Az evangélikus egyház a szabadságharc előtt

Az ágostai hitvallású vagy a lutheri evangélikus egyház szervezete Magyarországon a 17. század elején alakult ki. Annakidején, a győztes Bocskai-felkelés után az 1608-i vallástörvénynek köszönhetően az evangélikus nádor, gróf Thurzó György 1610-ben Zsolnára összehívta az első országos zsinatot, amelyen az alsó-magyarországi fraternitások, esperességek és gyülekezetek egységes egyházi szervezetet alakítottak, saját kerületekkel (egyházmegyékkel) és szuperintendensekkel (püspökökkel). Ehhez az egyházhoz négy év múlva, 1614-ben a szepesváraljai zsinaton csatlakoztak a felső-magyarországi evangélikusok is. Mivel a Dunántúlon már a századfordulótól létezett hasonló területi alapú egyházszervezet, ezzel az á. h. evangélikus egyház kialakulása befejeződött.[1]

Az egyház kialakulása idején híveinek többsége Alsó-Magyarországon élt, kevesebben a Dunántúlon, és legalacsonyabb számban a felső-magyarországi vármegyékben. A nemzetiségi viszonyokra nézve legtöbben voltak közöttük a szlovákok, akik Alsó-Magyarország területén minden egyházkerületben domináltak, és ilyen nemzetiségű volt mind a négy Zsolnán megválasztott szuperintendens is.[2] A városokban élő németek és a déli vármegyékben lakó magyarok csak saját inspektorokkal rendelkeztek. A dunántúli evangélikusok természetesen magyar- és németajkúak voltak. Felső-Magyarországon az evangélikus lakosság zömében csak három vármegyében (Szepes, Sáros, Gömör) és hat szabad királyi városban (Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse, Kisszeben, Késmárk) élt. A többséget alkotó német és szlovák hívek mellett létezett néhány magyar gyülekezet is.[3]

A királyságban a 17. század első évtizedeiben az evangélikusok többségi egyházat alkottak, amely nemcsak a csekély számú katolikusokkal, hanem a másik nagy protestáns egyházzal, a kálvinistákkal is éles konfliktusban állt. Az egyház fő támaszai, mecénásai és politikai pártfogói mágnások voltak, akik nemcsak anyagilag segítették az egyházat, hanem – német birodalmi minta szerint – annak szervezeti felépítésében is döntő szerepet játszottak.[4] Annak idején a mágnások, a nemesek és a szabad királyi városok polgárai nagy többségükben a lutheri egyház hívei lettek.

Ez a helyzet azonban az évszázad folyamán jelentősen megváltozott. A sikeres rekatolizálás alatt már a század első felében áttért a mágnások többsége, akik később jobbágyaikat is áttérésre kényszerítették.[5] Így az evangélikus egyház nemcsak anyagi, hanem politikai támogatását is elveszítette, és az országgyűléseken is fokozatosan kisebbségi helyzetbe szorult. Az egyház legfőbb támogatója így a köznemesség és a városi polgárság maradt, ők viszont nem rendelkeztek kellő politikai befolyással. Ráadásul a városok, mint az uralkodó alattvalói, nagyon érzékenyek voltak a politikai helyzet változásaira.[6] Így az evangélikus egyház már a század közepén jobban ki volt téve a győztes rekatolizálásnak, mint a református egyház, amellyel viszont még mindig erős ellentétben állt, ahelyett, hogy inkább vele együtt védekezett volna az erősödő katolicizmus ellen.[7]

Legnagyobb kárt az egyház számára I. Lipót abszolutista politikája és rekatolizációs intézkedései jelentettek. Az egyház megszüntetése, az összes templom és egyéb egyházi vagyon elkobzása, illetve az állami megtorlások megsemmisítő következményekkel jártak. A pozsonyi vértörvényszékek (1673-1674) folytán az egyház nemcsak minden püspökét, hanem összes lelkészét és tanítóját is elveszítette, s utána az elkobzott templomokat, illetve iskolákat (köztük az egyetlen főiskolát, az eperjesi kollégiumot) átvették a jezsuiták, esetleg más szerzetesek, akik ezt követően felügyelték a még mindig evangélikus népet.[8] A hetvenes években, az ún. gyászévtized alatt (1671-1681), sok vagyonosabb nemes is áttért, s azokat követték a parasztok, valamint a mezővárosi polgárok tízezrei.[9]

Az 1681-i soproni országgyűlés visszaállította ugyan a korlátozott vallásszabadságot, az egyház viszont már nem tudta visszafoglalni korábbi pozícióit. A domináló, tényleg „uralkodó” egyházból a tűrt egyház helyzetébe került, amelynek hívei a gazdasági és társadalmi életben egyre több nehézséggel küzdöttek. Az egyház az országgyűlési törvénycikkek értelmében a vármegyék többségében csak egy, legfeljebb két vidéki templommal rendelkezhetett, továbbá a királyi városokban is építhetett egy fatemplomot.[10] A nem régen virágzó gimnáziumok és felső iskolák helyett csak ún. triviális, elemi iskolákat alapíthattak.

A nyolcvanas évek első felében azonban a Thököly-felkelés visszaállította a korábbi állapotokat, az evangélikusok átmenetileg visszafoglalták volt templomaikat és iskoláikat. Ez a helyzet leghosszabb ideig Felső-Magyarországon tartott, itt is viszont már 1687-ben beálltak a soproni törvénycikkekkel szabott állapotok.[11]

Ezeknél még szigorúbb rendeletet 1691-ben adott ki I. Lipót az Explanatio Leopoldina címen, amely megkülönböztette a nyilvános és a magán vallásgyakorlatot. Előbbit csak a soproni törvénycikkek által meghatározott artikuláris helyeken engedélyezte, s ezeknek száma is állandóan csökkent. A földesurak építhettek ugyan magán kápolnákat, de csak maguk és családjuk használatára. A vallásgyakorlat az artikuláris helyeken kívül szigorúan, büntetés terhe alatt meg volt tiltva, amiért például a szepesváraljai lelkészt még 1703-ban is megbotozták. Az evangélikusokat az artikuláris helyeken alárendelték a katolikus plébánosok fennhatóságának, akiknek a stoláris illetve más illetékeket is kellett fizetniük.[12]

A század utolsó éveiben azonban új csapások is érték az egyházat. Az 1687-i eperjesi vértörvényszéket ugyan nem elsősorban felekezeti érdekek miatt hozták létre, huszonnégy áldozata között azonban húsz evangélikus volt, így nyilvánvaló, hogy ez az egész vállalkozás a lutheri egyház ellen is irányult.[13] Az ország vallási viszonyai a valóságban még a század végén is nem egy esetben ellentétben álltak a soproni cikkekkel. A keleti vármegyékben, ahol az evangélikusok több – a törvényben nem említett – templomot is tartottak, a vármegyék és a földesurak erőszakkal a század végéig néhány száz templomot foglaltak el. Némely helyeken, például Eperjesen, az egyház 1704-ig nem működhetett, és nem is kapott helyet fatemplom építésére.[14] Bártfán a városi tanács többször kiűzette a lelkészt és végül, 1702-ben felgyújtatta a külvárosi evangélikus templomot.[15] A szabad királyi és a bányavárosokban az evangélikus polgárok ki voltak zárva a városi tanácsokból, rendszerint a legtöbb városi hivatalból, sőt, néhol a céhekből is. Az evangélikus nemeseket a vármegyei hivatalokban diszkriminálták. A soproni cikkek ellenére az egyház nem választhatott új szuperintendenseket, és a század vége felé az utolsó szuperintendens Zabler Jakab bártfai német lelkész maradt, akinek a városi tanács nemegyszer elrendelte bebörtönzését, végül kiűzte a városból. Zabler egy Kükemező nevű faluba vonult el, ahol titokban ordinálta az új lelkészeket.[16] Az egyház, amely elveszítette a hazai iskoláztatás lehetőségét, a századfordulón egyre nyitottabbá vált új teológiai irányzatok iránt, amelyeket német egyetemekről, főleg Halléból, a pietizmus formájában hoztak hazánkba fiatal lelkészek. Ezekkel heves ellentétbe kerültek a lutheri ortodoxia hívei, s így belső, teológiai viszályok jelentkeztek az egyházban.

Az evangélikus egyház a szabadságharcban

Természetes, hogy az evangélikusok nagy elvárásokat fűztek a szabadságharchoz. Már 1703 nyarának végén üdvözölték a fejedelem hadait az első szabad királyi városok evangélikus polgárai, és a kezdeti habozás után a lutheránus nemesek is csatlakoztak hozzájuk. A városokban, amelyekben nem állomásozott császári helyőrség, az evangélikus lakosság hamar meggyőzte a katolikus tanácsokat a városok kiadásáról. Így akármilyen ellenállás nélkül Kisszeben, Bártfa, Lőcse és a bányavárosok nyitották kaput a kurucok előtt.[17] Részben az evangélikus polgárok köréből, részben a lutheránus nemesek soraiból kerültek ki a fejedelem legközelebbi hívei is, nem véletlen, hogy az udvari tanácsban is többségben voltak az evangélikusok: Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Platthy Sándor, Radvánszky János, Bulyovszky Sándor, Prileszky Pál, Radics András, Kajali Pál, Hellenbach Gottfried János báró.[18]

Annak ellenére, hogy Rákóczi a szabadság céljai közé sorolta a valláskérdés igazságos megoldását is, az egyházi és főleg az egyházi vagyonnal kapcsolatos viszonyok a szabadságharc első éveiben nem nagyon változtak. A városokba és a falvakba visszatértek az evangélikus lelkészek, a templomokat azonban nem kaphatták vissza. Néhol a kurucok bejövetele után maguk az evangélikus polgárok visszafoglalták volt templomaikat (Kassán, Rózsahegyen és más helyeken), kivételesen maga a fejedelem is elrendelte az egyes épületek egyháznak való átadását. Ilyen volt az eperjesi evangélikus kollégium, a felső-magyarországi rendek kollégiuma. Az iskola épületét már két hónappal a város felszabadítása után, 1705 januárjában Rákóczi parancsára Berthóty Ferenc elvette a jezsuitáktól, és visszaadta az evangélikus egyháznak. Utána, országos pénzgyűjtés segítségével, a kollégium újból a magyarországi evangélikusok főiskolájává vált.[19]

1704–1705 folyamán az evangélikusok visszanyerték pozícióikat a szabad királyi és bányavárosokban, amelyekben rendszerint megszerezték a bírói hivatalt, illetve többséget alkottak a városi tanácsokban is.[20] E városi elitek tagjai (például az eperjesi Róth Mihály, Klesch János, a késmárki Kray Jakab, a bártfai Ocherland János, Péchy Ádám, a kassai Váncsay István, a besztercebányai Klement János) a következő hónapokban a fejedelem hívei lettek, és a politikai eseményekben mindig az ő oldalára álltak.

Az evangélikus nemesek a vármegyékben is megfelelő tisztségekbe kerülhettek. Mindezek ellenére mind a polgárok, mind a nemesek a templomok, iskolák s parókiák visszaadását várták, ennek az elhúzódását kritizálták. Az evangélikusok visszatértek a belvárosokba is, ahol egyházi célokra egyes házakat vagy más megfelelő épületeket (például vendéglőket) vettek birtokba. A templomok spontán elfoglalását azonban a fejedelem megtiltotta, engedélyezte viszont a szabad vallásgyakorlatot és iskolák építését.[21] Az új viszályokat és – a Thököly-felkelés alatt nagy számban történt – jogtalanságokat is ki akarta küszöbölni.

A fejedelem már 1704 elején próbálta megnyugtatni az elégedetlen protestánsokat, és megígérte a vallási sérelmek mielőbbi orvoslását az országgyűlésen.[22] A felső-magyarországi vármegyék megnyugodtak, és vissza is adták az elfoglalt templomokat. A tizenegy alsó-magyarországi vármegye (Pozsony, Nyitra, Komárom, Bars, Hont, Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Zólyom, Nógrád) evangélikus követei azonban ez év márciusában először összegyűltek Gyöngyösön, ahol határozottan kiálltak az egyházi vagyon visszaadása mellett, s más követeléseket is megfogalmaztak. Rákóczi újból kijelentette, hogy a vallási sérelmeket a hamarosan összehívandó országgyűlés fogja orvosolni, ami viszont nem csitította a kedélyeket, s tovább ragaszkodtak a nem sokkal korábban összeállított memorandumhoz.[23] Elsősorban az evangélikus templomok visszaadását és az evangélikusok jogos panaszainak egyoldalú orvoslását követelték. Ez azonban nagy kárt okozott volna a szabadságharc ügyének, elsősorban bizalmatlanná tehette volna a szövetséges Franciaországot, illetve más katolikus országokat. I. Lipót szerette is volna elérni, hogy a pápa és a katolikus nagyhatalmak a magyarországi eseményeket a protestánsok vallásháborújának minősítsék. Emellett a kurucok oldalán álló katolikus mágnások és főpapok is kiléphettek volna a rendi konföderációból. Így 1704 tavaszán Gyöngyösön az evangélikus követek fellépése valódi veszélyt jelentett a szabadságharc belső és külső helyzetére egyaránt.[24] Törekvéseik mögött elsősorban Okolicsányi Pál, a nagy tekintélyű Túróc megyei evangélikus jogász állt. Okolicsányi a századfordulón II. Rákóczi Ferenc jogtanácsosa volt, 1701-ben ő is bekapcsolódott titkos terveibe. Rákóczi elfogatása után Lengyelországba szökött, hazaérkezése után azonban Lipót híve lett. A szabadságharc kitörése után továbbra is kitartott az uralkodó oldalán, és érdekeit képviselte a béketárgyalásokon. Okolicsányi az uralkodó érdekeit védte akkor is, amikor Rákóczival kereste az együttműködést. Ugyanazokkal a követelésekkel a rendek néhány hónappal később, a második gyöngyösi tanácskozáson is felléptek. Végül csak Ottlyk György udvarmester, tekintélyes Trencsén megyei evangélikus nemes segítségével sikerült a fejedelemnek a veszélyt elhárítani, a követeket megnyugtatni.[25]

Augusztusban Rákóczi egy új rendeletet bocsátott ki, amelyben szabályozta a stoláris illetve egyéb egyházi illetékek fizetését, a temetők használatát, valamint más, az egyházi vagyonra vonatkozó ügyeket, továbbá újra szigorúan megtiltotta a templomfoglalást.[26]

Ezt a kérdést, illetve más vallási problémákat végül a szécsényi országgyűlés oldotta meg. Az első, 1705. szeptember 1-től október 2-ig ülésezett kuruc országgyűlés végzései közül a 13–17. cikkek foglalkoztak a vallásügyekkel. Az evangélikus egyház számára döntő jelentőségű volt, hogy a passzusok egyenjogúnak ismerték el a katolikus, a református és az ágostai hitvallású felekezeteket. A nyilvános, bármilyen korlátozástól, háborgatástól mentes vallásgyakorlatot az ország egész területén engedélyezték az összes rendek és a nemtelen lakosság számára az 1608-as és az 1647-es törvénycikkek értelmében. A rendkívül érzékeny kérdést, a templomok s más egyházi vagyon visszaadását igazságosan igyekezett megoldani, úgy, hogy minden helységben a többség bírjon a templomjoggal a kisebbség jogai megsértése nélkül. Az 1647-es országgyűlés óta elkobzott templomok vármegyékben és királyi városokban történő elosztása kapcsán elrendelte a békés megegyezést.[27]

Az evangélikus követek nagy elvárásokkal mentek Szécsénybe, elképzeléseik a templomok visszaadásáról azonban nem mindig valósultak meg. Így a kassaiak számára nagy csalódást jelentett, hogy a nem régen spontán elfoglalt székesegyházat vissza kellett adniuk a katolikusoknak, hasonlóan a lőcsieknek is, akiknek osztozniuk kellett a plébániatemplommal. A királyi városok többségében azonban az evangélikusok visszakapták a plébániatemplomot, úgymint Eperjesen, Bártfán, Kisszebenben, Késmárkon, Besztercebányán, Zólyomban, Selmecbányán, Körmöcbányán és a felső-magyarországi bányavárosokban. A vármegyékben több esetben a fejedelem akarata ellenére is sikerült az evangélikusoknak a templomokat visszakapniuk.[28] Mivel a templomok visszaadása ügyében heves viták és ellentétek bontakoztak ki, a fejedelem a törvények végrehajtása céljából hat protestáns követet nevezett ki. E bizottság evangélikus tagjai voltak: Radvánszky János, Platthy Sándor és Szirmay Péter.[29]

Az országgyűlés vallási tárgyalásaiban, így a vallási törvénycikkek megfogalmazásában jelentős szerepet játszottak az evangélikus tisztviselők, például Petrőczy István generális, Jánoki Zsigmond udvari kancellár, Radvánszky János kincstartó, Bulyovszky Dániel, az országgyűlés titkára vagy Ottlyk György udvarmester. Náluk tanácskoztak az evangélikus rendek követei, fontos szerepet játszottak a templomok elosztásában és egyéb jelentős kérdések megoldásában.[30]

A templomoknak és más egyházi vagyonnak új törvények szerinti elosztására huszonöt vármegye és az összes szabad királyi város számára az országgyűlés kilenc bizottságot küldött ki. Tagjaik már a következő napokban meglátogatták a számukra kijelölt vármegyéket és városokat, és helyben elosztották a templomokat, valamint az iskolákat a két, illetve három egyház között. Minden bizottságban a katolikus és a református tag mellett jelen volt egy evangélikus is. A bizottságok evangélikus tagjai lettek a következők: Breznay János (Abaúj, Borsod és Zemplén vármegyében), Szentmiklósy György (Gömör és Torna), Bohus Ferenc (Trencsén és Turóc), Okolicsányi Gáspár (Zólyom, Hont, Nógrád és Heves), Balog Gáspár (Batrs, Komárom és Esztergom), Okolicsányi Kristóf (Árva és Liptó), Görgey Imre (Szepes és Sáros), Gosztonyi Miklós (Pozsony és Nyitra) és Roth János (Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs).[31]

Ezek a bizottságok már október elején, közvetlenül az országgyűlés bezárását követően megérkeztek az illető vármegyékbe (és a területükön fekvő királyi városokba), és elkezdték a templomok, iskolák s parókiák átadását. A bizottságok ezt követően is folytatták munkájukat, a különböző vallási sérelmekkel és panaszokkal foglalkoztak. A vegyes bizottságok 1705 őszétől 1706 tavaszáig néhány száz helységben visszaadták a templomokat az evangélikusoknak, illetve helyet jelöltek ki a templomépítésre.[32] A biztosok szigorúan a Szécsényben elfogadott elvek szerint cselekedtek, bár döntéseik ellen rendszerint a helybeli plébánosok vagy esperesek tiltakoztak. Mivel a bizottságok ezeket a panaszokat többnyire nem ismerték el, tiltakozásukat a katolikus Bercsényihez vagy magához a fejedelemhez juttatták el, aki legtöbb esetben azonban megerősítette a biztosok döntését.

Így a szécsényi országgyűlés után az evangélikus egyháznak néhány száz templom került vissza a birtokába. Azonban az evangélikus lakosok sem mindenhol voltak megelégedve az országgyűlési bizottságok működésével. A szabad királyi és bányavárosokban rendszerint igazságosan osztották el a templomokat, úgy, hogy a katolikus kisebbségnek mindenhol legalább egy temploma megmaradt. Csak Kassán, Lőcsén és Korponán kerültek a nagy plébániatemplomok a katolikusokhoz. A vármegyékben viszont nem ritkán előfordult olyan eset, amikor a többségben lévő evangélikus lakosság a bizottság döntése folytán, vagy épp a katolikus földesúr ellenállása miatt, templom nélkül maradt. Ilyen volt Bereg vármegyében Kászony, Sárosban Pécsújfalu, Tarkő és Nagysáros, Trencsénben Vágbeszterce városa, Kamena Poruba, Motesic, Petrolehota, Beckó és Belusa, Zólyomban Zólyomlipcse, Hontban Szentantal, Nógrádban Nagyoroszi és Balassagyarmat, Barsban Zayugróc, Nyitrán Szenice városa, Nyitraújlak és Udvarnok és Pozsony vármegyében Modor.[33] Néhányukkal, valamint további panaszokkal tovább foglalkoztak a bizottságok. Mivel ilyen esetek többnyire ismét az alsó-magyarországi vármegyékben fordultak elő, a 16 vármegye rendei már 1706 elején panasziratot bocsátottak ki „Gravamina Status evangelici augustanae confessionis” címen.[34]

Mivelhogy a vegyes bizottságok működése folytán, majd azt követően is 1706 folyamán továbbá halmozódtak a panaszok és tiltakozások a templomok elosztásával kapcsolatosan, melyek állandóan vallási villongásokkal veszélyeztették a nemzeti egységet, 1707 februárjában a rozsnyói tanácsülés a vegyes bizottságok újbóli kiküldéséről döntött. Ezekben rendszerint ugyanazok a biztosok működtek, mint egy évvel korábban. A bizottságok a vármegyékben és a városokban többnyire vagyon- és jövedelemelosztási problémákkal, illetve a papok fizetésével foglalkoztak. Néhány helyen azonban újból kellett dönteni a templomok evangélikusoknak történő visszaadásáról vagy építkezési jogukról, amit rendszerint a katolikus egyházi vagy világi hatóságok nem tettek lehetővé. Ilyen problémát kellett megoldaniuk például Pöstyénben, Szenicén és Verbón Nyitra vármegyében, Szentgyörgy városában Pozsony vármegyében, Tótlipcsén Zólyom vármegyében, Korpona városában s más helyeken.[35]

Annak ellenére, hogy a vallásüldözés alatt megszűnt az evangélikus-református ellentét, voltak esetek, amikor az újból uralkodó evangélikus többség megtagadta a templomépítést a kálvinista testvéreinek, mint például Eperjesen, ahol az ismét evangélikus többségű városi tanács nem akarta engedélyezni a református kisebbségnek a templomépítést.[36] Losoncon azonban ugyanazzal a problémával a lutheránusoknak kellett küszködniük.[37] Ezeket a problémákat részben az ónodi országgyűlés oldotta meg. Mivel a Dunántúl kimaradt a szécsényi végzésekből, az ottani evangélikusok 1706 folyamán nagy munkát végeztek a vallási ügyeik rendezése érdekében.[38]

A második, Ónodon tartott kuruc országgyűlés is foglalkozott vallási kérdésekkel, bár kevesebbet, mint a szécsényi. Az országgyűlés nem alkotott új vallási törvényeket, igyekezett azonban a szécsényi törvénycikkek betartására és a panaszok orvoslására. Ezeket a célokat maga a fejedelem fogalmazta meg egy hosszú beszédben, egy központi bizottságot is kinevezett a panaszok kivizsgálására.[39] Az evangélikus rendeket ebben a bizottságban Gerhard György szenátor képviselte. A panaszok többsége már nem érintette annyira az evangélikus egyházat, mint a reformátusokat és a katolikus klérust, amely sokszor éppen a lutheránusokra panaszkodott. Másokon kívül az országgyűlés a losonci és az eperjesi evangélikus-református ellentét ügyében is állást foglalt, s az eperjesi kálvinista templom építését csak a losonci evangélikus templom felépítésével együtt engedélyezte.[40]

