Immár hatodik monográfiájával lépett a történész, egyháztörténész szakma és a nagyközönség elé Molnár Antal. Az idei esztendő tavaszán, a METEM kiadó gondozásában megjelent munkája is a török uralom alatt működő katolikus egyházi intézményeket bemutató sorozatba illeszkedik. Ezúttal a Tolna megyei Báta egykori bencés monostorának apáti címét viselő, 17. századi egyháziak birtokrestaurációs törekvéseit állította vizsgálata középpontjába. A könyv a szerző korábbi munkáitól eltérően ezúttal nem a főpapság által a hódoltság területén élő hívek lelki gondozására küldött világi papság, licenciátusok, valamint a ferences barátok, és a jezsuita atyák tevékenységével foglalkozik, hanem az egyházi társadalom középrétegét adó kanonokok működésével. Ez annál is szembetűnőbb, mivel eleddig a magyar historiográfia 16-17. századot feldolgozó munkáiban az ilyen irányú vizsgálatok egyáltalán nem kaptak hangsúlyt. Új, eddig tulajdonképpen ismeretlen területet mutatott be szerző, hiszen ezúttal a Tolna megyei Sárköz mikrorégióját vizsgálja. Feldolgozásához primer forrásként 59 levelet használt fel az 1613 és 1685 közötti időszakból, melyek közül a pozsonyi káptalan magánlevéltárában fennmaradt 22 darabot korábbi történetírásunk egyáltalán nem ismert.

A két nagy tartalmi egységből álló munka első része (7-83. old.) alkotja a tulajdonképpeni monográfiát, mely a bevezetést követően három fejezetre tagolódik. Elsőként az egyházi középréteg 16-17. századi jelenlétét mutatja be a szerző. A középkorban oly virágzó székes- és társaskáptalanok döntő része a 17. század elejére az enyészeté lett, mindössze az intézmények 20%-a folytathatta tovább működését. A kanonoki stallumok száma azonban még ennél is jelentősebb mértékben csökkent, ugyanis a középkorban 600 főre becsült káptalani tagság a 17. században már csak 100 főre tehető. Úgy látszik, hogy a hódoltság korának kanonokjai a középkori helyzettel analóg módon elsősorban a köznemesség és a polgárság soraiból kerültek ki. A főnemesség (a középkorban bárók, mágnások) és a jobbágyság reprezentációs aránya csekély. Lényeges különbség mutatkozik meg a külföldiek javadalomnyerésében, ugyanis a középkorral ellentétben a 17. században igen csekély a külhoniak aránya. Ez elsősorban az egyes prebendák értékének jelentős csökkenésével áll egyenes arányban. A kanonokok sokkal kevésbé játszottak fontos szerepet a művelődésben, mint középkori társaik. A káptalanok a stallumok erős presztízsvesztesége következtében az újkorban nyitottabbakká váltak. Ugyancsak fontos különbség, hogy a 17. században elenyésző a valódi javadalmak kumulálása, melyben Molnár az egyházi reformok (elsősorban a Tridentinum) érvényesülését látja.

A megcsappant kanonoki bevételek növelésének új módja a különböző, a 16. század folyamán megszűnt szerzetesrendi apátságok, prépostságok titulusainak megszerzése lett, melyekhez a töredékesen fennmaradt javadalmak, illetve az azokhoz tartozó egykori (sok esetben fiktív) birtokokra vonatkozó jogigény tartoztak. A szerző szellemes megfogalmazása szerint a javadalmasok „tehát valahogy úgy lépegettek előre az egykori szerzetesi javadalmak egyre bonyolultabbá váló rendszerében, mint a középrétegből kiemelkedő társaik a püspökségek sorában”. A közel száz apáti és préposti titulus, melyeket az uralkodók adományoztak a 17. században, jelentős hányada mindössze címében élt tovább, azaz nem rendelkeztek tényleges jövedelmekkel. Mégis fontos volt adományozásuk, hiszen ezzel tartották fent voltaképpen az intézményekre és birtokaikra vonatkozó jogigényt. A reális javadalommal nem rendelkező, hódoltsági területen fekvő egykori apátságok és prépostságok címeit elnyerő kanonokok közül elenyésző azon személyek száma, akik konkrét lépéseket tettek az intézmények egykori birtokainak visszaszerzése (restaurációja) érdekében. Ezek közé tartoznak a 17. századi bátai apáti címet (is) viselő javadalmasok, akiknek a birtokok megőrzésére, visszaszerzésére, igazgatására, és az apátság falvaiban élő hívek pasztorálására irányuló törekvései a relatíve gazdag forrásanyagnak köszönhetően szemléletesen bemutatható.

A második fejezet a bátai apátság birtokainak kormányzását tárja az olvasók elé (39-72. old.). Az intézmény első nem bencés apátját 1613-ban nevezte ki az uralkodó, majd ezt követően a hódoltság időszakában összesen 11 személy viselte a címet. Közülük mindössze egyetlen személy származott főnemesi családból (Pálffy Tamás), és ugyancsak egy illető (Jany János) volt külföldi (itáliai) eredetű. A fennmaradó kilenc fő köznemesi, illetve polgári család sarja volt. Az apátok közül kilencen egyúttal egy-egy káptalanban is javadalommal rendelkeztek. Valamennyien felsőfokú tanulmányokat folytattak korábban. Kiemelkedő személyiség volt közülük Veresmarti Mihály, aki református prédikátorként működött, majd katolizálását követően Pozsonyban jutott kanonoki stallumhoz, majd a bátai apáti címet is elnyerte; Podhragyay István a Jézustársaságot elhagyva lett nyitrai kanonok, majd bátai apát.

Az apátság az 1539-es török támadás következtében pusztult el, azonban maga Báta település a környező, egykor a birtokát képező falvak egy része is lakott maradt. A magyarok lakta kisrégió az adóztatás szempontjából sem volt érdektelen a korona számára, továbbá a Katolikus Egyház tolnai központjai közül a környéken egyedül a bátai apátság (pontosabban címe) volt alkalmas a birtokrestauráció megvalósítására ([Duna]földváron, [Báta]széken, Szekszárdon oszmán közigazgatási központ, ill. vár állt). Az apáti címet elnyerők igyekeztek a hajdani birtokokra vonatkozó információkat összegyűjteni. A birtokokra vonatkozó egykori okleveleket a különböző archívumokban igyekeztek felkutatni, míg a másik módszer a korszakban általános tanúvallatás volt.

A két lépcsős birtokigazgatás külső apparátusának élén a tiszttartók álltak. Feladataik közé tartozott: a települések hódoltatása, kapcsolattartás a parasztok képviselőivel, az egykori birtokok felkutatása, az adók továbbítása, a falvak védelme a végvári katonáktól, stb. A legfontosabb feladat a jobbágyok közül választott megbízottakra, az un. parasztispánokra hárult. Ők „alkudtak meg az adóról az apáttal vagy megbízottjával, ők gyűjtötték össze és vitték vagy küldték fel a járandóságokat a királyi országrészbe”. Az apátság falvainak birtokközpontja Decs település volt. Az 1660-as évektől az apátok számára ugyan csekélyebb, ám biztos bevételi forrást garantáló bérbeadás (árendálás) is adatolható.

Általánosságban érvényes megállapítás, hogy a hódoltság területén lévő egykor ténylegesen az adott egyházi intézményhez tartozó birtokok mellett voltak igényelt (fiktív) települések is. A bátai apátság esetében is hasonló volt a szituáció. Összesen négy települést, Bátát, Nyéket, Pilist és Decset tudtak rendszeresen adóztatni, noha 1669-ben ezeken kívül még 28 települést felsoroltak. Ideiglenesen sikerült még a Bodrog megyei Szeremle lakóitól adót szedni. Megjegyzendő azonban, hogy e települések közül csak Báta és Szeremle tartozott a középkori bátai apátság birtokai közé. A négy település adóinak összege a vizsgált időszakban 20–30 forintról 100–130 forintra emelkedett. Molnár Antal hangsúlyozza az apátok birtokrestaurációjának fontosságát a négy település későbbi története szempontjából, amikor arra irányítja figyelmünket, „hogy egy tájegység (jelen esetben a Sárköz) magyar részre való közös adózása és ezáltal egységes birtoktestté válása, a középkori széttagolt birtokstruktúrával szemben, a természetföldrajzilag, etnikai jellegét és műveltségét tekintve is egybetartozó térség kistáji integrációját erősítette”.

A harmadik fejezetben (73-83. old.) Veresmarti Mihály Intő s tanító levél c. munkájának elemzésével mutatja be a szerző a konvertita református prédikátor pasztorációs törekvéseit. Ő nemcsak az elnyert apáti címet és az ahhoz tartozó bevételi forrásokat tartotta fontosnak, figyelme az apátság falvaiban, elsősorban a Bátán élő lakosság lelki gondozását sem kerülte el. A pécsi jezsuita misszió tagjaira bízta a bátai híveket. A faluba saját munkája mellett eljuttatta Káldi György Szentírás-fordítását, a római szertartáskönyvet, melyre a szentségek kiszolgáltatása során volt igen nagy szükség. Veresmarti említett munkájával 1633-ban készült el, tulajdonképpen saját megtérésének történetét mutatja be. A könyv voltaképpen a hódoltság területén élő parasztok számára kívánta összefoglalni a katolikus hit védelmének legfontosabb ismérveit. Erre szükség is volt, hiszen a bátaiak Dunaszekcsőre jártak át szentmisét hallgatni, majd 1620-ban református prédikátort szerződtettek.

A könyv második részét a fentebb említett okmánytár alkotja (85-150. old.) Az 59 levél döntő többsége magyar nyelven íródott. Ezek elsősorban a Szlovák Állami Levéltárban (Pozsony) találhatóak, e mellett egy levelet a Pannonhalmi Bencés Főapátság archívumában, míg néhány iratot a Magyar Országos Levéltárban őriznek.

Az igényes kiállítású kötet befogadását nagymértékben megkönnyítik a szerző által készített táblázatok, s a kötet végén elhelyezett – Nagy Béla készítette – impozáns térképek.

Az ismertetés végére már csak egy feladata maradt a recenzensnek, ti. Molnár Antal remekbeszabott, a rá jellemző alapossággal, és – ami szintén nem elhanyagolható szempont – olvasmányos stílusban közreadott munkáját bátran ajánlja az érdeklődők figyelmébe.

(Fedeles Tamás)