2. évfolyam 2.
szám |
Heussi, Karl:
Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest, Osiris Kiadó - Teológiai Irodalmi Egyesület, 2000. 592 old. |
Nagyszerű vállalkozás, sajátos hozzájárulás volt az
Osiris Könyvkiadó részéről ennek a munkának a Krisztus utáni 2000. esztendőben
való megjelentetése. A közelmúlt években több összefoglaló egyháztörténeti
műnek magyar fordítása is megjelent, például A kereszténység története vagy A
kereszténység enciklopédiája, a hazai, illetve egyetemes egyháztörténet
több részletéről jelent meg magyar nyelvű vagy magyarra fordított
részlettanulmány. Az egyháztörténeti egyetemes látás segítésére a Heussi-könyv magyarra fordítása méltó millenniumi korona. A szerző, Karl Heussi 1877. június 16-án született Lipcsében. 1904-től
kezdődően szülővárosában gimnáziumi történelem tanár. 1924-től kezdődően a
jénai egyetem egyháztörténeti tanszékének vezetője. 1961. január 25-én hunyt el
Jénában. Nagy nemzedék nevelte – A.v. Harnack, W. Herrmann, E. Troeltsch. Karl Heussi élete
főművének tekintik a Kompendium der Kirchengeschichte
című munkát. A most magyarul is napvilágot
látott Kompendium legelső kiadása három részletben jelent meg 1907-1909 között.
Érdemes egy pillantást vetni a következő kiadások évszámaira: 1909, 1913, 1919,
1922, 1928, 1930, 1933, 1937, 1949, 1957, 1960, Egy rövid ismertetés kereteit
meghaladná, ha most hirtelen felsorolni akarnánk a 20 században megjelent csak
német nyelvű összefoglaló egyetemes egyháztörténeti munkákat. A fent írt
kiadványszámot és nyilván a belőle következő példányszámot meg se közelíti
egyik se. Ösztöndíjas tanulmányaim nestora, Neuser professzor véleményét legyen szabad említenem,
miszerint sokan azt nem szeretik Heussi könyvében,
hogy csak a tényeket sorolja fel és semmiről nem mond történetet, írói
véleményt. A fiatal ösztöndíjas visszakérdezett: „és az nem lehet, hogy épp
ennek köszönhető ennyi kiadás?” Professzorom rám nézett: „látja, ez meglehet.” Érződik a munkán a német
alapossággal (akár azt is mondanám: poroszos alapossággal) képzett
történelemtanár módszertani fegyelme. Feltétlenül érződik a gimnáziumban
történelmet – valószínűleg egyháztörténetet – tanító vérbeli tanárember
középiskolás diákokon szerzett tapasztalata. Halála után a munkatársi gárdája a
kézikönyvben megmaradt esetleges pontatlanságok javítására szorítkozott: a
művet már nem folytatta. Egyedülálló sajátossága a belső
szerkezete. Az egyháztörténet 2000. esztendejét kilenc (fő) fejezetre osztja. A
paragrafusok 138 további (al)paragrafusra
ágaznak. A paragrafusok aztán bekezdésenként betűjelet kapnak. Így aztán a
közel 50 oldalas név- és tárgymutató alapján a könyv tényleg a hivatkozott
esemény, illetve személy nevénél nyílik ki a kezünkben. A kötetet 2001-ben
olvasók számára feltétlenül hiányérzetet ébreszt, az események fent írt módon
történő taglalása a II. világháborúval véget ér. Rövid kitekintést kapunk még a
keresztyénség, sőt még a világvallásoknak is a II. világháború utáni
helyzetéről, de az utolsó évszámok: 1947-53. Általános tapasztalat, hogy az
egyháztörténeti kézikönyveknek mindig az utolsó lapjait kell átdolgozni: az
utolsó száz évet. A professzor már az 1961-es kiadáshoz sem vállalta a megelőző
évtized világméretű értékelését. Tanítványai tiszteletben tartották és tartják
mesterük akaratát. A magyar változat első
táblaborítóján ifj. Lucas Cralah „Feltámadás” című
festménye látható. A képen alvó, illetve felnéző katonák, derengő égalja,
középkori feltámadási liturgiai ábrázolás: a történelem a jövő záloga is egyben.
A könyvet Magyar István fordította, az eredetivel egybevetette és lektorálta
Korányi András. Az 1991-es, hivatkozott kiadás szövege, paragrafus beosztása,
bekezdéseinek betűjele pontosan megegyezik az 1960-as, a szerző életében
megjelent utolsó kiadással. A magyar változatból érthető módon elmaradtak az
elsősorban német olvasó számára jelentős előszavak és kimaradt belőle a német
változatban csaknem 40 oldalt kitevő, az egyes paragrafusokhoz ajánlott
németnyelvű irodalom felsorolása. A név- és tárgymutató magyar fordítása is
teljes: 555-591. lapokon található. A kötet használatához rövid útmutató segít.
Az első paragrafus aztán az egyháztörténetírás
történetével kezdődik stílszerűen. Amikor az egyháztörténetírás
tárgya és módszere fejezetéhez érünk, először általánosságban foglalja össze
álláspontját: „Az egyháztörténet »az egyház« története
és nem az »egyházak« története.” Az egyháztörténeti vizsgálódás tárgyát képező
egyház nem azonos valamely dogmatikai (vallásos) formula szerinti egyházzal,
sem a dogmatikai értelemben vett egyház filozófiai vetületével. Történeti
értelemben az egyház sokkal inkább a kereszténységet vagy a keresztény vallást,
vagyis azt a több mint tizenkilenc évszázadot felölelő történelmi
kapcsolatrendszert jelenti, amelynek origójában Jézus és apostolainak
színrelépése áll. Továbbá ezt az óriási terjedelmű, kimeríthetetlen
történetileg „objektív” kapcsolatrendszert csak úgy tehetjük kézzelfoghatóvá,
ha bizonyos összefüggéseket kiemelünk belőle, és ezekből a kiválogatott
kapcsolatokból „szubjektív” egyháztörténetet formálunk.” „Szóhasználatunkban ma is
megkülönböztetjük az egyháztörténet a profántörténettől, s ebben a historia sacra és a historia profana egykori határozott
szétválasztása cseng vissza. Mégsem jelenti ez azt, hogy a kétféle
történetírásban különböző módszereket alkalmaznánk, hiszen csak egyetlen
történeti módszer van. Képtelenség a történeti jelenségekkel kapcsolatban
speciálisan teolgóiai mószert
alkalmazni. A történelem titkaiba való mélyebb behatolásnak azonban elengedhetetlen
feltétele, hogy ne csak ebben a dologban lássunk világosan, de általában a történetelméleti (történetfilozófiai)
kérdésekben is. El kell gondolkodnunk azon, hogy létezik-e egyáltalán – és
milyen értelemben – „egyetemes történelem”. Hogyan lehet megragadni a múltat a
jelenben? Miként értheti meg a történész jobban a különféle korokat, mint azok
saját magukat? Lehetséges-e objektív történetírás vagy legalábbis ennek az
ideálnak a megközelítése? Írhat-e egyháztörténetet a hívő, a pozitív, a
liberális, a protestáns, a katolikus gondolkodó – vagy a történetírás csakis
szkeptikus alapállással művelhető (F. Overbeck)?
Képvisel-e egy egyháztörténet egyúttal valamiféle krisztológiát
is? Lehetséges-e az idegen lelkiség megértése? Mi a szerepe a képzeletnek a történetírásban?
Művészet-e a történetírás? Milyen viszonyban áll a történész által megrajzolt
(szubjektív) történelem magával az (objektív) történéssel? A történetírás
milyen mértékben „alkotás”, „mítosz” vagy „legenda”? Milyen történetfilozófiai
feltételek tükröződnek a korszakolásban? Milyen metafizikai feltételeket
tartalmaz a „fejlődés” fogalma? Milyen mértékben érvényesülhetnek az olyan
fogalmak, mint „miliő”, „eszme”, „egyén”, „tömeg”? Mi a jelentősége az egyes
történelmi kategóriáknak (gazdasági élet, állam, vallás, művészetek stb.) a
többi kategóriára nézve? Megkülönböztetett (netán irányadó) szerepet
játszanak-e a gazdasági viszonyok a többi kategóriával szemben? Létezik-e
történetfilozófia mellett egyfajta „történetteológia” is?” A szerző „költői” kérdések sorát
veti fel, - amelyre majd a következő 500 lap válaszol. Szinte minden korszakból
minden külön felekezet sajátos történetéből idézhetnénk ragyogó, tömör
összefoglalásokat. Ízelítőül most csak egyetlen pontot emelnék ki, amelyről
újabban viszonylag sokat beszélünk, amelynek holdudvarát is ismerjük,
ugyanakkor az idézetből érezhetjük a kézikönyv tömörítési szándékát és
módszerét: „Az 1948 utáni Magyarországon
valóságos háború dúlt a kommunista állam és a katolikus egyház között. A
vallásüldöző állam az egyház szisztematikus elnyomására törekedett,
mindenekelőtt az iskolarendszer teljes államosításával. Mindszenty bíboros, az ellenállás vezetője, 1949-ben
életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, melynek végrehajtását néhány év
elteltével felfüggesztették. A bíróságok sok egyéb püspököt és papot is
elítéltek.” A magyar nyelvű könyv a következő
2-3 évtizedben reménységünk szerint ifjú lelkésznemzedékek sorát segíti majd
felnevelni. Helyet kér a lelkipásztorok, sőt a parókiák könyvtárainak polcain
is. Ott lenne a helye minden egyházi gimnáziumban tanuló fiatal keze ügyében
is, - még felekezeti különbség nélkül is. Születése helyétől és körülményeitől
adódóan protestáns hátterű, egy kicsit Európa, - azon belül is talán
Németország központú. Ezt azonban olyan kedvesen teszi, hogy azonnal
megbocsátjuk neki, hiszen az egyetemes keresztyénség bármely eseményéről,
bármely felekezetéről, bármely országáról oly nagyszerű tömör és tárgyszerű
ismertetést ad, hogy ez ellensúlyozza esetleges ellenérzéseinket. Az teljesen érthető, hogy a
németországi Kirchenkampf önálló paragrafust kap.
Figyeljük ennek a bevezetését: „A német
protestantizmus 19. század óta lappangó válsága a náci uralom éveiben
felerősödött. Németország evangéliumi egyházainak életét hosszú évekre felkavaró
egyházi harc során a protestantizmus
a szakadék szélére sodródott. A küzdelem egyszerre két fronton zajlott.
Egyrészt a megmaradásáért folyt akkor, amikor a totalitárius állam megkísérelte
az egyházat saját feladatától elidegeníteni, keresztény szabadságától
megfosztani, végül pedig teljesen megsemmisíteni. Az alapvető kérdés az volt,
meddig mehet el az állam az egyház feletti hatalom gyakorlásában; hol a határ?
A harc másrészt magán az egyházon belül folyt a Deutsche Christen-mozgalom,
illetve a vele szemben álló ún. hitvalló egyház, a Bekennende Kirche között. A
Deutsche Christen, mely megpróbálta összehangolni a
kereszténységet és a nemzetiszocialista „világnézetet”, igyekezett az egyházat
1933-ban a politikai forradalomba belesodorni és „gleichschaltolni”.
A Bekennende Kriche, vagyis
a konzervatív egyházi körök együttes ellenállása szembefordult az erőszakkal, a
belső és külső fenyegetésekkel, s ennek során soha nem sejtett hitbeli erőről
tett tanúbizonyságot, sőt személyi áldozatoktól sem riadt vissza. Az egyházi
helyzet bizonytalansága és a náci vezetők ellenséges magatartása a háború
kitörése után fokozódott. Az eszmei harc, melyet a külföld
növekvő figyelemmel kísért, 1945-ben a konzervatív egyházi erők
győzelmével végződött. (Sajátosan rajzolódik ki a szerző szemlélete, és a
fordítás – szó szerint pontos – szóhasználata: a „konzervatív” erők az egyház
legszebb hagyományait őrzik – konzerválják. De ezzel az „őrzéssel” – mint „haladó
erők”, vagy „haladó mozgalom” – éppen a jövő számára tették hitelképessé az
egyházat!) Az egész folyamatot az tette
lehetővé, hogy számtalan német csak lassanként, teljesen világosan csak a
rendszer összeomlása után ismerte fel a nácizmus igazi arcát (külfödön tisztábban látták a valódi helyzetet). A birodalmi
propagandaminisztérium agyafúrt hazugságai és a Gestapo terrorja a valóságot
áthatolhatatlan fátyollal vonta be. Ez a köd a legfőbb keresztény értékeket
sárba tipró faji őrület és Hitler-istenítés táptalajának bizonyult. De azok
közül is számosan, akik egyébként határozottan távol tartották magukat a náci
párttól, úgy vélték, hogy Hitlertől
mint államférfitől sokat lehet várni…” Nem lehetünk elég hálásak a német
szerzőnek a mű megírásáért és nem lehetünk elég hálásak a magyar fordítónak és
a magyar kiadónak ennek a műnek az asztalunkra
tételéért. Hálánkból a könyv szorgalmas forgatása talán törleszthet
valamennyit. (ism.: Márkus Mihály) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |