: Emlékirataim. Bp., 1990. (továbbiakban: Horthy, 1990.) 140. p.

[6] Zadravecz István: Szerafi szárnyakon. Ima- és elmélkedőkönyv. Bp., 1931. 84-85. p.

[7] Bánó Zoltán és Szabó László röpirata Horthy kormányzó unokájának királlyá koronázása érdekében. (Budapest, 1942. október) Idézi: Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzései, 1941-1944. Sajtó alá rend.: Orbán Sándor – Vida István. Bp., 1990. (továbbiakban: Serédi, 1990.) 153-154. p.

[8] Horthy, 1990. 205-206. p.

[9] A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve. Közrebocsátja: a kongresszus előkészítő főbizottsága. Bp., 1938. 125. p.

[10] Horthy, 1990. 169. p.

[11] Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata. 1918-1945. Sajtó alá rend.: Perneki Mihály. Bp, 1983. 109. p.

[12] Vö. Serédi, 1990. 70-73.; 134-136. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,