Az egyházépítés

Mivel az evangélikus egyház az utolsó évszázad alatt jelentős változásokon ment át és a külső körülmények is nagyon megváltoztak, szükségessé vált az egyház szervezetének és működésének korszerűsítése. Az evangélikus egyház Magyarországon a század elején viszonylag rossz állapotban volt. Az előző évszázad rekatolizálása, főleg a gyászévtized alatt lefolyt események, a lelkészek üldözése, a diszkrimináció és az iskoláztatás felszámolása nagy károkat okozott az egyháznak, amely a világi rend meggyengülése folytán, a soproni cikkekkel körülhatárolt „vallásszabadság” keretei között nem volt képes a veszteségek pótlására. Az utolsó általánosan érvényes egyházi törvényeket, amelyek az egyház belső életét, az istentiszteletek rendjét és az egyház külső viszonyait megszabták, még a 17. század elejei zsinatok hozták létre teljesen más belpolitikai helyzetben. Ezeket viszont nem egyenlőképpen tartották be az ország egész területén, és nem létezett olyan egyházi hatóság, amely az ellenőrzésére képes lett volna. Az egyház nem tudott reagálni az új politikai, gazdasági, társadalmi vagy nemzetközi változásokra. Az egyes esperességek saját határozatokat hoztak, amelyek azonban az ország többi részeiben nem voltak érvényben, s ez is bonyolította az egyház már úgyis nehéz helyzetét. A gyülekezetek és az esperességek egymástól eltérő szokásokat, énekeket, agendákat és különböző újdonságokat vezettek be az egyházi életbe, ami nemegyszer a hívők ellenszenvét váltotta ki. Emellett Németországból, főleg Poroszországból a pietizmus eszméi terjedtek el, amelyek nálunk úgy követőkre, mint ellenzőkre is találtak. A már úgyis meggyengült egyházat a belső szakadás veszélye kezdte fenyegetni.[41]

Ezt követően a sikeres szabadságharc és az általa megvalósított, tényleges vallásszabadság további gondokat okozott az evangélikusoknak. Az egyház a szécsényi országgyűlés után szinte egyik napról a másikra jutott több száz templomhoz, iskolához, parókiához és jelentős ingatlanvagyonhoz. A soproni artikulusok keretében élő egyház nem rendelkezett azonban elég képzett lelkésszel, így a parókiákba sokszor a száműzetésből hazatért papok vagy az egyetemekre járó fiatalok kerültek. A hazai lelkészek és a hívők viszont sokszor attól tartottak, hogy ezek pietista tanokat terjesztenek a magyarországi gyülekezetekben. Az egyházi életben nagy számban elterjedtek az említett újdonságok, és az új helyzetben még jobban feltűntek az egyenlőségek és az eltérések egyaránt. A hajdan virágzó iskoláztatás, a katekizálás nagyon rossz állapotban volt. Alig működtek a soproni cikkekben megtiltott középiskolák, evangélikus felsőoktatás pedig az egész ország területén nem létezett. Az egyház belső életében több olyan jelentős probléma merült fel, amelyet csak a zsinat oldhatott meg.[42]

Mivel az egész egyházban csak egy szuperintendens működött, Zabler Jakab bártfai német lelkész, egyik legégetőbb kérdés és legszükségesebb feladat az új szuperintendensek megválasztása volt. Az első területi zsinatot már 1704-ben Hellenbach János Gottfried hívta össze a Hont megyei Cseribe. Ott Zólyom, Hont, Kishont, Nógrád vármegye és a bányavárosok követei ültek össze, új szuperintendensnek Pillárik István selmecbányai lelkészt választották meg. Még abban az évben Bodó András csetneki lelkészt választották meg Gömör, Kishont, Torna, Borsod és Heves vármegye számára. Két év múlva, 1706-ban az északnyugati vármegyék nemessége Krman Dánielt bízta meg püspökséggel a lelkészek többségének akarata ellen. Mindhárom új szuperintendenst Zabler Jakab szentelte fel.[43]

Érdekes, hogy mind a zsinatot, mind a problémák orvoslását nem is a lelkészek, hanem inkább a világi evangélikusok követelték. Ez a körülmény is sokat mond egyébként az egyház akkori helyzetéről. A legfontosabb kérdésekkel a legmagasabb hivatalokba került evangélikusok foglalkoztak. 1706 februárjában, a miskolci szenátusülés idején foglalkoztak az egyházban elterjedt hibákkal és visszaélésekkel, a legégetőbb problémákat egy tizenhárom pontból álló memorandumban foglalták össze.[44] Ebben az emlékiratban („Memoriale”) a püspöki egyházlátogatásokat az oktatás ellenőrzésével, az önhatalmúlag behozott újdonságok megszüntetését, a nyelvi különbségekből eredő viszályok megszüntetését követelték, szigorúan felléptek azon papok és tanítók ellen, akik elhagyták parókiájukat vagy iskolájukat, ugyanígy a lelkészek világias foglalkozásai, a papfeleségek fényűzése ellen, hangsúlyozták a lelkészválasztások fontosságát, stb. Mindemellett az evangélikus szenátorok e problémák elhárításában támogatásukról biztosították a szuperintendenseket. E tizenhárom ponton kívül még egy másik emlékiratot is kiadtak, amely a papok által használt éles kifejezésekkel, a képek eltávolításával, a túl fiatal házasok esketésével, a templomi zenével és a hétköznapi imádságokkal foglalkozott.[45]

Az egyházi rend részéről ezekre Pilarik István bányavidéki szuperintendens reagált, aki ellenezte a világiak beavatkozását az egyház problémáiba, védelmezte a papságot, hivatkozva a korábbi egyházi törvényekre és szabályokra, helyeselte azonban az országos zsinat mielőbbi összehívását.[46]

A lelkészek reakciója még jobban meggyőzte a világiakat a zsinat összehívásának elkerülhetetlenségéről. Így azonban egy másik kérdés merült fel: ki van erre feljogosítva? Az első zsinatokat a nádor hívta össze, száz évvel utánuk viszont már nem volt semmilyen evangélikus főúr az ország főméltóságai között. A legmagasabb tisztségek viselőinek a világi urak közül kétségtelenül a Szenátus lutheránus tagjai számítottak. Ezek 1707 februárjában, a Szenátus rozsnyói ülése alkalmából, külön tanácskozásra hívták meg a városba az evangélikus rendek főbb egyházi és világi képviselőit. Elhatározták, hogy április elejére zsinatot hirdetnek Rózsahegyre, amelyre a szuperintendensek, az esperesek, az esperességek és a vármegyék küldöttei lesznek meghíva.[47] A zsinat elnökévé báró Petrőczy István generálist és szenátort választották. A meghívókat a világiaknak magyar, az egyháziaknak latin nyelven küldték Rozsnyóról az „augustana confessión levő szenátorok, tanácsosok és más fő, s nemesi rendek”, majd a szuperintendensek saját körleveleiket küldték el, amelyek közül Krman Dániel északnyugati vagy bicsei püspöké a legterjedelmesebb. Ebben jórészt élesen támadta a pietizmust, az irányzat híveit az „Úr szőlőjét pusztító rókafiaknak” nevezte. Emlékiratából kiderült, hogy az egyház számos égető gondja között a zsinat egyik fő tárgyát éppen a pietizmus kérdése fogja képezni.[48]

A zsinat 1707. április 3. és 7. között ülésezett a Liptó vármegyei Rózsahegyen 82 követ részvételével. A négy püspök mellett az esperesek és jelentős lelkészek jöttek el, Petrőczy generálison kívül több más magas tisztséget viselő evangélikus úr is részt vett a zsinaton. A szenátorok közül még Radvánszky János kincstartó és Jánoky Zsigmond fejedelmi kancellár volt jelen, s rajtuk kívül számos vármegyei és városi követ, mint Szirmay Miklós, Prileszky Pál vagy a néhány héttel később kivégzett Okolicsányi Kristóf. A korábban kijelölt világi elnökön (Petrőczyn) kívül az első nap tárgyalásain az egyházi elnökké Zabler Jakab szuperintendenst választották meg.[49] A zsinat fő célját képezte az egyházszervezet átépítése, az istentiszteleti rend megreformálása, a visszaélések megszüntetése, az iskolaügy kezelése, az ünnepek, szertartások, papi öltözetek s egyéb dolgok szabályozása.

A már felsorolt problémákon kívül a zsinat több tárgyalása a pietizmussal foglalkozott. A pietizmus legnagyobb hazai ellenségének Krman szuperintendens bizonyult, aki már a rozsnyói meghívó emlékiratban szigorúan bírálta az irányzatot, a zsinaton nem egy támadást intézett ellene. A pietizmus követőit a zsinaton csak Burius János és Mittuch Ádám képviselték, a heves vitákat inkább a világi követek csitították.[50]

A pietizmus a szabadságharc alatt még jobban elterjedt, amit főleg a Németországban tanult vagy Poroszországba száműzött lelkészek hirdettek. Az első magyarországi pietisták: Burius János besztercebányai rektor, Pillárik (II.) István szuperintendens vagy Simonides János besztercebányai szlovák lelkész voltak. A magyar nyelvű evangélikusok körében a pietizmus eszméit Petrőczy Kata Szidónia propagálta, aki magyarra fordította Arndt Das wahre Christentum c. művét. A hazai evangélikusság főbb egyházi képviselőinek ellenszenve, amellyel a pietizmus ellen léptek fel, nem volt véletlen. Ez a mozgalom, amely Németországban egy modern, életképes teológiai irányzattá vált, Magyarországon valóban veszélyeztethette a meggyengült, sokévi üldözés után sérülékeny egyházat. A vallási rajongás, a miszticizmus, a túlzott kegyesség, és főleg a „megtérés” rögzítése az egyház alapvető dogmáival és tanaival szemben – mindez veszélyes szinkretizmushoz vezethetett. Így az egyházban, amelyben már sok éve hiányzott a rendszeres iskoláztatás és katekizáció, a képzett papság és a világi rendek elegendő támogatása, könnyen sikerre találhattak az akkori katolicizmus uniós törekvései, amelyek végül az evangélikus egyház felszámolását okozhatták volna.[51]

A zsinat huszonöt határozatot (törvényt) fogadott el, amelyek az egyház és a vallási élet legfontosabb oldalait érintették. Az első négy törvény az egyház új területi igazgatását szabta meg. Az egyházszervezésben négy egyházkerületet hoztak létre, amelyek élén Zabler Jakab és a három, már említett szuperintendens állt. Az első, azaz keleti (tiszai) egyházkerület hat felső-magyarországi szabad királyi város, Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár és Bihar vármegye területén terjedt el, a másodikat vagy bányakerületet a királyi bányavárosok, Bars, Hont, Nógrád, Túróc, Zólyom, Pest, Pilis és Solt vármegye alkotta. A dunáninneni, azaz az északnyugati kerületbe Pozsony városa, a kiskárpáti városok (Modor, Bazin és Szentgyörgy), Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó, Esztergom és Komárom vármegye tartozott, és az utolsó, a gömöri-déli egyházkerület Gömör, Kishont, Torna, Borsod, Heves és Szolnok vármegye területén terjedt el. Az 5. és 6. határozat a szuperintendensek kötelességeit szabta meg, a 7. szólt a szertartásokról, és rögzítette a közös, háromnyelvű agenda megjelentetését, a 8. a harangozásról, a 9. a délutáni istentiszteletekről és a következő az úrvacsora-kiszolgálásáról. A 11. törvény az egyházi ünnepeket, a következő a hétköznapi imákat szabta meg, majd három a keresztelésekkel, a házasságokkal és a temetkezésekkel foglalkozott, s a 16. a lelkészi viseletről szólt. A 18. és 19. határozat a papi özvegyekkel és a beteg lelkészekkel foglalkozott. A következő törvény a két nemzetiség templomhasználatát szabta meg, a 21. a térdepelésről, a 22. a leányegyházakról és a 23. a papi fegyelemről szólt. Két különleges cikk (a 17. és a 24.) az iskolaüggyel foglalkozott. A legnagyobb gondozást az eperjesi evangélikus kollégiumnak ajánlotta, mint az ország legfőbb evangélikus iskolájának. Fenntartásáról az egész egyháznak kellett gondoskodnia. Az utolsó törvény az egyház legfelső bírósági szerveit, a két konzisztóriumot hozta létre, amelyben egyenlően voltak képviselve a világiak és az egyháziak, Hellenbach János báróval és Szirmay Miklóssal az élén.[52]

Több követ tiltakozása sem akadályozta Krmant és híveit a pietizmus szigorú elítélésében. Végül, a hosszú vitatkozás után a zsinat elhatározta, hogy minden részvevőjének le kellett tennie az esküt a szimbolikus könyvekre (Liber Concordiae). Sőt a püspök egy kiegészítő külön cikkelyt is adott hozzá, amely szerint a zsinat megerősítette az Augustanát s Apológiáját, a smalkaldeni hitcikkelyeket, Luther kisebb s nagyobb katekiszmusát és különösen a Formula Concordiaet, kárhoztatott közben „minden eretnekséget és szektákat”, jelesül „a pietizmust minden kinövéseivel egyetemben”. Ezt a külön cikkelyt azonban a zsinat eredeti, kéziratos törvényei nem tartalmazták, és először csak a Krman szuperintendens által az év végén Zsolnán kinyomtatott változatában jelent meg.[53]

A kollégium, de ugyanígy a politikai kérdések ügyében a zsinat Krman Dániel püspököt Lengyelországba küldte a svéd királyhoz, akitől anyagi támogatásért kellett folyamodnia az eperjesi főiskola számára. Emellett politikai, esetleg katonai segítséget is akartak kérni XII. Károlytól, a közép-európai evangélikusok nagy pártfogójától, aki nem titkolta, hogy bizonyos körülmények mellett kész lenne beavatkozni a szabadságharc eseményeibe. Ez azonban nem az első magyar evangélikus követség volt a svéd király udvarában. Már 1705 nyarán az eperjesi kollégium vezetői Melczel Mihály városi gyülekezeti elöljárót és Szirmay Miklós esperességi felügyelőt küldték ki Lengyelországba, ahol a király tartózkodott. A svéd kancellárral tárgyaltak és a politikai támogatáson kívül elérték, hogy a kollégium diákjainak nyolc ösztöndíjas helyet biztosítsanak a grefswaldi egyetemen.[54] A rózsahegyi tárgyalások szerint Krmannak is eredetileg Melczel Mihállyal, majd Szirmay Miklóssal kellett volna utaznia. Több ok miatt azonban utóbbiak nem voltak hajlandók még egyszer északra utazni, illetve általában az egész vállalkozás nagyon elkésett. Az út majd csak a következő év tavaszán valósulhatott meg. Krman szuperintens útitársa végül Pohorszky Samu trencséni polgár lett. Az utat és eredményeit Krman részletesen leírta ismert művében, az Itinerariumban.[55]

A zsinat törvényei csak nehezen és nem mindenhol egyenes úton valósulhattak meg. Az uralkodó oldalán álló főpapság a zsinatot határozottan elutasította, és a katolikus rendek törvénytelennek nyilvánították. Sőt akadtak köztük, akik az evangélikusoknak az országból való kiűzését követelték. Az evangélikus egyház egyes jelentős világi és egyházi képviselői ezért vonakodtak is életbe léptetni a zsinati törvényeket, vagy épp vitatták a határozatok törvényességét, főleg a nyugati vármegyékben, közel az örökös tartományokhoz. A rózsahegyi zsinat határozatait legerélyesebben Krman Dániel szuperintendens juttatta érvényre. Már a következő hetekben tartalmas emlékiratot adott ki, amelyben részletesen megmagyarázta a törvényeket, hozzá mellékelve a saját ideiglenes agenda-javaslatát.[56] A zsinat határozatai azonban az ország nagyobb részén már úgysem sokáig voltak érvényben. A következő évben, a trencséni csata után elvesztek az északnyugati vármegyék, és a szabadságharc végén a kuruc állam központja újra Felső-Magyarország lett. Az evangélikus egyház további építése szintén csak erre a területre korlátozódott.

Eperjesen 1709. május 13-án összeült a felső-magyarországi evangélikus közgyűlés (konventus), amely tovább is lépett a zsinat törvényein. Több más kérdés mellett a felső-magyarországi rendek kollégiuma további sorsáról is tárgyaltak. A követek az intézmény terjedelmes fejlesztési tervezetét hagyták jóvá, amely alaposan átépítette volna a működési rendszerét, és egy valódi egyetemmé emelte volna. Emellett az intézetnek más, országos feladatokat is adott volna. Ilyen volt az egyetemes evangélikus könyvtár és az egyetemes evangélikus levéltár létrehozása a Kollégium helyiségeiben, valamint az egyetemes evangélikus egyházi jegyzőkönyv vezetése, a kor legjelentősebb eseményeinek (a kuruc országgyűlések, a rózsahegyi zsinat, a svédországi követségek és nemkülönben a kollégium története is) megörökítésével. Így a gyűlés döntésének megfelelően a kollégium nemcsak egyetemmé, hanem az evangélikus egyház legfontosabb oktatási és kulturális intézményévé válhatott volna.[57] Sajnos a kedvezőtlen országos események, a katonai kudarcok, a pestisjárvány és a szabadságharc legyőzése nem tették már lehetővé sem ezt, sem a rózsahegyi zsinat határozatainak végrehajtását.

Az egyház és a szabadságharc leverése

A magyarországi evangélikusok többsége az utolsó napokig kitartott a szabadságharc oldalán, és többen közülük vezető szerepet töltöttek be. A kuruc állam egyik legfőbb tisztségét Ottlyk György, a fejedelem udvarmestere és az Udvari Gazdasági Tanács (Consilium Oeconomicum Aulicum) elnöke viselte. Hasonlóan magas gazdasági hivatalt viselt Radvánszky János gazdasági tanácsos és kincstartó. Jánoky Zsigmond szenátor egy ideig az udvari kancellári méltóságot töltötte be. Szirmay András az ítélőtábla elnöke és Kajali Pál főhadbíró a legfőbb igazságszolgáltatási szervek élén álltak. Hellenbach János Gottfried báró az alsó-magyarországi bányakamarát irányította mint „főbányagróf”. A Szenátus evangélikus tagjai között két mágnást (Petrőczy István és Zay Lőrinc bárókat), valamint négy köznemest (a már említett Jánoky Zsigmond és Kajali Pál mellett Török Istvánt és Gerhard Györgyöt) találunk, míg a Gazdasági Tanácsban (Consilium Oeconomicum) Bulyovszky Dániel és Platthy Sándor volt evangélikus. A tábornoki karból Petrőczy nevét ismételhetjük, a brigadérosok közül pedig Sréter János tüzérségi főfelügyelő, a már szintén említett Ottlyk György, továbbá a gyalogezredek élén szolgáló Czelder Orbán, Roth János György, Fodor László és Szentiványi János követte Luther Márton tanait. Rajtuk kívül is sok evangélikus nemes, polgár vagy lelkész viselt jelentősebb tisztséget, teljesített diplomáciai megbízatást vagy szolgált valamilyen katonai beosztásban a kurucok oldalán.[58]

Az evangélikusok vezetői közül azonban nemcsak Rákóczi táborában, hanem az uralkodó hűségén is találhatunk ismert neveket. Ezek legjelentősebb képviselője a már említett Okolicsányi Pál. Annak ellenére, hogy a század végén még a fiatal Rákóczi jogtanácsosa volt, a szabadságharcot elutasította. Hű maradt az uralkodóhoz, s királyi biztosként tárgyalt az angol és holland közvetítőkkel. E minőségében és általában minden lehetséges fórumon is keményen védte egyháza érdekeit. Állandóan törekedett az alsó-magyarországi evangélikus nemesség elpártoltatására, és ő állt mind a gyöngyösi gyűlés, mind a turóci „memoriale” mögött. Mivel Turócban és a szomszéd vármegyékben nagy tekintéllyel bírt, az északnyugati megyék nemesei között sok nyílt és titkos követője volt.[59]

Ezek száma 1708 őszétől jelentősen megnőtt, amikor több evangélikus nemes elpártolt, vagy hűségesküt tett a megszállt területeken. Így az evangélikusok is jelen voltak az 1708-1709-es pozsonyi országgyűlésen, amelytől a vallásszabadság garantálását, a templomok megtartását, a lelkészek és tanítók választásának jogát, a gyülekezetek katolikus fennhatóság alól való felszabadítását, a politikai és gazdasági diszkrimináció megszüntetését stb. várták. Az 1708-i országgyűlésen a protestáns vallású követek konventet alakítottak, amelyben Sopron, Pozsony és Győr vármegye, illetve a területükön lévő városok követei képviselték az evangélikusokat. A konvent kilenc pontból álló emlékiratot adott be, amelyben az evangélikusok követelték: kapják vissza az elvett templomokat, szabadon választhassák a szuperintendenseket, ne kényszerítsék őket a katolikus egyházi szertartásokra, ne háborgassák őket a céhekben és a hivatalokban, mindenki szabadon térhessen át az evangélikus hitre, hogy a gyermekek szüleik vallását követhessék stb. A katolikus követek és az egyház főpapjai azonban ezeket határozottan elutasították, sőt a protestáns egyházak legitimitását is megkérdőjelezték.[60]

Hasonlóan a következő, 1709-ben ülésező országgyűlésen, ahol az evangélikusok már sokkal nagyobb számban jelentek meg, de nem sokat tudtak elérni. A konventben már huszonöt evangélikus városi és vármegyei követ vett részt az alsó-magyarországi királyi és bányavárosokból, valamint Sopron, Pozsony, Nyitra, Trencsén, Győr, Zólyom, Turóc, Árva és Liptó vármegyékből. Élükön már Okolicsányi Pál állt, aki kiszabadult a fogságból, ahová az ónodi országgyűlés után került. Panaszait és követeléseit Okolicsányi emlékirat formájában előterjesztette. A katolikus főpapok és követek azonban lázadóknak nevezték a protestánsokat, és kérelmeiket elutasították. Az uralkodó amellett csak a soproni vallási cikkek betartására volt hajlandó. Ilyen értelemben az év végén egy emlékiratot adott ki, amelyben a protestánsoknak a vallásszabadságot biztosította, és minden templomfoglalást s más, a soproni vallási cikkeknek ellenkező intézkedést megtiltott. Így erre, a soproni cikkek betartására törekedtek az 1710 elején már harmadszor összeült labanc országgyűlés evangélikus követei. Sérelmeiket és követelményeiket akkor ismét Okolicsányi Pál adta elő három új emlékiratában.[61]

Ebből lehetett látni, milyen értelemben várhatták a szabadságharc leverése után az evangélikusok a vallási kérdés megoldását. A szatmári béke harmadik pontja csak általánosságban tartalmazta a vallási törvények betartásának ígéretét.[62] Egy végleges, szimbolikus pontot a Rákóczi-szabadságharc vívmányai után (az evangélikus egyház számára) az 1712–15-i országgyűlés tett, amely a protestánsok vallásszabadságát ismét csak a soproni cikkek keretében ismerte el. Emellett azonban a rózsahegyi zsinatot sem mellőzte, és 31. törvénycikke a zsinat címen tartott rózsahegyi gyűlést tárgyalásaival és határozataival együtt megsemmisítette. A következő törvénycikk a szabadságharc alatt történt összes tárgyalásokat és cselekvényeket, s velük együtt a vallásügyi cikkeket is semmisnek nyilvánította.[63]

Mindennek ellenére azonban a Rákóczi-szabadságharcnak rendkívül jelentős helye van az evangélikus egyház történetében. A hosszú fegyveres harcban az egyház megszilárdult, és az evangélikus rendek önbizalma az elnyomás évtizedei után újból megnőtt. A szécsényi országgyűlésen új templomok tucatjai kerültek az egyház birtokába, amelyeket ugyan csak néhány évig birtokolhatott, ám e rövid átmeneti időszak is hozzájárult az egyház újraéledéséhez az erőszakos rekatolizálás után. Ez új helyzetet teremtett a 18. század első felében, amikor az evangélikus nemesség már elszántan és erélyesen védte egyházának jogos érdekeit, és több kisebb sikert is el tudott érni, minek folytán tovább erősödött a világiak pozíciója az egyházszervezetben.[64] Az 1715-ös törvénycikkek és az újabb vallási rendeletek lehetővé tették a soproni cikkek érvénybeléptetését ott is, ahol a század végén különböző okokból meg volt tiltva a vallásszabadság.[65] Végül a rózsahegyi zsinat vívmányai sem tűntek el nyomtalanul. A püspökök szorgalmasan nekikezdtek az új agenda készítéséhez, és már 1707 végén összeállította Krman a szlovák, Zabler pedig a német agendát. Ez utóbbi sajnos már nem jelenhetett meg, Krman Dániel püspök agendája azonban sok nehézség után végül 1734-ben napvilágot látott, sőt több évtizedig használatban is maradt, mint az első és egyetlen szlovák nyomtatott egyházi agenda.[66] Tovább működtek a zsinaton megerősített szuperintendensek is, a szintén ott létrehozott egyházkerületek pedig kisebb változásokkal a következő században is fennmaradtak.[67]

Jegyzetek: