A reformáció a németek dominálta balti területeket a 16. században érte el, főleg annak lutheri irányzata, s így az észteknél és részben a letteknél az evangélikus hit gyökeresedett meg, ám a helyi parasztok számára egy kívülről rájuk erőszakolt intézmény lehetett és maradt hosszú ideig a kereszténység. A Nagy Északi Háború után 1721-ben Estland és Livland tartomány Svédországtól, valamint Kurland 1795-ben a nemesei Rzeczpospolita felosztásakor kerültek a cári Oroszországhoz. Ekkor még mindig az volt a jellemző, hogy az evangélikus egyháznak „idegen”, azaz nem a helyiekből álló vezetősége volt (a balti népesség zömében földműveléssel foglalkozott): a protestánsok esetében a balti német bárók voltak a helyi egyházi, és egyben politikai, gazdasági vezetők. A földesuraknak joguk volt kinevezni a gyülekezetbe a lelkészt (ez volt az ún. patronátus), s a gyakorlatban a saját hatalmukat erősítették azzal, hogy német nemzetiségű pásztorokat helyeztek a lett vagy az észt nyelvű közösségekbe.

Az 1832 decemberében kibocsátott cári rendelkezés értelmében az egész Birodalom területén működő evangélikus gyülekezeteket alárendelték a Szentpétervárott működő általános egyházi vezetésnek, amely adminisztratív szempontból a belügyminisztérium, jogilag a szenátus alá tartozott. A hatóságok ezzel a lépésükkel – az ortodoxia után – létrehozták Oroszországban a második állami egyházat.[1] Az evangélikus egyházat egy állami szerv szintjére degradálták le, s részben emiatt, képtelen volt a lelki-szellemi megújulásra még hosszú évtizedekig.[2] Ráadásul a cári hatalom a 19. század közepére nagy, az ortodoxiára való áttérítési akciót szervezett és bonyolított le az evangélikus észt és a lett parasztok között. Ennek következtében több tízezer balti tért át az államvallásra – politikai és gazdasási előnyüket remélve, de a luteránusok a Baltikumban így is többségben maradtak.

Az evangélikus egyháznak válaszolnia kellett (volna) az őt ért hátrányos megkülönböztetésre. Az egyik lehetséges kulcsot a helyzetre Ado Grenzstein 1890-es munkája adta, amelynek már a címe is jellemző: „Herrenkirche oder Volkskirche?” Az észt gondolkodó azt javasolta, hogy az evangélikus egyház váljon szét három különböző nemzeti egyházra (észt, lett, német). Ez a gondolat nem véletlenül egy észt fejében fogant meg: 1906-ban például Estland tartományban az evangélikus papok 13%-a volt észt (9 lelkész), míg 59 német nemzetiségű volt, Észak-Livlandban 19 lelkész volt észt (29%), 46 német és egy svéd. Az észt és a lett nemzetiségű papok helyzetét megnehezítette, hogy a lelkészi kinevezés érdekében bizonyos fokú kompromisszumot kellett kötni a német nemességgel, hiszen a bárók még a 20. század elején is éltek feudális jogaikkal.[3] Azt is meg kell jegyezni, hogy a német nemzetiségű papok szerepet játszottak a lett és az észt nemzeti ébredési folyamatokban, például 1869-ben a németek vezetésével került megrendezésre az első észt énekesfesztivál, amely rendezvény tömegeket tudott megmozgatni és pozitív hatást gyakorolt a nemzeti érzelmekre.[4]

Több lett értelmiségi is kritizálta az evangélikus egyházat (például az ifjúlett mozgalom képviselői) – ez az észteknél sem volt másképp –, s fokozatosan szembehelyezkedtek a keresztény vallással. A befolyásos lett szociáldemokrata párt az ateizmus és a darwinizmus hatása alá került. Az evangélikus egyházon belüli szakadás elkerülhetetlennek látszott.[5] A helyi német bárók nem engedték, hogy az evangélikus egyház nemzetiségek megoszlás mentén váljon szét. Ugyanakkor az ortodoxia favorizálása a tekintélyelvű hatalom kezében az oroszosítás eszköze lett, és az ortodoxia fizikai jelenléte a balti térségben az orosz államhatalom jelképévé vált – átvitt és konkrét értelemben.[6]

Fordulatot hozott a baltiak – így az egyházak – életében a függetlenség kikiáltása 1918-ban és az önálló nemzeti állam létrehozása. 1918. november 18-án kikiáltották a Lett Köztársaságot (területe 95.971 km², lakossága 1.8 millió fő volt megalakulásakor). Nemzetiségileg és vallásilag az új állam nem volt egységes: az 1920-as népszámlálás adatai szerint a lettek 75.5%-ot, az oroszok 7.8%-ot, a beloruszok 4.7%-ot, a zsidók 5 %-ot, a lengyelek 3.4%-ot tettek ki; vallási eloszlásban is hasonló sokszínűséget tapasztalunk: a lakosság 55%-át az evangélikusok, 24.5%-át a katolikusok, 9%-át az ortodoxok, 5.5%-át az óhitűek, 5%-át izraeliták alkották. Észtország etnikailag egységes államnak volt mondható, hiszen 1922-ben az észtek a lakosság 87.6%-át tették ki, a legnagyobb kisebbség az oroszok voltak (8.2%), a németek a 1.1 milliós népesség 1.5%-át tették ki. A lakosság 78.3%-a evangélikus volt, 19% ortodox, a többiek kisebb felekezetekhez tartoztak (baptisták, metodisták, katolikusok).[7]

1919-ben döntő változást hozott az észtországi és lettországi evangélikus egyház életében: az egyház vezetése nagyobbrészt átment az észtek és a lettek kezébe – ami egyúttal azt jelentette, hogy eltörölték a német bárók patronálási jogát, tehát már maga a gyülekezet rendelkezett a lelkész meghívásának a jogával), újjáalakult a konzisztórium (egyházi tanács), amelyben többnyira észtek és lettek foglaltak helyet. A személyi változásokon kívül hivatalosan is deklarálták az evangélikus egyház népi (azaz nemzeti) jellegét.[8] Mindez persze nem zajlott le konfliktusmentesen. 1919-ben ült össze Tallinnban az egyházi kongresszus, ahol döntés született arról, hogy az addig hivatalban lévő konzisztórium feloszlik és – a német lelkészek heves tiltakozása mellett – az új tanácsba kizárólag észt nemzetiségű emberek kerülnek. A szuperintendenst, a német Wilhelm Kentmannt lemondatták, helyére – püspöki jogkörrel – az észt Jakob Kukk került, aki az egyházon belüli erőteljes észtesítés mellett foglalt állást. A nemzeti indulatok ilyen élénk megnyilvánulása az indokolta, hogy akkoriban az országban szolgáló lelkészek több mint fele német nemzetiségű volt. A németek belenyugodtak a kialakult helyzetbe, abba reménykedve, hogy a jövőben sikerül visszeszerezniük az elvesztett pozícióikat.[9]

Észtországban az 1920-ban elfogadott alkotmány kimondta az egyház és az állam szétválasztását, az 1925-ben kiadott, a vallási közösségekre vonatkozó törvény megerősítette az állam világi jellegét, a gyülekezetek kezelésében levő földek nagyságát 50 ha-ra csökkentette. Az anyakövezetési jog átmenet az állam kezébe (de ha kellet, maguk a lelkészek is vezethették az anyakönyveket), csakúgy, mint a temetők kezelési joga, bár az utóbbiakat meghagyták a gyülekezetek gondozásában.[10] A fennálló észt állapotokat árnyalja az a tény, hogy az 1923-ban tartott népszavazás során a szavazók 72%-a támogatta azt a javaslatot, miszerint az iskolai hitoktatás kötelező jellegű legyen Észtország területén.

1922-ben a lett evangélikus egyház elfogadta az egyházi alapszabályzatát, amely kimondta, hogy az egyház legfőbb döntéshozó szerve a zsinat, míg a határozatait a konzisztórium (egyházi tanács) hajtja végre. Mivel biztosítva volt az országban a vallásszabadság és az egyház autonómiája, ezért az egyházi személyek magának az egyháznak a joghatósága alá tartoztak. 1922-ben Lettországban új vezetőket választott az egyház: a tanácsba 6 lett és 3 német nemzetiségű személy került be, a testület elnöke lett, az alelnöke német lett. Püspökké a zsinat Karlis Irbet választotta, egyben ő foglalta el az egyházi tanács elnöki székét is, a németek püspökévé Peter Harald Poelchaut szavazták meg (ő előtte a rigai Szt. Péter-templomban szolgált lelkészként). Mindkettőjük felszentelését a svéd érsek, Nathan Söderblom végezte 1922 nyarán.[11]

A német befolyás kiszorítása Észtországban nemcsak az egyházi vezetés személyi változásaiban követhető nyomon: 1919-ban a Tartui Egyetemen teológiai kar nyitotta meg a kapuit, és a balti német hallgatók száma 1920 és 1925 között 25%-ról 10%-ra csökkent. (1931 szeptemberében kezdte meg működését ugyanebben a városban a Luther Akadémia, amelyet balti német magánalapítvány finanszírozott és a hallgatóinak teológiai és filozófiai képzettséget nyújtott.[12]) Az is igaz, hogy a német professzorok az intézményben továbbra is az anyanyelvükön tarthatták meg az óráikat. Vidéken voltak olyan gyülekezetek, ahol észtül és németül is tartottak istentiszteleteket, a nagyobb városokban (például Tallinn, Tartu, Narva, Pärnu) a két gyülekezet – akár fizikailag is – egymás mellett létezett és működött.[13]

Komoly vitára adott okot az észtek és a németek között, ki is birtokolja a tallinni székesegyházat. A templomot évtizedek óta a német gyülekezet használta, de 1921-ben Kukk püspöki székhellyé szerett volna tenni azt. A gyülekezet természetesen nem zárkózott el attól, hogy az főpap istentiszteletek tartson ott, de a temlom átengedésébe nem egyezett bele. A vitába még a kormányzatnak is bele kellett avatkoznia – 1925-ben a belügyminisztérium döntése alapján a dóm állami felügyelet alá került. A gyülekezet a határozat miatt a bírósághoz fordult, s a pereskedés két évig tartott, amelyből a gyülekezet került ki győztesen. A temlomot végül a belügyminisztérium emberei erőszakkal sajátították ki, miután a gyülekezet képviselői nem voltak hajlandóak átadni nekik a kulcsokat. Az eset komoly tiltakozást váltott ki, az eljárás ellen főleg németországi, svédországi és finnországi egyházi előljárok emelték fel szavukat.[14]

A lett evangélikus egyházon belüli legnagyobb vita, az észtekhez hasonlóan, a rigai Dóm birtoklása körül robbant ki, s ez az esemény is az egyház lettesítési folyamatába illeszkedik bele. A lett egyházi vezetők már az 1920-as évek elejétől szerették volna elérni, hogy a németek átadják nekik pár presztízsértékkel bíró templomot (például a Dómot vagy a Szt. Jakab-templomot), de ez az akciójuk kiváltotta a Lutheran Council of USA, továbbá a svédországi, dániai evangélikus egyház tiltakozását. Ha a németek elfogadják az ultimátumot, azzal engedik, hogy a vallási (és nemzeti) autonómiájukba beleavatkozzanak. A lettek nem hagytak fel tervükkel és a Dómot követelték egy lett nyelvű gyülekezet számára. Az ügy megosztotta az egyházat, a nacionalizmus szele megcsapta a híveket. Irbe érsek nem tudott a szélsőséges hangnemmel azonosulni és 1931 novemberében lemondott tisztségéről.[15] A templomot a törvényhozás, tehát egy állami szerv, a lettországi evangélikus egyház püspöki katedrálisának nyilvánította, az ott lévő német nyelvű gyülekezetet pedig gyakorlatilag megfosztották attól, hogy a templommal kapcsolatos dolgokról intézkedjen. A tallinni és rigai Dóm körüli heves vitát a balti németek egyházi életébe való fájdalmas beavatkozásnak kell értékelnünk, amely nagymértékben elidegenítette egymástól az egy egyházhoz tartozó, különböző nemzetiségű embereket, és a német evangélikusokban mély bizalmatlanság alakult ki az észt és a lett egyházi vezetéssel szemben. Irbe utódául az 1932 márciusában összeülő zsinat Teodors Grünbergset választotta meg.[16] A választás során az egyetlen jelölt volt, s nagy szavazattöbbséggel választották meg. A zsinat egyben arról is döntést hozott, hogy érseki rang bevezetésre kerül a lett evangélikus egyház hierarchiájába. 1933-ban Kukk püspök meghalt, helyére H.B. Rahamägi került, aki elődjétől eltérően az egyházon belül nem képviselte keményvonalas nemzeti irányvonalat.

Mikor 1934-ben Kārlis Ulmanis puccsot hajtott végre, elkezdődött Lettországban (a többi balti államhoz hasonlóan) egy tekintélyelvű rendszer kiépítése. A hatalomátvételt követően az érsek nem engedte az autoriter és nacionalista jellegű beavatkozást egyháza életébe, de támogatta azt a javaslatot, miszerint 1934 decemberétől ne választhassanak az egyházi vezetésbe újabb német nemzetiségű tagok (meg kell jegyezni, hogy mindez törvényes úton történt).[17] Egyébként a lelkipásztorok az államtól kapták a fizetésüket (ún. kongrua), akárcsak a hitoktatók. A kiszolgáltatott szentségek (keresztelés, Úrvacsora) száma az egész korszakban állandó maradt, létezett a belső misszió, az ifjúsággal való foglalkozás, iszákosmentő és alkoholmegelőző csoportok alakultak meg és működtek.[18] Hosszú „identitáskeresés” után úgy tűnhetett, hogy az evangélikus egyház magára talált, sok helyen igen aktív gyülekezeti élet folyt, és pozitívan befolyásolta az egyház képét, ahogyan a lelkészek a szellemi-lelki és kulturális életben szerepeltek. A német befolyás kiszorítása teológiai területen inkább ellenkező irányba sült el, hiszen a rigai teológiai karon inkább a skandinávok, liberálisabbnak mondható teológiájából merítettek, s ezt ültették át Lettországba.[19] Az észtek szintén inkább a skandináv és az angol protestánsok felé keresték a kapcsolatokat.

1927-ben a lett gyülekezetek felében vettek Úrvacsorát és a házasságok 10%-át nem a templomokban kötötték meg – ez mintegy előrevetítette, hogy a szekularizációs folyamatok már a két háború között elindulnak.[20] Hasonló volt a helyzet Észtországban is, ahol egy 1934-es adat szerint az újszülöttek 71.5%-át keresztelték meg evangélikusnak, a temlomi esküvők aránya 69.9% volt, míg a temetések 87.1%-a zajlott egyházi keretek között.[21]

Összegzésképpen elmondhatjuk, az észt és a lett evangélikus egyház a függetlenség korszakában a lehetőségekhez képest megerősítették a társadalomban elfoglalt pozícióikat. Az is igaz, hogy a szekularizációs folyamatok már a függetlenség korában elindultak, amelyben nem kis szerepet játszott az a tény, hogy nem igazán tudtak népegyházzá válni, bár kétségtelen, megszűnt az evangélikus egyház kizárólagos német jellege. Az évszázados német hegemóniát nem lehetett két évtized alatt kiküszöbölni, s az luteránus egyházhoz való tartozás nem fonódott össze gyökeresen az ész es a lett nemzeti öntudattal, s az egyház befolyása az emberekre a mindennapi életben is mérsékelt maradt.

1940-ben a Szovjetunió több lépcsőben bekebelezte a balti államot. Mindehhez a „jogi” alapot az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka szolgáltatta, ahol a Szovjetunió és Németország megegyezett a befolyási övezeteiről és Észtország, Lettország és (szeptember 28-tól) Litvánia a szovjet érdekszférába soroltatott. A Vörös Hadsereg fegyveresen is megszállta a három balti államot és azonnal megkezdődött a politikai, gazdasági és társadalmi élet szovjetizálása. Az egyezmény egyik fontos következményét jelentette, hogy a német nemzetiségűeknek jogukban állt elhagyni a Baltikumot és áttelepülhettek Németországba. A folyamatot a korabeli hivatalos nyelvezet kitelepítésnek nevezte, pedig inkább lehetett volna a „menekülés” szóval jellemezni. Az akció 1939. október végétől decemberéig tartott, Lettországból 66 ezer, Észtországból 14 ezer német nemzetiségű polgár távozott. Immáron a német evangélikusok nélkül volt kénytelen a lett és az észt evangélikus egyház élni további életét, és megnyílt az út – elméletben –, hogy a balti protestánsok egyházi téren immáron saját lábukra álljanak.

Ami szovjet valláspolitikát illeti: bezárták a rigai és a tartui egyetemeken működött teológiai karokat, szétkergették a vallásos szervezeteket, betiltották az egyházi könyvkiadást, a könyveket elkobozták a könyvesboltokból, a kiadóktól, sőt, ezeket még a könyvtárakból is eltüntették. Gazdasági szankciókkal sújtották az evangélikus gyülekezeteket, hiszen sokszor az átlagos adók, járulékok sokszorosát kellett fizetniük az államnak.[22] Az 1941 nyarán megindult deportálások érzékenyen érintették a protestáns közösségeket: több tízezer észtett és lettet hurcoltak Oroszország távoli vidékeire, köztük számos évangélikus lelkészt.[23] Az ateista propagandagépezet csak lassan tudott kiépülni, de a protestáns többségű területekkel az ateista aktivisták eleinte nem tudtak mit kezdeni: fel voltak készülve – az ortodox tapasztalataikra építve – a húsvét- és karácsonyellenes „hadjáratokra”, de például október 31-e, a reformáció emléknapja új helyzet elé állította a gépezet működtetőit. 1940. október 31-én az észt kommunista párt napilapja, a Rahva Haal Luther Mártont „kizsákmányolónak” nevezte és a reformált egyházak „a kizsákmányolás és az elnyomás eszközeivé” degradálódtak.[24]

A német megszállás (1941-1944) ugyan új helyzetet hozott a Baltikumban, kevés idő telt el ahhoz, hogy a vallási közösségek teljesen kiheverjék az első szovjet megszállás okozta veszteségeket. A háború vége felé közeledve az itt élők már jól tudták, mire számíthatnak a szovjethatalomtól: Észtországot a szovjet bevonulással párhuzamosan 1944-ben tömegesen hagyták el a lelkipásztorok, 250-ből csak 77 maradt a helyén, a többiek főleg Svédországba (27 lelkész) és Németországba (41 lelkész) mentek. A teológiai kar professzorai, tanárai vagy emigráltak, vagy a Szibériában találták magukat. Lettországból hasonló méreteket öltött a menekülés, az országot 134 evangélikus lelkipásztor hagyta el és Németországba távozott, 14 pedig Svédországba, csak 94 maradt meg eredeti szolgálata helyén.[25]

Távozni kényszerült Grünbergs érsek is 1944 októberében, ő német területen próbálta meg megőrizni élete végéig lelki és fizikai egységben a lett evangélikus egyházat az emigrációban.[26] Az exodus a lett evangélikus egyházra nézve nemcsak amiatt volt tragikus következménnyel, mert sok pap eltávozott, hanem azért is, mert a legaktívabb, legtehetségesebb, 30-40 év közötti generáció választotta az emigrációt (a rigai teológiai kar ún. „nagy generációja”). Ez az „emberanyag” ugyan kivételesen jó helyzetbe hozta az emigráns egyházat, de hosszú ideig a kintieknek anyagi jellegű problémákkal kellett küszködniük.[27]

A háborút követő évek a protestánsoknál a szellemi és a fizikai újjáépülésnek szentelődtek, de mindez a legkeményebb sztálinista diktatúra alatt ment végbe. Lettországban már 1944-ben létrejött a felekezetek ellenőrzését ellátó Állami Egyházügyi Hivatal, s ennek vezetője, Voldemars Šeškens azon a véleményen volt, hogy „kézben kell tartani” az evangélikusokat, de nem kell mártíregyházat kreálni belőlük, s ennek érdekében „gettóba” kívánta szorítani egyházat (belső missziók leállítása, külföldi kapcsolatok megtiltása, aktívabb lelkészek letartóztatása). Az ideiglenes érsek, Karlis Irbe keményen kiállt egyháza függetlensége mellett, s ennek megfelelően elutasította azt is, hogy a szovjet ünnepekre emlékezzekek meg a templomokban, feltéve akkor, tette hozzá irónikusan, ha a kommunista párt tagjai is részt vesznek a szertartáson. Kiállásának következményeként Irbét 1946 februárjában Szibériába deportálták, ahonnak csak 1956-ban térhetett vissza.[28]

1948 márciusában összeült Rigában a IX. általános zsinat, az első ilyen jellegű esemény a szovjet időkben.[29] Ez a szerv a rigai Szent János-templom lelkészét, Gustavs Turst választotta meg érsekké, habár nem rendelkezett a pozíció betöltéséhez szükséges teológiai végzettséggel (nem fejezte be tanulmányait teljesen, és azzal a feltétellel kezdhette meg a két világháború közötti lelkészi szolgálatát, ha a falusi lelkészi pozíciónál nem kerül magasabbra az egyházi hierarchiában). Megválasztása mellett az nyomott a legtöbbet a latba, hogy bírta a szovjet hatóságok támogatását, s meg is kapta a „vörös érsek” nem éppen hízelgő címet.[30] A zsinat elfogadott egy új egyházszabályzatot, a zsinaton résztvevő tagok száma csökkent és minden esperesi kerületből egy-egy lelkész és világi személy kerülhetett be a testületbe. Turs a lehetőséget kihasználva indította el az egyházi életet: betöltötte az üresen maradt esperesi helyeket, megszervezte a teológiai képzést. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a szovjet hatóságok az evangélikus Dómból ne alakítsanak ki koncerttermet.[31]

Észtországban 1945 januárjában az ügyvivő püspök, az időközben deportált A. Eilarts helyére August Pahnt választották meg. Az égető paphiány miatt a konzisztórium úgy döntött, hogy a segédlelkészek átvehetik a lelkészek funkcióit (istentiszteleteket tarthattak, kiszolgáltathatták a szentségeket), másrészt a teológiai végzettségű nők is lehettek a gyülekezetben igehirdetők.[32] Azokat a gyülekezeteket, amelyekben nem alakult meg az ún. egyházközségi tanács (dvadcatka, amit húsz felnőttkorú személy alakíthatott meg), a szovjet hatóságok nem jegyezték be. 1946. január 30-án tartották Tallinnban az első háború utáni zsinatot, s itt meghosszabbították a konzisztórium mandátumát. 1948-ban a szovjet állam szerződést kötött a gyülekezetekkel, amelyben – úgymond – az utóbbi „kölcsönbe, használatba” vette az állam tulajdonát képező gyülekezeti javakat; ezeket ingyen használhatta, az ingó és ingatlan vagyonért a gyülekezet egyházközségi tanácsa vállalt felelősséget. Magát a szerződést a dvadcatka és az adott település végrehajtó bizottsága kötötte meg.

1949. október végén tartotta az észt evangélikus egyház XIII. rendkívüli zsinatát – ekkor választották meg érsekké Jaan Kiivitet. (Pahnt 1945-ben deportálták a szovjetek, a németekkel való kollaboráció vádjával.[33]) Ő volt az, aki a későbbiekben stabilizálni tudta az egyház helyzetét, s vezetésével elkezdődhetett az újjáépítés. Elfogadták a zsinaton az új alapszabályzatot, amely kimondta, hogy az észt evangélikus egyház független egyház, episzkopális – zsinati felépítéssel. Az egyház legalapvetőbb egysége a gyülekezet. Ezek 12 esperesi kerületre voltak osztva, amelyek fölött a zsinat és a konzisztórium áll. Az egyházhoz három nem Észtország területén található evangélikus gyülekezet is tartozott: a pecsorai, a puskonovoi (Carszkoje Szelo) és a petrozavodszki – az utóbbi kettő finn nyelvű volt. A legfőbb hatalommal a zsinat rendelkezett, ezt a testületet az érsek hívta össze és ő is elnökölt egyben. Tagja volt a 12 esperes, 12-12 lelkész és világi személy minden kerületből, valamint a tallinni Dóm lelkésze.

A zsinat elfogadta az egyházi törvényeket, meghatározta a lelkészek jogait, kötelezettségeit és hatáskörébe tartozott a mindenkori érsek megválasztása. A konzisztórium (egyházi tanács) a zsinat végrehajtó szerve volt, 6 tagját három évre választották meg. Ez a szerv végrehajtotta a zsinat utasításait, jogában állt kinevezni a lelkészeket és az espereseket, felügyelte az egyház pénzügyeit, valamint dogmatikai szempontból vizsgálta az egyházban hirdetett „tan tisztaságát”. Szokássá vált, hogy a gyülekezetekbe befolyt összeg (egyházi adó, adomány) 15 %-át a konzisztóriumnak továbbították, s a testület ebből az összegből a kiadványok megjelenését, a nyugállományba vonult lelkészek nyugdíját és a Teológiai Intézet működését biztosította.[34] A Vörös Hadsereg bevonulásával bezárták a hatóságok a Tartui Egyetem teológiai karát, helyére egy ateista múzeumot helyeztek el. Kiivit érseknek végül is sikerült az 1949/1950-es tanévben beindítania Tallinnban a konzisztórium mellett működő Teológiai Intézetet, amelyik a tartui lelkészképzési programot vette át.[35]

Az 1950-es évek elejét két dolog jellemezte: az egyik, hogy folytatódott a háborús rongálások, veszteségek helyreállítása, a másik, hogy a baltikumi egyházakat mindinkább bevonta a szovjet hatalom a kibontakozó békemozgalomba. Ez utóbbi nem csak azt jelentette, hogy Kiiviknek és Tursnak békenyilatkozatokat kellett aláírnia és különböző békekonferenciákon részt venni, hanem a hatalom az egyházi vezetésen keresztül nyomást gyakorolt magukra a lelkészekre is, hogy a szószékről – Isten igéje hirdetése helyett – a békéről beszéljenek és természetszerűleg ítéljék el annak ellenségeit, azaz a nyugati világot. Az ateista propaganda is beindult, például Észtországban 1944 és 1953 között 26 ilyen jellegű kiadvány jelent meg, összesen 130 ezres példányszámban, ugyanakkor vallásos jellegű könyv, vagy folyóirat egyáltalán nem láthatott napvilágot.[36]

A Sztálin halálát (1953) követő enyhülés korszaka a protestáns egyházak részére egy valamelyest szabadabb légkört hozott el. A Hruscsov fémjelezte korszak megtette a maga kedvezményeit, de a szovjet valláspolitika iránya alapvetően nem változott meg.[37] 1954-ben lehetővé vált, hogy az észt és a lett evangélikus egyház vezetői felvegyék a kapcsolatot német hittestvéreikkel, egy évvel később Kiivit Helsinkibe látogathatott és ott egy békekonferencián kellett beszédet mondania. Rövid időn belül a másik balti érsek is megkapta a Szovjetunióból való kiutazás jogát. Ezzel párhuzamosan 1954-ben egy kelet-német evangélikus delegáció látogatta meg a szovjet államot, de a Baltikum területére még nem léphettek be, s emiatt Tursnak és Kiivitnek Moszkvába kellett utaznia.[38] Egy év múlva már beutazhattak nyugat-német, dán evangélikus küldöttségek is. Tehát a protestáns egyházak a szovjet hatalom kezében csak eszközök voltak, és kényük-kedvükre használták fel a megfélemlített egyházi vezetőket a külföldi propagandacéljaik elérése érdekében.

1957-ben jelent meg először a világháború után az észt evangélikus egyház évkönyve – az enyhülés egyik jeleként, szimbólumaként; a hatalom nagylelkűsége azonban ne vezessen félre minket, mert a kiadványhoz 1969-ig csak külföldön lehetett hozzájutni, s azt a világ ökumenikus szervezeteihez juttatták el.[39] Az 1944 -1977 közötti publikálási tilalomban ez az évkönyv volt az egyetlen kivétel, a kiadványban teológiai jellegű cikkek és 1957-et bezárólag az egyházi események felsorolása található. A továbbiakban a hatóságok évente egy evangélikus kalendárium megjelenését engedélyezték. Lettországban 1954-ben egy evangélikus himnuszkönyvet adtak ki, 5000 példányban. Tegyük hozzá, hogy a szovjet cenzúra nem hagyta a kiadványban a „veszélyesnek, államfelforgatónak” vélt strófákat, s így Luther leghíresebb himnuszának, az „Erős vár a mi Istenünk” egyik versszakát törölték.[40] 1959-ben a rigai katedrális az elkobzás sorsára jutott, s a lett filharmonikusok koncerttermévé alakították át. 1961-ben kis példányszámban lett evangélikus énekeskönyv láthatott napvilágot. 1962-ben mind az észt, mind a lett evangélikus egyház – az orosz ortodox egyházzal együtt – tagja lett az Egyházak Ökumenikus Tanácsának, egy évvel később pedig a Lutheránus Világszövetségnek és az Egyházak Világtanácsának.[41]

A szovjet korszak elejét jellemző protestáns vallásosságot igen nehéz megvizsgálni, hiszen kevés és hiányos adatok állnak rendelkezésünkre. Lettországban a korszakban 350 ezer hívő evangélikust találunk, akik 201 gyülekezetbe tömörültek s ezekben 94 lelkész szolgált.[42] Kiivit érsek 1958-ban megállapította, hogy az észtországi konfirmáltak száma „meglehetősen nagy” volt, az átlagéletkor ennek a szentségnek a kiszolgáltatásakor a Baltikumban 16-17 év volt. Abban az időben az evangélikus egyházhoz 700 ezer ember tartozott, 172 gyülekezetben 122 lelkész szolgált. 1961-ben ez a szám 168 gyülekezetre és 110 lelkészre csökkent. 1966-ben egy másik számítás szerint már csak 146 gyülekezetben 114 lelkész szolgált, a hívők számát 350 ezerre tehetjük.[43] A szentségek kiszolgáltatása is igen drasztikusan csökkent: 1957-ben a gyerekek 55.8%-át keresztelték meg, a házasságok 29.8%-át kötötték templomban, és a temetések 64.5%-a zajlott egyházi szertarás szerint. Ezek az arányok 1968-re a következőképpen módosultak: 12.5%, 2.6% és 46%, 1974-ben 10.4%, 2.9% és 38.6%.[44] Azonban Észtországban a mélypontot a vallásgyakorlat az 1970-es évek közepén érte el: 1977-ben az evangélikus egyházban 617 keresztelő volt (összehasonlításul 1937-ben 11.437), 543 konfirmáltak (10.530), az egyházi esküvők, illetve egyházi temetések száma 205 (6.227), illetve 4.085 (11.995) volt.[45] Ki lehet jelenteni, hogy az 1970-es évekre az észt és a lett evangélikus gyülekezetekben a vallásgyakorlat a minimális szintre süllyedt, a szellemi-lelki, de fizikai pusztulás egyre nagyobb méreteket öltött.[46]

Érdemes megnézni hogyan nézett ki a szekularizációs folyamat a balti protestáns területeken. Christel Lane az új szovjet rítusokat tárgyaló könyvében kijelenti, hogy az új szovjet „szokásokat” jobban be lehetett vezetni Észtországban és Lettországban és ezt a gyenge helyzetben lévő evangélikus egyházzal magyarázza. Azt is megjegyzi, hogy az új rítusokkal szemben nagyobb volt az elutasítás olyan területeken, ahol erős nemzeti egyház létezett (például Litvánia) és/vagy viszonylag nagy volt a társadalmi-gazdasági elmaradottság (például a közép-ázsiai köztársaságok).[47] A felnőttavatási szertartást eleinte a hatalom az evangélikus konfirmáció meggyöngítésére szánta, de az idők folyamán az újabb jelentéstartalommal bővült és más célokat is kezdett szolgálni. Amíg a konfirmáció „csak” a keresztény fiatal vallásos érettségét jelentette, addig a felnőtté avatás azt jelezte, hogy az adott egyén politikai, társadalmi szinten vált nagykorúvá. A szertartást ebben a két országban 1957-ben vezették be, és egyre inkább népszerűbb lett a fiatalok körében. Az ünnepet („Fiatalok Nyári Napja”) július hónap első vasárnapján tartották, ezt rendszerint a kommunista ifjúsági szervezet, a Komszomol rendezett meg, felhasználva a párt támogatását is.[48]

Fontos szerep jutott a protestáns egyházak életében a lelkészképzésnek, bár nem volt akkora, mint a litvániai (Kaunas) vagy a lettországi (Riga) katolikus szemináriumoknak.[49] Rigában és Tallinnban volt az evangélikus egyház ún. Teológiai Intézete, amely kisebb mértékben a két világháború között működő teológiai karok jogutódjainak tekinthetők. Mindkét intézményt az egyház tartotta fenn és hallgatóinak felsőfokú teológiai képesítést nyújtott – tehát alapjában nem lelkészképzésről beszélhetünk, de természetesen a lelkészi szolgálatnak elengedhetetlen feltétele volt a teológiai végzettség. Az Intézetben oktattak Ó- és Újszövetséget, egyháztörténelmet, rendszeres teológiát, gyakorlati teológiát és liturgiát, filozófiát, valamint a három szent nyelvet (héber, görög, latin). A jelentkező felvételéről az intézményben a rektor és a dékán döntött. Az oktatás nem volt rendszeres jellegű, mint a katolikus szemináriumokban, a konzultációs idők alkalmával (átlagosan évente tízszer négy napra) a hallgatók levizsgáztak, szemináriumokon, előadásokon vettek részt, illetve konzultálhattak a tanárokkal. A könyvtárak a régi világháború előtti állományokból álltak, kiegészülve az időközben elhunyt lelkészek hagyatékával.[50] Kiivit érsek úgy próbálta javítani a teológiai képzést, hogy külföldi útjai során beszerezte a legfrissebb teológiai szakirodalmat, és ezeket a könyveket a hallgatóknak egy év alatt kellett feldolgozniuk. De a tananyagot így is gépelt formában sokszorosították és terjesztették.[51] 1967-ben a mindössze 61 esztendős Kiivit érsek nyugdíjba vonult, ezt hivatalosan egészségügyi állapotával magyarázták. Helyére Alfred Tooming került, aki békemozgalom elkötelezett híveként volt számontartva.[52] Változás történt a lett evangélikusoknál is: 1968 márciusában Turs érsek 78 éves korában visszavonult, utóda Peters Kleperis lett, aki azonban hirtelen szívrohamban elnyúnyt. Helyére 1969 februárjában Janis Matulist választották meg, aki korábban egy vidéki gyülekeztben szolgált.[53]

Amikor 1977-ben meghalt Tooming érsek, csak egy fél évvel később sikerült megválasztani utódát, Edgar Hark személyében.[54] Nagy eseménynek számított, hogy 1980-ban a Luteránus Világszövetség Tallinnban tartotta európai konferenciáját – ez volt az első alkalom, hogy a Szovjetunió területén evangélikus hívek nemzetközi összejövetelt szerveztek volna, amelyen nyugati delegációkat is fogadtak. (A hatalom részéről tanúsított engedékenységben közrejátszhatott az is, hogy az 1980-as moszkvai olimpia valamelyest nyitottabbá tette a szovjet vezetést.) A város számos templomában istentiszteleteket és áhítatokat tartottak. Az 1980-1981-es lengyelországi válság nem maradt visszhang nélkül Észtországban és Lettországban sem: a kommunista párt két helyi vezetője, Karl Vaino és August Voss a lengyel Szolidaritás szakszervezeti mozgalom erős vallási gyökereire hívták fel a figyelmet.[55] 1982-től – Luther Márton születésének 500. évfordulójához kapcsolódó ünnepségsorozat keretében – mégis megjelenhetett az Észt Evangélikus Egyház című folyóirat, s ugyanabban az évben engedélyezték adventi és húsvéti énekeslapok sokszorosítását, valamint megjelent egy, külföldre szánt könyv angol és német nyelven, amelyben személyesen az érsek mutatta be az egyház életét. 1983-ban napvilágot látott a Luther által írt Kiskáté.[56]

Úgy tűnt, hogy Hark vezetése alatt megerősödött a nemzeti irányzat az egyházban, s az érsek fellépett, szavaival „a radikálisan orosz- és szovjetellenes nacionalizmus” ellen. Két lelkészt – Villo Jürjot és Vello Salumot – Hark felfüggesztett a lelkipásztori szolgálat alól, mert határozottan kritizálták az egyházi vezetést a nemzeti ügyekben elfoglalt érdektelensége miatt.[57] Az érsek nem állt ki Harri Mõtsnik lelkész mellett sem, aki 1976-tól a puskinovói, finn nyelvű gyülekezetben szolgált, s itt konfliktusba keveredett a hatóságokkal, s emiatt Hark visszahívta őt Észtországba. Az észt emigránsok egyik lapjában megjelent Motsnik igehirdetése, amely a szovjet állampolgárok jogi helyzetének visszásságairól szólt. 1984-ben az érsek felfüggesztette őt is a hivatalából, ugyanis a főpap a „pszichikailag tönkrement” lelkész igehirdetéseit „tiszta badarságot” tartalmaztak. A papot 1985 októberében három év kényszermunkára és két év száműzetésre ítélték „szovjetellenes propaganda és agitáció” vádjával. Motsnikot azonban fél év eltelte után szabadon engedték.[58]

1976-ban tartották meg a lett evangélikus egyház 12. általános zsinatát, és ott egyhangúlag 7 évre meghosszabbították Matulis mandátumát, ez megismétlődött 1984-ben is. A Luther-évfordulóhoz kapcsolódóan Rigában járt az LVSZ főtitkára, négy nyugat-német evangélikus püspök, valamint észtországi katolikus, ortodox, baptista és adventista delegációk tették tiszteletüket az ünnepségek színhelyein. A lelkészképzésben az a helyzet állt elő, hogy a két világháború között végzett lelkészgeneráció kezdett kiöregedni.[59] 1985-ben meghalt Matulis és az 1986-os zsinat Gailitis esperes ellenében, 28:15 arányban Eriks Mesterst választotta meg érseknek – a szovjet időkben első alkalommal történt meg, hogy a posztra két jelölt vállalta a megmérettetést.[60]

Az 1980-as években az egyik legjelentősebb (és tegyük hozzá – legmeglepőbb) vallási megújúlási mozgalom Lettországban jelentkezett, amely a már-már tetszhalál állapotában lévő evangélikus egyházat élesztette fel. Az addig hallgató egyház hirtelen hangos lett – és a több szabadságot és jogot követelő hangok kikerültek az egyházi berkeken kívülre, s emiatt az állam sem maradhatott tétlen az ügyben.[61] Az újfajta gondolkodást képviselő evangélikus lelkészek csoportja az 1980-as években kezdett formálódni a Teológiai Intézetben. A konfliktus Maris Ludviks teológushallgató körül robbant ki, aki 1985-ben fejezte be tanulmányait (közben rövid időre börtönbe került „autóspekuláció” miatt). Rendkívüli népszerűségnek örvendett a fiatalok körében, ám a lett evangélikus érsek – nyilvánvalóan az Állami Egyházügyi Hivatalból érkező nyomásra – nem volt hajlandó őt lelkésszé szentelni. Csakhogy 1986-ban Mesters meghalt és az új érsek még nem került a hivatalába, a teológushallgató kihasználva az átmeneti időszakot a litván evangélikus püspököt, Jonas Kalvanast kérte fel a szertartás megtartására. Az avatás után Ludviks visszatért szülőföldjére, de az Egyházügyi Hivatal megtagadta tőle a lelkészi működéshez elengedhetetlenül szükséges engedély kiállítását.

1987 legelején a Padomju Jaunate (Szovjet Ifjúság) c. lapban olyan cikk jelent meg, amely támadta Ludviksot és feketézőnek, ifjúkori bűnözőnek mutatta be. Erre Modris Plate és még négy vezető evangélikus lelkész az újságnak tiltakozó levelet írtak, de az a levelet nem volt hajlandó közölni.[62] Az esetnek következményei lettek: nem sokkal eztután Kuldiga település tanácsa (itt lelkészkedett Plate) kérte a pap felmentését, erről a kérésről az Egyházügyi Hivatal tájékoztatta az evangélikus egyház konzisztóriumát – abban az esetben, ha nem az egyház mentené fel őt, akkor a Hivatal vonja vissza a működési engedélyét.[63] Az egyházi vezetés eleinte visszakozott felfüggeszteni a lelkészt, de végül nem tudott ellenállni a nyomásnak: 1987 márciusában az evangélikus egyház tanácsa fel­függesztette lelkészi hivatalából Platét. A hatalom a legfelső egyházi vezetést használta ki a rendszernek nem tetsző ember félreállítására, s végezetül ez lett a konfliktus forrása: megmutatkozott teljes valóságában az egyházi vezetés hatalom előtti behódolása, amely egy igen aktív, tehetséges tagját sem képes megvédelmezni az üldöztetések, zaklatások ellen. Az egyházi vezetés április 20-án kibocsátott levelében, amelyet maga az érsek írt alá, megtiltotta bizonyos liturgikus formák alkalmazását (például a könyörgések során „felesleges szavak” hozzáadását) és irányelvül az ágendát jelölte meg. Ez utóbbi betartására intett az egyházi tanács minden esperest, lelkészt és teológiai hallgatót. A körlevelet a következő mondat zárta: „Ez az utolsó figyelmeztetésem. Ha ez megint megismétlődik, a felelős meg lesz büntetve, sőt az is elképzelhető, hogy visszavonjuk a működési engedélyét.” A levél egyértelműen Plate által bevezetett reformok ellenhatásként született meg, ő ugyanis az istentszteletek alatt hangos szavakkal imádkozott a bebörtönzöttekért.[64]

Március végén az érsek és a konzisztórium két tiltakozó levelet kapott, az egyiket 19, a másikat pedig 5 lelkész írta alá (az aláírók között találjuk a Teológiai Intézet rektorát, az intézmény négy oktatóját, a 15 esperesből hármat). Ezekben a levelekben Platét példaképüknek vallották, aki fáradságot nem ismerve és saját anyagi javait nem sajnálva dolgozott a híveiért, majd így folytatták: „Képzelje el, hogyan érezhetjük magunkat, amikor a szemeink előtt büntetik meg az egyik legkitűnőbb lettországi lelkipásztort és irányítják át egy másik gyülekezetbe... egyetlen bűne Istennek és a lett evangélikus egyháznak érdekében kifejtett fáradhatatlan és megalkuvást nem tűrő szolgálata. Fájdalmas látni azt, hogy az egyházi tanács vonakodik megvédeni az egyház egy lelkészét, s ez a magatartás megingatja a tanácsba vetett bizalmunkat.”[65] Maga Plate kijelentette, hogy a tanács határozatát nem veszi figyelembe, mert az nem keresztényi, árt a gyülekezetnek és mert állami sugalmazásra hozták meg. 22 lelkész a zsinat összehívását követelte. A tiltakozásba bekapcsolódott a több emberi és nemzeti jogot követelő Helsinki-86 nevű ellenzéki csoport is, amely a Helsinki Zárónyilatkozatot aláíró államoknak elküldött levelében az ügy kapcsán kijelentette, hogy Plate és Ludviks bűne mindössze annyi, „elutasították a KGB-vel való együttműködést és lelkiismeretesen végezték a munkájukat”. A csoport kiállt a nagyobb vallásszabadságért a Szovjetunió területén.[66] Egy belső egyházi ügynek indult eseménysorozat lavinát indított el – ehhez szükség volt a külvilág katalizáló erejéhez – és az már nem csak vallási, hanem rendszeret érintő kérdéssé nőtte ki magát: kialakulóban volt a disszidens mozgalom.

1987 júniusában Plate és még 14 lelkész létrehozta a „Megújulás és Újjászületés” (Adzimšanas un atjaunošanas) nevű csoportot, azzal a céllal, hogy „nyíltan kiálljon a lettek azon joga mellett, hogy keresztényi életet éljenek”.[67] Az alapító okiratban sürgették az egyházi tanácsot, hogy tegyen lépéseket a Lett SZSZK-ban érvényben lévő vallásügyi törvény megváltoztatása érdekében. A javasolt változtatások a következőek voltak: alternatív katonai szolgálat bevezetése, a hitoktatás engedélyezése, vallásos televízió- és rádióadások beindítása, több vallásos irodalom megjelentetése, az egyház jogi mozgásterének bűvítése.[68]

A csoport további céljának tekintette, hogy megállítsa a lett evangélikus egyházon belül tapasztalható hanyatlást s az intézményt újra vonzóvá tegye a lettek számára. Megállapították, hogy a két világháború közötti egymillió egyháztag 1980-ra a harmadára olvadt el, de a rendszeres templombajáró gyülekezeti tagok számát 25 ezerre tették. Szóvá tették a paphiányt is, 1980-ban közel 100 lelkész szolgált. Megjegyezték, hogy a fennálló helyzet kialakulásához részben hozzájárult az egyházi vezetés engedékeny hozzáállása: a Nagy Októberi Forradalom tiszteletére tartott istentiszteletek valószínűleg az egyház behódoló voltát jelezték a külvilágnak. Emiatt a „Megújulás és Újjászületés” a lett társadalom számára az evangélikus egyház hitelességét akarta bemutatni „keresztény tanúságtétel” formájában.[69]

Az egyházi vezetés a „rebellis csoportosulást” nem kívánta támogatásban részesíteni, ezért inkább ellenakcióba lépett: az egyházi tanács júliusban Platét megfosztotta esperesi rangjától és a teológiai Intézetben betöltött tanári állását is beszüntették. Robert Akmentist eltávolították az Intézet rektori székéből, a csoport többi tagja vagy megszűnt esperes lenni, vagy áthelyezték másik gyülekezetbe. Az akció ellen a mozgalom tagjai az egyházi tanácsot elítélő levélben fordultak a hívő lettekhez és a Luteránus Világszövetséghez. A tiltakozáshoz csatlakozott a Teológiai Intézet 45 diákja is, ők a rektor felmentését kifogásolták. A további bonyodalmak elkerülése végett és a nyugalmat megőrizendő, ideiglenes jelleggel felfüggesztették az Intézet működését.

A hatalom részéről is megindult a támadás: a Padomju Jaunate hasábjain szeptemberben „Farizeusok maszk nélkül” címmel cikk jelent meg, ahol a „Megújulás és Újjászületés” mozgalmat úgy írta le, hogy az a törvényeket akarja megváltoztatni, Platét azzal gyanúsították, hogy nyugati adományokból gazdagodott meg, továbbá nacionalista és reakciós külföldi körökkel tartja a kapcsolatot. Sőt, a lap szerint a lelkész céljai elérése érdekében karatetudását, a fekete mágiát és szabadkőműves kapcsolatait is felhasználta. Természetesen, a lelkészt védelmezni kívánó kuldigai gyülekezeti küldöttséget nem fogadták Rigában, a lap szerkesztőségében.[70]

A mozgalom és az érsek közötti tárgyalások eredménytelenek maradtak: Mesters arra buzdította a lelkészeit, hogy „öltsék magukra a türelem fegyverzetét”, majd hozzátette, a tanács döntését „bizonyos nyomás” hatására hozta meg. Ekkor a mozgalom valóságos hadüzenetet küldött, ha a tanács továbbra is kitart a döntése mellett, akkor a „Megújulás és Újjászületés”-hez tartozó lelkészek nem fognak több istentiszteletet tartani. Az ÁEH vezetője, Eduards Kokars-Trops a mozgalmat úgy írta le, hogy az „felelőtlen és társadalmilag” veszélyes, tagjai pedig „nacionalista és szovjetellenes” személyek, akik „ellenséges és szovjetellenes nyugati körökkel” tartják a kapcsolatot. A Luteránus Világszövetség az üggyel kapcsolatosan aggodalmát fejezte ki, a szervezet főtitkára, Gunnar Staalsett Rigába utazott, hogy tárgyaljon Mesterssel.[71] 1988 már teljesen új helyzetet hozott, Plate januárban hivatalosan is a kuldigai gyülekezet lelkipásztora lett, Akmentis elkezdhette tartani óráit a Teológiai Intézetben.

A Baltikumban a peresztrojka, a glasztnoszty elterjedése lehetőséget biztosított a helyi egyházaknak, hogy belsőleg megújuljanak és – lehetőségeikhez mérten – segítséget nyújtsanak az adott országban zajló nemzeti megújhodáshoz. Az 1980-as évek végén a „nemzeti ébredés” motorjai, katalizátorai a Népfrontok lettek, és ernyőszervezetként maguk köré gyűjtötték, eleinte pártállástól, világnézettől függetlenül mindazokat az embereket, akik a nemzeti-szellemi újjászületésért hajlandóak voltak cselekedni.

A hívő emberek nem maradtak tétlenül ezekben a sorsdöntő pillatatokban: Lettországban 1988 júniusában alakult meg a Lett Népfront, amelyben a Helsinki-86 ellenzéki csoporton kívül helyet kaptak a környezetvédők, a kommunista párt reformgondolkodású személyei, illetve maga Modris Plate és Juris Rubenis evangélikus lelkészek is. A Népfront célkitűzései között szerepelt a demokrácia, a pluralizmus és a nagyobb nemzeti függetlenség. A Front első kongresszusára 1988 októberében került sor Rigában, s ez egyben azt is jelentette, hogy 1959-es bezárása óta először tartottak a városi Dómban evangélikus istentiszteletet (Plate és Rubenis szolgálatával, az előbbi a tékozló fiúról szóló igeszakaszról mondott prédikációt). A kongresszuson szóba került az egyházak helyzete is, a résztvevők elégedetlenségüket fejezték ki a még életben lévő, felekezetekre vonatkozó törvényekről és szorgalmazták az Állami Egyházügyi Hivatal átalakítását.

Platét közben beválasztották a Népfront központi irányító szervébe, valamint a szervezet lapjának, az Atmodá-nak (Újjászületés) szerkesztőbizottságába. Plate egy svéd lapnak nyújtott interjújában így magyarázta e világi (politikai) szervezetben való aktív részvételét: munkájával, kapcsolataival a keresztény értékeket és erkölcsiséget szerette volna „becsempészni” a nemzeti újjászületési mozgalomba, és ilyen módon is harcolnia a társadalomban jelen lévő közömbösség ellen. Az interjú kulcsmondata a következő volt: „Hiszek abban, közvetlen jövőnk attól függ, hogy nemzeti mozgalmunk mennyire lesz keresztény”.[72] Megemlítést érdemel az a tény, hogy a lett evangélikus egyház vezetése 1989 júniusában az ország függetlenségét teljes mértékben támogatta, mert véleményük szerint jobban lehet képviselni az egyetemes keresztény értékeket és a lett nemzeti érdekeket egy szabad és független államban.[73]

Észtországban a nemzeti és a vallási újjászületés nem állt olyan szoros kapcsolatban, mint a szomszédos balti államban. Az Észt Népfrontban kevés hívő ember vett részt, emiatt a vallási kérdések nem játszottak központi szerepet. Az 1987-ben megválasztott érsek Kuno Pajula azt hangsúlyozta, hogy az egyház nem játszhat a politikában szerepet. Azok a pásztorok, akik részt kívántak venni a nemzeti mozgalomban, inkább a radikálisabb Észt Kongresszust választották.[74]

Lettországban a politikai változás „palotaforradalmat” idézett elő az evangélikus egyházban: az 1989 áprilisában megtartott zsinat leváltotta az érseki székéből Mesterset és helyére Karlis Gailitist választotta meg.[75] A zsinat éles viták közepette zajlott le, az „Újjászületés és Megújulás” mozgalom számos prominens tagja és személyisége támadta a régi egyházi vezetést, azt vetették a szemükre, hogy túlságosan kiszolgáltak a szovjet hatalmat és gyengén képviselték az egyházi és a nemzeti érdekeket. Az új egyházi vezetésbe bekerült Plate, Feldmanis, Rubenis és az új érsek, bár nem volt tagja a mozgalomnak, támogatásba részesítette őket. Megváltozott az egyházi szabályzat: az esperesi kerületekből egy-egy lelkészi és világi tagja lehetett a zsinatnak.[76] Még abban az évben rigai istentiszteleten mutatatták be az egységdokumentumot, amelyben a lett evangélikus egyház kinyilvánította, hogy az emigráns egyház igazi módon szolgálta és képviselte a lett nemzetet az emigrációban és a világban, az emigráns lett evangélikus az új érseknek és a zsinatnak jókívánságait fejezte ki, akit és amelyet demokratikus módon választottak meg, s így erkölcsileg és jogilag a lett nép képviselőivé és szószólóivá váltak. Mindkét egyház kifejezte abbéli szándékát, hogy megmutatják ez Evangélium örömhírét a letteknek, és e cél érdekében a jövőben szorosan együtt fognak működni.[77]

Észtországban a váltás kevésbé volt drámai, talán annak is köszönhetően, hogy az ottani evangélikus egyház nem mutatkozott olyan simulékonynak és behódolónak, mit Lettországban, igaz, a társadalomban nem is képviselt akkora erőt. Pajula érseknek sikerült megőriznie érseki székét, de a szovjet rendszerben kompromittálódott egyházi vezetést leváltották.[78] A zsinatban helyet kapott ifj. Jaan Kiivit esperes (az érsek fia), aki élesen kritizálta az felsőbb egyházi vezetést, miszerint az a szovjet korszakban mélyen hallgatott. Gailitis és Pajula lobbizásának köszönhetően a Luteránus Világszövetség 1990 februárjában nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben minden jóakaratú embert arra kért, hogy támogassa az észt, a lett és a litván függetlenségi mozgalmat.[79]

Egyébként az észt evangélikus egyházban – pozitív értelemben vett – drámai változások zajlottak le az 1990-es esztendőben: ebben az évben kulminálódott a kiszolgáltatott szentségek (keresztelés, Úrvacsora) száma. 1987-től kezdődően figyelhetjük meg, hogy fokozatosan emelkedett a keresztelések és a konfirmációk száma (1987 – 1232 keresztelés, illetve 1179 konfirmáló, 1988 – 4534, illetve 2711, 1989 – 12585, illetve 8814). 1990-ben összesen 18.606 embert kereszteltek meg az evangélikus egyházban és 11.691 személy részesült konfirmációban.[80] Érdemes megjegyezni, hogy ezek a számok magasabbak, mint az éves természetes szaporulat mutatói, a magyarázat az, hogy sokan felnőtt korban kérték a megkeresztelésüket, s nem egy esetben az egész család kérte felvételét az egyházba. Meg kell jegyezni, hogy ez a fajta kezdeményezés nem az egyháztól indult el, hanem maguk az emberek szerették volna ilyen módon (is) kitölteni a szovjet rendszert okozta szellemi-lelki űrt.[81]

Mi adja az egyházak és felekezetek fontosságát az észtek, a lettek (és a litvánok) életében? Elsősorban az, hogy a nyugati kereszténységhez való csatlakozásukkal az ortodoxiától és így az orosz, keleti kultúra világától határozott megkülönböztetést nyertek el, s ezzel másfajta gondolkodás, munkaetika, jogrendszer, kultúra bontakozhatott ki közöttük. Ez a különbséget még a szovjet rendszer sem tudta teljesen lerombolni. Másodsorban az egyházak a térség legősibb, legnagyobb hagyományokkal rendelkező intézményinek számítottak. A magukban hordozott hagyomány, az intézményi jellegük és az állami szervektől való (nagyon) viszonylagos függetlenségük lehetőséget nyújtott, hogy a hivatalos ateizmussal szemben egy másfajta utat mutassanak.[82]

Ugyanakkor érdemes jegyezni, hogy az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején a Litvániában kibontakozó ellenzéki mozgalom a katolikus egyház köré szerveződött meg – s egyben megalakult a Szovjetunió egyik legszervezettebb és legnagyobb eredményeket felmutató disszidens csoportosulása. Ennek a mozgalomnak volt a szócsöve a Litvániai Katolikus Egyház Krónikája, amely hűen tükrözte vissza a korabeli szovjet állapotokat. A szamizdat az emberi, nemzeti jogok és a vallásszabadság védelmezőjeként lépett fel, s kapcsolódott be a szovjet emberjogi küzdelmekbe.[83] Az észt és a lett evangélikusoknál nem találhatunk ekkor és ilyen jelentőségű ellenzéki mozgalmat, mivel Litvániával ellentétben, Észtországban és Lettországban nem lehetett igazi népegyházról beszélni. A szekularizációs folyamatokat a szovjet rendszer csak felerősítette, s a vallástól való elfordulás ilyesztő méreteket öltött mindkét országban.

Mégis, a glasztnoszty és a peresztrojka idejében a balti egyházak a jelentőségükhöz és befolyásukhoz mérten segítséget tudtak nyújtani a függetlenség kiharcolásában. A független államiság visszanyerése meghozta a balti társadalmaknak, így az egyházaknak is a szabad fejlődés lehetőségét.

Jegyzetek: