A consolatio vezérmotívummá vált a 16. századi kegyességi irodalomban. Ezen belül is sajátos jegyeket hordoz a protestáns szövegekben a vigasztalás, különös tekintettel arra a hittevékenységre, ami a bűnt, a megbánást a tudaton átszűrve juttatja érvényre megtalálva az isteni szeretet és megbocsátás iránti feltétlen bizalmat. Az örökkévalóság mibenlétét vizsgáló, és a felé vezető út feltalálását sürgető szövegeknek nem csak tematikájában ragadható meg a reprezentatív barokk jelleg. Szükségszerűen társul a téma retorikai kifejtéséhez az a sajátosan barokk formanyelv, amelynek elemeit okkal kereshetjük akár protestáns prédikátorok sorai között is. E barokkos kifejezéskészlet protestáns szövegekben való fokozott jelenlétére Kecskeméti Gábor már felfigyelt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a látszólag mértéktartó protestáns anyagok bizonyos részei – így főként az ajánlások, bevezető és befejező gondolatok – körmönfont megfogalmazást nyernek, nem maradnak érintetlenek a barokk hatásaitól. Kecskeméti a szinte kizárólag bibliai idézetekből összeállított protestáns szónoklatokat is a barokk invenció sajátos megnyilvánulásának tekinti.[1]

A cél, a forrásanyag és a rendelkezésre álló eszközkészlet szintjén tagadhatatlan a hasonlóság a protestáns és a katolikus szövegek között, amelyek azonban a gyakorlatban felhasznált műfajok, eszközök, módszerek és praktikák terén – úgy a meggyőzés motivációját, mint a szándék szolgálatába rendelt nyelvi, retorikai fogásokat figyelembe véve – markáns különbözőségek megállapítására indíthatnak. A szókészlet és a képek, képzettársítások, de a befolyásolás minősége is konfesszionális eltérések feltárására ösztönzi a korszak örök életről szóló elmélkedéseit – százados távlatból – feltérképezni próbáló olvasót.

A nyilvános prédikáció és a meghitt, magányos imádság tövén sarjadó elmélkedés az eszkatologikus számvetéshez, így a hit befogadásának megkönnyítését célzó okoskodáshoz sokoldalúan felhasználható műfaj, a hívő lelkek igaz útra térítésének egyik, a felekezetenként eltérő elvárásokhoz is rugalmasan alkalmazkodó, ugyanakkor hathatós, ezért népszerű instrumentuma. Ezen belül említendő a lutheri meditáció – elsősorban a 16. századi – kegyességi irodalomban. Az 1570-es évektől egyre több, luteránusok által írt mű jelent meg, amelyek legalább címükben a meditatio vagy contemplatio szavakat mint műfajmeghatározást használták. – A magyar „elmélkedés” kifejezés mindkét említett fogalmat magában hordozza – mutat rá Uray Piroska egyik tanulmányában. Mint írja, a meditáció Szent Bonaventúra szerint az elrejtett igazságok kutatása, míg a kontempláció a már ismert igazság örömteli szemlélése. Az eredetileg két típus használata összefonódott, együtt jelentkeztek még azoknak a kora-középkori elmélkedésíróknak a munkájában is, akik elméletben szigorúan elkülönítették a meditációt és kontemplációt, így Clairvaux-i Szent Bernát, Szent Anzelm, Szent Bonaventúra és Kempis Tamás – sorolja leszögezve, hogy„jogosan fejezhetjük ki őket ugyanazzal a magyar szóval”. Úgy véli, ha az elmélkedés két típusa „többször megjelenik, elveszíti személyes tartalmát, és imádsággá válik”.[2]

E protestánsok átvették, és saját ízlésükre szabták a katolikus meditációk köntösét. Az exhortációban minduntalan zászlóra tűzött, majd bensőségessé avatott Krisztus-követés (imitatio Cristi) árnyaltabb értelmet nyert. A katolikusok vallásos gondolkodásában a bűn réme és a félelem a hit előtt járnak. Miért? – kérdezi Luther. A reformációban az –e kérdés nyomán kibontakozó újszerű exegézisben átértékelődnek a fent jegyzett kategóriák, és – mint az Madarász fordításából is kiviláglik – más minőséget nyer a bűn és a bűntudat fogalma is. Ennek magyarázata Uray szerint a gyónáshoz való viszonyulásban keresendő. Kifejti, hogy a katolikus gyónás és áldozás a megtisztulást, illetve az Istennel történő egységet adja a hívőknek, míg a protestánsok csak haláluk után remélhetnek hasonlót vagy bárminemű feloldozást – fejti ki. A protestánsok Istenen kívül önmaguknak is komoly bűnvallással, bűnbánattal tartoznak, felmentést azonban vétkeik tudatában és a legmélyebb megbánás után sem várhatnak senkitől.[3]

Az eperjesi prédikátor, Madarász Márton[4] a wittenbergi orvos, Daniel Sennert[5] egyetlen vallási tárgyú elmélkedését ülteti át magyar nyelvre[6] A’ jó vagy kegyes élet És Bóldog Halál Módgyá-ról címmel.[7]

Szentgyörgyi Gergely[8] 1643-ból származó, Jeremias Drechsel[9] latin nyelvű eredetijét követő, az örökkévalóságról való elmélkedésgyűjteményében az áll: „Szükséges, de nehéz megmondani, mi légyen az örökké-valóság”. A szükségszerűség és tehetetlenség egyidejű tudatosítása miatti tanácstalanságát fogalmazza meg a beszélő: „ki akarom mondani, és nem tudom kimondani”. Bár Madarász és Szentgyörgyi munkája szerkezetileg hasonló felépítést mutat, és mennyiségileg első pillantásra mindössze egy fejezetnyi különbség írható a katolikus fordítás javára, szemmel látható, hogy Szentgyörgyi irománya terjedelmesebb. A partitio és dispositio nyomdatechnikailag is látványosan tagolja cikkelyekben összefoglalt résztémákra az elmélkedéseket. Az így előállott struktúra bővebb, ugyanakkor áttekinthető kifejtését teszi lehetővé az egyes tételeknek. A tételek megfogalmazása szintén árulkodó, a párhuzamosságok ellenére a felekezeti sajátosságokat hordozza az elkötelezettségnek megfelelően. A katolikus elmélkedés tartalomjegyzéke alapján szélesebb körű a példákat, hasonlatokat működtető magyarázata; „éjjel-nappal előttünk forgandó”, dogmatikus hittételeit rövidített formában, vizuális keretben, táblázatban közli, míg Madarász könyvében a folyó szöveg hordozza a kijelentésekben, illetve a bibliai históriákban megfogalmazott gondolatot, olykor utalva a tétel pogány, illetve katolikus vonatkozásaira, illetve az ezek által is alátámasztott bizonyságaira.

Szembetűnő különbség mutatkozik az ajánló levelek[10] terjedelmében, de nem várt módon a evangélikus fordító javára.[11] Madarász Homonnai Máriához írott ajánlása harminc lapra terebélyesedik, és olyan alapvetéseket szögez le, amelyeket később Daniel Sennert szavainak fordításával részletesen tárgyal. Állást foglal a Szentháromságot illető viták kapcsán, és határozottan vallja Krisztus emberi természetét, végül Luther Márton állításához csatlakozik, aki „mondja jelen lenni Krisztust az ő embersége szerint is, természete és személye szerint jelen vagyon”. Szentgyörgyi szövegének nyolcadik elmélkedésében Krisztus isteni természete hangsúlyosabb: „ő, el-hagyván Meny-országnak minden-némű gazdagságát, erre a’ fogyatkozott és nyomorult Világra jutt.” Krisztus emberi léte is képszerű (ha a kora újkor vonatkozásában nem volna balgatagság, azt is mondhatnánk filmszerű) ábrázolást nyer: „Mivel bírt e’ Világon-létében? Azt az o Születése és Halála nyilván meg-mutattya. Születésekor, chak helye sem vólt a’ hová bé-szálhatna: Halálakor, chak az sem vólt, a’ mivelmezítelenségét bé-fodözhetné.”

A Krisztus személyével kapcsolatos részletekből érezhető, hogy a nyelvi anyag megformálásának eltérő módját választja az egyik és a másik fordító. A katolikus példa mintha mozgalmasabb témakifejtést hajtana végre, Szentgyörgyinél az is előfordul, hogy az ábrázolt tételt ki sem mondja, csak a felhozott példával írja le, mintegy applikálva azt a gyakorlatba, használatba véve, míg Madarász inkább az egyértelmű elméleti állítás rögzítésének biztonságához ragaszkodik.

Úgy véli, „három tulaydona a keresztyén embernek: a világos Szent Írások szerint hinni, jól vagy kegyesen élni” végül pedig a „halálról megemlékezni”. Utóbbi tétel válik legfontosabbá, a boldog halálhoz való mindennapi felkészülésben ez az első feladat: jól meggondolni a halál bizonyos, és a halál órájának bizonytalan, valamint a földi élet rövid voltát. A második felkészítő gyakorlat azonban már arra tanít, hogy a halandó a haláltól ne féljen, és ez rendkívül fontos lesz a hit és a kegyelem szempontjából. Krisztus említése egyszerre állíthatja a szemantikai középpontba Isten és ember paradigmáját, ezáltal a két egyébként elkülönböző horizont is érintkezhet.

Madarász terjedelmesre nyúlt mondatokban, halmozott jelzőkkel és az idézett bibliai szöveghelyek precíz megadásával ad hangot hitének. Igyekszik pontosabban behatárolni munkája szerepét, amennyiben nem is annyira az istenkeresést, mint a földi tartózkodás legcélravezetőbb, legkevésbé hiábavaló módját tanítja. A reformáció követőjeként hirdeti: egyedül a Krisztusba vetett hit lehet úrrá a bűneink miatt érzett bánaton és félelmen, ez könnyíti meg az elkerülhetetlen halál tudomásulvételét. E szemléletből bontakozhat ki az a prófétikus, evangélikus meditációs eljárás, aminek már nem a halál, hanem a bűn, és a bűnbocsánat-kérés áll a középpontjában.[12]

 

A halál retorikája – a kell

„Minden embereknek meg kell halni” – írja az első rész címe. A régi időkből hagyományozódó, közismert kép indítja a gondolatmenetet. Az út metafora pogányok írásaira utal, akik – mint írja – úgy tartották, „hogy a’ halál az egész földnek úta”, tehát az életre való bejövetel és kimenetel egyben. A halál mint átmenet, út, ajtó, kapu minduntalan előkerül a téma írásos reprezentációiban. Érdekes lenne tüzetesen megvizsgálni erre nézvést a halál ikonográfiai hagyományait. Az út, illetve a híd azonban az élet és ezzel együtt Krisztus fogalmát is gyakran helyettesíti.[13] (El)beszélő, befogadó, szöveg és tárgy viszonyának, egymásra hatásának összefüggésében egyedülálló interpretációt találunk Northrop Frye könyvében az út metaforára vonatkozóan. Így ír: „Ugyanazt mondják, mint Jézus: »Én vagyok az út.« Ha már részei vagyunk egy testnek, amely részint mi vagyunk, részint végtelenül több, mint mi magunk, nem különbözik többé mozgás és nyugalom: nincs már szükség útra, hiszen az »ott« fogalma elveszítette funkcióját.”[14] Ez a néhány mondat a misztika lényegét látszik sűríteni, egyben a korábbi megvilágításhoz képest ellenfénybe helyezi a kora újkori természettudományi felfedezések nyomán mozgásba ragadtatott beszélő és befogadó helyzetét; az értelmezés kiindulópontját.

Másutt azt fejti ki, hogy a szónoki munka, a szónoklat célja a szónok, a beszéd és a hallgatóság azonosulása.[15] Ennek érdekébe állítja a jó rétor a grammatikát, és majd látjuk, a vizsgált szövegkorpuszokban az azonosulás elvárása teljesülni látszik. Az elemzőnek is nehezére esik az analízis során kívül kerülni a szövegtesten, megfogalmazásai minduntalan belegabalyodnak a szöveg hálójába. Az egyes szám első, második, illetve a többes szám első személyű igealakok, a felszólító mód gyakorisága olyan szövevényként működnek, ami a kritika megfogalmazását sem hagyja érintetlenül. Különösen rafinált és izgalmas eljárást találunk a protestáns-evangélikus elmélkedésekben, amelyek a szóképek és affektusok terén mértéktartást tanúsítanak.[16]

A pogányok szavánál világosabb képet alkothatunk a halálról a „minden-napi-szemmel való meg-tapasztalás” alapján – int a szöveg, majd – mint azt a lapszéli bejegyzés tudatja – Senecát idézi, mondván, a haláltól semmi nem oltalmaz:

 

„Mert se idő, se nem, se élet hivatallya és állapattya, se tudomány, se tisztességek, se gazdagságok, se szép ábrázat, se gyönyörűsigek, senkit a’ halál-tul meg nem óltalmazhatnak. Meg-halnak a vének, mag-halnak az ifiak, sőt a kisdedek, Férfiak, Asszonyok, Imperatorok, Királyok, Fejedelmek, Nemesek, Porok, Tudósok, Tudatlanok, Gazdagok, Szegények, Szépek, Rútak.” [Azaz] „A’ hálál azon lábbal zörget a’ királyok palotáján, / a’ mellyel a nyomorult szegény emberek kalibáckáján. / És az előtt se nagy se kicziny el-nem fut hat gyors ló hátán.”

„Mert amint a születésben, úgy a’ halálban is az emberek között semmi külömbseg nem találtathatik.”

 

A földi erények hajhászásának hiábavalóságát hirdető mondanivaló felidézi a protestáns újító Johann Arndt szavait[17], akinek munkássága további módosulást idézett elő a meditáció műfaji adottságai, jelentősége és használata terén. A reformáció reformátora tekintettel volt a zsoltárokra, amelyek középpontjában a bűn állt, az evangéliumokra, melyek Krisztus alakja köré szerveződtek, és egyéb jelentős exegétikai témák mentén is szőtt elmélyült olvasásra szánt gondolatokat. Esetében az elmélkedés olyan intenzív összpontosítással járó tevékenység, amely hozzájárul a bűnbánat aktív megtapasztalásához a test lebírásával, önmaga megtagadásával, napi krisztuskövetéssel, ami némileg újabb közeledést mutat a katolicizmus tradíciója felé, ugyanakkor ismét kettéválasztja a fides és poenitentia fogalmát.

Augustinus szavaival mondja: „durch jhn allein mustu zum Vater kommen”, ami annyit tesz, kizárólag a Jézus életéről való meditáció vezet az Úrhoz.[18] Isten megismeréséhez Arndt szerint a hívőnek önmagát szemügyre véve, magába szállva (Einkehr) ki kell üríteni a lelket (Entleerung),[19] az imádsághoz a szívnek meg kell szabadulnia a földi kötődésektől.[20]

Arndt bár kérdőjelessé teszi a retorikai stúdiumok üdvszerző jelentőségét, maga is retorikai tudatossággal szerkeszti meg mondandóját leginkább pragmatikus és dialektikus alakzatokat, tehát az ellenfél álláspontját felvillantó eszközöket alkalmazva.[21]

Madarász meditációjában csak nyomokban lelhető fel az a személyeskedő, baráti, nyájas hang, ami Szentgyörgyinek sajátja, hogy bizalmába férkőzzön olvasójának. „Szabad légyen nékem itt, kegyes Olvasó, veled barátságosban beszélgetnem; és a’ dolgot nyilván és világossan szemed eleibe terjesztenem.” Madarásznál ellenkező előjelet kap a mértéktartó közvetlenség. A szöveg nem tolakodó, inkább az olvasóból vált ki érdeklődést. A tudás birtokosává avatja, megértő türelemmel osztja meg vele a helyes életvitel módját, (olykor színlelt) disputációkon keresztül, pragmatikus, dialektikus alakzatok bevetésével hozzáférhetővé teszi számára a haláltól való rettegés legyőzésének eszközeit. Ehhez felkelti a benne szunnyadó, nyugalom iránti sóvárgást. Óvakodik a szenvedélyes megnyilvánulásoktól, nem erőszakosan meggyőzni akar, hanem határozott magatartást tanúsítva elérni, hogy a halandó akarjon jobbá lenni, helyesen élni, miután rájött, hogy ez neki a könnyebb. A beszélő – majd látni fogjuk – harmonikusabban vállal közösséget olvasójával, egy az elmélkedők közül. Malomfalvay[22] és Szentgyörgyi nem egyszer sértéseket vág a befogadó fejéhez, a rossz úton járókat pedig valósággal kirekeszti a szöveg egyes szám harmadik személyben, kívülállóként említve a megátalkodott gonoszt. Szentgyörgyi kötete ötödik elmélkedésében Az Ember s a Pók munkája egybevettetik című cikkelyben az alliteráció magyarázattal kiegészített részletezése vezet a megállapításhoz: „Sokat fáradunk, és bajos dolgokba ártyuk magunkat: és oh mi nyavalyások, eszünkbe sem vesszük, hog chak pók-hálót szövünk; nagy munkát tészünk, melynek semmi láttattya ninchen.” „Érted-e ezeket te, Krisztusnak kedven tartott vitéze? Még is zúgolódol-e? Te az Istennek magáért az Istenért tartozol szolgálni, és az örök nyugalomért fáradozni.” Olvassuk csak ide Malomfalvay – Szent Bernardtól idézett – kezdő sorait: „Ha az Istennek szeretete téged nem tartóztathat, tartóztasson és rettenchen az itéletnek és gehennának félelme, a ’ halálnak töörey; az pokolnak fáydalmy; az égető tűz, az mardosó féreg; az büdös kén-kő; és a’ pokolbéli minden-némü rettenetességek!”

