Ankarloo és Clark egy igen izgalmas témát boncolgató, de ugyanakkor kérdéses könyvvel rukkolt a nemzetközi és összehasonlító valláskutatók elé: az európai boszorkányhit és boszorkányüldözés 18. és 19. század forrásait és adatait hasonlítják össze. A könyv három részre és tíz fejezetre tagozódik, mindegyik rész egy kutató műve. A két szerkesztő nem fejezettel, hanem „csak” egy bevezetővel indítja a kötetet, amely sok hasznos, ugyanakkor újszerűnek is tűnő elemzéssel lepi meg az olvasót. A „Boszorkányság és Mágia Európában” című kötet alapvető célja, hogy felfedje az európai boszorkányság – ténylegesen a boszorkányhit és az ezzel kapcsolatos boszorkányüldözés – népszerűségének csökkenését és egyben eltűnésének okait. A téma már önmagában hatalmas és a kötet olvasása után úgy érződik, kissé kezelhetetlen is egyben. A könyvben azonban a legtöbb nemzeti kultúrában dolgozó történész találhat elegendő csemegét annak ellenére, hogy a hangsúly kimondottan nyugat-európai: Németalföld, Anglia, Németország, Franciaország és Svájc szerepel. Ez egy kicsit etnocentrikussá teszi a kötet egészét. Kérdéses továbbá, hogy a szerzők, és a szerkesztők mit is értenek mágián, hiszen ezt a témát már több valláskutató és antropológus is elemezte és irodalma jelentős, melyre csak itt-ott találunk elszórt és odavetett utalásokat. A könyv egészében sok adatot ismétel a megadott területekről és így csak a legfontosabb elméleti tényeket érdemes kiemelni ebben az ismertetésben. Hasonlóan a történészekhez,
valláskutatók és vallástörténészek is jelentős felfedezéseket tettek ezen a
téren és legtöbbjük számára ugyanúgy izgalmas kérdés: mikor és miért tűnik el
Európa különböző részein eltérő intenzitással a boszorkányhit és az ezzel
kapcsolatosan kialakult ellentétes kulturális értékrendszer. Az általánosan
elfogadott tézist Brian Levack prezentálja bevezető tanulmányában. Szerinte az
európai történeti anyag ékes bizonyítéka annak, hogy a 18. század végére a
boszorkányhit általánosan elfogadottá, ámde ez által legitimmé is vált egyben a
szélesebb néprétegek szemében. A népi vallásosság ezen oldala tehát lassan
elvesztette kuriózumát és ugyanakkor valamikori hatalmát és uralmát az egyén és
a kisközösségek félelmei felett is. Levack példaként hozza fel az utolsó
halállal végződő svájci 1782-es és a lengyel 1793-as boszorkányvádat.
Érveléséből világosan kitűnik, hogy különbséget kell tennünk a boszorkányvád és
a boszorkányság elítélése közötti esetek számában. A 18. század végére mindkét
esetben, igaz kisebb eltérésekkel, de csökkenő tendenciát talál a kutató.
Elemzésében a szerző angol, skót, német és magyar adatokat sorol fel annak
bizonyítására, hogy a vizsgált periódusban egyfajta bírósági, vagy inkább
igazságügyi szkepticizmus kezdett elterjedni. Ez meghatározta a
boszorkányperek, fekete mágia és az ördöngösség vádjával bíróságok elé került
esetek nagytöbbségét. Levack szerint a modern államban ugyanakkor számtalan
olyan törvény is életbe lépett, amellyel „szankcionálta a kínzást, megengedte a
bíróságoknak, hogy ítéleteiket felülvizsgálják, amennyiben újabb adatok
merültek fel, és megtiltotta, hogy a bíróságok és ítélőszékek bárkit csak úgy
vád alá helyezzenek boszorkányságvádjával” (88 p.). Fontos összetevője ennek
természetesen még az a meglátás, melyeket Levack már korábbi tanulmányaiban is
közölt, hogy a protestáns és katolikus progresszív gondolkodás sokban
delegitimálta a boszorkányhitet és az ezzel összefüggő boszorkányvádi eljárást.
A kétkedés alapjait, ahogyan Levack bemutatja, már Balthasar Bekker holland
protestáns lelkész és kortársa, a szász bíró Christian Thomasius (később a
Halle-i egyetem rektora-kancellárja) már a 17. század végén lefektette.
Kétségtelen, hogy a két tudós érvei nemzetközi jelentőségűek, és ugyanakkor
meggyőzőek majd elfogadottak voltak. Mindketten tudatosan és elszántan
vallották, hogy a boszorkányság vádjait lehetetlenség bizonyítani mivel a
boszorkányhit és a fekete mágiával kapcsolatos cselekedetek egyszerűen
képtelenségek és ezért egyben megvalósíthatatlanok. Bekker radikálisabb
nézeteket vallott és ezért fontosabbak és korában számottevőbb volt. Az
1691-ben eredetileg holland nyelven írt De
Betoverde Weereld kötete nyomban angol, francia és német fordításokkal népszerűsítették
nézeteit. Felix Brahm, a jeles német jogtudós és bíró, már 1701 publikálja
Bekker nézeteivel egyező gondolatait, amelyben teljesen ésszerűtlennek tartja a
boszorkányhitet és a mágiát. Thomasius könyve Dissertatio de crimine magiae (német címe Kurze-Lehr Sätze, 1703) egyenesen azzal a javaslattal állt elő,
hogy a bírók minden egyes boszorkányvád esetében ne csak a tényekről, hanem a
tanúk erényeiről és beállítottságáról, melyek legtöbbször hamisságukról
vallott, is meg kell, hogy győződjenek. Ezek összességében mind befolyásolták a
bírói szkepticizmus gyakorlatba való átültetését és a fekete mágia és a
boszorkányság bűneivel kapcsolatos populáris mentalitás lassú, de biztos
változását. A kötet másik alapos
elemzésében Marijke Gijswijt-Hofstra további elképzelésekkel hozakodik elő a
boszorkányság eltűnésével, de ugyanakkor valamelyest továbbélésével
kapcsolatban. Felteszi a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy a nagy perek,
kínzások, és égetések után a boszorkányság bizonyos szinten tovább tud élni.
Németalföldi példákat idéz, melyek a tizenkilencedik század közepén is élő
boszorkányhitről tanúskodnak bár igaz, hogy csökkenő mértékben. Belgiumban és
Franciaországban ugyanakkor a boszorkányság vádja további üldözéseket
eredményezett még a 19. században is. Ám spanyol és olasz történeti adatok –
amelyek korábban igen brutális példákkal szolgáltak – azt mutatják, hogy a 19.
századra a boszorkánykultusz és perek szinte teljesen megszűntek. Ebben a
korszakban még igen heves viták, és perek sora bizonyítja, hogy
Nagy-Britanniában a boszorkányság nem tűnt el. Gijswijt-Hofstra arra is
figyelmeztet, hogy a skandináv királyságokban a nemek közötti eltérés fontos
indikátora a boszorkányvád megítélésében, bár a történeti adatok még igen kevés
számban bukkantak fel a nemi különbségek elemzésére. Gijswijt-Hofstra Közép
Európát is érinti, és óvatosságra int a boszorkányvád és a boszorkányperek
nagyságát tekintve, mivel az esetek többsége – számára – egyenesen
folklorisztikai színezetű. Az adatok többsége azt mutatja, hogy a
boszorkányvádak nagytöbbsége szóhagyományból fakad és pusztán a néphitből
táplálkozik, amelyek alapján nehéz biztosat mondani, hiszen a bíróságok igen
kevés esetben vizsgálták ki a fekete mágiával vádolt személyek cselekedeteit. A
szerző a magyar eseteket nagy részben Pócs, Kristóf és Klaniczay – főleg angol
nyelvű – publikációi alapján mutatja be hasonlóan az orosz és ukrán adatokhoz
(Vorobec, Frank, Kivelson és Zguta tanulmányai). Mivel angol nyelvű elemzések
szinte elenyésző számúak a lengyel, balti és balkáni adatokról ezért ezeket
szinte nem is vesz figyelembe. A harmadik fontos tanulmány
Roy Porter elemzése a felvilágosodás periódusáról, amely a szerző szerint az
egyik legfontosabb érv a boszorkányhit eltűnésével kapcsolatosan. Saját
szavaival: „Kétségtelen, hogy a boszorkányperek megszűntét abban is látnunk kell,
hogy ezek a perek egyre jobban felemésztették a bíróságok energiáit, sok
esetben szinte nevetségessé téve azokat. De sokkal mélyebb gyökerei is voltak,
melyek a feltörekvő elitek gondolkodásmódját tükrözték. Ők már nem hittek a
múlt dogmáiban és a jövőt nézték nem a múltat.” (193. p.) Porter szerint a
vallástudomány, a filozófia és a tudományok általában (főleg az orvostan) a
perifériára szorították és az alsóbb néprétegeknek adták át a boszorkányhitet.
Igaz, néha-néha még onnan is előtört, de sokkal kevesebb vehemenciával mint a
korábbi évszázadokban. Mindent összevetve
elmondhatjuk, hogy a kötet hatalmas történeti anyaggal rukkol elő, amely
azonban csak a késő középkorban jártas nemzeti kutatók specialitása és ezért
igen nagy alaptudást igényel. Ám a kötet gyengeségeinek más okai vannak. Az
első talán szerkesztői, amit el lehetett volna kerülni tárgy-és névmutatóval,
térképekkel és táblázatokkal, amelyek átláthatóbbá tették volna a sok-sok
történeti adathalmazt. A szerzőkről igen keveset tud meg az olvasó, mint ahogy
a két évszázad ikonográfiájának gazdagságát is elhanyagolták. Csak példaként
említem, hogy 2002-ben Berlinben, előtte pedig Amszterdamban volt érdekfeszítő
– ha nem is a teljes Európára kitekintő – múzeumi kiállítás a boszorkányhit és
boszorkányüldözés európai évszázados hagyományáról. A huszadik század elején
kialakult, majd a század végére újból fellángoló alternatív, New Age vallási
jelenségek és misztikus vallási irányzatok – köztük a boszorkányság, a wicca,
UFO-misztikusság, a neosámánizmus, és a pogányhit – megkérdőjelezik, hogy
mennyiben is szorította vissza a felvilágosodás és modernitás a
boszorkányhittel kapcsolatos populáris kultúrát. Ezt a témát a kötet szerzői
nem elemzik, és csak utalások vannak rá, főleg az utóbbi két fejezetben. Végezetül nem árt
kihangsúlyozni, hogy az európai boszorkányhit és boszorkányperek kutatása
igencsak a történészek egy speciális területe volt és a törzsi vallások és
mágiák az antropológusok sajátja. Az összehasonlító vallástörténet is gyengén
szerepel a kötetben. Amíg a kutatók csak Európát veszik figyelembe, nem árt
kihangsúlyozni, hogy a boszorkányság és vele együtt a fekete mágia kínai, japán
és koreai történeti anyagból igen jól ismert. Az afrikai törzsi boszorkányság
szintén alaposan fel van gyűjtve, elég csak Evans-Pritchard klasszikus nuer
trilógiájára utalnom. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a két diszciplína miért
nem tud/tudott egymásra hatni és nagyobb rálátással segítséget nyújtani a másik
tábor kutatói számára. Kétségtelen, a történészek adatai a történelmi időkbe
vezetnek vissza s nem a távoli, sokszor megfoghatatlan, Lévy-Brühl által
elnevezett „primitív mentalitásba”. Ám a történészek, és erre ez a kötet igen jó
példa, sokszor a vallásos világképbe helyezik el a boszorkánysággal kapcsolatos
adatokat, de ez a világkép nem ad, nem adhat alapos magyarázatot, hiszen ezt a
világképet is még magyarázni, értelmezni kell. Ezt az értelmezést azonban hiába
keressük a jelen kötetben. Így első rendű történeti munkaként még mindig Eva
Labouvie: Zauberei und Hexenwerk. Landlicher Hexenglaube in der frühen Neuzeit
c., 1991-ben megjelent könyvét lehet felmutatni, antropológiából pedig Jeanne
Favret-Saada úttörő monográfiáját: Deadly words. Witchcraft in the Bocage.
(Cambridge, 1980.) A jelen kötet azonban mindenképpen elgondolkodtató és
ötletekkel telített. (ism.: Kürti László) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |