A harmincéves háború (1618-1648) az egyik leghosszabb, legpusztítóbb és legkiterjedtebb európai háború volt a XX. századi nagy nemzetközi konfliktusok előtt. Talán ezért szokták helyenként „nulladik világháború”-ként emlegetni. A harmincéves háború kitörését és hosszú időtartamát részben a vallási ellentétekkel, a protestáns vallásszabadságért folyó küzdelemmel, részben a Habsburg-dinasztia európai hatalmát és befolyását csökkenteni szándékozó külpolitikai törekvésekkel (amelyek elsősorban Franciaország részéről jelentkeztek), részben a megváltozott nemzetközi viszonyok, Hollandia, Dánia és Svédország megerősödése politikai következményeivel magyarázhatjuk.

E háború kezdeti időszakában, 1623-ban Párizsban megjelent egy értekezés, amely az államok közötti konfliktusok békés rendezését és a nemzetközi béke tartós fenntartásának lehetőségét taglalta. Szerzője Émeric Crucé (1590?-1648) francia szerzetes, akinek életéről és tevékenységéről meglehetősen kevés ismeretünk van. Nevét hosszú ideig – a latinos alakból, Emericus Crucaeus-ból tévesen fordítva – Émeric de la Croix-ként és több hasonló alakban tartották számon.[1] Valószínűleg 1590 körül született, feltehetőleg alacsony sorból származott, és a tudományok művelése és a tanulás iránti vágya vezette a szerzetesi élet választásához.[2] A celesztinus (más forrás szerint a karmelita) rendben,[3] Párizsban, elsősorban matematika-tanítással és irodalmi munkával, kritikai szövegkiadással foglalkozott. 1618-ban Papinius Statius latin költő műveit rendezte sajtó alá. Halála (1648) után neve és értekezése hosszú időre feledésbe merült, csak a XIX. század közepén fedezték fel újra gondolatainak jelentőségét a nemzetközi béke és az európai federáció hívei. Elihu Burrit amerikai pacifista az 1850. évi frankfurti nemzetközi békekongresszuson még egy francia Anonymus-ként említi az „Új Kineasz” szerzőjét. A népek senatusának összehívására, a döntőbíráskodás alkalmazására és a közös nemzetközi munkákra, mint például csatornák létesítésére vonatkozó terveket, amelyekről Crucé írt művében, Burrit az elsőnek tekintette az európai egység-tervezetek közül.[4]

Émeric Crucé 1623-ban, Párizsban megjelent értekezését – amelynek rövidített címe: „Az Új Kineasz” – egy ideig tévedésből Cyrano de Bergerac művének tekintették,[5] amelynek fő oka az volt, hogy az első kiadásban csak a szerző rövidített nevével jelent meg. Crucé a könyvet az európai uralkodók befolyásolása céljából írta, amint a teljes címből kitűnik: „Az Új Kineasz, avagy államtudományi értekezés, amely megmutatja hogyan és milyen eszközökkel lehet az általános békét és a kereskedelem szabadságát megteremteni. Korunk uralkodóinak és fejedelmeinek ajánlva.”[6] Valószínű, hogy több kiadása is volt. A másodikról legalábbis biztosan tudunk, mivel ez már első megjelenése után egy évvel, 1624-ben megtörtént, s ezen már a szerző nevének teljes alakja (Émeric Crucé) szerepelt. A gyors második kiadást az indokolhatta, hogy a könyv jelentősebb visszhangot váltott ki a politizáló közönség körében. A mű egyébként könyvészeti ritkaságnak számít, mivel az 1623-as és 1624-es kiadásaiból összesen mindössze öt példány ismeretes a világon: ebből kettő a párizsi Nemzeti Könyvtárban (a két kiadás egy-egy példánya), egy-egy pedig a párizsi Mazarin Könyvtárban, az amerikai Harvard Könyvtárban és az oslo-i Nobel Intézet könyvtárában található.[7]

Az értekezés címében szereplő Kineasz neve utalást jelent a mű legfőbb mondanivalójára, a háború értelmetlenségének bizonyítására. Kineasz Pürrhosz épeiroszi király tanácsadója volt, Démoszthenésznek, a híres szónoknak a tanítványa.[8] A király általában őt küldte követségbe politikai ellenfeleihez, hogy azokat a maga számára megnyerje, és tanácsadója diplomáciai és szónoki képességeit igen nagy becsben tartotta, mivel – Plutarkhosz megfogalmazása szerint – „...Kineasz több várost szerzett meg neki szavaival, mint saját maga fegyverrel.”[9] A tartentumi háború (i.e. 280-272) idején azonban Kineasz hiába próbált meg közvetíteni királya és a rómaiak között. Diplomáciai küldetését a senatus elutasítóan fogadta, pedig a szónok megnyerő beszédében nagy tiszteletet tanúsított iránta és a királyok gyülekezetéhez hasonlította a testületet.[10] Előzőleg egy beszélgetésben Kineasz minden erejét latba vetette, hogy Pürrhoszt a rómaiak elleni háborúról és későbbi hódítási szándékairól lebeszélje, és azok céltalanságáról és értelmetlenségéről meggyőzze őt.[11] Az épeiroszi király azonban nem hallgatott tanácsára, és a háborúban sok győzelmet aratott ugyan, de végül vesztesként kellett elhagynia Itáliát. Nem sokkal később Görögországban egy újabb hadjárat során életét vesztette.

