Ennek a kiadványnak több szempontból is jelentősége van. Nemcsak egy gondos filológiai munkával előkészített 17. századi szöveg újbóli kiadásáról van szó, hanem az is fontos, hogy a szöveg gondozója egy személyben szakképzett teológus és tudós, a tipográfiai-nyomdatörténeti kérdésekben is felettébb jártas olyan könyvtáros is, aki a nyelvészeti-nyelvi-, nyelvtörténeti, illetve az általános művelődéstörténeti kérdésekre is kellő figyelmet tud fordítani.

Könyvecskénket eléggé ismeri a magyar könyvészet.[1] Annakidején négy kiválasztott lelkész állította össze, „több zsinaton felolvasták, megvitatták, szövegét többször alakították. Előszavát Medgyesi Pál írta.” Kiadástörténetileg éppen Fekete Csaba tett vele kapcsolatosan értékes megállapításokat. A korábban ismert három sérült példány mellé az elmúlt években sikerült még két példányt találni, amelyek közül az egyikről, apró tipográfiai eltérésekből megállapíthatóan kiderült, hogy más kiadás. Azaz ma ágendánkból öt példányt és két kiadást ismerünk. Fekete Csaba minderről az ágenda szövege elé írt bevezetésben (Pataki ágenda) tájékoztat bennünket. A bevezetőt Az ágenda közreadása című, Rövidítések-kel bővített bibliográfiai-tipográfiai ismertetés követi.

Ezt követően kerül sor az ágenda közlésére. Medgyesi Pál Az Isten félő Olvasohoz című bevezetésével (13-25 p.). Majd pedig a Liturgia Sacrae Coenae. Az az: Az Úr Vacsorárájának Ki-osztásában való Rend és Cselekedet című ágenda betűhív közreadására találunk. (13-68. p.). A „betűhív” közlés azt jelenti, hogy az egykori betűformákat nem adhatván, a mai betűkészletből kombinálták össze a 17. századi betűformákat, illetve (általában záródíszekként) a Pataki Nyomda 17. századi díszeit használták. Talán szerencsésebb lett volna a szövegrészt facsimilében és vele párhuzamosan mai átiratban a felmerülhető mindenféle jegyzeteléssel közölni. Ezzel a közlési móddal nemcsak fokoztuk volna a kiadvány nyomdatörténeti-tipográfiai jelentőségét, hanem nagyban emelhettük volna a könyvecske olvasottságát s egyben tipográfiai-filológiai kutatásának lehetőségét is.

Kiadványunk gondos filológiával készült, aminek az értékét az is emeli, hogy a szöveg gondozója képzett teológus és tudós, a tipográfiai-nyomdatörténeti kérdésekben is felettébb jártas olyan könyvtáros, aki a nyelvészeti-nyelvi, nyelvtörténeti szempontokra is nagy figyelmet fordít. Fekete Csaba természetesen jól ismeri az egyháztörténetet, az egyháztörténeti irodalmat. Ismereteit nagyszerűen fel is használja mind a szövegközlésnél, mind a szövegközléshez közvetlenül hozzátartozó megjegyzéseknél (lábjegyzetekben történő utalások formájában), majd pedig az ágendáról írt tanulmányában. Erre a szövegközlés után, Liturgia Sacrae Coenae azaz a Pataki ágenda címen kerül sor. (67-106 p.)

A reformáció korai időszakában a liturgikus életben alapvető változás ment végbe. A változás legrövidebben azzal jellemezhető, hogy az istentiszteleti rendből elhagyták a sakramentális részt, a communiót, az úrvacsora osztás szertartását. És azt egy külön szertartási renddel, önállóan és nagyon ritkán szolgáltatták ki. Illetve a különben is zsúfolt (és hosszú) istentiszteleti rendbe igyekeztek beleilleszteni. Az istentisztelet jellemzően homiliás, tehát prédikációs, azaz igehirdetéses istentisztelet maradt. Az úrvacsora osztásnak nem alakult ki valamiféle egységes szertartása, az egyes egyházközségek, vagy inkább traktusok gyakorlata nagy változatosságot mutatott. Ezen akartak a puritánusok változtatni, kidolgozva egy lehetséges úrvacsorai ágendát (szertartáskönyvet). Erdélyben fejedelmi pártfogás mellett sikerült Medgyesi Pálnak és társainak (egyházkerületileg) elfogadtatni ágendájukat és ezt akarták elérni a tiszáninneni traktusokban is.

Mindannyian tudjuk, hogy a keresztség mellett az egyetlen protestáns szentség az úrvacsora, illetve annak kiszolgáltatása volt. Az úrvacsora tanban mutatkozó felfogásbeli különbségek oly erős hatást gyakoroltak a kor egyházi életére, hogy a reformáció egyházai éppen ezek szerint, az úrvacsora-értelmezési különbségek szerint különültek el egymástól és váltak önálló protestáns egyházakká. Medgyesi Pálnak nagyon nagy és nehéz munkája és kiváló képességei ellenére se sikerült elfogadtatni ezt az ágendát, még pedig azon okok következtében, amelyek szerint az egyes traktusok, de egyes egyházközségek is tartózkodtak az „erdélyi”, azaz a „fejedelmi-fejedelemasszonyi” hatásoktól, Medgyesi Pál sem volt egyöntetűen népszerű a tiszáninneni traktusokban (Zemplénben, Abaújban), illetőleg Patakon. Ahol is a pataki papok, Veréci Ferenc első lelkésszel az élen, (féltékenysége, és egyéb személyes indítékai alapján is) egyháztörténeti-, teológiai viták, támadások tárgyává tették az ágendát és a puritánusokat is. Ezekben a vitákban, támadásokban megnyilvánult az erdélyi egyházszervezettől való függőségi viszony felmondása, még Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony ellenében is. Mindezeket a küzdelmeket, beleértve az ágenda sorsát is különböző részletességgel többen és többször feldolgozták. Közülük legalaposabb és mindmáig hatóképes Zoványi Jenő – Fekete Csaba által is többször idézett – munkája.[2]

Fekete Csaba gondos könyvtári kutatómunka alapján bevezetésként áttekintette a magyar református liturgiatörténetet. Azt eléggé szegényesnek mondva, a Benedek Sándor-féle, egyetlen magyar református liturgiatörténeti összefoglalásra való hivatkozásában azt mondja, hogy „alapos revízióra érett”.[3] Első feladatának azt tekinti, hogy ezt, a Pataki ágendaként ismertté vált úrvacsorai rendtartást elhelyezze a magyar református ágendák sorában. Minthogy ágendánkat puritán ágendának mondják, külön foglalkozik a „puritán”, a „puritanizmus” kifejezések tartalmával, jelentésével és jelentésváltozataival. Annál is inkább, mert nem „dicsérik azt, akit s amit ma puritánnak neveznek. A szó értelme torzult, akár az ellenoldalra soroltak megnevezése, az, hogy ortodox […] mai olvasónak kegyesség, nonkonformizmus, prezsbitérium, illetve az orthodoxia forradalmi ellenzéke jut eszébe leginkább e szóról.”

A pataki ágenda kiadása, a hozzáfűzött nagyon magas színvonalú filológiai-bibliográfiai, történeti-, egyháztörténeti magyarázatokkal, messze túl a közvetlen egyháztörténeti érdekeken, a magyar művelődéstörténet egésze szempontjából is értékes, megbecsülendő kultúrtörténeti esemény volt.

(Dankó Imre)

 

Jegyzetek