Vissza a tartalomjegyzékhez

2. évfolyam 2. szám
A. D.
MMI

Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve.
Budapest, Osiris Kiadó - Teológiai Irodalmi Egyesület, 2000. 592 old.
Nagyszerű vállalkozás, sajátos hozzájárulás volt az Osiris Könyvkiadó részéről ennek a munkának a Krisztus utáni 2000

Nagyszerű vállalkozás, sajátos hozzájárulás volt az Osiris Könyvkiadó részéről ennek a munkának a Krisztus utáni 2000. esztendőben való megjelentetése. A közelmúlt években több összefoglaló egyháztörténeti műnek magyar fordítása is megjelent, például A kereszténység története vagy A kereszténység enciklopédiája, a hazai, illetve egyetemes egyháztörténet több részletéről jelent meg magyar nyelvű vagy magyarra fordított részlettanulmány. Az egyháztörténeti egyetemes látás segítésére a Heussi-könyv magyarra fordítása méltó millenniumi korona.

A szerző, Karl Heussi 1877. június 16-án született Lipcsében. 1904-től kezdődően szülővárosában gimnáziumi történelem tanár. 1924-től kezdődően a jénai egyetem egyháztörténeti tanszékének vezetője. 1961. január 25-én hunyt el Jénában. Nagy nemzedék nevelte – A.v. Harnack, W. Herrmann, E. Troeltsch. Karl Heussi élete főművének tekintik a Kompendium der Kirchengeschichte című munkát.

A most magyarul is napvilágot látott Kompendium legelső kiadása három részletben jelent meg 1907-1909 között. Érdemes egy pillantást vetni a következő kiadások évszámaira: 1909, 1913, 1919, 1922, 1928, 1930, 1933, 1937, 1949, 1957, 1960, 1971. A felsorolás itt egy pillanatra megszakad: a kezünkben lévő magyar fordítás az 1991-es kiadás alapján készült. Ismereteim szerint egyháztörténeti kézikönyvvel nem fordult elő, hogy csaknem száz évig vagy másfél tucat kiadást éljen meg. Mindenki által elfogadott és elismert érdeme a könyvnek a magas didaktikai színvonalon történt megírása. Sajátos értéke a didaktikus rendszerezést követően a tömörségre törekvés: azt is mondhatnánk rá, hogy időrendben szerkesztett lexikon. Ugyanakkor szigorú történetkritikai alapállása történetírói irányzatokon felül és túl is biztosította versenyképességét.

Egy rövid ismertetés kereteit meghaladná, ha most hirtelen felsorolni akarnánk a 20 században megjelent csak német nyelvű összefoglaló egyetemes egyháztörténeti munkákat. A fent írt kiadványszámot és nyilván a belőle következő példányszámot meg se közelíti egyik se. Ösztöndíjas tanulmányaim nestora, Neuser professzor véleményét legyen szabad említenem, miszerint sokan azt nem szeretik Heussi könyvében, hogy csak a tényeket sorolja fel és semmiről nem mond történetet, írói véleményt. A fiatal ösztöndíjas visszakérdezett: „és az nem lehet, hogy épp ennek köszönhető ennyi kiadás?” Professzorom rám nézett: „látja, ez meglehet.”

Érződik a munkán a német alapossággal (akár azt is mondanám: poroszos alapossággal) képzett történelemtanár módszertani fegyelme. Feltétlenül érződik a gimnáziumban történelmet – valószínűleg egyháztörténetet – tanító vérbeli tanárember középiskolás diákokon szerzett tapasztalata. Halála után a munkatársi gárdája a kézikönyvben megmaradt esetleges pontatlanságok javítására szorítkozott: a művet már nem folytatta.

Egyedülálló sajátossága a belső szerkezete. Az egyháztörténet 2000. esztendejét kilenc (fő) fejezetre osztja. A paragrafusok 138 további (al)paragrafusra ágaznak. A paragrafusok aztán bekezdésenként betűjelet kapnak. Így aztán a közel 50 oldalas név- és tárgymutató alapján a könyv tényleg a hivatkozott esemény, illetve személy nevénél nyílik ki a kezünkben. A kötetet 2001-ben olvasók számára feltétlenül hiányérzetet ébreszt, az események fent írt módon történő taglalása a II. világháborúval véget ér. Rövid kitekintést kapunk még a keresztyénség, sőt még a világvallásoknak is a II. világháború utáni helyzetéről, de az utolsó évszámok: 1947-53. Általános tapasztalat, hogy az egyháztörténeti kézikönyveknek mindig az utolsó lapjait kell átdolgozni: az utolsó száz évet. A professzor már az 1961-es kiadáshoz sem vállalta a megelőző évtized világméretű értékelését. Tanítványai tiszteletben tartották és tartják mesterük akaratát.

A magyar változat első táblaborítóján ifj. Lucas Cralah „Feltámadás” című festménye látható. A képen alvó, illetve felnéző katonák, derengő égalja, középkori feltámadási liturgiai ábrázolás: a történelem a jövő záloga is egyben. A könyvet Magyar István fordította, az eredetivel egybevetette és lektorálta Korányi András. Az 1991-es, hivatkozott kiadás szövege, paragrafus beosztása, bekezdéseinek betűjele pontosan megegyezik az 1960-as, a szerző életében megjelent utolsó kiadással. A magyar változatból érthető módon elmaradtak az elsősorban német olvasó számára jelentős előszavak és kimaradt belőle a német változatban csaknem 40 oldalt kitevő, az egyes paragrafusokhoz ajánlott németnyelvű irodalom felsorolása. A név- és tárgymutató magyar fordítása is teljes: 555-591. lapokon található. A kötet használatához rövid útmutató segít. Az első paragrafus aztán az egyháztörténetírás történetével kezdődik stílszerűen.

Amikor az egyháztörténetírás tárgya és módszere fejezetéhez érünk, először általánosságban foglalja össze álláspontját: „Az egyháztörténet »az egyház« története és nem az »egyházak« története.” Az egyháztörténeti vizsgálódás tárgyát képező egyház nem azonos valamely dogmatikai (vallásos) formula szerinti egyházzal, sem a dogmatikai értelemben vett egyház filozófiai vetületével. Történeti értelemben az egyház sokkal inkább a kereszténységet vagy a keresztény vallást, vagyis azt a több mint tizenkilenc évszázadot felölelő történelmi kapcsolatrendszert jelenti, amelynek origójában Jézus és apostolainak színrelépése áll. Továbbá ezt az óriási terjedelmű, kimeríthetetlen történetileg „objektív” kapcsolatrendszert csak úgy tehetjük kézzelfoghatóvá, ha bizonyos összefüggéseket kiemelünk belőle, és ezekből a kiválogatott kapcsolatokból „szubjektív” egyháztörténetet formálunk.”

„Szóhasználatunkban ma is megkülönböztetjük az egyháztörténet a profántörténettől, s ebben a historia sacra és a historia profana egykori határozott szétválasztása cseng vissza. Mégsem jelenti ez azt, hogy a kétféle történetírásban különböző módszereket alkalmaznánk, hiszen csak egyetlen történeti módszer van. Képtelenség a történeti jelenségekkel kapcsolatban speciálisan teolgóiai mószert alkalmazni. A történelem titkaiba való mélyebb  behatolásnak azonban elengedhetetlen feltétele, hogy ne csak ebben a dologban lássunk világosan, de általában a történetelméleti (történetfilozófiai) kérdésekben is. El kell gondolkodnunk azon, hogy létezik-e egyáltalán – és milyen értelemben – „egyetemes történelem”. Hogyan lehet megragadni a múltat a jelenben? Miként értheti meg a történész jobban a különféle korokat, mint azok saját magukat? Lehetséges-e objektív történetírás vagy legalábbis ennek az ideálnak a megközelítése? Írhat-e egyháztörténetet a hívő, a pozitív, a liberális, a protestáns, a katolikus gondolkodó – vagy a történetírás csakis szkeptikus alapállással művelhető (F. Overbeck)? Képvisel-e egy egyháztörténet egyúttal valamiféle krisztológiát is? Lehetséges-e az idegen lelkiség megértése? Mi a szerepe a képzeletnek a történetírásban? Művészet-e a történetírás? Milyen viszonyban áll a történész által megrajzolt (szubjektív) történelem magával az (objektív) történéssel? A történetírás milyen mértékben „alkotás”, „mítosz” vagy „legenda”? Milyen történetfilozófiai feltételek tükröződnek a korszakolásban? Milyen metafizikai feltételeket tartalmaz a „fejlődés” fogalma? Milyen mértékben érvényesülhetnek az olyan fogalmak, mint „miliő”, „eszme”, „egyén”, „tömeg”? Mi a jelentősége az egyes történelmi kategóriáknak (gazdasági élet, állam, vallás, művészetek stb.) a többi kategóriára nézve? Megkülönböztetett (netán irányadó) szerepet játszanak-e a gazdasági viszonyok a többi kategóriával szemben? Létezik-e történetfilozófia mellett egyfajta „történetteológia” is?”

A szerző „költői” kérdések sorát veti fel, - amelyre majd a következő 500 lap válaszol. Szinte minden korszakból minden külön felekezet sajátos történetéből idézhetnénk ragyogó, tömör összefoglalásokat. Ízelítőül most csak egyetlen pontot emelnék ki, amelyről újabban viszonylag sokat beszélünk, amelynek holdudvarát is ismerjük, ugyanakkor az idézetből érezhetjük a kézikönyv tömörítési szándékát és módszerét: „Az 1948 utáni Magyarországon valóságos háború dúlt a kommunista állam és a katolikus egyház között. A vallásüldöző állam az egyház szisztematikus elnyomására törekedett, mindenekelőtt az iskolarendszer teljes államosításával. Mindszenty bíboros, az ellenállás vezetője, 1949-ben életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, melynek végrehajtását néhány év elteltével felfüggesztették. A bíróságok sok egyéb püspököt és papot is elítéltek.”

A magyar nyelvű könyv a következő 2-3 évtizedben reménységünk szerint ifjú lelkésznemzedékek sorát segíti majd felnevelni. Helyet kér a lelkipásztorok, sőt a parókiák könyvtárainak polcain is. Ott lenne a helye minden egyházi gimnáziumban tanuló fiatal keze ügyében is, - még felekezeti különbség nélkül is. Születése helyétől és körülményeitől adódóan protestáns hátterű, egy kicsit Európa, - azon belül is talán Németország központú. Ezt azonban olyan kedvesen teszi, hogy azonnal megbocsátjuk neki, hiszen az egyetemes keresztyénség bármely eseményéről, bármely felekezetéről, bármely országáról oly nagyszerű tömör és tárgyszerű ismertetést ad, hogy ez ellensúlyozza esetleges ellenérzéseinket.

Az teljesen érthető, hogy a németországi Kirchenkampf önálló paragrafust kap. Figyeljük ennek a bevezetését: „A német protestantizmus 19. század óta lappangó válsága a náci uralom éveiben felerősödött. Németország evangéliumi egyházainak életét hosszú évekre felkavaró egyházi harc során a protestantizmus a szakadék szélére sodródott. A küzdelem egyszerre két fronton zajlott. Egyrészt a megmaradásáért folyt akkor, amikor a totalitárius állam megkísérelte az egyházat saját feladatától elidegeníteni, keresztény szabadságától megfosztani, végül pedig teljesen megsemmisíteni. Az alapvető kérdés az volt, meddig mehet el az állam az egyház feletti hatalom gyakorlásában; hol a határ? A harc másrészt magán az egyházon belül folyt a Deutsche Christen-mozgalom, illetve a vele szemben álló ún. hitvalló egyház, a Bekennende Kirche között. A Deutsche Christen, mely megpróbálta összehangolni a kereszténységet és a nemzetiszocialista „világnézetet”, igyekezett az egyházat 1933-ban a politikai forradalomba belesodorni és „gleichschaltolni”. A Bekennende Kriche, vagyis a konzervatív egyházi körök együttes ellenállása szembefordult az erőszakkal, a belső és külső fenyegetésekkel, s ennek során soha nem sejtett hitbeli erőről tett tanúbizonyságot, sőt személyi áldozatoktól sem riadt vissza. Az egyházi helyzet bizonytalansága és a náci vezetők ellenséges magatartása a háború kitörése után fokozódott. Az eszmei harc, melyet a külföld növekvő figyelemmel kísért, 1945-ben a konzervatív egyházi erők győzelmével végződött. (Sajátosan rajzolódik ki a szerző szemlélete, és a fordítás – szó szerint pontos – szóhasználata: a „konzervatív” erők az egyház legszebb hagyományait őrzik – konzerválják. De ezzel az „őrzéssel” – mint „haladó erők”, vagy „haladó mozgalom” – éppen a jövő számára tették hitelképessé az egyházat!)

Az egész folyamatot az tette lehetővé, hogy számtalan német csak lassanként, teljesen világosan csak a rendszer összeomlása után ismerte fel a nácizmus igazi arcát (külfödön tisztábban látták a valódi helyzetet). A birodalmi propagandaminisztérium agyafúrt hazugságai és a Gestapo terrorja a valóságot áthatolhatatlan fátyollal vonta be. Ez a köd a legfőbb keresztény értékeket sárba tipró faji őrület és Hitler-istenítés táptalajának bizonyult. De azok közül is számosan, akik egyébként határozottan távol tartották magukat a náci párttól, úgy vélték, hogy Hitlertől mint államférfitől sokat lehet várni…”

Nem lehetünk elég hálásak a német szerzőnek a mű megírásáért és nem lehetünk elég hálásak a magyar fordítónak és a magyar kiadónak ennek a műnek az asztalunkra tételéért. Hálánkból a könyv szorgalmas forgatása talán törleszthet valamennyit.

(ism.: Márkus Mihály)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,