Az „Új Kineász” tehát – névadó elődjéhez hasonlóan – a béke biztonságos alternatíváját kínálja a háborúk kockázatával szemben. A mű megjelentetését a királyi hivatal által 1622. november 26-án kiadott privilégium engedélyezte, amely hat évre szólt. A könyv szerkezetileg meglehetősen tagolatlan, nincs felosztva fejezetekre, sőt mindössze két(!) bekezdésből áll. (A második bekezdés a 195. oldalon található, azon a helyen, ahol a mértékek és súlyok egységesítésének kérdését kezdi taglalni a szerző). A 249 oldalas művet egy előszó vezeti be, amely eredetileg nincs számozva (9 oldal), ezután a főszöveg következik (226 oldal), majd egy 14 oldalas tárgymutató. Tartalmi megfontolások alapján Christian Lange öt nagy részt különített el benne, amelyek a következőket tartalmazzák: az I. rész (1-59.o.) a háborúk okait sorolja fel és elemzi, a II. (59-73.o.) a nemzetközi szolidaritás és a béke megszervezése kérdését taglalja, A III. (73-191.o.) az államok belső kormányzati rendszerét és a belső béke biztosításának feltételeit vizsgálja, a IV. (191-220.o.) a nemzetközi kereskedelem szabadsága, a súlyok és a mértékek egységesítése programját vázolja fel, az V. (220-226.o.) pedig a célok elérésének lehetséges módját, eszközeit kutatja.[12] A III., a többinél jóval terjedelmesebb rész a következő belső tematikai tagolódást mutatja: az abszolutisztikus, de mérsékelt kormányzat bemutatása (73-89.o.), a bűntettek, lázadások szigorú uralkodói büntetése (89-130.o.), az érdemek megjutalmazása (130-155.o.), a szegények ellátásának biztosítása (157-168.o.), az adók csökkentése (168-173.o.), a gabonaellátás biztosítása (173-175.o.), a törvényes pihenés, szórakozás (175-180.o.), az erkölcsök cenzúrája (180-184.o.) és a nevelés, iskoláztatás (184-191.o.) kérdésköreinek vizsgálata.

Émeric Crucé háborúellenes fellépése elsősorban humanista szemléletéből, morális megfontolásokból fakadt. A tartós európai béke kiindulópontjának az emberek erkölcsi megújulását, a legfőbb bűntől, az embertelenségtől való megszabadulását tekintette.[13] Az Előszóban elismerte ugyan, hogy az ateizmus és az eretnekség a legsúlyosabb bűnök közé tartoznak, de mégis azt vallotta, hogy az embertelenség, a dicsőség fegyverek általi hajhászása sokkal általánosabban elterjedt problémák, ezért főleg ezek megszüntetésére kell törekedni. Az emberi társadalmat egységes testként képzelte el, amelyben valamely rész betegsége az egész szervezet működésére kedvezőtlenül hat, tehát bármely nép sérelme az egész emberiséget sújtja. Nézeteit általában a kor előítéleteitől való teljes szellemi függetlenség jellemezte, elítélte a skolasztikus vallási-dogmatikai vitákat, és ezeknél sokkal fontosabbanak tartotta a morál gyakorlását, tettekben való megnyilvánulását.[14]

Mint az előzőekben látható, Crucé könyvének első vizsgálódási kérdésköre a háború okainak megállapítása volt, amelynek során annak négy fő tényezőjét különítette el. Felsorolt még ötödikként egy álokot (a hittérítést, a vallás terjesztését) és egy múltbeli okot hatodikként, amely azonban a jelenkorban (tehát 1623-ban) már nem létezik: a népvándorlás kényszeréből fakadó tényezőt.[15] A legfontosabb és leggyakoribb oknak a dicsőségvágyat találta, ami a háborúban aratott győzelem révén talál kielégülést, és amelyet ő az értékrend torzulásaként értelmezett.[16] A hadi dicsőség keresése ugyanis az uralkodókat meglévő vagyonuk és területük kockára tételére készteti, amit azonban többnyire figyelmen kívül hagynak. A háborús győzelem és dicsőség mellett második okként a nyereségvágyat említi, az elérhető zsákmányt, a gazdasági előnyöket. Nézete szerint a háborúba kezdő fejedelmek gondolkodását egyoldalúan csak a várható dicsőség és nyereség foglalkoztatja, de nem gondolják át az esetleges vereség okozta veszteségeket.[17]

Harmadik fő oknak a háború kezdeményezésében a revans, a bosszú, az elégtétel utáni vágyat jelöli meg, amikor egy uralkodó régebben birtokolt, elveszett területeit akarja visszaszerezni. Crucé szerint a revans-háború a régi sérelmeknél sokkal több új igazságtalanságot szülhet, úgyhogy semmiképpen sem igazolható annak jogosultsága. A vagyont, a területeket, a birtokokat egyébként is Isten adja az uralkodóknak, ezért abba is bele kell nyugodniuk, ha elveszi azokat tőlük. A revansnak egyetlen módját azonban elfogadhatónak tartotta: ha a király aláveti magát uralkodótársai döntőbírósági ítéletének a vitatott terület kérdésében.[18]

A háborúk negyedik fő okát a meglévő hadseregek gyakorlatoztatásában, foglalkoztatásában látta, tehát egyszerűen fegyvergyakorlatnak tekintette. Természetesnek találta, hogy az uralkodók hadseregük ütőképességét fenn akarják tartani, erre azonban a háború helyett más helyettesítő tevékenységeket javasolt. Ilyen volt többek között a határok és a tengerek védelmének biztosítása, a fegyverjátékok, viadalok rendezése, hadgyakorlatok tartása, vadászatok beiktatása a hadsereg tevékenységébe. A hadsereg feladata lenne a fejedelem hatalma és a közrend fenntartása is. Mindehhez a rendszeresen fizetett zsoldossereg fenntartását maga is szükségesnek vélte. Ugyanakkor azonban javasolta a hadseregek létszámának jelentős csökkentését –főleg békeidőben–, valamint azok nagyobb részének a határok közelében való állomásoztatását, hogy az uralkodótól és a fővárostól minél távolabb legyenek, nehogy a hatalmát veszélyeztessék, mint a római császárkorban a praetoriánus testőrség tette ezt.[19] Crucé humanizmusának azonban nagyon lényeges korlátját jelentette az a tény, hogy a „civilizált” népeknek a „barbárok” elleni háborúját éppúgy jogosnak tartotta, mint a kalózok, tolvajok és rablók elleni irtóhadjáratot![20] Más összefüggésekben nézve a kérdést viszont leszögezi, hogy a „vadak” elleni háborúra csak akkor kerülhet sor, ha azok megzavarják a „civilizált” világ békéjét. A legfontosabbnak a tengeri kalózok elleni fellépést tartja, s az uralkodók összefogásától várja azok legyőzését, így például az algíri berber kalózok likvidálását.Ugyanakkor azonban rámutat arra is, hogy a kérdés megoldásának csak egyik lehetséges útja az erőszak, ezért annak alkalmazása előtt –vagy azzal együtt– a békés eszközöket is igénybe kell venni. A tolvajok, rablók és kalózok elszaporodását (Európai területeken is) részben a szegénység kiterjedésével magyarázza, ezért javasolja a műveletlen, mocsaras területek állami megvételét és felajánlását azok számára, akik hajlandóak a bűnözői életforma feladására.[21]

A nemzetközi béke és a nemzetközi szervezet kiterjedése kérdésében mindenesetre egyértelműen túllépett elődei elképzelésein, akik csak a török elleni harc céljából akartak békét a keresztény államok között.[22] Crucé – részben reálpolitikai megfontolásokból – a keresztények és a törökök közötti kiegyezés híve volt, mivel e két rendkívüli erőt képviselő fél között értelmetlennek tartotta a háborút, amely egyiküknek sem hozhat döntő győzelmet. A háborúskodás megszűnése – nézete szerint – elősegítené a keresztény fejedelmek közötti béke fenntartását is, a török szultán pedig szabad kezet kapna a Perzsia és a tatárok elleni háborúkhoz.[23]

Émeric Crucé univerzalista jellegű szemlélete elutasította azt a magyarázatot, amely szerint a háborúkat a népek egymás közötti „természetes” gyűlölete (így például a franciák és a spanyolok, vagy a törökök és perzsák ősi ellentétei) okozná. Azt állította, hogy ezek az ellentétek mesterséges, a politika által felszított gyűlölködések, amelyek nem szakíthatják el az emberek között fennálló alapvető, természetes azonosságot, amely mindenütt érvényesül.[24] Sajátos ellentmondást jelentett azonban Crucé nézeteiben, hogy az emberi nem egységének kinyilvánítása mellett az emberiség jelentős részét, a „barbárokat”, a civilizáció alacsonyabb szintjén élő népeket mégis kirekesztette az általa javasolt nemzetközi szerveződésből. Vallási vonatkozásban viszont toleránsabbnak mutatkozott, mivel a pogányok és zsidók csatlakozását is lehetségesnek és kívánatosnak tartotta a keresztény-mohamedán szövetséghez.[25]

A háborúk okainak kérdésével kapcsolatban ötödik tényezőként a vallási motivációt is megemlíti, ezt azonban nem sorolja az igazi okok közé. Úgy látja, hogy a vallási kérdés inkább csak ürügyként, a politikai szándékok leplezéseként szerepel a háborús ideológiában.[26] Crucé elfogadhatatlannak tartotta a vallási különbözőségekre, a hittérítésre való hivatkozást a háborút kezdeményező államok részéről. Az összes vallást lényegileg azonosnak tekintette, amelyek mindegyikének megvannak a maga csodái, bizonyítékai, mindegyik a legjobb, csalhatatlan és egyedül üdvözítő vallásnak hirdeti önmagát. A különbségek elsősorban a külsődlegességekben, a szertartásokban, az áldozatokban vannak, a vallások lényegét azonban nyilvánvalóan nem e külsődlegességek jelentik. Értelmetlen dolog a vallás erőszakos terjesztése az emberek által azért is, mert a hit dolgában egyedül Isten lehet döntőbíró, tehát az embereknek nincs joguk arra, hogy a saját igaznak hitt vallásukat a mások által igaznak hitt vallás elnyomásával terjesszék. A hit terjesztésének elfogadható módja a szavakkal és a viselkedés, a példa erejével való meggyőzés lehet. Az embert a jóság és a szeretet érzéseinek kell áthatniuk, a szeretet nélkül a hit fölösleges. Akiből ez az érzés hiányzik, annak a szívében nincs igazi vallásosság. A vallások különbözősége semmiképpen sem lehet akadály az általános béke megteremtésében.[27]

Crucé nézete szerint elérkezett az az időszak, amikor az erőszak barbár uralmának véget kell vetni, mert a háború, a vérontás a mai [tehát XVII. század eleji] államok kialakulása idejében szükséges rossz lehetett, de ez a helyzet már megváltozott. A háborús idők után az emberiesség és az igaz erény korának kell következnie, az Észt és az Igazságosságot kell érvényesíteni az erőszak brutalitásával szemben.[28] Crucé tehát különbséget tett az abszolutista rendszerek kialakulásának belháborúkat előidéző szakasza, és a megszilárdult abszolutizmus korabeli, az államon belüli békét létrehozó szakasza között. Az abszolutista politikai rendszerben az uralkodó hatalmát lényegében korlátlannak tekintette, és úgy vélte, hogy az tetteiről csak Istennek tartozik számadással, és minden alattvaló számára kötelező a tisztelet és az engedelmesség iránta.[29]

A háborúk kora tehát lejárt, a hadi dicsőség helyett a békés és hasznos tevékenységeknek kell dominálniuk a társadalomban. Crucé a háborús ideállal a termelő munka ideálját állítja szembe.[30] Elsősorban a földművelés és a kereskedelem jelentőségét hangsúlyozza, mert : „A földművelés táplálja, a kereskedelem gyarapítja az államot.”[31] E foglalkozások sok munkát, szorgalmat, körültekintést, sőt bátorságot követelnek meg (ez utóbbit különösen a kereskedők esetében) azok gyakorlóitól, ami semmivel sem kisebb és lebecsülendőbb, mint a hadi mesterség követelményei.[32] Crucé a társadalom egésze számára hasznos foglalkozások között említi még a kézműves, ipari jellegű mesterségeket, így az ácsok, kőművesek, cipészek, takácsok, aranyművesek, órakészítők, stb. valamint az építészek és festők munkáját. Azt javasolta, hogy az állam minden városban állítson fel egy hivatalt, s annak tisztviselője ellenőrizze és értékelje a mesteremberek tevékenységét, s a legjobb teljesítményeket jutalmazza meg ill. honorálja magasabb fizetésekkel.[33] A tudományok közül az orvostudomány és a matematika fontosságát emelte ki. A humán jellegű tudományokról nem volt túlzottan kedvező véleménye: a teológiát túl nehéznek és elvontnak találta, a dialektikát csak segédtudománynak tekintette, a retorikát és a jogtudományt fölöslegesnek (sajátos módon a felmerülő jogvitákat egyszerűen a józan ész ítéletei alapján vélte elrendezhetőnek). A nyelvtan, a poétika és a történelem témáit túl speciálisnak találta ahhoz, hogy a társadalom számára hasznosak legyenek.[34] Franciaország foglalkozási szerkezetének vizsgálatakor Crucé megállapította, hogy a katonák, egyházi személyek (papok, szerzetesek) valamint a jogászok, ügyvédek, bírák, ügyészek létszáma túlságosan nagy, s ez gyengíti a királyságot. A nemesség létszámát hozzávetőleg arányosnak és megfelelőnek tartotta. A földművesek, kézművesek, napszámosok és kereskedők számának növekedését az állam fenntartása és jóléte szempontjából a legalapvetőbb feltételének tekintette.[35]

Az összes eddig említett foglalkozás közül a kereskedőkét tartotta a legbecsülendőbbnek, legfontosabbnak. Nézete szerint egyetlen más tevékenység sem ér fel vele. A kereskedő sokszor életét és vagyonát kockáztatja munkája és haszna érdekében, de sohasem úgy gyarapodik anyagilag, hogy mások tulajdonát elvenné vagy személyüknek ártana (mint ahogyan az háborúban történő zsákmányszerzés esetében tapasztalható). Az uralkodóknak mindenképpen jobban kellene támogatniuk ezt a foglalkozást, elsősorban az adók és a létfontosságú árucikkek és alapanyagok (mint például a gabona, bor, só, hús, hal, gyapjú, vászon, bőr, réz) vámjainak csökentésével. Mindez elősegítené a belföldi jólét és biztonság növekedését , ami lehetővé tenné a hadsereg létszámának csökkentését és szükségtelenné tehetné a belső konfliktusokban való alkalmazását.[36]

Crucé elsősorban a külkereskedelem, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok támogatását és fejlesztését szorgalmazta. Szükségesnek tartotta, hogy a fejedelmek ne tegyenek különbséget a saját országból származó és az idegen áruk között, és biztosítsák határaikon belül a külföldi kereskedők egyenlő elbírálását a törvény előtt, szavatolják kereskedési és utazási szabadságukat és személyes biztonságukat. Javasolta azt is, hogy az uralkodók –ókori elődjeik mintájára– maguk is vegyenek részt a nagybani külkereskedelemben, s ügynökök alkalmazása révén közvetlenül is húzzanak hasznot a kereskedelem által kínált előnyökből.[37] Mindezek alapján nem tűnik túlzásnak Émeric Crucé-t a nemzetközi szabadkereskedelem hívének, a későbbi, XVIII. és XIX. századi közgazdászok előfutárának tekintenünk.

A nemzetközi áruforgalom és a közlekedés gyorsítása és fejlesztése céljából javasolta a kisebb folyók hajózhatóvá tételének megkezdését, csatornák létesítését, a Duna és a Rajna összekapcsolását, földszorosok átvágását, a Garonne folyó és a Földközi-tenger, valamint a Vörös- és a Földközi-tenger összekötését (tehát a „Szuezi-csatorna” létrehozását), a Kaspi- és a Fekete-tenger közötti útvonalak lerövidítését.[38] A kereskedelem és az utazás szabadsága Crucé felfogása szerint azonban nem jelentette a költözködés szabadságát is. Nézete szerint az uralkodók alapvető érdeke az, hogy megakadályozzák alattvalóik országukból való elvándorlását.[39]

A kereskedelem előmozdítása céljából szükségesnek vélte állandó és tartós értékű pénz forgalomban tartását, amelyet nemzetközi megegyezésekkel garantálnának, valamint egységes súly- és mértékrendszer kialakítását. Így az áru- és személyforgalom egyaránt egyszerűbb és gyorsabb lehetne és a nemzetközi kommunikáció hatékonyabbá válna.[40]

Crucé szoros kapcsolatot tételezett fel a pénzek, árak, súlyok és a nemesfémek minősége között. Egy stabil viszonyrendszert tartott szükségesnek közöttük, melynek hiányában bizonytalanság alakul ki a kereskedők körében. Ezért elítélte a pénzrontást, ami az uralkodók eszköztárában igen gyakori volt. A pénzzel kapcsolatos problémák gyökerét az arany, ezüst és a réz összekeverésében látta. Szerinte a pénzek közötti különbségek sok hátrányt okoztak Franciaországnak, mivel a külföldi pénzek és áruk (gyöngyök, selyem, illatszerek) túl erősek és értékesek voltak a honi árukhoz képest.[41] Megállapítása szerint 1602 és 1614 között mintegy húsz százalékos infláció volt az országban, melynek okait a luxusáruk iránti igény, valamint az arany és ezüst mennyiségének növekedésében, és a monopóliumokban látta.[42]

A pénzek, súlyok és mértékek egymáshoz való viszonyának tisztázásában a kulcsszerepet mindig a legkisebb egységnek tulajdonította (tehát például a rézpénznek az arany és ezüst meghatározásában). Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy mindezek az uralkodó és a nép értékelésén alapulnak. Spártában az ókorban vaspénz volt használatban, az ezüst és az arany tehát felesleges volt, Etiópiában a só volt a fizetési eszköz, sok ókori államban a bronzot többre tartották az aranynál.[43] A pénz stabilitása kulcskérdés volt a nemzetközi kereskedelem szempontjából, hogy az országok ne szenvedjenek hátrányt (vagy ne nyerjenek előnyt) a pénzek értékkülönbségei miatt. Crucé szerint a kereskedők egy része jó pénzért vásárol, majd abból rosszabbat veret s azzal fizet a pénzügyekben járatlan köznépnek. A stabil pénzhez szavatolni kell az azt alkotó nemesfémek minőségét, súlyát és névértékét. Egységesíteni kellene a pénzeket és minden országban csak egy helyen és azonos eljárás szerint szabadna pénzt veretni (állami pénzverdében, mint Nagy Károly idejében). Mindezek a pénzhamisítást is lehetetlenné tennék, mert annak a pénzek összevisszasága kedvez.[44] A súly- és hosszmértékek különbségei is az ügyeskedő kereskedők, spekulánsok eszközei, akik a nagyobb súlyokon vásárolnak és a kisebbekben adnak el (ezek országokon belül is különböztek). Ezek egységesítése alapjául a gabonaszemet (grain) tekintette, amelyet nemzetközi megegyezéssel akart lefixálni (1 márka=4608 grain).[45]

Crucé törekvéseit a nemzetközi kapcsolatok fejlesztésének kérdésében lényegében kozmopolita szemléletűnek tekinthetjük.[46] E törekvések rövid és frappáns összegzése Crucé megfogalmazásában – Giesswein Sándor fordításában – a következőképpen hangzik: „Micsoda gyönyörűség volna ha az ember láthatná, mint járnak-kelnek az emberek egyik országból a másikba minden határvizsgálat és egyéb teketória nélkül, mintha csak a föld, aminthogy valójában úgy is van, mindannyiuk közös hazája volna.[47]

A nemzetközi szabadkereskedelemre vonatkozó nézeteivel Crucé kifejezetten ellentétes álláspontot képviselt azzal a tendenciával szemben, ami kora gazdaságpolitikai törekvéseit jellemezte. A merkantilizmus hatása és érvényesülése a nemzeti monarchiák, az abszolutista rendszerek gazdasági életében szinte kizárólagos volt. A XVI. században kialakuló európai világgazdasági rendszer az államok protekcionista vám- és kereskedelmi politikájának szűrőjén keresztül funkcionált, a párizsi szerzetes azonban úgy látta, hogy e nemzetközi kereskedelmi és gazdasági rendszer hatékonyabban és gyorsabban működhetne, ha kereteit nemzeti helyett annál nagyobb mértékűre tágítanák.

A nemzetközi béke és a szabadkereskedelem között kétirányú összefüggést feltételezett: a szabad áruforgalom és közlekedés elősegítheti a béke megteremtését, a huzamosabb békeállapot pedig nyilvánvalóan kedvez a kereskedelem és a kommunikáció fejlődésének. Crucé számára azonban világos volt, hogy az államok között mindig fel fognak merülni vitás kérdések, amelyeket eddig – amennyiben nem tudtak megegyezni egymással – háborúval próbáltak megoldani. A rendezés módja Crucé szerint az, hogy ezekben az ügyekben a többi uralkodó döntsön a két vitázó fél helyett. Ezt a módszert nem tartotta újdonságnak, hiszen régebben is sokszor előfordult már, hogy két fejedelem egy harmadik felet kért fel döntésre. Ismert volt ez régóta az államok belső joggyakorlatában is. Crucé azonban az eljárást általánossá akarta tenni, és a döntések meghozatalát egy szövetségi gyűlés hatáskörébe szerette volna utalni.[48]

A szövetségi gyűlést bármely vitás kérdés felmerülése előtt, sőt lehetőség szerint a súlyosabb konfliktusok megelőzése céljából, egy előre kijelölt városba szándékozta összehívni. Erre alkalmas helynek Velencét tartotta. Úgy gondolta, hogy viszonylag központi fekvése miatt Európa mindegyik országából könnyen elérhető, a tengeren át pedig a távolabbi területekről is megközelíthető. E relatíve kicsi városállam igen gazdag, független és erős, a nemzetközi diplomáciában jelentős gyakorlata van, ezért itt kellene állandó követségeket nyitniuk a szövetkező országoknak.[49]

A gyűlésnek tehát az államok delegáltjai lennének a tagjai, ők képviselnék az egyes országok érdekeit. E testület tulajdonképpen egyfajta világparlamentként funkcionálna, határozatait szótöbbséggel hozná. A fejedelmeket esküvel köteleznék a határozatok elfogadására és végrehajtására. Az ellenszegülőkkel szemben a gyűlés fegyveres erővel is felléphetne.[50] A szavazatok egyenlősége esetén Crucé a döntést a köztársaságok állásfoglalására bízta, amelyek egyébként csak tanácskozási joggal vennének részt a gyűlésben.[51] (Érdekes módon azonban Velence és Svájc mellett Hollandiát nem ismerte el valóban független államnak, nyilván az 1621-ben újra folytatódó spanyol-holland háború miatt, amely azt jelezte, hogy Spanyolország nem fogadja el Észak-Németalföld legitimitását).

Émeric Crucé úgy vélte, hogy ha a döntőbíráskodást sikeresen alkalmazzák a fontosabb ügyekben, akkor a kisebb jelentőségű viták számára ennek példaértéke lehet, és így könnyebben alkalmazható lesz azok esetében is. A legsúlyosabb politikai konfliktusokban azonban csak a fejedelmeket tartotta alkalmasnak a döntésekre. Bizonyos volt benne, hogy az uralkodók egészének szavával és tekintélyével senki sem mer majd szembeszállni.[52] A fejedelmek, illetve a szövetségi gyűlés akaratának végrehajtását tehát a döntéshozók magas presztizsével garantáltnak látta, az érintett felek morális kötelezettségének tekintette, amelynek esetleges megtagadóját a többi állam megvetése sújtaná. Példának az ókori görög poliszok gyűléseit (amphiktyóniák), valamint a gall fejedelmek szokását hozta fel, akik alávetették magukat a papok (druidák) határozatainak.[53]

A francia szerzetes számára rendkívül lényeges szempont volt a gyűléseken az államok és azok uralkodóinak rangsora. A szavazásnál ugyan teljes egyenlőség lett volna az országok között, de a fejedelmek és a gyűlés presztizsének jelentősége miatt Crucé mindenképpen fontosnak tartotta a hatalmi rangsorolást, amit a status quo, a reálpolitikai szempontok szerint alkotott meg. (Leszögezte azonban azt is, hogy mindezt csak egy lehetséges megoldásnak, javaslatnak tekinti, mely kérdésről az érintett uralkodóknak kell dönteniük.) Így a szövetségi gyűlésben az első hely a pápát illeti, egyrészt vallási és erkölcsi tekintélye, másrészt a régi római birodalom hatalma örökösének kijáró megbecsülés alapján. A második hely a török szultán (l’Empereur des Turcs) számára lenne rendelve, mivel ő rendelkezik a kor legnagyobb birodalma felett, és a római birodalom keleti fővárosának, Konstantinápolynak is ura (annak régi területét is nagyrészt fennhatósága alatt tartotta). A harmadik helyre a német-római császár kerülne, aki méltóságánál fogva felette áll a királyi hatalomnak (és egyébként szintén örököse a római birodalom régi presztizsének). A negyedik helyre a legerősebb nemzetállam, Franciaország (amelynek régi uralkodói szintén a császári cím birtokosai voltak), az ötödikre Spanyolország lenne besorolva. E két ország viszonyára vonatkozóan Crucé (maga is francia) mintegy megelőlegezte a harmincéves háborúban később valóban bekövetkező változást az erőviszonyokban, ami Franciaországot Nyugat-Európa legerősebb abszolutista monarchiájává tette, míg Spanyolországot – hatalmas gyarmati területei ellenére – a gazdasági fejlődés stagnálása és a feudalizmus megmerevedése egyre inkább a hanyatlás irányába sodorta. A hatodik helyre már több – hozzávetőleg egyenértékűnek tekintett – állam is került, nevezetesen Perzsia, Kína, Tatárföld, Etiópia és Oroszország. Ezután következett – már további rangsorolás nélkül – a többi teljesen független állam, így például Anglia, Lengyelország, Dánia, Svédország, Japán és Mandzsúria.[54] Az általa nem rangsorolt, hozzávetőleg azonos presztizsű uralkodók sorrendjére többféle megoldást javasolt: így vagy a gyűlésre elsőként érkező delegált, vagy az idősebb uralkodó kerüljön előrébb, vagy gyűlésenként felváltva legyenek besorolva az országok.[55]

Kétségtelen, hogy e rangsorban az európai országok túlsúlya érvényesül – az első öt helyből négy őket illeti meg –, a kor gondolkodásában azonban mindenképpen nagy merészségnek számított egy keresztény részéről (ráadásul az illető szerzetes volt!) a török szultánt rögtön a római pápa mögött másodikként említeni a presztizs-hierarchiában, hátrébb rangsorolva így a német-római császárt (elvileg a legmagasabb világi hatalmat a keresztény Európában), valamint a katolicizmus egyik legfőbb védelmezőjét, a spanyol-portugál világbirodalom uralkodóját. Amint azonban az már a vallási kérdés esetében látható volt, Émeric Crucé messze túllépett éppúgy a kereszténység, mint Európa határain. Az általa elképzelt nemzetközi szövetség már valóban univerzális jellegű volt, nem pusztán európai, hiszen négy kontinensre terjedt ki (Ausztráliát pedig akkoriban még nem ismerték igazán). Univerzalitásának határa a „civilizáció” és a „barbárság” világának mezsgyéje volt. Civilizáción kívülinek számított Amerika indián lakosságának egy része (amelyet a portugálok és a spanyolok még nem „civilizáltak”), az afrikai kontinens népességének nagyobb fele, Belső-Ázsia és Szibéria nomadizáló népei (akiket Oroszország nem „civilizált” még), de érdekes módon belülre került Tatárföld (a Krími Kánság), talán az európai országokhoz való közelsége révén.

A békeszövetség létrehozásának gyakorlati kérdéseivel Crucé nem túl sokat foglalkozott. Annyit mindenesetre leszögezett, hogy a kereszény fejedelmek között a pápának kellene közvetítő és kezdeményező szerepet vállalnia, a török szultán megnyerése pedig a Portánál élvezett tekintélye és régi jó kapcsolatai miatt a francia királyra várt. A szövetségi rendszer kialakításához elsősorban az uralkodók józan belátására van szükség, tehát azoknak az előnyöknek a felismerésére, amiket a tartós békeállapot kül- és belpolitikailag nyújthat.[56] A szövetség kiindulópontja tehát a keresztény világ és a török birodalom közötti jóviszony megteremtése volt, amelyhez azután a felsorolt országok csatlakozására számított, tehát lényegében az általa „civilizált világ”-nak tekintett területek politikai és gazdasági-kereskedelmi együttműködését képzelte el.

Crucé az univerzális szövetség kialakításának gondolatát egyáltalán nem tekintette valamiféle utópikus álmodozásnak. Meg volt róla győződve, hogy terve viszonylag egyszerű módon realizálható, s művében éppen a praktikus szempontok figyelembe vételére törekedett.[57] Javaslatait mindig gyakorlati–történeti példákkal igyekezett alátámasztani, főleg a római történelemből merítve azokat. Koncepciójának egyik alapfeltétele az volt, hogy az uralkodóknak el kell fogadniuk a status quo-t, le kell mondaniuk az országhatárok megváltoztatásának lehetőségéről.[58] Tulajdonképpen nem a szövetség létrehozását, hanem annak stabilitása, tartóssága garantálását tekintette igazán nehéz feladatnak. Ezért a szövetségi rendszer feltételeit, az államok kötelezettségeit az idők folyamán változtathatónak képzelte el. Az utópizmus lehetséges vádját részben azzal is cáfolta, hogy nézete szerint a háborúk egyetlen oka sem kiküszöbölhetetlen.[59]

A francia szerzetes az államok belső békéjének, politikai–gazdasági stabilitásának megteremtését ugyanolyan fontosnak ítélte, mint az államok közötti viszonylatban. A belső béke részben a nemzetközi békeszövetség következményeként, részben annak feltételeként jelent meg elméletében. A kettőt csak együttesen vélte megvalósíthatónak. Első lépésnek azonban mindenképpen a nemzetközi szövetség megkötését tartotta szükségesnek, s az ez által kínált előnyökből vezette le elméletileg az államok belső stabilitása biztosítását az uralkodók számára.

Így például a fejedelmek szövetségének megkötése után könnyebb lenne, a belső lázadások leverése, mert a lázadók nem tudnának külső segítségre támaszkodni, sőt az uralkodók támogatni tudnák egymást ezekben az esetekben.[60] Crucé elítélt minden fegyveres felkelést a fejedelmi hatalommal szemben, az esetleges kormányzati visszaélések orvoslását csak békés eszközök alkalmazásával tartotta kikényszeríthetőnek.[61] A király Istentől eredeztetett hatalmának megkérdőjelezését, a vele szemben való engedetlenséget szentségtörésnek tekintette,[62] ugyanakkor azonban hangsúlyozta az igazságos, morális felelősségtől áthatott, a kisembereket védelmező uralkodói magatartás szükségességét is.[63] Elítélte a zsarnokságot (annak türelmes túlélésére buzdított),[64] de a legrosszabb kormányzati formának a köztársaságot látta, amelynek állandó velejárója a pártoskodás, zűrzavar, a korrupció és a tudatlan tömeg közszereplése.[65]

Állami feladatnak tekintette a szisztematikus szegény-politika kialakítását. Magát a szegénységet természetes jelenségnek tartotta, mivel a társadalmak működése a vagyon egyenlőtlen megoszlásán alapul. A munkaképtelenek és katasztrófák által sújtottak számára az adományozást; állami támogatást, a munkaképesek számára közmunkák szervezését és mesterségek megtanítását javasolta. A szegénység kiterjedésének három fő okát jelölte meg: a háborút, a hosszadalmas pereskedéseket és a túl magas adókat. Ezek közül a háborút tartotta a legsúlyosabbnak, mivel részben ez idézi elő a másik két okot is, és főleg ez vezet a lakosság elnyomorodásához. A szegénység megelőzésének legfőbb eszközét tehát a béke megteremtésében látta.[66]

A rosszindulatú pereskedők és a jogi eljárások ügyvédek általi túlbonyolítása és hosszadalmassága azonban békeidőben is kifosztja az embereket. Crucé szerint a legtöbb esetben a törvények, a szokások és a precedensek alapján a józan ész is elegendő az igazság kiderítéséhez, a jogászok érdeke azonban az, hogy az ügyek minél kuszábbaknak tűnjenek (vagy azzá tegyék őket).[67] A nép túladóztatását a hadi kiadások okozzák főleg, ráadásul azok megoszlása nagyon aránytalan, nem tükrözi a jövedelmek nagyságát (pedig az ókori Rómában ez az elv már ismert volt). Az uralkodónak a nép kiszipolyozása és az állami hivatalok eladása helyett saját birtokaira, a kereskedelmi vámokra és az egyházi javadalmak kiaknázására kellene támaszkodnia. Ez utóbbiak esetében a birtokok halmozását meg kellene tiltani, hogy azok haszonélvezetéből és bérletéből a papság és a szegényebb rétegek arányosabban részesedjenek.[68]

Émeric Crucé –a Panem et circenses elve alapján– állami feladatnak tekintette a rekreációs, a pihenést és szórakozást jelentő rendezvények szervezését, melyek közül a sportversenyeket, a költői és zenei előadásokat és a színházat tartotta a legmegfelelőbbeknek.[69] A jó közigazgatás érdekében vissza akarta állítani a cenzori intézményt, amelyek feladata –akárcsak az ókori Rómában– a népszámlálás és az erkölcsök felügyelete, javítása lenne, megelőzendő a bűntények és a peres ügyek számának túlburjánzását.[70] Az erkölcsök javítása eszközeként javasolta a nevelés és oktatás ügyének állami megszervezését hét és tizennyolc éves kor között. Tizennégy éves korig az alapismeretek (írás, olvasás, számolás) és idegen nyelvek (latin, görög ill. a muzulmánoknál arab), majd ettől kezdve a humán- és természettudományok alapjainak elsajátítása és a testi nevelés (lovaglás, úszás, atlétika, fegyverforgatás) szerepeltek elképzelésében. Mindezek után a szülők kötelességének tekintette a fiatalok szakmára taníttatását, amelyben a szabad pályaválasztást tartotta kívánatosnak, azzal a megszorítással, hogy az esetleges egyenetlenségeket az állam korrigálhassa.[71]

Az Émeric Crucé által közzétett béketervezetet a kortársak közül a holland Hugo Grotius, a nemzetközi jog egyik úttörő teoretikusa valószínűleg ismerte. Crucé 1637-1640 között hosszú vitát folytatott a német Gronovius-szal, a leydeni egyetem későbbi tanárával, aki erről Grotius-nak is beszámolt, mivel régóta ismerték egymást. Úgy tűnik, hogy az ismeretlen párizsi szerzetes-tanárt semmiképpen nem kezelték egyenlő vitapartnerként.[72] Crucé művét Grotius már az első két kiadás megjelenésekor megismerhette, ugyanis 1623–1624-ben éppen Párizsban élt, sok ismeretséget kötött az ottani tudományos körökkel és tájékozódott a szellemi élet eseményeiről.[73] 1625-ben megjelent könyve (A háború és a béke jogáról) éppúgy a nemzetközi kapcsolatok rendezésének kérdésével foglalkozott, mint Crucé írása.

A nemzetközi béke és federáció problémáival foglalkozó későbbi gondolkodók közül Leibniz olvasta és ismerte Crucé tervezetét, és 1717-ben ő hívta fel az ugyanerről a kérdéskörről publikáló Saint-Pierre abbé figyelmét a párizsi szerzetes munkájára. Levelében Leibniz megemlítette, hogy fiatal korában olvasott egy könyvet, az „Új Kineasz” címűt, amelynek szerzője az európai béke felállítását a döntőbíráskodás bevezetésének segítségével javasolta az európai fejedelmeknek.[74] Később azonban Émeric Crucé írása és gondolatai hosszú időre feledésbe merültek és csak a XIX. század második felében kerültek újra az érdeklődés középpontjába.

A nemzetközi integráció eszméjének történetével foglalkozó kutatók rendkívül jelentősnek tartják Crucé szerepét e téma vonatkozásában. Sokan közülük benne látja az első igazi internacionalista, univerzalista gondolkodót, mivel Crucé túllép a keresztény civilizáció határain, és nemzetközi szervezetében más vallású, más kultúrával rendelkező államoknak is helyet ad, mint például a török birodalomnak, vagy Kínának. Ő az első olyan pacifista, aki határozottan szembeállítja a békés alkotó- és termelőmunka ideálját a háborús dicsőség- és zsákmányszerzés katonai-nemesi ideáljával.[75] Ezzel tulajdonképpen a „harmadik rend” (Tiers État) dícséretét, annak munkája felértékelését vállalja éppúgy, mint későbbi eszmei társa, Sieyes abbé 1789-ben.

Ugyancsak lényeges eleme Crucé nézetrendszerének az, hogy vizsgálja az államok belső szerkezetének, stabilitásuk feltételeinek kérdését is a nemzetközi béke szempontjából.[76] Társadalmi és oktatási reformokat tartott szükségesnek az államok belső rendjének biztosítása, az igazságosabb teherviselés és az iskolázottság szintjének emelése céljából. A lázadások, zendülések és elégedetlenségek megelőzésére átgondolt szegénypolitikát akart megvalósítani, amelyben a munkaképesek mesterségekre tanítása és a munkaképtelenek állami segélyezése is szerepelt.[77]

A vallás gyakorlásának kérdésében tanúsított toleranciája rendkívül nagy érdeme a párizsi szerzetesnek. A vallási rendszerek lényegi egyenlősége, más – főleg kisebbségben levő – vallások szabadságának elismerése egyáltalán nem volt általános a XVII. század eleji Európában. Igaz, hogy a vallási tényező többnyire ürügyként, nem valódi okként szerepelt a nagy társadalmi-politikai konfliktusokban – mint ahogyan azt Crucé is megállapította –, ez azonban nem csökkentette a vallási ellentétek súlyát azokban. A katolikusok és protestánsok közötti dogmatikai és egyházszervezeti viták szinte minden jelentős összeütközésben szerepet kaptak, mint például a németalföldi szabadságharc (1566-1609) folyamán, amelyben Észak- és Dél-Németalföld kettészakadásának egyik legfőbb okát képezték. A vallási intolerancia, a saját hit kizárólagos érvényességének hirdetése éppúgy akadálya volt a keresztény államok közötti tartós békeviszony megteremtésének, mint a nem keresztény, elsősorban a földrajzilag közvetlen szomszédságban levő muzulmán világgal való szorosabb gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok kialakításának. A vallási tolerancia hirdetése tehát nem egyszerűen önmagában volt jelentős cselekedet, hanem logikus és szükséges előfeltételét alkotta az univerzális jellegű, a keresztény világ határain túllépő nemzetközi szerveződésnek.

Végezetül következzék Émeric Crucé gondolati rendszerének talán legfontosabb újítása, meglátása, amely a nemzetközileg tartós béke, együttműködés és a szabadkereskedelem kapcsolatával, azok egymással való összefüggésével foglalkozik. A legtöbb kutató ebben látja a francia gondolkodó legnagyobb érdemét és jelentőségét a modern béke- és federációs elképzelések előfutáraként.[78] Crucé erre vonatkozó nézetei lényegében teljesen megegyeznek a XVIII-XIX. századi angolszász liberális közgazdászok (Smith, Bentham, J.S. Mill) okfejtésével, amelyben a nemzetközi kereskedelem, közlekedés, áru- és személyforgalom szabadságának biztosítása, a gazdasági fejlődés lehetősége és a nemzetközi béke megvalósítása közötti szoros kapcsolatokra utalnak.

Összegezve tehát a fentiekben elmondottakat megállapítható, hogy Émeric Crucé egy nagyobb méretű, több kontinensre kiterjedő nemzetközi szerveződés előnyeit több tényező együttes fejlődésében látta: a vallási türelem érvényesülése, a nemzetközi gazdasági, kulturális és kommunikációs kapcsolatok bővülése, az államok belső rendje stabilitásának erősödése és a tartós nemzetközi együttműködés és béke egymást feltételező és elősegítő folyamatai eredményeképpen az abban részt vevő országok magasabb civilizációs szintre való felemelkedését remélte. Ennek lényege pedig az, hogy az erőszak és az állandó háborúskodások, az embertelenség korát egy békés termelő- és alkotómunkán alapuló, humánusabb világ váltja majd fel.

Jegyzetek