Ez volna a kedvcsináló az elmélkedéshez. Szemléletbeli különbség mutatható ki a konfesszionális hovatartozás tekintetében, ami az olvasóhoz való hozzáállásra, így a beszélőszerep alakulására is rányomja bélyegét.

A szemrehányás affektív eszközei helyett a naturalista hatáskeltést választva fogalmaz Madarász, aki elmélkedésének második, Azoknak, mik a’ halálban történnek meggondolása című részében figyelmeztet:

 

„A mai meghalót, ó ember, szemeid eleibe állítsad, eszedbe fogadgyad, és minden nap emlékezetedben, lelkedben szemlélgessed. Fekszik a meghaló ember, majd mint egy holt eleven, és a teste minden ama szépségének v… veszti, és dögszagot kezd magából származtatni, és sem az érzékensegi, sem a tagjai hívatallyokat nem cselekszik. És mindazáltal ugyan az a’ test, mely oly frissen és gazdagon tápláltatot, olly szorgalamatoson ruháztatott, és annyi kölcséggel gyógyittatot. Akkor az ember az aranyat, ezüstöt, drága-köveket, ruhákat, vendégeskedíseket, jatíkokat és mindeneket valamikkel é világon bírtt, és a világnak minden gyönyörűségit meg kezdi utálni, és azokból a betegség, vagy a halál ellen nincs semmi segitsege.”

 

Nem elég, hogy nem segítség a halál miatti szorongásban, nem hosszabbítja meg egy órával sem az életet, de el is enyészik minden teremtett. Felvetődik a kérdés, ezek megszerzéséért töri magát a halandó? A semmi-dolgokért fáradozik? Addig kell számot vetni a halállal, amíg az ember nem fárad el túlságosan– mondja –, mert a betegség gyengíti az elmét, ami már nem lesz képes „semmi üdvösséges intés” befogadására. A fejezet vége kellően realisztikus foglalatban elénk terítve hangsúlyozza a halálban végződő földi, és az abból kihajtó túlvilági örökkévalóság jelentőségét, valóban a mindennapi tapasztalatot játékba(?!) hozva. Mindenki vett már részt temetésen, búcsúzott már halottjától, ezt az élményt eleveníti fel, majd építi be logikájába dermesztő kendőzetlenséggel, kellő távolságtartással, mégis rendkívül emberközeli keserűséggel, egyben megbízható, kiszámítható hatással a szöveg. A hangsúlyozást ismétlődő retorikai odafordulás, az „Ó, ember!” megszólítás húzza alá.

 

„Ottan mindgyart a halal-után minnyájan […] feleséged és gyermekeid sógorid, hólt tested-tül el-futnak, és csak látását sem szenvedhetik el: és akinek egészségesnek igen kedves vólt meg ölelése, csókolása, már rettenetes látása. […] Annak-okáért nem illendő, hogy ezekben helyheztessük reménségünket, hanem azokban, a mellyek nekünk a halál után-is jelen lehetnek. Gondolhatsa meg, melly nagy meg únást, utálást, szerez a hólt testnek büdössége undoksága mé- a vér- szerént való atyafiaknak- is. Es mindazaltal ez az, a melly kedvéért-az Istent gyakorta meg-bántottad.”

 

A következő sorok döbbenetes dialektikáját a frissnek mondott, dúsnak értett örökség és a bomlásnak indult, pusztuló, romló test egymás ellenébe állított képe uralja. – Friss örökség, gazdagság megszerzésére törekednek a halandók, de nem gondolják meg, hogy azért „az örök gyehenna tüzével kelletik fizetni”. Temetés a vége, ami pedig, ha „költetik” is rá „valami”, nem a halott, hanem a rokonok dicsőségére szolgál. – Sok örökös, ha gyalázat nélkül tehetné, egy fillért sem áldozna elhunyt rokona temetésére – mutatja be az ember embertelen gyarlóságát a szöveg. Nem tagadható a példázatok protestáns prédikációkban, elmélkedésekben betöltött jelentékeny szerepe.[23] Előszeretettel tesznek antik, történelmi és bibliai hivatkozásokat, néha középkori haláltánc-motívumokat idéznek meg.[24]

 

Az élet retorikája – a lehet

„A halál után meg más élet vagyon hátra, és halál út, vagy az örök bóldogságra, vagy az örök nyomorúságra” – hirdeti a harmadik rész, címében ismételve meg a sokszor citált metaforát. A szöveghely a többi vizsgált szövegkorpuszból olyan, az örökkévalóságot minősítő jelzőket idéz fel a befogadóban, mint a ’teljes’ vagy ’igaz’ a boldog, illetve a ’hiányos’ és ’hamis’ a boldogtalan aeternitasra. Szerinte nem elég a halált magát szemlélni, de arra is gondolni „illik”, hová vezet: „mi lészen belőlök, minémű állapottyok leszen a más világon”.[25]

A tautologikus gondolat előbbre moccantására Isten Fiának szavát idézi, aztán bölcseket vesz sorra minden időből és pogány tanításokat, majd barbár, tudatlan, vad emberek szokásait rámutatva, hogy nekik is volt istentiszteletük. De honnan származik vajon a hit lehetősége, hogyan férhettek hozzá tudatlanok? – kérdezi, és a válasz megfellebbezhetetlen: „Mert nem a filozofusok iskolájában született, és onnan terjedett ki a széles világra, hanem bé oltatott ez ismeret mindenekbe, melyet minden ember a szívébe talál bé írva.” Így eloszlatva minden kételyt szögezi le, hogy a halál a nagy különbségtevő, a halál óráján, pillanatán fordul meg az ember örök sorsa, a halál állapotát veszi figyelembe az ítélet, ezért nem lehet mindegy, ki hogyan hal meg. Malomfalvay és Szentgyörgyi is külön fejezetet szán a sorsfordító pillanatnak (előbbi az élet szempillantásnyi cikkely idejéről, utóbbi az élet órájának utolsó „pettzentéséről” beszél)[26], ami azonban a vizsgált szövegek közül Mihálykó[27] elmélkedésében teljesedik ki, mégpedig a temetőt mint az újjászületés, az új élet kezdetének helyét bemutató részben. Ha a terminológiát tekintjük, Madarász nem tudja levetkőzni a haláltól való félelem, illetve az istenfélelem szorongatását. A hívőket nem egy helyütt Istent félőknek nevezi. „Mert a halál az Istent félőknek minden ő nyavalyájoknak vége és határa; kezdete pedig az örökkévaló jó szerencsés állapattyoknak és boldogságoknak.”

A halál korábban emlegetett leképeződései a kalmár allegóriáját is bővítve olyan toposzokkal egészülnek ki, mint a ’kincs’, a ’gyöngy’ és a ’drágakő’. Szentgyörgyi nyolcadik elmélkedésében az alábbiak szerint: „halálunk órája […] ama’ Drága kó, mellyért az okos Kalmár mindenét el-adgya, hogy azt meg-vegye. De kevesen tudgyák ezt a’ Gyöngyöt meg böchülleni”. A halál mint pillanatnyi történés hatványozott formában gyakran a pokoli örökkévalóság mértékét hivatott érzékeltetni. Miután a halál rövid voltáról értekezett, Szentgyörgyi szövege ekként folytatódik: „Nem úgy vagyon Pokolban a’ dolog.” A pokoli kínoztatások mértékéről szóló eszmefuttatást záró mondatban a kárhozati szenvedés azonosul a ’szűntelen meghalás’ képzetével. A pokol tehát folyamatosan ismétlődő halálpillanatok összessége, hosszú halál. Malomfalvaynál is szerepel az analógia: „szüntelen meg-halván soha meg-nem halhatni”.

Madarász elmélkedésének negyedik része az Utolsó Ítéletnek meggondolása. A szöveg az olvasóhoz fordulva rögzíti a tételt, mi szerint a halál után az utolsó napon ismét egyesül a testtel a lélek, ekkor következik az elkerülhetetlen Ítélet, ahol a Bíró csalhatatlan bölcsességével dönt az örökkévaló sors felől. Majd továbbra is tartva a kapcsolatot a közönséggel egy az éleslátást elősegítő retorikai kérdést fogalmaz meg. „Kicsoda olly nem okos és olly veszettül gonosz, hogy a királya nézvén törvénye-ellen mérészen és fajtalanul merne vétkezni, és valami halál kárhoztatására méltó gonoszságot cselekedni? És mindazáltal azt cselekszi az ember, ki az Istennek szine-előt gonoszul mer törvénye ellen vétkezni.” A conciliatioval bevezetett gondolatmenet felszólítással zárul: „Azért szüntelen forogjon elmédben annak a kemény ítéletek órája, melyben többé a bocsánatnak nem lészen semmi helye.”

A sokat emlegetett passzus a legkülönbözőbb egyházi írásokban kerül elő, már a „szüntelen forogjon elmédben” szókapcsolat felidézi a memento mori figyelmeztetését, illetve az aeternitas emlékezetét, amit Meyfart, Pázmány és Malomfalvay művein át számtalan szöveghelyen olvashatunk a korban.[28] A fenti idézet az intertextuális szövegalkotás példájaként tételezhető, amennyiben a kérdésre adandó felelet formájában aktív szövegképző munkát feltételez a befogadó részéről, aki a biblikus nyelvezet dominanciája révén értelmezés közben a vonatkozó szentírási textust interiorizálva működtetheti.[29] Az ubi sunt formula tudatos alkalmazása hosszú felsorolások formájában vagy utalásszerűen, de tetten érhető a vizsgált szövegek mindegyikében. Az egyház szolgái híres, népszerű alkotók, uralkodók segítségével igyekeznek a híveket megszólítani, bizalmukba férkőzni. Meggyőzésükre számukra elfogadott személyiségek által sorakoztatnak fel elfogadható érveket, amikor az Isten előtt való egyenlőségről szólnak. – A metódusra mintát elsősorban a Biblia adott a keresztény íróknak – állapítja meg Lukácsy Sándor a formuláról írt mértékadó tanulmányában[30] hozzátéve, hogy használata több forrásból is táplálkozott ,és világirodalmi szereppel bírt.[31]

 

Az Ítélet (enargeia)

Madarász az ubi sunt klasszikus formáját ugyan nem produkálja idézett művében, de implicit utalást tesz tanulságaira az ajánlásban, továbbá az I. és a XIV. részben az élet hívságairól szólva, amikor a tudományokban vagy épp a kereskedelemben jeleskedők földi szerzéseit helyezi az Isten iránt tanúsított szeretet mérlegére, majd leszögezi: „Es noha nagyoknak és drágáknak láttatnak azok lenni mindazáltal meg-halván mindeneket it e’ világon kell hadniok.” Mint látható, a vigasztalás egyik érve a halál előtti egyenlőség,[32] ami a vanitas-irodalom kiábrándult nézeteivel egészül ki. A „halál-irodalom nagy századában”[33] mintegy stilizálva variálja a haláltánc műfajának kötelező elemeit Madarász fordítása.

A halandók Ítéletben és halálban való egyenlőségének szinte minden részben érvényesülő tautológiája rögzíti ezt a hitigazságot, aminek megmásíthatatlan voltát az Ítélet pillanatát megidézve teszi valóságossá. Isten szavait harsogva hozza közel a halandóhoz a sorsfordító szituációt. E szerzői koncepció olyan imaginatív közeget teremt, melyben az elmélkedő nem pusztán olvassa és értelmezi, hanem valósággal átéli a szövegben foglaltakat, maga is részesévé válik az eseményeknek. Az enargeia működését az apostrophé teszi még inkább nyilvánvalóvá, a kérdések megfogalmazása pedig az elmélkedés gondolatébresztő jellegét erősíti: „Gondold meg együtt, ó Ember kik lesznek az ítéletben azok, akik ez örvendetes JŐJETEK ELT fogják hallani (…), ellenben kik legyenek ott azok, akiknek ama szomorú MENNYETEK EL fog mondatni, és akik a Gyehenna tüzére fognak vettetni.”

A szöveg visszafogottsága ellenére pontosan behatárolja azon bűnök körét, amelyek biztosan nem nyerhetnek tudatos, és kellő időben történő megbánás nélkül bocsánatot. Csonkított haláltáncot[34] festve lajstromozza e fejezet azokat, akik a tűzzel s kénkővel égő tóba vettetnek: mely második halál. Ilyenek a hitetlenek, átkozottak, gyilkosok, paráznák, varázslók, bálványozók, és minden hazugok, továbbá a puhák, a férfiakkal közösülők, a lopók, a fösvények, a részegesek, az átkozódók, a ragadozók. Ők kívül maradnak Isten országán.

E szakasz lényege tehát nem a haláltáncokban megszokott egyenlőség hirdetése, éppen ellenkezőleg, a végső megítéltetésben az evilági tettek értékelése következtében várható feltétlen különbség nyomatékosítása.[35]

„Az örök élet örömi” kerülnek terítékre az ötödik részben. „Noha pedig alig gondolhatni, sokkal inkább szóval meg nem mondhatni, minemű különbség légyen az örök élet örömi, és a pokolnak kínjai és nyavalyái között” – kezdi, majd hamarosan indoklással folytatja arról, hogy mégis szükséges beszélni róla, sőt keresztényi kötelesség. „Szükség az örök élet örömét és a pokólnak nyavalyáit napon-ként meg-fontolni, és mennyiben különbözzenek, meg-gondolni: s’ keresztyén embernek dólga-is egyedül arra igyekezni, hogy amban részesüllyön, ezt pedig el-tavoztassa, kerüllye.” Kihívás olyasmiről szöveget alkotni, amit szavakkal kifejezni lehetetlen. A nyelvileg nem megragadható mértékű és minőségű különbségtételre azonban feltétlenül szükség van az üdvözüléshez. Tudatosítja, hogy tisztában van felelősségével, azzal, hogy az elmélkedés eredményessége a szavak teljesítőképességétől, illetve az általuk közvetített gondolatok erejétől is függ. A tropológiai hangsúlyeltolódás azonban ismét szembetűnő. Madarásznál nem az örökkévalóság hosszúsága, a pokoli kínoztatások minősége vagy mennyisége kibeszélhetetlen, hanem a pokol és a mennyei élet közötti különbség leírhatatlan. A szöveg erkölcsi buzdításra szolgáló funkciójának érvényesítésekor is inkább elgondolkodtatni, beláttatni próbál. A személyes felelősségvállalásra apellál, amikor az örök boldogságot ajánlja megfontolásra. Az értelmes emberek figyelmére számít. Olyan balgákra, akik a magától értetődőt sem látják be, nem is pazarolná szavát, ennek hangot is ad: „Avagy kicsoda olly reménség nélkül való viszsza-fordult gonosz, a ki a felemelt keresztet, a ki-vont fegyvert, az előtte fel-gyújtot rakás fát látvan valami gonosagot, bünt mindgyárt és a bíro színe-előt ezekkel a büntetésekkel meg-büntetendőt nem felne cselekedni?” Utóbb jelezve az emberi elme természetes határait megjegyzi, hogy az örök boldogságot az elme „elegendő-képpen fel nem érheti”. Az örök boldogság részletezésében nem mélyed el rendkívüli módon. „Az örök bóldogságot a mi illeti, az kettőben áll, minden gonoszok jelen nem létében és minden jók szükséges jelenlétében.”

Negatív jellemzést ad a Mennyországról, de meggyőzően állítja, hogy ez elegendő is mondván:

 

„Mert mi lehet nagyob bóldogság, mint semmi nyomorúsággal nem illettetni, a halal felelmétül nem rettegni: az Isten szinét látni, az angyalok karaiben jelen lenni, a bóldog Lelkekkel és minden Szentekkel a teremtő Isten szine előt allani, és őtet örökké való dicséretekkel, hymnusokkal magasztalni; ha egészséget kívánsz, és azt böcsben tartod, nagyra böcsülöd, ott örökké-való egéseg és örökké való élet vagyon. Ha a jók barátságában gyönyörködöl, minden szentek és minden Bóldogok barátid lésznek.”

 

Nincs betegség félelme, szegénység, senki meg nem bántatik, senki meg nem haragszik, semmi sötét, semmi éj, gonosz kívánság nem gerjedez, semmi kívánság nem izgat, nincs és nem csábít hatalmaskodás, ahol az angyali karokkal való egyesülés vár, ahol „semmi egyenetlenség, hanem mindenek egyenesek”, ismerteti a következő – a szavak elégtelenségét mégis kompenzálni igyekvő –, felsorolásokban bővelkedő szakasz.

A hatodik, „a pokol büntetésit és nyomorúsági”-t magához képest bőbeszédűen taglaló egységben is csak újra felsorolja mindazokat a különféle rendű és rangú embereket, akik mind egyenlővé lesznek a halálban (imperatorok, királyok, fejedelmek, vezérek, ispánok, zászlós urak, elkárhozott nemes emberek), majd e katalógusról megállapítja: „Mert ugyan azon egy módon fogják akar melly rendbeli embereket boszszontatni.”

A bővítésre alkalmas figurák közül a halmozás jut leginkább szerephez, a közhelyek (loci communes) közül a jól ismert árnyék-hasonlat kerül elő Madarásznál, majd a szempillantás végtelennel történő összevetése mint loci a comparatione szintén, és szóba jön az emberi meggondolatlanságra, ostobaságra való hivatkozás is, de csak olyan mértékben, hogy megkerülhetetlen legyen az igazság és a helyes minta. Ellentétező retorika működik a probabilitas elve jegyében, hogy szembeötlő legyen a különbség helyes és helytelen magatartásminták között.

Szentgyörgyi jóval összetettebb arzenálját vonultatja fel a vizualizálásra alkalmas eszközöknek. Nála a pokol kirajzolódik, látható a mindig új fejet növeszteni képes háromfejű hydra, aki kárvallással, az érzékenységek büntetésével és nem utolsó sorban a lelkiismeret -furdalásának férgével kesergeti a nyomorult kárhozottakat, akik mint „Tonnába egybe-dömöchkölt heringek” vagy mint kemencében égő egymáson heverő téglák égettetnek.[36]

A szövegek tropológiája és topológiája is felekezeti különbözőségeket mutat. Tanúi voltunk ennek a halálábrázolás tekintetében, ahol bár realisztikus mozzanatok vannak a protestáns példában – úgymint büdösség, bomló test –, elmarad a testre összpontosító kínok naturalisztikus részletezése. A pokoltól való elrettentésben nem érvényesül az affektív retorikai elemek túlsúlya.

Oka lehet ennek, hogy a Pokol a lutheri reformációban nem egyéb, mint a bűnének tudatában lévő hívő lelkiismerete.[37] Madarász csínján bánik a festői képekkel, és egyebek mellett azt írja: „Mert gyötreni fogja az embert a cselekedet gonoszságinak, mellyek okai azoknak a nagy gonoszoknak emlékezete, az örökké gyötrő büntetéseknek szüntelen való érzése, az Istennek és minden szenteknek gyűlölsége és megutálása és főképpen az Istennek bóldogságos színe elől való elvetésnek meggondolása.” Bár érezni, hogy nem bír, talán nem is akar tökéletesen elszakadni a barokk katolicizmussal átitatott hagyománytól, azt emeli ki, hogy az egyébként is kibeszélhetetlenül súlyos büntetéseket fokozza majd az elkárhozottakkal és ördögökkel való társasság, és hogy rádöbben a halandó, azok voltak a legnagyobb ellenségei, akiket legjobban szeretett életében, hiszen miattuk feledkezett meg Istenről. E szövegrészben tehát már a büntetések mértéke minősül kibeszélhetetlennek, és megpendülnek az érzelem húrjai. A pokoli örökkévalóság leírásában aztán Madarásznál is fellelhetők majd’ mind azok a fordulatok, amelyekkel a katolikus elmélkedések és prédikációk élnek. A képes beszéd alkalmasabbnak bizonyul a nyelv teljesítőképességének határait feszegető munkában. Így az ábrázolásból nem hiányzik a tüzes kemence, a fogaknak csikorgatási, a tűznek és kénkőnek tava, a magyar irodalomba Temesvári Pelbárt által bevezetett atomusok toposza,[38] az égig rakott föveny, amit a madárka szemenként hord el csőrében száz esztendőnként egyet fordulva, a Földet körülérő hártya, „ami kilenc pénzes garasokkal írattassék be”, a tűz, amiben egy órát sem bírna a testünk, a mulandó gyönyörűség, amit a pokol lángján ennek ellenére megvásárol az ember, a szörnyű kiáltások, sóhajtások, jajgatások, gonoszmondások mind előkerülnek a pokoli örökkévalóság mennyiségi és minőségi határtalanságának szemléltetésére. A különbözőség a szövegek össze-összetalálkozása ellenére abban áll, hogy a hangsúly sosem a testi sanyargattatásokra, hanem mindig a lelki tragédiára esik.

A jelenség másik oka, hogy a reformáció a halandót szembesíti tulajdon bűnösségével. Már a földön arra tanítja, hogy tudatosan legyen úrrá a rajta elhatalmasodó érzésen, azon, hogy bűnös, és vegye tudomásul, hogy a büntetés elől kizárólag a hit által, Krisztus jótéteménye nyomán mentesülhet. A tudomásul vétel azonban magával hozza, hogy a test után a szellem is megmártózik, a lélek is megfertőződik a bűnben. A léleknek nincs megnyugvás csak Krisztus sebeiben. Az ember mint olyan, tisztátalan. Mindhalálig.

A szövegalkotási stratégia különbözteti meg a katolikus, jezsuita és a protestáns, evangélikus elmélkedések pragmatikáját. Az előbbinél a befogadó belecsöppen egy történetbe, ami annyira részletesen és szemléletesen bontakozik ki előtte, hogy kénytelen átélni. Utóbbinál a beleélés a lelki megrendülés útján lehetséges a mintegy „átlelkesített” olvasmány feldolgozásakor. Mindkét eljárás aktualizál és rekonstruál is a befogadásban egy helyzetet, szerepet vagy történést, csak más-más közegben. Az egyik magába fordul, a másik a világban tekint szét.

A jól meghalás-hoz készület szükséges – hangzik a magyarázattal kezdődő és Szent Ágoston szavaival folytatódó, összességében meglehetősen kurta VII. rész címe. Az okfejtés végül rögzíti a halálra való felkészülés két módját: „eggyik közönséges, és minden napi, a mellyet életünknek minden idejében meg-kell tartanunk; kivál- képpen való a másik, melly a halál jelenlétében szükséges.” A közönséges és minden napi készület: és előben meg gondolása, hogy a halál bizonyos, az élet rövid, a halál órája bizonytalan – ezt tárgyalja a VIII. rész. A hasznos és a káros tevékenységek dialektikája határozza meg az ismét a memento mori gondolata jegyében szerveződő fejezet elejét. A szemléletesebb kifejezés kedvéért a „vétkek tőre” is előkerül, amivel a nem teljesen épelméjű embereket az Ördög magához „kötelezi”. A képzavar (catachresis)[39] ellenére is világos a mondanivaló, a bűnben ragadt ember végérvényesen elveszhet. „És bizonyára hiúságos, gonosz és nem jó állapatú elmének jele a halál-felől való beszédeket vagy beszélgetéseket nehezen hallani, és azon meg szomorodni, midőn a halál felől valami beszélgetések és gondolkodások jőnek elő és azokat tréfákkal, csúfos beszédekkel, pohárokkal, és mindenfelől iminnen amon öszvekereset gyönyörűségekkel akarni el-űzni.” Az elmélkedés nem először hasonlítja bolondokhoz azokat, akik besétálnak az ördög csapdájába. Szándékosan kigúnyolja azokat, akik nem ismerik fel a vallásos igazságokon alapuló helyes értékrendet. Korábban már utaltunk az ironikusan használt kereskedelmi hasonlat típusaira, melyek a hétköznapok földhözragadt profanitásába exportálva teszik megfoghatóvá a legfensőbb hitbéli tudás összefüggéseit. Madarász ebben a fejezetben Istennel kötött alkuvást említ. „Ellenben a kinek az Istennel jó alkuvása vagyon, és akinek elméje a világi gyönyörűsigekbe és nyalakodásokba bé-nem merült, annak gyönyörűsége a’ halálról gyakorta gondolkodni és beszélgetn;, mivelhogy tudgya, hogy az eggyetlen egy és szükséges út az örök boldogságra.”

„A halálhoz hozzá készét minket az élet rövid vóltának meg-gondolasa.” „A Szent Írásokban leg-főképpen romlandó, szem-pillantásig tartó dólgokhoz hasoniíttatik a mi életünk: fölyhő nyomdokához, köd-höz, virághoz, árnyék-huz, pará hoz(…),harmat hoz forgószéltől elragadtatot por-hoz, takácz vásznáho, szél-hez, futó-követ-hez, éelre röpülő sas-, csufos-beszédhez. Mellyet a pogányok is meg-ismértek: Pindarus: az embert álom árnyknak, Eschylus: füst árnyéknak, Varró Maximus buboréknak nevezte” – sorolja Madarász a Szentgyörgyi fordításában és Malomfalvay elmélkedésében is megtelepedett hasonlatokat.[40] Az élet rövidsége figyelmeztet, hogy a halál órájánál nincs alkalmatlanabb a halálra való felkészülésre, mert a félelemben fogant, „késői penitentzia ritkán tartatik igaznak és valóságosnak.” Ennek a lutheránus szemszögből sarkalatos mozzanatnak a nyomatékosítása motiválhatta IX. rész megírását.

 

A (halál) félelem kiiktatásának kudarca

A fejezet címében hordozza az üdvösség feltételeként hangoztatott tételt: A haláltúl nem kell félni. Az üzenet – ti. Ne félj a haláltól, készülj rá, várd! – akár a lutheri munkásság folytatásaként is olvasható, hiszen Luthernek – mint Erdei Klára ismertette – alapvető élménye a metafizikai és egzisztenciális félelem. Hogy ezt a félelmet legyőzze, szüntelen olvasott, meditált és imádkozott az Ágoston rendi barát.[41] Luther saját kínzó bűnösségtudatából kiindulva megváltoztatta a bűn előjelét. A bűntudat ezentúl nem az Istentől való eltávolodás jele, hanem a remény.[42] Luthernél differenciálódik a bűn fogalma. Értelmezése szerint csak az a bűnös üdvözülhet, akinek megbánása nem félelemből, hanem szabad belátásából ered, így nem kényszerből, megalkuvásból utasíthatja el a bűnt. Ebben van segítségére a meditáció.[43] A reformáció azáltal vélte legyőzhetőnek a hívő félelmét, hogy tudatosította a benne elhatalmasodó érzést. Nem menekült a félelem elől, éppen ellenkezőleg, górcső alá vette, tüzetesen megvizsgálta, így lett úrrá rajta. Megfosztotta (varázs)erejétől, ezáltal a félelmét szemlélő bűnös halandót is kiszabadította az egyház árnyékából. A hívő felelősséget vállalt a tetteiért, és kizárólag Isten előtt állott, nem Isten szolgáinak tartozott számadással. A történelmi Krisztusnál van a félelem legyőzésének a kulcsa – hangoztatták –, mert Isten kegyelmének és szeretetének ő a megtestesült bizonysága.

Alapjában nem vitatkozik ezzel a katolikus hagyomány, Szentgyörgyi szövege például szintén okos mérlegelésen alapuló aktív cselekvést sürget az üdvözülés érdekében: „Most egy napochka többet törölhet le az adósságból, hogy-sem mint a pokolbeli tűzben száz vagy ezer esztendők.” „Jobb és gyönyörűségesb, amint Guerricus mondgya vízzel meg-tisztíttatni, hogy sem mint tűzzel. Most vagyon ideje a penitentziának: el-űzhettyük még a’ büntetést a’ penitentziá-val.” A félelem ellen pedig a természetből vett érvet használja: „A’ki a’ hó-harmattól retteg, annak hó esik nyakába. A’ki fél a’ kevés kártul, nagob kárba hozza magát; és a’ ki a penitentziának künü fáratságától irtózik, a’ pokolnak kemény fájdalmiba esik.”[44]

Mindez korántsem jelenti azt, hogy pusztán hideg tudati munkával feldolgozható az ember számára bűnösségének kitörölhetetlen volta, sőt akár fokozhatja kétségbeesését, hogy – mint azt Uray Piroska tanulmánya nyomán már említettük – evilági feloldozásra, megbocsátásra nem számíthat. Ám nem csak a tehetetlen elkeseredésből fakadó érzelmekkel kell számot vetni e tekintetben. Isten megismerése Luther számára affektív tapasztalat, következtet Oláh Szabolcs  kifejtve, hogy az Isten megtapasztalásából ébredő szenvedély a lelkiismeret ítélőerejével párosulva hat, a megváltatlanság félelméből így vezet el a szabadítás örömteli, békés állapotához.[45]

Bizonyos, hogy bizonytalan, így foglalhatnánk össze a halál eljövetelének legfőbb ismérveit, ahogyan azt Szentgyörgyi táblázatában is összegezve látjuk „az elközelgető Halál napja” mellett jegyezve. Hogy ne okozzon olyan bánatot a földi javak elvesztése, kisebbít értékükön, hamisnak állítja be az egész földi berendezkedést. – Méz alatt méreg fekszik – olvassuk Madarásznál, minden csak látszata önmagának, az ember is csak vendég. Amikor meghal, akkor kerül neki szánt helyére. „A mi népünkhöz takaríttatunk, és a mi atyáinkhoz megyünk és sokkal több barátságos embereket, atyafiakat szerzünk, találunk magunknak, tudniillik a szent angyalokat és az arkangyalokat, ezerszer való ezereket, és tízezerszer való száz ezereket, akik az úrnak szolgálnak, a patriarkakat, profetakot, Apostolokat, Martyromokat, és Krisztusnak minden híveit, akiknek barátságokkal és társolkodásokkal élni kibeszélhetetlen öröm lészen.” A beszélő – nyelvtanilag is érzékeltetett – közösséget vállal közönségével, minden földi halandó sorsát tudja magáénak. Együtt várják az örökkévalóságot, aminek kvalitatív és nem kvantitatív bemutatására vállalkozik ugyanazokkal az abszurd és abszolút számsorokkal, amelyeket a katolikus, barokkos reprezentációkban az örökkévalóság mérhetetlen méreteire, időbeni megfoghatatlanságára használnak.

Jobb az embernek a halál napja, hogysem a születésnapja – vélekedik Salamon szavait követve másutt, mondván, a „halálnak testéből” fakadt földi világ a romlandóságnak szolgál, és az eredendő bűnnek. Szent Pál panaszával egybehangzóan írja, „bennünk sok bűnök magjai kicsíráznak”. „A halál is a bűnnek soldgya és az Isten átkából származzék”.

A halál mint ajtó, mint álom és mint kamra említődik a retorikai szóképek szintjén, korábban láttuk bizonytalansága és bizonyossága szerepeltek mint olyan sajátosságok, amelyek képesek magát a halált felidézni. A szóképek alkalmazásával nem mindössze a halál, hanem a képek négyes jelentése is formálja a befogadói interpretációt. Az allegorikus értelem Krisztust vetíti a halál mellé, a tropologikus értelem erkölcsi „út”-mutatást ad, az anagogikus értelem pedig visszavezet a consolatio terepére.[46]

A X. rész – A keresztyén ember hivatallya – mitológiai, névtani elemzésből indít, mondván, Krisztus igaz követői érdemlik csak a keresztyén nevet, hiszen minden tudomány első művelőjéről, mesteréről kapja a nevét. A Luthertől közismerté vált magyarázat szerint a keresztyén ember nem is önmaga: benne Krisztus él a hit által.[47]

Újabb sarokpontjához érkeztünk az eszkatológiai problémák megoldásának. Ha Krisztus él az emberben, akkor nem kell a haláltól tartani, mert túlélhető. Saját döntés alapján kell megbarátkozni a halál gondolatával, ami az emberi természet ellenében zajló folyamat. Azáltal képes rá mégis, hogy az egyénben rejtező Isten, tehát az ember isteni természete – aminek tudatában van – felülkerekedik ebben a belső feszültségben. E képlet függvényében röviden megint summázható, három teendője (hivatallya) van a keresztény embernek: be kell látnia, hogy bűnös („a keresztyénnek élete szüntelen való penitentzia”), fel kell ismernie Krisztusban a Megváltót, végül ezzel a felismeréssel teljes lelkiállapotban, szívét a Szentlélek felé kitárni, követni megnyilvánulásait, utasításait.

Ha a lelki folyamat vázolására e helyt nem is vállalkozhatunk, meg kell említenünk Luther, illetve Arndt ide vonatkozó tételeit és – a bűnbánat aktusának interkonfesszionális jellege miatt – illik nem megfeledkeznünk Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatairól, melyekben „annál nagyobb előrehaladást ér el az ember, minél inkább elkülönül minden barátjától és ismerősétől és minden földi gondjától.”[48] „Bizonyos, hogy az embernek teljesen el kell vetnie önmagára építő reménységét, hogy alkalmassá legyen a Krisztus kegyelmének az elfogadására.” „Aki azonban azt teszi, ami tőle telik, és azt hiszi, hogy valami jót cselekszik, az nem veszi észre, hogy ő semmi, és az nem mondott le saját erejében bízó reménységéről, sőt a végítélet előtt már annyira tökéletesnek képzeli magát, hogy a kegyelemre jutáshoz elegendőnek tartja saját erejét.”[49]

Arndtnál az unio mystica-hoz vezető út egyik lépése, amikor a hívő magába száll. Ez a német misztikában annyit tesz, mint a szellemi erők világi dolgoktól való elfordítása, a belsőre történő összpontosítás, ami Isten megtapasztalásának feltétele.[50] A következő fázis lehet a feltárulkozás, amikor mezítelen áll a lélek Isten előtt (Entblössung), a pillanat, amint a hívő felismeri önmaga semmisségét. Arndt szerint az ember a semmiből érkezett, és azzá is lesz. Észreveszi a mérget romlott természetében, ami bűnre csábít. Az ember teremtettsége miatt semmi, nincs független léte és a bűn eltávolította Istentől.

A semmisség felismerése Arndtnál is feltétele az Istennel való egyesülésnek.[51] A semmisség-gondolat megtelepedése a vanitas-retorikán túl az emberi és isteni ítéletek különbözőségének témáját kidolgozó fejezeteken a legnyilvánvalóbb.

A XI. rész a fent foglaltak békés méltánylására épít, arra figyelmeztet, Penitentziát kell tartani, és előben a bűnöket meg kell bánni.[52] Miután az előző egységben szó volt a Fiúról és a Szentlélekről, melyek valahol mélyen a lélekben megragadhatók, a Szentháromság első tagjáról, Istenről meghökkentő jellemzést kapunk, ami visszazökkenti az olvasót a maradandóság nélkül való földhözragadt, közönségesek szintjére. Az eljárás ismét felkorbácsolja az emberben az álnokságai miatt érzett felelősséget, a hatalmas Istentől való szorongást, amit megbánás kell, hogy kövessen: „Az Isten pedig minden dolgoknak teremtője, Királyok Királya, Uralkodók Ura, Mindenható, Mérhetetlen, Bölcsességes, fölötte igen jó, és fölötte igen nagy. Annyira, hogy az ember és az Isten közöt nincs semmi hasonlátoság, vagy igyenlőség ” Az elmélkedés nem hagyja sokáig érlelődni olvasóját a kétségbeesés keserű levében, egyszerű megoldást tanácsol a következőkben. A XII. részben: Az Isten irgalmasságához kell folyamodni, és a Krisztusba hinni, majd a XIII. fejezetben: kegessen, (jámborul) kell élni, és a XIV. részben: Az Istent mindenek fölötte kell szeretni. A XV. rész már a felebaráti szeretet fontosságára hívja fel a figyelmet Szeretni kell felebarátunkat címmel.

A halálos vétke ellen az elmét meg kell erőltetni című XVI. részben arról olvashatunk, hogy minden evilági testnek kívánsága, amelyek káprázatával a lélek és a szellem javait tudatosan szembe kell állítani.[53] Az elmét, az agymunkát, a szellemet állítja szembe az ily módon öntudatlannak ábrázolt testtel. A bűnöket sorra véve ellenük használható praktikákat javasol, kevélység ellen például az alázatosság gyakorlását. A kevélység azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, „mert e verte alá az égbül Lutzipert”. A fösvénység legyőzésére az apostoli mondást ülteti az értelmező fülébe: „Eledelünk lévén, s a mivel bé-födöztetünk, azokkal meg-elégedgyünk.” Annál is inkább, mivel a kevéssel bíró ember sem „lészen alábbvaló” a gazdagnál az utolsó megítéltetés pillanatában. A XVII. rész a kegyesség gyakorlásának Diarioma, vagy minden napi jedző könyvecskéje a gyónás helyett azt tanácsolja, hogy lefekvéskor vessen számot a halandó tetteivel.[54] Mivel a gyónás szentségét, aminek létjogosultságát Malomfalvay hétoldalas leckén keresztül indokolja, a protestantizmus elvetette, kívánatos volt a lelki gondoskodásnak egy olyan megoldását feltalálni, ami hasonlóan – legalább átmenetileg – megkönnyíti a lelket a bűnök terhétől.

Madarász erre konkrét praktikát javasol, ami rutinná válhat, és rendszeresen a „jó hozzákészülés” biztonságát adja. „Annakokáért Ó ember, minek utána reggel álmodból felébretsz, első gondolatod az Istenről légyen, s’ ne is jöjjön semmi egyéb eléb eszedbe, hanem az Istené. Mert az Istenről való elmébe bebocsáttatott igaz gondolat semmi gonosz gondolatokat bé nem bocsát az elmébe. Azért előbben is gondold meg, hogy az Istennek olly könnyű lészen téged a’ koporsóból fel tamásztani, a’ melly könnyű az álomból fel-ébreszteni.”

Egész nap találhat módot arra, hogy Istenről megemlékezzék tevékenységei közben – véli a beszélő. Például amikor a napot megpillantja, az utolsó napra kell gondolni, és az Ördögre, „mely mint ordító oroszlány körül-jár keresvén kit el-nyellyen”. „Mikor ruháidat fel-öltöd, gondold meg, hogy azok bűnnek, vagy kárhoztatásnak jelei, a’ mellyekkel a’ testnek mezítelenségét és rutságát födözöd be, és azért nincs semmi okod, hog’ azok élésével kevélykedgyél.” Ennél is hathatósabb az esti rutin, amiről így ír Madarász:

 

„Reggel végezd el, mit akarsz aznap cselekedni; estve rázogasd fel, visgáld meg, mit cselekedtél. És, hogy estve örvendezhess álhatatoson végezzed el magadban, hogy jól végezzed a napot. Imádkozván a Szent Bibliában vagy két cáputot, részt ájtatoson olvass el, és gondold meg, micsoda vigasztalás, tanúság, intés foglaltatik abban, és a Szent Históriábul tanuld meg, melly nagy légyen az Istennek haragja a bűnök ellen és melly szörnyű büntetísekkel sanyárgatta a bűnösöket és ellenben mennyi jutalmokkal, jótéteminyekkel jutalmazta meg a kegyességet, az isteni szólgálatot.”[55]

 

A tudatosan átélt bűn terhe nehezebb. Mivel a bűn azáltal, hogy tudatosan szemléljük, bensőségessé vált, a szellemnek is része lett benne: az egész emberi lény bűnös, nem csupán a teste, ami ellen – mint azt más teológiai nézetek vallói hangoztatták – az ártatlan és minduntalan jóra sóvárgó lélek tehetetlen. Míg a középkorban népszerű egyházi írások szerint a hús minden bűn forrása, mert ez kapcsolja a halandót a földi világhoz, addig a reformáció (kivált a kálvini) komplikáltabban veszi tudomásul a bűnbeesést, hozzárendeli a lélekhez. Ez a tan Magyarországon is népszerű volt.[56] Aranyszájú Szent János és Seneca (De ira), valamint Descartes is töpreng a lelkiismeret aktivitásán: Aranyszájú szerint az „önvizsgálatban az egyénnek a nap minden pillanatáról számot kell adnia, este, akár egy detektívnek, mindent fel kell tárnia, hogy lássa, mely tettei váltak javára, és melyeket kell elítélően megtagadnia. Nem az átkozódás, inkább az ima szavaival.” Descartes az önvizsgálatot mint gondolat és valóság megfelelését közelíti meg, míg Seneca a gondolat és cselekvési szabályok megfeleléséről formál véleményt. Az önvizsgálat három típusa a gondolat és a lélek tisztátalansága közötti kapcsolatot igyekszik feltárni.[57]

A fejezet ismétli a  Medgyesitől ismerős  alapvetést, hogy a halálra való mindennapi előkészület eleme a mindennapi isteni szolgálat. „A Szent Írásokot úgy olvasd, hogy azokból hitedet megerősítsd, és a kegyesség szorgalmatosságát magadban felébresszed.” Futó félben ne, hanem elmélkedve – pontosítja a Szentgyörgyitől ismerős szavakkal -, és még hozzáfűzi, hogy „tréfálkodás” közben is megtartva az isteni szolgálatot oda kell figyelni, hogy azt „meg ne mocskoljuk.” Csak az alszik bátran, ki számot vet Istennel – szögezi le végül –, mert mindenki vétkes, kivétel nincs. A sorokban folyamatosan érezhető a közösségvállalás, a közösségtudat hangja.

A XIX. rész a Kivált-képpen való készület a halálhoz. „Mert a halál, ha messze láttatik még lenni, minket kevéssé sért, háborít meg, de midőn megsajdíttatik, hogy közel vagyon, sokkal inkább felindít.” „Annak okáért Ó ember, ha e gondolat csepegteti magát elmédbe, hogy ettül, vagy ama vétektül tiszta vagy, vagyon miért Istennek hálákat adnod, nem magadnak tetszened, és ellenben meggondolnod, mennyi egyéb bűnökkel bántottad meg az Istent.” A sorok rávilágítanak a földi jó tettek hiábavalóságára.[58] Ember jó nem lehet. Mindenki a vétkesek között áll sorba, és „Jaj az emberek minden dicséretes életének, hogyha azt irgalmasságodnak félretételével ítélended meg, Uram”. De ha az irgalomban bízhat, akkor a mennyek birodalmát reméli elnyerni. „A halál által e siralomnak völgyébül és nyomorúság helyéből a mennyei várasba és helyre, ahol ott se sírás, se fájdalom, se halál, hanem gyönyörűség és örökké való öröm lészen által megyünk. Honnan az Apostol az Istent félők halálát igazán nevezte nyereségnek.” Bár végig a tudatra akar hatni a meditáció, végül kénytelen közölni, hogy a tudat sem állhat kizárólag az ember befolyása alatt. „A fejünk hajszálai is mind megszámláltattak, és egy vérebecske[59] a földre nem esik a’ mi Atyánk akarattya-nélkül.” „Ha Isten vélünk, kicsoda ellenünk?” A conciliatiot később Szent Dávid szavai szerint ismétli meg: „Az Úr az én világosságom és szabadulásom, kitül féljek?”

Később a kisebbítésből (imminutio) vett érvet használja meggyőzésre, majd pragmatikus alakzatokban a kétkedők álláspontja, de az ellenükbe állított argumentáció is megfogalmazódik. „Gyakorta ez is kesergeti a meghalókat, hogy el kell hagyni gyermekeket, feleségeket, férjeket, báttyokat, öczöket, nényeket, húgokat, attyok fiait és baráttyokat. Tudnunk kell először, hogy az Istent, amint oda-fel megmondatot mindenek fölötte kell szeretni, és semmi teremtett állathoz nem kell inkább ragaszkodni, mint az Istenhez.” Mózes, Dávid, Jeremiás szöveghelyei, és a citátumok után ismét egy vallásos igazság: „A testet a mi illeti, minden betegnek, míg él, annak életének oltalmazására gondot kell viselni. Mert nincs a mi hatalmunkban életünk vagy halálunk (vagy élni, és meghalni).”

Meghökkentő tanácsokat ad a haldokló körül tüsténkedő rokonoknak:[60]

 

„Azon közben a betegnek nem kell bizonyos reménységgel magát meggyógyulása felől vigasztalni, az attyafiainak sem kell azt a halálról való gondolkodásáról elvonni, és hoszszabb életet neki bizonyoson igérni. Mert így az ember elhitettetvén a’ halált még magátul meszszebb alítván lenni, a jól való meghalás szándékozásától könnyen elvonyattathaik, és azután hirtelen halállal megnyomattathatik, és lehet, ha reménységében megcsalatkozik, és mindazáltal a neki tött ígéretek ellen láttya, hogy meg kell néki halni, a halált tűrhetetlen kedben szenvedgye.”

 

„Akar elünk, akar meghalunk, az Úré vagyunk” – közli a Szentírás betűje nyomán.

A keresztyén ember még halála előtt feltétlenül betöltendő hivatalai következnek: a megbékélés, majd hogy ép és tiszta hitvallást tartson. Ezen kívül a „cselédes ember” rendezzen el mindent a háza körül. Ha túl súlyos teher ül a lelkén, akkor a világi dolgok elrendezése elmaradhat, hogy „csak a lélek üdvösségére figyelmezzék”. A világi dolgokat ugyanis elrendezheti más, ám az Istennel való megbékélésre senki nem képes helyette.

 

Dialektikus dinamika az új élet mezsgyéjéről

Mint azt az elmélkedésen át fejezetről fejezetre haladva láttuk, a meditáció ellentétező dinamikája Madarásznál is hat. Az örök élet és a semminek titulált földi örömök, valamint nyomorúságok egybevetése ebből a szövegből sem hiányzik, ám a protestáns változatban nem olyan offenzív ez a technika, mint a katolikus verziókban. A stílus szintjén sem működik úgy az ambivalencia, nem annyira konkrét és absztrakt fordulatok, képek egymásutánja a jellemző, inkább finoman terelgeti az olvasót a higgadt döntéshozatal irányába. A műfaj ugyanakkor – talán ez is érzékelhető volt – továbbra sem egynemű. A genus mixtum vallásos voltára utal a téma, és az egyes részek mögött olvasható könyörgés. Ezeknek az imádságoknak a szövegeit jelen dolgozatban külön nem elemeztük, jelentőségüket nem tárgyaltuk, nem mintha nem lenne világos szerepük mind a befogadóra gyakorolt hatás, mind a tartalom kibontakoztatása, mind a szerző kiteljesedése szempontjából. Ellenkezőleg, remélhetőleg külön dolgozatban teszünk vizsgálatukra kísérletet. Ám – és ez a korban természetes – irodalmi jellegzetességeket is hordoz a vallásos könyörgés és elmélkedés, az irodalmi tudatosságnak, az írói öntudatnak mégis csekély a megnyilvánulási lehetősége, leginkább az előszavakban, ajánlásokban érhető tetten a fordító, vagy szerző irodalmi, nyelvi igényességére való verbális utalás, illetve a szándéknak megfelelő megfogalmazás.

Nem is egyértelműen önálló szellemi-lelki teljesítményként tartható számon az írásban rögzített elmélkedés. Istenkereső erőfeszítés ez, törekvés, amely kiindulópontja vagy folyamata, esetleg mérföldköveként értelmezhető az Istenhez vezető út feltalálásának. A mechanizmusa függ attól, ki, mikor, milyen körben, milyen indíttatásból, milyen tudással felvértezve, mely kánon(ok) ismeretében veszi kézbe. A meditáció egyfajta személyiségfejlesztő tréningnek is felfogható, individuális és intenzív lelki gyakorlat, egy akarat, értelem és emóció által irányított reflexió, megfontolás, ami bibliai szövegekből, hitigazságokból kiindulva Isten és magunk megismerését tűzi ki célul.[61]

Olykor felolvasták, így közösségivé tették ezeket a szövegeket is, tehát nem feltétlenül a magányos hitvallás, ima műfajához került közelebb a gyakorlatban, hanem adott helyzetben akár alkalmi istentiszteleti beszéd, oratio is fakadhatott belőle, ám létmódját tekintve alapvetően írott, többnyire könyv alakban kiadott, magányos olvasásra, elmélyülésre szánt művet érthetünk alatta. Kérdés, hogy ebben a helyzetben mi módon hatott a közösség egyes tagjaira. Egyszerre dobbantak a szívek ebben a körben, vagy mindenki a maga sorsa szerint hallotta a benne foglalt igazságokat.

Mint láttuk, a reformáció a beszélő szereptudatának alakulásában is fordulatot hoz. Madarász a hívőkhöz, mint egyszerű hívő szól, mégis minősített a felelőssége, mert széleskörű tudás birtokosa (dignitas)[62]. Luther magatartásának mintájára ő sem teológusként áll a nép fiai elé, hanem mint egyszerű bűnös. Közlendője, örömhíre ugyan van a többiek számára, de nem különb, mint az olvasói. Nagyobb megértéssel van társai iránt,[63] közlésmódja megváltozik a katolikus teológus beszélőhöz képest.[64] A díszes, bonyolult trópusokra, figurákra alapozott emberfeletti erőket mozgósítani szándékozó retorikáról nem mond le, de az egyszerűbb elokúció a mindennapi ember nyelvéhez való közeledést fejezi ki.[65] Azokhoz szól, akikben megvan az elszántság csírája az Istennek tetsző életvezetésre, és csak ebben a szándékban erősíti meg őket rámutatva, hogy nem is olyan nehéz megfelelni az üdvösség elvárásainak. Elmondja, mi módon űzhetik tova a haláltól és a Pokoltól való félelmeiket az igaz hitű emberek, hogyan enyhíthetnek a bűnösség tudata miatt érzett kétségbeesésükön. Nem bonyolult, körmönfont példázatokon keresztül, nem lapokon át burjánzó körmondatokban, nem affektusok rapszodikus gerjedelme által, hanem viszonylag világos, tárgyilagos, közérthető tételekben mutatja be, miként kell helyesen élni. Madarász Szentgyörgyihez képest mindvégig szorosabb kapcsolatban marad a bibliai szöveggel, a téma kifejtése feszesebb vonalvezetés (a Biblia) mentén halad.[66]

Ha az elmélkedések textushoz való viszonyát vizsgáljuk, azt figyelhetjük meg, hogy a katolikus művek a barokkos formakultusz eredményeképp tartalmukban is merészebben rugaszkodnak el a Biblia szövegétől, mint a protestáns tollforgatók írásai. A reformáció követői közül kivált a kálvinista meditáció, ami kizárólag a Szentírásban foglaltakra kívánt hagyatkozni. Mindazonáltal – bár a felekezeti jellegtől függően eltérő mechanizmusok mentén – kijelenthető, hogy a meditáció misztikus tartalmakkal szemben is nyitott.[67]

A fentiek alapján – minthogy a két vizsgált, magyarra fordított művet ugyanabban az évben adták ki – közel azonos közhelyekből és forrásokból táplálkozik, szinte megegyező tartalmú ajánlásokkal, előszókkal dolgozik, egymásnak megfeleltethető formakészletből gazdálkodik a 17. század katolikus és protestáns elmélkedésének szerzője. A században erőre kapott a meditáció műfaja. Önállóan megállja a helyét a kegyességi irodalomban, a hit elsajátításának egyik jól applikálható metódusa, és ez nem csak az affektív katolikus változatnak, hanem legalább annyira a tisztánlátást előtérbe helyező református tradíciónak is köszönhető. Az elmélyült gondolkodás és elmélkedés már nem csak a vasárnapi istentisztelet kelléke, hanem személyes, kiáradó vallomástétel, ami a középkori hagyományban gyökerezik, ezért a kétségtelen műfaji divergencia mellett is egyaránt érvényes a keresztény felekezetek szövegtermésére.

 

Jegyzetek