Vissza a tartalomjegyzékhez

3. évfolyam 1. szám
A. D.
MMII

Nagy Károly Zsolt:
Orbis Sensualium Pictus - A' Látható Világ lefestve.
Joh. Amos Comenius művének s különböző kiadásainak összehasonlításából nyert néhány tanulság
Tanulmányom a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális és Vizuális Antropológia szakán szemináriumi dolgozatként készült

Tanulmányom a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális és Vizuális Antropológia szakán szemináriumi dolgozatként készült. Elkészítéséhez nyújtott segítségéért köszönet illeti tanáromat Bán Andrást, és Mikó Árpád művészettörténészt a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményének főosztályvezetőjét. (A Szerző)

 

1. Johannes Amos Comenius könyve, az Orbis Sensualium Pictus tulajdonképpen az első, „közhasználatban” elterjedt illusztrált tankönyv – illetve az első olyan illusztrált könyv, amit kimondottan tanítási, még pontosabban rendszeres iskolai oktatás céljára készítettek. Szőrszálhasogatónak tűnhet ez a körülírás, de később látni fogjuk, hogy fontos momentumokra utal. Hiszen illusztrált könyvek akkor már legalább százötven éve léteztek, könyvek illusztrálása információk közlése céljából sem volt ritka[1], sőt, az illusztrált tankönyv ötlete is felvetődött már, például Lubinus Eilhardus (1565-1621) is ajánlott ilyeneket, hogy megkönnyítsék és eredményesebbé tegyék az oktatást.[2] Ezen kívül is voltak – zömmel elvi ajánlásokban, felvetésekben kimerülő – próbálkozások, azonban elméleti síkon kidolgozott és gyakorlatban a kor színvonalán kivitelezett, átfogó mű nem született Comenius könyve előtt. A mű tankönyvhöz képest óriási sikert aratott, rengeteg kiadást ért meg, az első, 1658-as nürnbergi, s az utolsó – úgy tűnik, még oktatási célokat is szolgáló – 1910-es lipcsei megjelenése között.

A könyv, mely eredetileg a Comenius által is nagyobb jelentőségűnek szánt Janua egyfajta bevezetőjéül a legalsó osztályban tanuló diákok számára készült[3], szoros összefüggésben áll nem csupán a Janua, de a Schola ludus anyagával is: „a sárospataki időszak alatt írt jelentős művei, mindenekelőtt az Orbis pictus és a Schola ludus, a Janua anyagának pedagógiai célok érdekében történő átdolgozása, illetőleg újraformálása. ... A Schola ludus élményszerű dramatizálásban, az Orbis pictus érdekes képekben ábrázolta, elevenítette meg ugyanazt az ismeretanyagot.”[4] A comeniusi életműben mindhárom könyvnek az értelmezési keretét – egymásra vonatkozásaikon túl – egyfelől a valószínűleg 1620 és 1627 közt, bujdosásai alatt írott s 1631-ben megjelent „A világ labirintusa és a szív paradicsoma” című „labirintusregény”, és főképp az 1632-ben – majd latinul 1638-ban – megjelent „Didactica magna” adja. A Pansophia (1637) elvei mentén létrejött didaktikai művekkel való összefüggés minden bizonnyal magától értetődő, a „labirintusregénnyel” való összefüggés inkább hipotetikus; dolgozatomban azon leszek, hogy ez is magától értetődővé váljék.

Az első kérdés, amit tisztázni kell az, hogy mi volt Comenius célja a könyvvel? A látszólag egyértelmű kérdésre a válasz nem annyira egyértelmű, az Orbis pictus ugyanis egy több célú tankönyv, ilyen volta pedig a szerző pedagógiai elképzeléséből következik. Először is, mint arról szó is volt, tulajdonképpen egy előkészítő tananyag. Alapvetően alapvető könyv. Az „Invitatio”-ban a Mester s a Gyermek párbeszédében Comenius ezt írja:

 

„Mester: Jöszte ide, gyermek, tanulj okoskodnyi, bölcselkednyi!

Gyermek: Micsoda ez? bölcselkednyi.

Mester: Mindeneket, valamelyek szükségesek igazán megértenyi, igazán cselekednyi (véghez vinnyi), igazán kimondanyi.

Gyermek: Kicsoda tanét meg engem erre?

Mester: Én, Isten segétségével.

Gyermek: Micsoda formán? (Miképpen?)

Mester: Általviszlek tégedet mindeneken: megmutatok néked mindeneket: megnevezek tenéked mindeneket.

Gyermek: Íme, jelen vagyok! Vezessen kegyelmed engemet Istennek nevében!

Mester: Mindeneknek előtte meg köll tanulnod az közönséges  (egyes) szózatokat, mellyekbül áll az emberi beszéd: mellyeket az állatok tudnak formálnyi, és a te nyelved utánna mondhat, és a te kezed leírhat. Azután el fogunk mennyi a világra, és megszemlélünk mindeneket. Itten vagyon egy eleven és szózatos abécéd (alfabétumod).”

 

A könyv célja tehát: alapot vetni. Alapját a szükséges (alapvető) ismereteknek, ezen ismeretek megszerzéséhez vezető útnak, és ezen ismeretek elsajátításához szükséges készségeknek, melyek közt kitüntetett a nyelv. A nyelv, amivel megnevezzük, s a megnevezés által birtokba is vesszük a dolgokat, rendszerbe szervezzük azokat, „uralkodunk felettük”. Akár csak Ádám a mű egyik mottójaként idézett bibliai versben: „És vivé az Úr Isten az Ádámhoz a’ földön lévő minden állatokat, és az ég alatt repeső minden madarakat, hogy látná, minémű névvel nevezné azokat. És ada az Ádám minden állatoknak, és az égi madaraknak, és minden mezei vadaknak, tulajdon neveket.”[5] Ha azonban alaposabban megnézzük a szöveg kontextusát, s a hozzá készült képet – teológus szerzőhöz méltón – a szöveg szerinti értelmen túl többet is találhatunk.[6] (Ld. 1-2. ábra.)

A szöveg egy mestert s egy gyermeket állít elénk, csakúgy, mint a kép. A pozíció, az attribútumok megfelelnek a 17. század előírásainak: a gyermek fejfedőjét levéve alázatosan áll a tanító előtt, akit megfelelő eszközzel – pálca – és kéztartással, státusát jelző ruházatban, életkorát, s ezzel együtt minőségét (idős, bölcs) is jelző fehér szakállal látunk. Szakállát tekintve akár Comenius maga is lehetne. Ebben az olvasatban a Gyermek és a Mester ideáltipikus képét látjuk, kapcsolatuk paradigma értékű ábrázolását, mely arra tanít, hogy miképpen illik a gyermeknek magát a mester alá rendelnie.

Túl a verbális és morális értelmezésen lássuk az allegóriát. Még érdekesebb ugyanis a hely, ahol vannak. Valahol vannak. Nem falu, nem város, inkább a város felé vezető út, kívül a társadalmi léten. Nem együtt mennek, inkább a találkozás, a szembe-kerülés pillanatát látjuk. A 16-17. századi „bemutatás-festményeken”, ahol valamilyen gyermek valamilyen tanítóval kerül kontaktusba – melyeknek antik archetípusa Achilles bemutatása Kheirónnak – általában jelen van a „bemutató”, egy szülő – Péleusz –, aki elvezeti a gyermeket a mesterhez. Rendesen a 17. században ez valóban a szülő dolga volt. Ezen a képen azonban senki sincs jelen a gyermeken és a mesteren kívül. A gyermek magára maradt, szemben a mesterrel. A pozíció az ún. átmeneti rítusokat, közülük is kiemelten a beavatásokat idézi. S valóban, tipikus beavatás-helyzetről van itt szó. A gyermek az iskolába kerülve megszűnik természetes élete számára s beavatást nyer a kultúra magasabb régióiba, hogy aztán eléfoglalja kijelölt helyét a társadalomban. Ennek a beavatás-koncepciónak most csupán három vonatkozására hívom fel a figyelmet:

a)      a beavatási szertartás során a beavatandó megtanulja a dolgok megnevezését, bevezetést nyer azok összefüggésrendszerébe, a közösség világképébe. Comenius a mester által ugyanezt ígéri a gyermeknek. Az Orbis pictus ezen felül egyfajta bevezetés a latin nyelv világába is, méghozzá kettős értelemben, hiszen egyfelől ténylegesen megismertet a dolgok latin megnevezéseivel, másfelől viszont a könyv a „Janua kapuja” is. A latin nyelv tanulása a középkor századaiban egyfajta beavatássá vált, s még Comenius korában is az volt. Nem csupán természetes nehézsége okán, sokkal inkább azért, mert tudása belépőt jelentett a kultúra magasabb régióiba. Sőt, miután sokáig az Írás is alapvetően latin nyelven volt hozzáférhető, illetve az Írás tanulmányozásának közege, melyben az efféle tevékenység elképzelhető, a humanizmus majd a reformáció kibontakozásáig a kijelentés nyelvévé előlépett latin volt, ezáltal ismerete az isteni titkok szférájába való behatolás kapuját is szinte kulcsként megnyitotta. A latin nyelvnek ezt a szerepét jól példázza a chartres-i katedrális nyugati kapujának 12. századi szoboregyüttese, mely a hét szabad művészet allegorikus alakjait ábrázolja. Rajtuk keresztül az iskola tananyaga mintegy a mennyországot a földön reprezentáló szent térbe, a szentségbe, a Szent közelségébe vezető útként jelenik meg. A szentség természetesen élesen elkülönül a profántól, hiszen ebben a világképben az épületen belül található. Comenius könyvében a nyelv a látható, tapasztalható világba vezet, melyet – a reformáció szellemében gondolkozva – mint alkotását áthatja az Isten szentsége.

b)      A természetfelettivel történő találkozás – mely a beavatási szertartásoknak is sokszor fontos eleme – azonban magában a műben is megtörténik, hiszen az alfabétum után az első fejezet az Istenről szól. Az istennel való találkozás ezen felül tulajdonképpen közvetlenül is jelen van az Invitatio képi megformálásában. A civilizációtól eltávolodva a természetben vagyunk. Comenius az imént idézte fel a bibliai elbeszélést, melyben a kezdetekkor Ádám megnevezi az állatokat, melyeket Isten eléje visz, s ez tulajdonképpen a nyelv kezdeteit is jelöli. A következő lapon pedig a gyermek éppen az állatoktól tanulja az alfabétum hangjait, melyekkel megnevezheti a világ dolgait, amiket a mester majd megmutat neki. Az ádámi helyzet, mint egyfajta utalás jön itt elő.[7]

c)      Végül a beavatás célja, hogy a gyermek – megismerve a közösség világképének összefüggésrendszerét – immáron új státuszban épüljön vissza a társadalomba. Ez az iskola és a comeniusi pedagógia célja is. Comenius tisztában van azzal, hogy nebulói közül sokan, akik az „eke szarva mellől” jöttek az iskolába, néhány esztendei tanulás után oda is térnek vissza. Célja az, hogy ezek is jobban eligazodva a világ dolgaiban jobban tudják tenni a dolgukat. A dolgukat, amit nem csupán a társadalom vár el tőlük, de amire az Isten is elrendelte őket.[8]

A célok, intenciók egymásba fonódnak. Comenius műve gyakorlatilag nyelvkönyv, s – tulajdonképpen a szerzőn kívül – a későbbiekben mindenki akként is kezelte. Ő azonban az Invitatioban nem nyelvtanulásra, hanem a bölcselkedés megtanulására hívja a gyermeket. Éppen ezért választja anyagát a mindennapi életből, s ez által a nyelv labirintusán túl a világ labirintusában való eligazodásra is tanítani akar. Itt kapcsolódik az Orbis pictus a labirintusregényhez. „A világ útvesztője” egy kvázidantei pozícióban indul; ez a pozíció pedig potenciálisan mindannyiunké. Olyan helyzet, melyben az alapokhoz kell visszatérnünk, a dolgok megnevezéséhez, hogy tudjuk: mi micsoda.

A labirintusregény és a Világ labirintusában eligazodást segíteni kívánó Orbis pictus közt a következő összecsengés az intencionáltságban van. Mindkét esetben egy cél felé haladunk s a cél mindkét esetben ugyanaz: a szív paradicsoma, ami itt e világon abban a bölcs és kegyes életben élhető meg, mely felé a „Bérekesztés”-ben terelgeti az Orbis pictus gyermekét a mester.

Végül a harmadik rokon vonás a vándorút, illetve zarándoklat. Ayers Bagley felfigyelt arra, hogy az első – 1659-es – angol kiadásban nyitó és záró fejezetben a Mester más-más fejfedőt hord. A többi elem egyezése miatt ennek a momentumnak jelentést tulajdonít, s azzal magyarázza, hogy a záró fejezetben a szakállas Mester jellegzetes kalapjával a zarándok szerepben ábrázolt Szent Jakabot idézi (ugyanez a kalapváltozat megjelenik a kortárs nürnbergi kiadáson is). Ebben az időben pedig szerte Európában újraéledtek e szent Santiago de Compostella-beli templomába irányuló zarándokutak. Ezek alapján az úton találkozó Mester és Gyermek, valamint a zarándokként búcsút intő Mester az élet – a tanulás – zarándokútként történő interpretációját is lehetővé teszi. Érdekes módon az Orbis pictus két szélső fejezetének megegyező képe egyfajta ciklikusságot sugall; az út talán sosem ér véget. Ugyanakkor az egész olyan, mint egy „virtuális utazás”…[9] Ezzel azonban még nem merítettük ki a vándorút- vagy zarándoklat-értelmezés lehetséges kereteit. A labirintusregény egy képzelt világban – egy sűrített világban – játszódik, s jóllehet a sűrítés alapvető oka más, az Orbis pictus világa szintúgy konstrukció, a valóság ismerős elemeiből összeállított képzelt-világ-kép. Az Orbis pictus célja ráadásul a tanítás, a képeket Comenius azért alkalmazza, hogy a dolog és megnevezése összekapcsolódjék, s a megtanultak így könnyebben felidézhetők legyenek. Mind a labirintus, mind az Orbis pictus világát karakteres képek alkotják. Ez fokozottan érvényes a labirintusregényre, de áll az Orbis pictusra is, úgy a szó szoros értelmében – pl. olyan témákban mint az „Éktelenek s csuda termetűek” ahol a képek szinte meghökkentik az olvasót – mint az olyan allegorikus képek tekintetében, mint amilyenekkel pl. az erényeket mutatja be a szerző. Végeredményben ezek a tulajdonságok az ars memoriae s az imagines agentes – a kommunikációs gyakorlatból a 17. századra gyakorlatilag kikopott – jelenségeihez közelítik Comenius alkotásait.[10]

Ez a rövid elemzés azon túl, hogy invitáció a további vizsgálódásra, megmutatja az Orbis pictus képeiben rejlő többszörös értelmezési lehetőséget is. Miért fontos ez? Egy tankönyv feladata Comenius számára alapvetően az, hogy rendszerezett, korszerű ismeretanyagot adjon át, s ne csupán tudásra, hanem bölcsességre vezessen.[11] Számára a nyelvkönyv is ilyen. Ebben is és valószínűleg ezért is különbözött Comenius felfogása a kortársakétól, akik számára a nyelvtanítás példatára nem a mindennapi élet, hanem a klasszikus auctorok anyaga. Ilyenformán pedig könyve szükségszerűen kora ismeretanyagát, illetve világképét is kell, hogy tükrözze.

Rögtön itt felvetődik azonban egy kérdés, mely további vizsgálódásunk szempontjából lényegbe vágó: hogyan teszi ezt a könyv, milyen viszonyban áll az Orbis pictusban a világról alkotott – mint azt tudjuk, meglehetősen „erős” és sajátos – comeniusi idea és a fortyogó 17. század átalakulóban levő világképe? Comenius azt írja, hogy a bölcselkedés azon dolgokra vonatkozik, „valamelyek szükségesek”. A bölcselkedés tehát legelőször is választás; a lényegtelen, szükségtelen dolgok elválasztása a szükségesektől, lényegesektől.[12] A kérdés mármost az, hogy az Orbis pictus világa már eleve egy ilyen „válogatott” világ, comeniusi konstrukció-e vagy inkább a bölcs választás megtanulását elősegítendő a világról tudható alapvető ismeretek kváziteljességét nyújtja? Comenius szerint könyve minden ez világon lévő legderekasabb dolgokkal, és cselekedetetekkel foglalkozik. Ebből, s a könyv tartalomjegyzékéből is úgy tűnik, sok minden kimarad az ismertetésből, ami a világhoz szervesen hozzá tartozott akkor is[13], s ez a kihagyás koncepciózus. De vajon kit jellemez ez a koncepció? Persze, mondhatnánk, hogy a könyv gyerekeknek készült s ezért, meg a keresztény erkölcs és miegymás okán maradt ki belőle ez is, az is. Ugyanakkor sok olyan téma is benne van, ami – a gyermekek számára – teljesen feleslegesnek tűnik. Ez viszont Comenius koncentrikus körökként elképzelt iskolarendszerével lehet összefüggésben, mely szerint a későbbi ismereteknek egyfajta magját már a legalsó osztályokban is megelőlegezi. (Egy másik – nemrég még errefelé egyeduralkodónak számító – magyarázat szerint benne a feltörekvő polgárság racionális értékrendje tükröződik.) Valószínűnek látszik, hogy – csupán terjedelménél fogva is – a könyv nem a világ teljességét mutatja be úgy, ahogy az megmutatkozik, hanem egy „szerkesztett” változatot, ami a teljesség struktúráját mutatja meg. A kérdés mostmár az: mi szolgáltatja e szerkesztés alapelvét? Comenius ideája a világról, vagy a 17. század „közgondolkodása”? A megoldás a világkép természetében leledzik. A világkép mindig hozzárendelhető egy gondolkodási horizonthoz. Az a centrum, ahonnan ez a horizont belátható – jelen esetben Comenius – adja a vonatkozási pontot, amihez képest a horizonton belüli világ egy meghatározott struktúrába – jelen esetben a pansophia enciklopédikus struktúrájába – szerveződik. Ezen a horizonton belül a rendező elv szerint alakul ki centrum és periféria. Comenius két lábbal áll századában, abból indul ki és abban akar helyes utat mutatni, horizontja pedig meglehetősen széles, tágas. Könyve ráadásul egy, a – protestáns – társadalom egésze felé nyitott iskola használatára készült, s már csupán ezért sem lehetséges, hogy a valóságtól elrugaszkodva egy idealizált világ képét rajzolja meg benne, s ne „ez világ” – a közös horizonton belül lévő – dolgait. Milyen volt az a világ? „Folytatva az előző évszázad átfogó szellemi törekvését – írja róla Dömötör Ákos –, benne a középkor fantasztikummal átitatott hagyományai ötvöződtek össze az újkor polgári társadalmának ismereteivel. (…) Mindenütt az átmenetiség nyomta rá a bélyegét a művelődési kezdeményezésekre a XVI. és a XVII. század első felében. A herborni egyetemen együtt élt a tudomány késő humanista-keresztény orientációja a matematikai-racionális gondolkodásmóddal és a megismerés szekularizált formáival.”[14]

A dolgok struktúráját a comeniusi életműben a pansophia adja, a következő kérdés tehát az, hogy mi a pansophia rendszerező elve? Három ilyen alapvető elvet kell legalább megemlíteni, melyek: az enciklopédikus látásmód, a harmóniára való törekvés és a természetesség elve, melyekről később szólok.[15] Fontos azonban látnunk, hogy a pansophia nem új világot akar teremteni, nem új értékrendet akar adni, hanem a már meglévőt akarja helyreállítani egy hanyatló, zűrzavaros, a benne élők szerint olykor antikrisztusinak, apokaliptikusnak érzett-nevezett korban. Ehhez megfelelő módszer is kell, egy az eddigieknél remélhetőleg egyszerűbb. Így fogalmazza ezt meg Comenius a Didactica Magna XI. fejezetének 9. bekezdésében: „Amit nagyon kellemes módszerrel lehetne becsepegtetni és beplántálni az értelembe, azt erőszakkal belenyomták, sőt beletömték és beleerőszakolták – ti. a régi iskolákban. Amit tisztán és világosan lehetett volna a szemek elé tárni, azt zavarosan, igen bonyolultan, kuszáltan nyújtották, mint megannyi rejtvényt.”[16] A pansophia tehát a tartalom, ami jelen világ szintézisét jelenti, s a „panmethodia” az az univerzális módszer, melynek segítségével ez elsajátítható. Ebbe a rendszerbe illeszkedik az Orbis pictus is, mely így egyszerre tükre a 17. század világának és Comenius gondolkodásának.

A világkép az idők folyamán változhat, s mint tudjuk, tapasztaljuk, változott, változik is. Az Orbis pictus a Janua árnyékában, majd idővel attól függetlenül előbb Európában, utóbb Amerikában s még Ázsiában is megjelent s a 20. század elejéig népszerű volt. Ez a népszerűség azt feltételezné, hogy a világgal s a vele együtt változó világképpel együtt  az Orbis pictus is változott. Ebből kiindulva a következőkben annak próbálok utánajárni egyfelől, hogy Comenius műve a „világ lefestése” által milyen világképet állít a növendékek elé, s hogy a mű későbbi kiadásaiban ez a kép milyen változásokon megy keresztül. Másik kérdésem ezzel párhuzamosan arra vonatkozik, hogy a világkép átadásának ez a módja mennyire volt, lehetett hatékony, kiváltképp az Orbis pictus eredeti koncepcióját tekintve.[17]

 

2. „Micsoda ez? bölcselkednyi… Mindeneket, valamellyek szükségesek igazán megértenyi, igazán cselekednyi (véghez vinnyi), igazán kimondanyi.” A bölcselkedés választás, ugyanakkor a dolgok megértése, és ezen a megértésen alapuló életvitel: konzekvens cselekvés és beszéd is. Akár úgy is mondhatnám: az igaznak és igazán megismert dolgok mellett való kitartás a cselekedetek és szavak harmóniája által.

A nyelv, a dolgok megnevezése ekkortájt a tudományos diskurzusnak is egyik lényeges eleme. Comenius a bölcselkedésben a nyelvnek kitüntetett szerepet tulajdonít; a dolgok megismerése, a róluk kialakuló kép(zet)ek és megnevezésük együttesen alkotnak struktúrát. Ezt megalapozandó, a könyv – mint a szerző írja előszavában – tartalmazza minden ez világon lévő legderekasabb dolgoknak, és ebben az életben való cselekedeteteknek leábrázolását és neveken való megnevezését. Ezeket fejezetenként egy összefoglaló cím (meg-nevezés) alá gyűjti, egy képben összesűrítve megjeleníti, s a képhez fűzött magyarázatokkal (megírások) egészíti ki, teszi feldolgozhatóvá, befogadhatóvá.  Néhány kiadásban az újonnan megtanulandó szavakat dőlt betűvel szedette, s ezek a dőlt betűs szavak a különböző nyelvű szövegekben egymásnak megfeleltethetőek, így a könyv – motivációjának megfelelően – roppant hatékony nyelvtanulási segédlet. Annyira, hogy a mai „Tesz-vesz város” típusú, s a felnőtt korosztály számára készített „képes” szótárak is ezt a módszert követik, persze legtöbbször sokkal kisebb fantáziával s éppen az az átfogó ismeret-, és világképközlés hiányzik belőlük, ami Comenius művét egyedülállóvá, s mint a tapasztalat mutatja, korokon átívelővé tette.

Comeniusnak könyvével, mint szó is volt róla, a nyelvoktatáson kívül – illetve inkább azzal együtt – más céljai is voltak. Tudjuk, hogy a könyv megszerkesztésére alapvetően a kényszer vitte: „...magyarországi tartózkodása alatt…rá kellett döbbennie, hogy a vesztibuláris osztályba lépő tanulók olvasás- és íráskészsége nem megfelelő. ... Ezért egy anyanyelvi alapozó osztályt hozott létre, amely számára két ábécéskönyv tervezetet is készített. Először „Tirocinium” (Kezdet) címmel adta ki latin nyelvű könyvecskéjét, melyben betűkapcsoló táblázatok, gyakorlószövegek és dialógusok kaptak helyet. Hamarosan követte ezt a „Lucidarium” is, amely 150 leckében s az egyes leckék fölött elhelyezett képekben mutatja be a egész világot a gyermekeknek.”[18] E Lucidarium utóda, továbbfejlesztett változata volt az Orbis pictus, melynek szerkesztése, kiadása pansophikus oktatási elvei megvalósításába – kényszer ide vagy oda – szervesen illeszkedett. Comenius pansophiája nem valami öncélú tudományos konstrukció, hanem egy élet ihlette s életre nevelő, pedagógiát és iskolarendszert átfogó, összefüggő ismeretrendszer ideája volt, amely a világot a maga teljességében képezi le, teszi áttekinthetővé, így segítve a választást szükséges és szükségtelen dolgok között. A pansophia ideája valószínűleg Comenius diákkori élményeiből táplálkozott. „Nagy hatást gyakorolt rá Alstedt, aki ... később a gyulafehérvári akadémián tanított. A fiatal Comenius – kitüntetésképpen – segíthetett Alstedt enciklopédiájának összeállításában. Az enciklopédikus törekvések így leltek visszhangra Comenius gondolkodásában.”[19] Comenius mestere így ajánlotta háromezer oldalas művét Bethlen Gábor fejedelemnek: „... a kiváló iskola, amelyet Magasságod pártfogol ebben az egyetlen kötetben fáradság nélkül együtt találhatja mindazt, amit én hatszáz más könyvből csak nagy fáradsággal tudtam összegyűjteni, és amelyet még nagyobb fáradsággal sikerült elrendeznem és a módszer fényességével megvilágítanom.[20] Az egyszerűség, az összegyűjtés, a módszeres összefoglalás és elrendezés – Comenius ezekben szorgalmatosan követte mesterét, s az Orbis pictus is ezen elvek mentén készült. Valószínűleg elég korán „kikristályosodott az a meggyőződése, hogy az összes emberi ismeretet a legegyszerűbb, legáltalánosabb alapfogalmakra kell visszavezetni. Emellett ki kell dolgozni az alapvető fogalmak egymáshoz való kapcsolódásának rendszerét is. Ez a mindent átfogó tudomány lesz a “tudományok tudománya”, vagyis a pánszofia[21]. A “mindentudás” majd hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtalálja helyét, boldogulását a világban.”[22] Tegyük hozzá, hogy itt, az általános értelmezésekkel ellentétben, hangsúlyosan nem egyszerűen „mindentudásról” van szó, hanem minden dolgok rendszerezett és harmonikus tudásáról, mintegy nyelvtanról és szótárról a „nyelviként megragadott” világhoz.

Könyve megformálásában Comenius a fokozatosság, s az egymásra épülő ismeretek elvét követte – csakúgy, mint iskolarendszerében általában. Ennek következtében a könyv anyaga az egyszerűtől az összetett, a konkréttól az elvont s a közelitől a távoli felé halad. A könyv anyaga ezek alapján nagyjából az alábbiak szerint csoportosítható[23] (persze ez csak egy utólagos csoportosítás, eredetileg a fejezetek közt nincs, csupán egyetlen direkt cezúra a XLIV. fejezet előtt):

1.        Megszólítás

2.        Ábécé

3.        Elemi ismeretek: I. Az Isten; II. A világ; III. Az ég; IV. A tűz; V. A levegőég; VI. A víz; VII. A fölyhők; VIII. A föld. A Világról szóló fejezetben (II.) az 1669-es kiadásban ezt mondja: „Ekképpen rakva vannak lakosival a négy éltető állatok, mellyek a világnak legnagyobb testei.” Az 1798-as pozsonyi kiadás ugyanezt így fogalmazza meg: „Az egész Világ négy éltető-állatokból áll, a’ mellyek: a’ levegő-ég; tűz; víz; és föld.” Ebben az első részben ezeket veszi sorra tehát Comenius, a következőkben pedig részletezi ezek különb nemeit.

4. Természetrajz: IX – XXXIV.

5. Antropológia: XXXV – XLIII.

6. „Az embernek élemetje” XLIV – LXXXII. Az 1669-es kiadásban a XLIV. fejezettel kezdődő részt így vezeti be: „Az embert láttuk; mostan menjünk tovább az embernek élemetjére (eledelére, ételére, italára) és az kézműves mesterségekre, mellyek ide szolgálnak.” E részben tárgyalja azonban a kézműves mesterségek alapanyagait és a különböző kézműves termékeket, valamint azok felhasználását is (pl. „A sörfőzés” és „A vendégség” „Óramutatók”, vagy „Nézésre (szemnek) szolgáló üvegek”, „Az ház” és „Az háznak részei”) általában olymódon, hogy a részek és tevékenységek egy nagyobb egész felé vezessenek Például az élelemtermelés vezet az ételkészítési és szakács ismereteken át a vendégségig, vagy a lenmívelés a szövésen és a vásznok fajtáin át a szabóig, az ács a mesterséges emelő szerszámok ismertetésén át a házig.) A részt „Az úton járó”-ról szóló fejezet zárja, amely egyben bevezeti a következőket (úgy is, hogy egyre tágabb kitekintésre, mintegy „szellemi peregrinációra” vezet a világ dolgai, szorgalmatosságai felé).

7. Közlekedés: LXXXIII – XC.

8. Művelődés, tudományok, művészet: XCI – CVIII.

9. „Az erkölcsökrül tanétó tudomány” CIX – CXVII.

10. Társadalmi ismeretek CXVIII – CXLIII.[24]

11. Vallási ismeretek: CXLIV – CL.[25]

12. Bérekesztés. Annak, hogy a bérekesztés pár sorát is önálló tartalommal bíró részként értelmezem, oka rögtön kiderül, ha idézem magát a szöveget: „Ekképpen láttál röviden mindeneket, valamelyeket megmutathatnyi és megtanultad a legfőjebb szókat a deák, német, magyar nyelvnek. Menj el mostan dolgodban és olvassad szorgalmatosan a több jó könyveket is, hogy tudós, bölcs és kegyes lehess. Emlékezzél meg ezekrül, az Istent féljed és azt segítségül híjad, hogy megadja teneked a bölcseségnek lelkét. Légy jó egészségben![26]

Így fogja egységbe Comenius művét, s itt adja meg tulajdonképpen hosszú távú célját is. „Az tudatlanság ellen való orvosság a’ tudomány, mellyet az oskolákban köll ez elmékbe beléöntenyi...” – mondja műve előszavában, s itt válik világossá, hogy mindennek célja az, hogy a gyermekből tudós, bölcs és kegyes[27] felnőtt váljék.[28]

Comenius az egyes fejezeteket és a belőlük összeálló gondolati egységeket zömmel összefüggő szövegként készítette, így a fejezetekre bontás nem minden esetben jelent új témát, s a fejezetek olykor szorosan egymáshoz kapcsolódnak. Jó példa erre a CXLIX. Az Istennek gondviseléséről és a CL. Az utolsó ítéletről szóló fejezetek kapcsolódása: (CXLIX.) „...Jaj az bolond (esztelen) bűvös bájosoknak és boszorkányoknak, kik az ördögnek adják magokat (egy kerületbe szorulva bűjös bájossággal elhíván őtet), vele bagzanak (vele egyet értenek) és az Istentűl elszakadnak, mert ővele együtt fizetéseket elveszik. (CL.) Mert eljön az utolsó nap, amelly a trombita szó által az megholtakat ismét föltámasztja és azokkal együtt az eleveneket idézni fogja a fölyhőben megjelenő Jézus Krisztusnak törvényszéki eleibe, hogy számot adjanak minden cselekedetjekrül...”

Mind tematikájában, mind megfogalmazásában, mind pedig céljában Comenius műve tehát egységre törekszik. Célja, hogy egységbe fogja a világ dolgait, illetve, hogy a világot a maga egységében, összefüggéseiben mutassa be, hogy ezeket egységes formában, mint koherens szöveget adja elő, s hogy segítse az egységes, harmonikus személyiség fejlődését növendékeiben. Ugyanarról a harmóniáról van itt is szó, amit a Didactica Magna egy sokat idézett részletében ekképp fogalmaz meg: „Maga az ember nem egyéb, mint összhang – teste és lelke szempontjából egyaránt. Mert ahogy maga a hatalmas külvilág (makrokozmosz) óriási óraszerkezethez hasonlítható, melyet különböző kerekekkel és csengőkkel úgy szerkesztettek egybe, hogy az egészben az egyik rész a másikat indítsa, hogy a mozgás folytonossága és összhangja meg ne szakadjon: hasonlóképpen az ember is. Ami ugyanis a csodálatos művészettel felépített testet illeti, itt van elsősorban a mozgás kiindulópontja: a szív; ez az élet és a cselekvések forrása, ahonnan a többi tagok a mozgást és a mozgás mértékét merítik. A súly azonban, amely létrehozza ezt a mozgást, az agy: ez az idegek – mintegy kötelékek – segítségével megindítja és féken tartja a többi kerekeket: azaz a tagokat. A cselekvések külső és belső változatossága azonban kétségkívül az egyes mozdulatok egybehangzó, egymáshoz való viszonyában áll.”[29]

Az enciklopédizmus és a harmónia mellett a harmadik alapelv a természetesség. Comenius a Didactica magna című művében a tanítás példatárát és tételei bizonyítékait  általában a természetből és a mechanikus-módszeres, praktikus-hétköznapi mesterségek (a racionális cselekvés) illetve technikai természetű emberi alkotmányok köréből veszi (pl. az óra, a hajó, különböző mesterségek, stb.). A mindennapi élet ezen fontos eszközei vagy akkortájt, vagy nem sokkal korábban mentek át óriási fejlődésen. Az utazások, a különböző technikai felfedezések s nem kevésbé a manufaktúrák kibontakozása az ember énképét is jelentősen átalakította, csakúgy, mint a test feltérképezése, a mikroszkóp feltalálása és a „tudományos igényességű” emberboncolások gyakorlata. Megváltozott az ember magáról alkotott képe, s megváltozott a természethez, illetve a természet értelmezéséhez, „használatához” való viszonya is – nem kis mértékben a reformáció hatására. A comeniusi oktatási rendszer kritikájában legtöbbször a kor tudományosságára jellemző mechanikus szemlélet eluralkodását említik negatívumként, míg pozitívumként a természetesség mindenek fölé emelését. „Comenius a racionalista pedagógia atyja.” Kevés szó esik azonban a comeniusi természetesség-eszme magjáról. Az ember szerinte a természet szerves része, ezért rá éppen úgy alkalmazhatók a természeti törvények, melyeket természetesen Isten alkotott. A természetre való hivatkozással – mely nála sokszor az elmélethez utólag gyűjtött példa – ahogy mondani szokás, Comenius kikapcsolja a skolasztikus iskola tekintélyelvűségét, szembehelyezkedik azzal. Mit takar azonban Comenius természet-fogalma? Pozíciója meglehetősen teologikus, nem csupán azért, mert a természetet Isten teremtésének tartja, hanem azért, mert – mint írja – „A »természet« szón egyébként Isten mindenre kiterjedő gondviselését is értjük, vagyis az isteni jóság soha meg nem szűnő beavatkozását, amely mindenkinek minden tettében megnyilvánul; mégpedig minden teremtménynél abban az irányban, amelyre őt kijelölte… Nyilvánvaló, hogy az ember a dolgok megértésére, az erkölcsök összhangjára és Isten mindenek felett való szeretetére született és rendeltetett…”[30]

A természet ezen értelmezése az ember esetében Comeniusnál az istenképűségből következik: „Nyilvánvaló, hogy minden ember alkalmasnak születik arra, hogy tudományos ismeretekre tegyen szert, elsősorban azért, mert Isten képmása. A hű képmás pedig szükségképpen eredetijének vonásait tükrözi, különben nem lenne képmás.”[31] Gondolatrendszerében az istenképűség egyszerre cél és eszköz[32]: cél, hogy az ember visszatérjen eredeti, bűneset előtti teremtettsége állapotába és ennek eléréséhez eszköz, lehetőség, azaz Isten tulajdonságainak visszatükröződése az emberben.[33] „A »természet« szó fogalmát vallásos értelmezésben, mint teremtett valóságot tekinti, s így a módszer természetessége egyúttal az isteni bölcsesség követését, útmutatását jelenti nála” – írja Geréb György[34]. Ez pedig egybecseng Bacon szavaival: „Isteni adomány folytán az ember jogot kapott a természet fölött: vegye hát ezt a jogot birtokába és éljen is vele.” A természetesség ilyen megfogalmazása tehát egyszerre jelent teológiai és természettudományos alapot a kutatásra, lehetőséget ad a skolasztikával való legális polemizálásra, s ugyanakkor olyan fogalommá válik, melyben összeegyeztethető a haladó filozófia a teológiai látásmóddal.

 

3. „És megszemlélünk mindeneket” – ígéri a Mester a Gyermeknek, s valóban, Comenius mester mindent láthatóvá, érzékletessé akar tenni, légyen szó akár a maga egészében megtapasztalhatatlan Világról, vagy az emberi lélekről, esetleg az Istenről. Az a világ tehát, melyet könyvében bemutat, magába foglal láthatót s láthatatlant egyaránt. Ez annál is fontosabb, mert a könyv szerzője Bacon empirikus filozófiáját követve nagy hangsúlyt tesz a tapasztalásra. Comenius egy átmeneti kor gyermeke, Galileo, Descartes – aki bírálta is őt –, Rembrandt, Milton, Tulp doktor kortársa, azonban a 17. század átalakuló, „forrongó” világában, mint aki zaklatott élete során maga is átélte a diszharmónia keserves következményeit, összhangra törekedett. Életműve értékelésének egyik központi problematikája éppen ez az egységre, az egymásnak feszülő gondolatvilágok harmonizálására való törekvés. Kritikusai legtöbbször éppen ezt értették meg a legkevésbé törekvéseiből. (Persze, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy olykor valóban igen furcsának tűnik, hogy békésen megfér egymás mellett a tekintetével gyilkoló Baziliszkusz és a feltárt emberi koponyában a barázdált agyvelő képe kapcsán a legfrissebb gondolkodás-elméletet magyarázata.)

A képek a könyvben a szöveggel minden tekintetben egyenrangúak és vele szorosan össze is függnek, úgy, hogy a szöveg nélkül sokszor nehezen értelmezhetőek. Ugyanakkor több kép beilleszthető egy-egy téma ábrázolási hagyományába s visszavezethető pl. allegória mintakönyvekre.[35] Mint vizuális információhordozók – az előbb mondottakból egyenesen következik – nem csupán illusztrálnak. Nem csak mintegy vizuális leltárát nyújtják mindannak, ami a szövegben említésre kerül, hanem ezen fölül nemegyszer szinte szimbólumrendszerbe sűrítik a szöveg tartalmát, s így azon túl is mutatnak. Így tehát nem meglepő, hogy Comenius a képeket is maga tervezte. „Minden valószínűség szerint az általa megszerkesztett Orbis pictust még Sárospatakon 1653-54-ben saját kezű rajzokkal látta el, de – sajnos – a kivitelezéshez szükséges vésnökmesterre már nem akadt, ezért küldötte kéziratát Nürnbergbe.”[36] Nürnberg választása nyilván nem véletlen. A fametszetek készítése általában három „lépcsőben” történt: az első lépcső maga a szerző, jelen esetben Comenius, akinek határozott elképzelései voltak arról, hogy mi kerüljön a metszetekre, és szerencsés esetben valamilyen mintát, vázlatot, sőt ha a megfelelő tudás birtokában volt, kész képet tudott a rajzoló elé adni[37]. A második lépcső tehát a rajzoló, aki az eredeti alapján a dúcra rajzolta az ábrát. A harmadik lépcső – sok esetben a leggyengébb láncszem – a véső. Rajta múlott, hogy a fa adta lehetőségek kihasználásával mekkora finomságot, részletgazdagságot tudott elérni. Ez a három lépcső nem csupán technikai szempontból, hanem a képi információ átadása szempontjából is fontos, hiszen az Orbis pictus esetében a szerzői intenciók és a dúcok vésése közt századok telhettek el – kérdés, hogy a késői rajzoló és véső hogyan viszonyult a szerző elgondolásaihoz. Az első „lucidárium”-hoz s „utódához”, az Orbis pictushoz készült rajzok sok hasonlóságot mutathattak (erre utalhat a két, Sárospatakon próbaként kinyomtatott töredék összehasonlítása az Orbis pictus megfelelő ábráival[38]). Comenius nagy figyelmet fordított a képek megfelelő elkészítésére, a szemléltetés ideájából következően fontos volt számára, hogy a metszetek a lehető legjobb minőségben s intencióihoz – a szöveghez – maximális hűséggel készüljenek. Nürnberg messze földön híres műhelyeivel garanciát jelenthetett az elkészült munka minőségére nézve, arról nem is beszélve, hogy az Endtner műhely munkáját – ahol a könyv végül is készült – Comenius már ismerhette.

A kiadások összehasonlítása nyomán valószínű, hogy vagy Comenius személyes felvigyázása[39], vagy valamely más ok miatt egyfajta hagyományozás alakult ki a képek terén, s bizonyos kiadások sokszor csak hosszas megfigyelés után árulnak el némi különbséget, akkor is csak a legapróbb részletekben, mondjuk egy felhő alakjában, vagy egy kalap formájában. A lőcsei, első magyarországi kiadás képeit a helyi evangélikus iskola latin tanára, Bubenka Jónás készítette. „Képecskéi (…) a nürnbergi kiadás ábráinak puszta tükörképei, a metszést tehát közvetlenül a német kiadások képeiről végezte. Bár gyakorta hibázott, hiszen amíg a kép egyes részleteit a nyomtatás követelményeinek megfelelően ellenkező értelemben másolja a dúcra, addig másutt megfeledkezik erről a szabályról, metszetei nagyban hozzájárultak a mű magyarországi sikeréhez.”[40] Bubenka mester persze nem csak hibázott[41], de a képeket – most is csak az apróbb részletek, például az ábrázolt ülőalkalmatosságok tekintetében – aktualizálta, a helyi ízlés és körülmények szerint át is formálta.[42]

A képi hagyományozás a későbbiekben is meglehetősen erősnek bizonyult. Ezt olyan részletek mutatják a legjobban, mint amilyen a „A Ház” c. fejezet. Összehasonlítva az 1669-es, 1777-es, valamint 1806-os képeket; valódi különbséget csupán az első két kép között látunk. (Ld. 3-5. sz. ábrák.) A szöveg azonban, meglepő módon, e különböző képek mellett is ugyanaz. Néhol igazítja csupán ki az újabb verzió a régies szóalakokat, azokat is legtöbbször zárójelben, de a ház szerkezete és leírása az évszázadok során mit sem változik.

A képek alapvetően két formára vezethetők vissza. Az első az 1658-as latin-német nyelvű kiadás kép- és szöveganyagát viszi tovább. (Részben a 19. századi kiadások is merítettek belőle.) A másik vonal a 18. század elején, ismét Nürnbergben megújított képanyagot – és szöveget – követi, eredője minden valószínűség szerint az 1719-es, Martin Endtner-féle kiadás. Utóbbi megjelenése a könyv egyfajta „modernizációnak” is tekinthető. A képanyag és a szöveg ezen – és későbbi – modernizációja alapvetően két oldalról közelíthető meg. Egyfelől tapasztalható egyfajta direkt modernizáció, azaz a közölt ismeretek és az azokat közvetítő csatornák korszerűsítése. Ez leginkább a már említett 1719-es gyökerekkel rendelkező 1769-es és 1777-es nürnbergi kiadásban tapasztalható. 1719-ben Wolfgang Christoph Dessler[43] jelentős változtatásokat hajtott végre az anyagon; a fejezetek száma kb. az eredeti kétszeresére nőtt, s a könyv tulajdonképpen két kötetesre duzzadt. Integritását – ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni – úgy oldották meg, hogy a külön-külön mutatóval rendelkező régi és új részt egybe kötötték. Az új rész teljes egészében a „modern élet” kellékeit, díszleteit és szorgalmatosságait mutatja be, természetesen új, a kor ízlésének megfelelő képekkel.

Az első rész anyaga azonban még e kiadásban is erősen kötődik a korábbi kiadásokhoz, szövege sok esetben változatlan, s képei is inkább a régiek újrarajzolásai, mint újrafogalmazásai. A későbbi kiadásokban ilyen direkt modernizációval alig-alig találkozunk, s az is gyakorlatilag kizárólag a szövegre korlátozódik. A képanyag és a szöveg alakulásának általános tendenciáit igen jól tükrözi a Csúszó – mászó állatokról szóló fejezet alábbi két megfogalmazása. Az első kép az első hagyomány talán utolsó megjelenése 1708-ból. A szöveg szerint „...Lábok vagyon a gyíknak (7), a tüzes lángban élő Salamandrának (8). A Sárkány (9) szárnyas kígyó, megöl leheletivel; a Basiliscus (10) szemeivel; a Scorpio (Scarapna) (11) mérges farkával.” (Ld. 6. sz. ábra.) A második kép az 1817-es bécsi kiadásból származik s az 1769-es nürnbergi kiadás képi megfogalmazását viszi tovább. Szövege, mely azonos az 1798-as kiadáséval, gyakorlatilag változatlan: „...A sárkány (9) a melly szárnyas kígyó, megöl lehelletivel; a skorpió (11) mérges farkával; de tsupa nézésével még a basiliskus sem öl meg; noha a régiek úgy tartották.” (Ld. 7. sz. ábra.)

Az 1769-es kiadás új részének stílusát szépen mutatja a „Organicus” képe. (Ld. 8. sz. ábra.) A modernizáció másik iránya indirekt, amin a „korszellem” kéznyomát, a világ változásainak már említett lenyomatát értem, amit döntően a képanyag néhány emblematikus darabjának változásában, de mindenek fölött a könyv szerkesztésében érhetünk tetten. Erről lesz szó a következőkben.

 

4. Az Isten (Ld. 9.a. sz. ábra.)

„Az Isten vagyon magátul, öröktül fogva, örökkén. A leg tökélletessebb, leg boldogjabb valóság (vagyonság). Állattyában Lelki és egy. Személyében három. Akaratyában Szent, Igaz, Kegyelmes, Igaz mondó. Hatalmára nézve a leg nagyobb. Jóságra nézve a leg jobb. Böltseségre nézve, meg mérhetetlen. Hozzá mehetetlen Világoság: mind-azon-által mindenekben minden. Mindenütt és sohol-sem. A legföleb jó, és egyedül, ki meréthetetlen kút feje minden jónak. Minden dolgoknak, mellyeket világnak hívunk, a mint Alkotója (Teremtője) ekképpen-is igazgatója és meg-tartója.” Comenius pánszofikus bölcsességében mindeneknek kiindulópontja Isten. A könyvben a megszólítás, és a minden bölcsességek megragadásának feltételét képző ábécé után ez az első fejezet. A kép és a szöveg látszólag az Istenről beszél, azonban sokkal többet mond Comeniusról, koráról és világáról.

A kép kitűnően foglalja össze egy archetipikus struktúrába a szöveg állításait. Amit látunk, az a kiábrázolhatatlan Isten „képe”. Ez már önmagában is érdekes. Comenius egy kis protestáns közösség, a cseh-morva testvérek közösségének tagja, mi több, püspöke volt. Jóllehet a közösség a „reformáció peremén” szerveződött, tagjai közül többen, egy ideig Comenius is, erőteljes antifeudális nézeteket vallottak, mégis e közösséget több, a „centrumhoz tartozó” befolyásos egyházfi és uralkodó is támogatta, s a közösség teológiája is alapvonalaiban a reformáció centrumához állt közel. Az Isten ilyen ábrázolása éppen ezért igen érdekes. Comenius ragaszkodik protestáns hitelveihez – de pedagógiai elképzeléseihez is. A kép pedig tökéletes „középút”. Olyan, mint egy meditációs kép. Közepén egy szaggatott körben a tetragramm, az Isten neve van. Az Isten neve s nem a képe, jóllehet a leírt név sokszor több, mint a festett kép… Itt azonban a négy betű által körülvett űr, pontosabban hiány, „ottnemlét” a fontos. Ez és a szaggatott vonal talán ugyanazt a megfoghatatlanságot, meghatározhatatlanságot jelöli. A négy betű elhelyezése zseniális. A kört tükrözi, követi, melynek nincs kezdete, sem vége. Ráadásul valóban „önmagában vagyon”, hiszen a Név kezdőbetűjétől elindulva az óra járása szerint és azzal ellenkező irányban is ugyanazt az eredményt kapjuk[44]. A kör az egység szimbóluma de a zártságé is egyben. Mint egy matematikai halmaz, mely az egynemű elemeket gyűjti egybe. A kör kvázipont. A pont pedig a kezdet is. A kört háromszög veszi körül, mely – pl. a római katolikus oltárok csúcsain – az Isteni Háromság szimbóluma (is). Azokkal ellentétben viszont ez az egyik csúcsára van állítva, s így – ha tetszik ingataggá válik, ha tetszik – dinamikus lesz. Az 1672-es angliai kiadás képe már megmagyarázza a háromszög elhelyezkedését. Magyarázata „dogmatikus”: Szentlélek Atyától és Fiútól való származására utal[45]. (Ld. 9.b. sz. ábra.)

Ezeket ismét egy kör övezi, mely a zártság és kezdet-nélküliség előbbi tartalmai fölött itt talán az egységet hangsúlyozza. Ez sugároz, mint a Nap. A Nap pedig sokszor a zsidó-keresztyén szöveges és képi hagyományban egyaránt az Isten, az erejével teremtő, hatalmával fenntartó, igazgató, gondviselő jelképe. Az egész olyan, mint egy szem, ami szintén utalhat a Gondviselőre, de a Bíróra éppen úgy. „Nap és paizs az Úr…”[46]. Az egészet ismét egy kör zárja be. A kép felosztása, szerkezete tükrözi a következő fejezet, a Világ körbeírtságát és a III. fejezet, az Ég struktúráját is. Az egész könyvben csak e három ábra található kör formába illesztve, minden más a földi, anyagi négyesség keretei között jelenik meg. Gyönyörű, magasztos szimbolikus ábrázolás, mondhatni „archetipikus” kép, „imago agens”.

Sűrű kép – azonban nem az Istenről, hanem a 17. századi ember Istenről alkotott elképzeléséről és világképéről. Ebben az Isten-ábrázolásban az antik-középkori minták meghatározóak, melyeket átitatott a középkori skolasztikus teológia. Még az emanáció-gondolatból is visszacseng talán valami. Látjuk, hogy általában gondolataikban, még egy protestáns pedagóguséiban is mennyire a tamási istenkép élt. Isten nélkül a Comenius rendszere a világot nem tartotta elképzelhetőnek még akkor sem, ha az empíria eszközeivel akarta azt megismerni. Hit és tudomány Comenius világképében egységet alkot. Látjuk, amint azt a képek sugallják, hogy a világ számákra mint Isten megjelenése, kijelentésének egyik formája értelmezhető. Erre utal a lucidarium töredék Mundus-képe, mely nagyrészt hasonló a később az Orbis pictusba került változathoz. (Ld. 10-11. sz. ábrák.) A különbség azonban jól látható. Míg itt a világ felett trónol Jehova, az Isten, aki – a jelenések könyve képére is utaló megfogalmazással – a világ világossága, az emberek világossága, s a világ az Ő lábainak zsámolya, addig később a szimbólumrendszernek ez az eleme már eltűnik.

Úgy néz ki tehát, hogy a változások már a Comenius által szerkesztett változatokban is elindulnak. Később azonban ez a folyamat felgyorsul. Itt, ha nagyon akarunk magyarázatot találni, még inkább Comenius lelkében kereshetjük. (A szöveg ui. nem sok támpontot ad.) Később viszont már a világ kereke fordult.

 

5. A világ (Ld. 12. sz. ábra.)

„Az ég (1) magában foglalja a tüzet, a csillagokat. A fölyhők (föllegek 2) függenek a levegő égben. A madarak (3) röpdösnek a fölyhők alatt. Az halak (4) úszkálnak a vízben. A földnek vagynak hegyei (5), erdei (6) mezei (7), állati (8), emberi (9). Ekképpen rakva vannak lakosival a négy éltető állatok, mellyek a világnak legnagyobb testei.” (1669.) „Az ég. Az ég (1) környülkereng (forog), és környülveszi a földöt (2), amelly középben áll. A nap (3) akárhol légyen, szüntelenül fénlik, noha a fölyhők (4) őtet elveszik előlünk, és szerez sudárival (fínyivel 5) világosságot, a világosság napot. Ellenében vagyon a sötétség (6), onnénd az éj (éjszaka). Éjjel (éjszakán) fénlik a hold (7), és a csillagok (8) csillámlanak, ragyagnak. Estve vagyon az est-hajnal (9) (enyészeti homályos világosság), reggel az hajnal (10) és virrata.” – Ez a szöveg 1669-ből való. A kép azonban 1806-ból. A szöveg és a kép mégis tökéletes összhangban van, főleg, ami a felső képet illeti, hiszen ez az egyik olyan képe a műnek, amely az első kiadástól az utolsóig változatlan. Már az 1708-as nürnbergi kiadásban is szerepel azonban a szöveg korrekciójában a geocentrikus világkép heliocentrikusra történő kiigazítása. Képi korrekció azonban csak később járul hozzá, akkor is úgy, hogy az eredeti képet megtartják, s egy újjal egészítik ki. Ez az alsó ábra, melynek számozása viszont tökéletes harmóniában van a régivel. Az új szöveg – most az 1798-as kiadásból idézve – így korrigál: „Az ég (1) úgy látszik, hogy forog, és környül veszi a középben álló földet (2): de valósággal a föld forog a nap körül.” Továbbiakban a szöveg lényegében – a virradat és az est megfogalmazását kivéve – megegyezik a korábbiakkal.

Érdekes, hogy az 1669-es kiadásban még szó sincs heliocentrikus korrekcióról. Ennek egyetlen – bár kissé meglepő – magyarázata az, hogy Comenius a geocentrikus világkép híve volt. Teljesen egyértelmű, ahogy erről a Didactica magna XXIX. fejezetében a népiskola eszméjének kifejtése során a 6/XI. bekezdésben ír: „A kozmogónia (a világ keletkezésének tana) alaptételeit is tanulják meg, mégpedig azt, hogy az égbolt kerek, hogy a föld ennek közepén függ…”[47] Comenius állásfoglalása első látásra meglepő, ha azonban végiggondoljuk, hogy a Kopernikuszi Fordulat egészen Newtonig gyakorlatilag hipotetikus – talán már jobban értjük a dolgot[48]. Comenius ilyen horderejű kérdésekben nem kockáztat, s minthogy az általa nagyra tartott Melanchton is az arisztotelészi rendszer mellé állt, ő is inkább a kitaposott ösvényt választja.

Az ég tehát az az ábra, mely minden kiadásban döntően egyezik, s az egyetlen, mely megtartotta végig kör alakját. Az 1708-as nürnbergi kiadás Mundusa még kör alakú, viszont az ugyancsak nürnbergi 1769-es kiadásban a Mundus már a 13. ábrán látható módon jelenik meg. (Ld. 13. sz. ábra.) Hiába, fél évszázad nagy idő, s a világ ennyi idő alatt sokat változik. De talán még többet változott az, ahogyan a világot az emberek az Enciklopédisták  és Voltaire Filozófiai ábécéje korában látták.

Annak, hogy az ég ábrázolása végig megtartotta kör alakját, több magyarázata is lehet. Egyfelől – egyfajta teoretikus szemszögből – az ég még sokáig megmaradt égnek, az Isten lakhelyének, felső világnak, s mindazon ideák honának, melyek tökéletesek. Ezért illik hozzá a kör. Másfelől – s ez a praktikusnak nevezhető tűnik a valószínűbb magyarázatnak – az eget látóterünkben a földről valóban kör határolja. Ezen felül pedig van még egy abszolút praktikus oka e forma megőrzésének. Hogy az ötlet Comeniustól ered-e, azt nem tudtam kideríteni, de a geocentrikus világkép leírásához Comenius mindent szemléletessé tevő módszertani megfontolásai alapján tökéletesen illik a megoldás. Arról van szó, hogy a Coelum c. fejezet képe több kiadásban „mobil”. Az oldal lapjára a képet úgy ragasztották fel, hogy az égbolt közepén egy, a földet ábrázoló korongnál kisebb lyukat vágtak. Így a felragasztott föld-korong rögzítette az ég korongját, ami ez által mozgathatóvá vált, s demonstrálta a nappalok és éjszakák változásának mikéntjét. A dolog érdekessége az, hogy a megoldás a 19. századi kiadásokban is előfordul, amikor pedig a geocentrikus világkép felfogása a régen meghaladott s nem a releváns tananyag körébe tartozott.

 

6. Az utolsó ítélet

Comenius rendszerében a dolgoknak nem csupán kezdete, de vége is Isten; itt is ő a kezdet és a vég, az alfa és az ómega. A megszólítás és a Bérekesztés között bemutatott világkép az isteni tettbe integrálódik. Az első kép az Isten. Az utolsó kép az utolsó ítélet víziója. A világnak telosza van, s a világ teológikus magyarázatot nyer, az isteni actio keretezi, az isteni – üdv – terv része. (Ld. 14. sz. ábra.)

Az Orbis pictus különböző kiadásai közt eltelt időben a világkép változásai e képek, illetve komplett fejezetek sorsában nagyon jól tükröződnek. A felvilágosodás kora kiadványaiban, tehát az 1769-es és 1777-es kiadásokban még megvannak. Ezek a kiadványok latin, olasz, német és francia nyelvű szövegeket tartalmaznak, s példányait első sorban – ez a nyelveken túl a keresztyén vallást bemutató fejezetből (ti. keresztyénként a „mi” csoport számára milyen templombelsőben helyezik el a helyes istentiszteletet) nagy valószínűséggel következtethető – katolikus országokban, intézményekben használhatták, terjeszthették. Később, a 18. század végi és 19. századi kiadások azonban nagy változásokon mentek keresztül. Az 1798-as, 1806-os és 1817-es kiadás anyaga jelentősen megcsappant. Az alapvető természeti ismeretekre és foglalkozásokra koncentrálnak. Játékokról, művészetről nem szólnak, ahogy erényekről és vallásról sem. Első képük a „Mundus”, utolsó a „Sepultura”.

 

6. A temetés

„Jer, temessük el a testet, / Melyről kétségünk nem lehet, / Hogy az ítéletnek napján / Fel fog támadni igazán. // Porból való eredete, /  Azért porrá kell lennie, / De majd feltámad a sírból, / Mihelyt az Úrnak szava szól. // Az ő lelke örökké él / A más világon Istennél, / Ki szent Fiának általa / Őt a bűntől megváltotta. // Lelke csendességben nyugszik, / Teste a földben aluszik, / Honnan ítélet napjára / Feltámad nagy vígasságra. // Itt volt ő nagy félelemben, / De ott lészen csendességben, / Örökkévaló örömben / És hatalmas fényességben. // Jer, hagyjuk itt őt aludni, / Krisztus Jézusban nyugodni, / És mi szüntelen vigyázzunk, / Mert nékünk is meg kell halnunk. // Erre Krisztus adjon erőt, / Ki vérével minket kivett / A veszedelmes pokolból / És kínból, örök halálból. // Ő mitőlünk dícsértessék, / Örökké magasztaltassék / Egyetemben az Atyával / És Szentlélek Úr Istennel.” Az idézett vers a gyülekezetekben napjainkban is használatos, 1948-ban szerkesztett „Énekeskönyv magyar reformátusok használatára” című énekgyűjtemény 415. számú darabja. A szöveget Michael Weisse (kb 1488-1534) írta. Weisse volt a szerkesztője, s jelentős részben szerzője is annak az énekeskönyvnek, mely 1531-ben a német ajkú cseh-morva testvérek gyülekezetei számára készült. Az ének a magyar nyelvű énekeskönyvekben 1566-óta folyamatosan megtalálható.[49] Két ok miatt tartom fontosnak ezt az éneket. Egyfelől az ének egy kicsit közelebb is visz bennünket Comeniushoz és korához. Comenius lévén a Cseh-morva testvérek közösségének püspöke minden valószínűség szerint ismerte ezt az éneket. Tanítványai, akiknek az Orbis pictus készült, énekeskönyveikből szintén ismerhették, temetéseken s talán más alkalmakkor is hallhatták, énekelhették. Másfelől pedig mondanivalója, teológiai tartalma és sorsa összefüggése szinte paradigmája lehetne a dolgozatomban felvázolt kérdésnek.

Az ének kázusa felől nem nagyon lehet kétségünk; minden bizonnyal temetési ének. Azonban a reformáció kora énekeihez hasonlóan nem csupán arról a kázusról – jelen esetben a halálról és a temetésről – szól, ami megszólalását relevánssá teszi, hanem az alkalmat – a reformáció elveihez hűen – a teles Írás, és a protestáns hit kontextusába helyezi. Nem csupán, sőt szinte főképp nem a halálról, kiváltképp nem az egyén haláláról szól, hanem a halált a bibliai tanítás teremtés-bűneset-megváltás-feltámadás-utolsó ítélet üdvtörténeti folyamába helyezi. Azonban nem csak tanít, hanem vígasztal is: jelen van, megszólítja a gyászolót a sír mellett és az örök élet reménységét mutatja fel, azzal gondol az elhunytra. És nem csak vigasztal, de int is, amivel továbblépni segít, visszavezet az élők körébe, az életbe, majd együtt fohászkodik a megszomorodottakkal, együtt kér erőt a megváltás, az üdvbizonyosság, az örök életre elválasztottság – „predestináció” –  reménységében való kitartáshoz, végül pedig a temetésen szinte irracionális módon jelen levő, megszólaló doxológiában mintegy jóbi lelkülettel[50] s szintén a reformáció tanításához híven – „soli Deo gloria” – az énekmondók együtt dicsőítik Istent. Summa summarum: az ének alapvetően az élők éneke az élőkhöz az életről.

Annak ellenére, hogy az ének gondolatvilágával – mivel meglehetősen erősen van benne jelen a „köztes hely” alapvetően római gondolata – a modern protestáns teológia nem feltétlen ért egyet, az ének ma is, ugyanúgy, mint a korábbi századokban, általánosan használt, s fentebb röviden elemzett koncepciója mindenképp a protestáns teológia és „cura animarum” (modern kifejezéssel „lelkigondozás”) fő irányába tartozik. Sorsa pedig példaértékű. A 18. században és azóta is használata egyértelműen a temetésekre korlátozódik, annyira, hogy helyileg is sok esetben a temetési énekgyűjteményekbe kerül. Státusa, szerepe, értelmezése megváltozik; halottas ének lesz, általában a sír behantolása közben éneklik – s nem is minden versét, attól függően, hogy milyen gyorsan haladnak a sírásók.

Az a folyamat, amelyről itt szó van a halál élménytávolivá válásának folyamata. Az Orbis pictus temetést bemutató fejezetének szövegéből, mely az idők során mit sem változott, nem sokat veszünk észre: „A’ holttakat régenten meg-égették, és hamvokat egy vederben (korsó formájú föld edényben) 1. eltették. Mi a’ mi halottainkat koporsóban 2. zárjuk: koporsó-rúdra (Szent-Mihály’- lovára) 3. tésszük; és ki-vitetjük temetési pompával a’ temetőbe, 4. a’ hol a’ sír-ásóktól 5. sírba tétetnek, és eltemettetnek. Mikor a’ halottat viszik, régi szokás szerint, énekek énekeltetnek, és a’ harangok 10. húzattatnak; a’ mely szokás mindazáltal minden helyeken nincsen. A sír 6. koporsó-kővel 7. fedetik-bé, és emlékezet oszlopival 8. ‘s koporsó-kövi-írással 9. meg-ékesíttetik.” A képek azonban annál érdekesebbek. Ez a kép, mely szakasztott mása az 1669-es kiadásbelinek, az 1708-as kiadásból származik. A fejezet a könyvben közvetlenül „Az orvosi tudomány” után – talán Comenius sem volt túl jó véleménnyel az orvosokról... – s a „Komédiás (néznyi való) játék” előtt található, s így a társas szorgalmatosságok, azaz a közösségi események sorába, a társadalmi lét normális menetébe illeszkedik, mint természetes része az életnek A kép középpontjában a halott koporsója és sírköve látható, rajta egy méretes feszülettel. A szertartáson résztvevőket két kivétellel hátulról vagy oldalról látjuk, úgy, hogy mi is, mint a hajdani nebulók, részesei vagyunk a közösségnek. A megfogalmazás az élők pozícióját tükrözi. A középpontban a halottról s a halálról való gondolkodás kulcsfogalmai állnak; a halott jelenvaló, közülünk egy, ő van a középpontban. A halál személyes. Jelen van másfelől a halálon túli élet reménysége: halottat, mint sírját sírköve, befedezi a keresztre feszített Megváltó és tette. Az élet pedig megy tovább, jönnek az új fejezetek, „szemfén-vesztés”, „lapta-játék”, „tengeren való harc”-on által egészen az „utolsó ítélet”-ig. (Ld. 15. sz. ábra.)

A temetés a későbbi hagyományban már más képet mutat, jóllehet szövege alapjában véve, egy praktikus figyelmeztetéstől eltekintve[51], mint írtam is változatlan. A kép az 1806-os kiadásból való, de ez szerepel már az 1769-es kiadásban is. Első látásra feltűnik, hogy a külsőségek megváltoztak, sőt, kicsit előtérbe is kerültek. A ruhák megújultak, a háttérben látszanak a korban egyre fontosabbá váló szertartás díszletei, kellékei és egy magánszertartást végző ember alakja. Persze, hiszen e kor nem csupán a felvilágosodás következményit de a romantika s a romantikus teológia csíráit is magában hordja. A kép szerkezete is megváltozik. A szereplők szembe kerülnek velünk, s mi nem résztvevői, hanem nézői vagyunk a történéseknek, akik esetleg nem csupán pozíciójuknál de világ-nézetüknél fogva is szemben állnak a többiekkel. Ugyanakkor a halott is kikerül a kép középpontjából, a koporsó félretéve áll, nem fontos, hiszen aki benne van, már nem létezik. Róla sem tudható semmi és reménység sem fűződik sorsához. A sírkő, s rajta az elnagyolt feszület is jelentéktelen részlet csupán. Annál hangsúlyosabb a sírgödör – ami az előző képen nem is látható – és a dolgozó sírásó. Ez áll a kép centrumában, az előtérben látható objektum – talán egy másik sírkő – oldaléle drasztikusan efelé vezeti a tekintetet. A sírásóhoz képest minden résztvevő jelentéktelen, kissé elnagyolt, statikus és sematikus. Kicsit közömbös is. Egyedül a sírásó van jelen lendülettel, dinamikusan – és persze az üres sír, ami itt egyáltalán nem a húsvéti reménység, az új kezdet szimbóluma. Itt mindennek vége. Az életnek – de a könyvnek is. (Ld. 16. sz. ábra.)

Világ – és temetés. Az ember s élettere kikerült az isteni cselekvés hatásköréből, dimenzióiból. Igazából sem magyarázata, oka, sem telosza nincs. Az Orbis pictus e kiadásai valóban tükrözik a tapasztalható világot, mely azonban, mint tudjuk, hamarosan ismét fordulatot vesz.

 

7. Az ember (Ld. 17. sz. ábra.)

„Az Adám (1) a leg első ember teremtetett a teremtésnek hatodik napján, az Istentül, az Istennek képire, egy darab földbül (göröngbül) és Éva (2) az első asszonyi-állat,ábrázoltatott (formálta-tott) az férfiunak oldala tsontyábul, (tetemébül) Ezek az ördögtül, kigyó (3) képiben meg-tsalattatván, midőn ennének az meg-tiltott fénak (4) gyümöl-tsébül, el kárhoztatának a nyomorúságra (5) és halálra, miden maradékjokkal egyetemben, és kivettetének a Paraditsomból (6).” – A kép és szöveg az 1685-ös lőcsei kiadásból származik. Az előbbiekben tárgyalt fejezettel ellentétben a mostani valóban arról szól, ami a címe, az emberről, és arról, ahogy az ember saját magára tekint. Az első kiadásoktól egészen az 1777-es kiadásig az emberről szóló fejezetek ezzel a képpel kezdődnek. Jóllehet a megújított nürnbergi kiadás e kép megjelenését is érintette, de a megújulás – első látásra – nem tűnik különösebben lényegesnek. Mindkét kép továbbviszi a középkorból örökölt szerkezetet, melynek révén egy képtérbe sűrítve mondják el az egész történetet. Mindkét képen fontos a bűneset motívuma. Valószínűleg ez a momentum is hozzá járult ahhoz, hogy a fejezet a későbbi kiadásokból már eltűnt. A két megfogalmazásban azonban vannak lényeges különbségek.

Ilyen először is az Asszony szerepének képi értelmezése. A korábbi képen – jellegzetes protestáns értelmezése a bibliai elbeszélésnek – jóllehet egyértelműen az Asszony a kezdeményező, mégis a Férfit vele szemben állva – a bűnben is – egyenrangú partnereként látjuk, aki mindkét kezével a tiltott gyümölcs után nyúl. Mindketten bűnösök, de a bűnben is egymás felé fordulva egymásra vonatkoznak. A későbbi képen a helyzet megváltozik. Az Asszony egyértelműen a Férfi fölé rendelődik – ő az, aki áll s a Férfit fél térdre ereszkedve látjuk előtte –, karjaival, a képen roppant hangsúlyos mozdulatával közvetlen kapcsolatot teremt a bűnnel, annak energiáját sugározza tovább, s egyértelműen a leszakított almához rendelődik. Ő a közvetítő a Férfi és a Bűn között, a Férfi szemszögéből ő a bűn forrása. Megváltozik azután a teremtés eseményeinek hangsúlyozása is. A korábbi képen a bűneset abszolút hangsúlyt kap, ezt emeli ki az eseményeket ábrázoló képrészletek mérete: Ádám és Éva teremtése eltörpül a bűneset ábrázolása mögött, s a kiűzetés és a nyomorúság is hangsúlyosabb, mint az Isten képére történt teremtés. A későbbi képen Ádám alakja és teremtése az előtérbe kerül, s ő lesz abszolút hangsúlyos, az Isten képét hordozó Ember, a bűneset már inkább a történet fordulópontja.

Érdemes itt némi figyelmet fordítani a történetmondás két típusára is. A korábbi megfogalmazás közelebb áll az említett középkori mintához; az események itt nem kronologikus, inkább logikai sorrendben – s ráadásul az óra járásával ellentétes irányban, jobbról balra – követik egymást, jelezve ezzel, hogy egy, az időből kiszakított, illetve a mitikus ősidőkbe – „in illo tempore” (Eliade) – helyezett paradigmatikus eseményről van szó.[52] A kép beállítása, az események megfogalmazása is erre utal: a mozgásábrázolások is statikusak, szobor-szerűek. A későbbi változatban a dolgok immár kronologikusan követik egymást, a megfogalmazás nem tablószerű, hanem narratív. A spirális perspektíva dinamikát ad a történetnek, vezeti a szemlélőt átlósan balról jobbra. Szinte egy barokk[53] dráma, egy színpadi előadás vagy inkább opera sűrítménye áll előttünk. A figurák is inkább allegorikusak mint archetipikusak, ahogy a bűneset is inkább drámai fordulópont semmint az eredendő bűn eredője. A két kép teológiája is különböző: a korábbi inkább a visszavonhatatlanul a későbbi inkább a részlegesen elveszített illetve megromlott istenképűség dogmájához áll közel. Végül – mintegy a barokk fogalmazásmódból következően – az utóbbi képen a testek testszerűbbek, Ádám előtérben elnyúlt teste apollói, a jó és gonosz tudásának fájánál álló Éva szinte vénuszi testtartást és alakot kap. Mindent összevetve: a korábbi kép inkább ikonszerű a későbbi már ábrázolás. (Ld. 18. sz. ábra.)

Comenius antropológiája az alábbiak szerint tagolódik: Első, amint  imént szó volt róla, a teremtés: az ember eredete. Itt nem beszél róla, de a teremtés említése implikálja a hozzá kapcsolódó bibliai – és olykor másodlagos – teológiai tanítást, magyarázatot is. Így az első témakörbe tartozik a hogyanokon túl a miértek megválaszolása is. A második témakör „Az embernek hét ideje” a harmadik „Az embernek külső tagjai” majd „A fej és a kezek”, „Hús és belső részek”, Az erek és csontok” részletezése következik. Ezt követik a „Külső és belső érzékenységek” majd pedig „Az ember lelke” s a tárgyalás szűkebb részét lezárandó „Az éktelenek és csuda termetűek” következnek.

Az itt látható kép a külső és belső érzékenységekről az 1769-es kiadásból származik, mely nem újít semmit, hanem a korábbi hagyományt fogalmazza újra. (Ld. 19. sz. ábra.) Belső érzékenységek alatt Comenius agyi funkciókat ért, melyeket lokalizál is az agy különböző területeire. Ezt írja az 1669-es kiadásban: „...A belső érzékenségek hármak. A közönséges értelem (7) a főnek első része alatt megfogja a külső érzékenségektűl bévött dolgokat. Az elmélkedő erő (belső nézés, ember elméjében forgó kép) a fő teteje alatt (6) ezen dolgok között ítéletet tészen (elválasztja egymástul ezeket), gondolkodik, álmad. Az emlékező elme (8) az főnek hátulsó részi alatt mindeneket elrejt (elteszen) és viszontag előadja: némellyeket elvészt, és ez a feledékenség. Az álom az érzékenségeknek nyugodalma.”[54]

Később, az 1798-as kiadásban és a következőkben ezek eltűnnek a listáról s eszerint változik meg a kép is. (Ld. 20. sz. ábra.) Mi lehet ennek az oka? Talán egyfelől a megéledő orvostudomány, vagy a szellemi tevékenységeket árnyaltabban megfogalmazó filozófia? Az érzékenységeket baconi szemlélettel tárgyaló comeniusi felfogás nehezen egyeztethető össze a Tiszta ész kritikája szemléletével, s az érzékenységek ilyetén revíziója egyfajta negatív reakció volna Kant tételeire? (Ez esetben az a ritka eset állna elő, hogy az Orbis pictus egy kiadása gyorsan reagál a kor változásaira...) Vagy egyszerűen egy bonyolult és kevéssé tisztázott kérdést ki akartak hagyni egy alapvető ismereteket tárgyaló könyvből? Persze az is lehet, hogy az egésznek sokkal egyszerűbb, gyakorlati magyarázata van... vagy esetleg nincs semmilyen mély értelmű magyarázata.

Azonban ennél mélyebb változások is végbementek az Orbis pictus antropológiájában. Comenius még szinte mint árnyékot fogalmazta meg az ember lelkét A szöveg szerint „A lélek a testnek életje, egy az egészben; csak nyersető (élesztő) a palántákban (földjövéseben); egyszersmint érzéken az állatokban, és okos az emberben. Ez áll háromban: először az észben, (okosságban) avagy értelemben a melly által megisméri és megérti a jót és a rosszat (gonosza), vagy a valóságost (igazat) vagy a tettetést; Az-után az akaratban, mellyel meg-választya és kivánnya avagy meg-veti és utállya az meg-ismért dolgot; Harmadszor az elmében, mellyel indúl (tusakodik) az el- választott jó után: avagy távoztattya az meg-vetett gonoszt. Innéd ered az reménség és a félelem a kivánságban és meg-útálásban (el-irtózásban). Innéd vagyon a szeretet-is és az öröm az haszony-vitelben. De az harag és fájdalom a szenvedésben. A dolognak igaz meg-ismerése: tudomány, a hamis vélekedés: tévölgés és gyanakodás.” (Ld. 21. sz. ábra.) A kép asszociációs lehetőségei roppant tágak kezdve az „árnyéklélektől” és annak klasszikus megfogalmazásaitól Platón barlanghasonlatának visszhangján át s Dantén keresztül egészen a lélek-árnyék bibliai[55] metaforáiig. (Kérdés azonban, hogy menyire relevánsak ezek az asszociációk.) A következő kiadásokban nem voltak megelégedve a kép megformálásával s 1769-ben egy teljesen más megjelenítéshez folyamodtak – a szöveg alapvető tételeinek megtartása mellett. (Ld. 22. sz. ábra.)

A lélek – vagy inkább szellem[56] – itt már valami absztrakt s a racionalitás felől megközelített, számszerűsített, elemeire bontott valami. Ugyanakkor a lélek – már inkább szellem – egyfajta isteni pozícióból vizsgálódó hatalmas szemként tűnik fel, mely a síkba kiterített, elemeire bontott, racionalizált világot vizsgálja. A kép szinte megelőlegezi a magát vizsgáló lélek-szellem előtérbe kerülését. A változó kor felfogásának azonban hosszú távon ez sem felelt meg. Az 1777-es kiadásban még megjelent, a következő, vizsgálat tárgyává tett kiadásban azonban már nincs benne; sem ez, sem másik lélek-kép. Az ember marad az, ami: csont, hús, erek… A lélekről nincs szó. A teremtésről sem. Istenről sem.

 

8. Bérekesztés

Természetesen mindez csupán egy-egy villanás, egy-egy lehetséges aspektus a sok lehetséges közül, s az is sokszor csupán felületesen érintve. Mindazáltal már ennyi vizsgálódás után is úgy tűnik, az Orbis pictus minden sikere ellenére sem vált hosszú távon azzá, aminek Comenius szánta: az embert emberré tevő bölcsesség, a pansophia paradigmájává. Paradigmává, hiszen Comenius gondolatrendszerében a pansophia nem egy állandó, változhatatlan s változtathatatlan kánon, hanem egy – mai kifejezéssel élve „nyílt forráskódú” – minden generáció által újrafogalmazható s újrafogalmazandó életszervező rendszer. Az ember állandóan olyan módszereket keres, melyek szinte mechanikus alkalmazásával választ kaphat a kérdéseire. Comenius is kereste – és megtalálni vélte – a tökéletes módszert, melynek segítségével mindenkit – hacsak nem bánt mostohán vele a természet értelem dolgában – meg lehet tanítani mindenre. Ez a módszer azonban a formára s nem a tartalomra, a válaszokhoz vezető útra s nem magukra a válaszokra vonatkozik. A pansophia nem ad választ, de segít rendszerezni gondolatainkat a kérdések feltevése s a válaszok keresése közben. Comenius halála után jóllehet kiadták műveit, de harmóniára törekvő pansophikus álmai nem valósultak meg, hol jó szervezés, hol jóindulat hiányában. Sőt. Születtek ugyan enciklopédiák, de a pansophikus gondolkodás nem terjedt el velük együtt. Az enciklopédikus tudás ugyanis nem egyenlő a pansophikus tudással. A világ és a személyiség – tudjuk, közhely – meghasonlott, részekre töredezett, s követte sorsát tudománya is; az Enciklopédia után leginkább egy-egy tudományterület enciklopédiája készült már csak el. Éppen ezért a következő korok nem értették Comenius művét sem, sőt a szakterületek művelőiben az ilyesfajta megértés iránti igény is egyre kevesebb lett. Az Orbis pictus lassan még meglévő tudományos korszerűségét is elveszítette. Jóllehet az 1719-es kiadás alkalmával egy hihetetlen bővítésen ment keresztül, azonban ez már egy másik korban, másik világban – s egy másik kötetben ment végbe. Bár a két kötetet egy könyvvé kötötték, de külön index tartozik mindkettőhöz. A mű elvesztette integritását, egységességét. A világ képe maradt ugyan, de nem a comeniusi cél szerint, nem koherens világképet ad, inkább csak „laystromát” a dolgoknak. Története során az Orbis pictus egyre kevésbé követte a világ változásait – melyek azonban meglehetősen markáns nyomokat hagytak rajta. Anyagát a kiadók nem aktualizálták, hanem folyamatosan selejtezték, így egyre inkább negatíve – hiányokkal – festette le a Világot. Sok fejezet törlődött a könyvből. Elsők közt az Isten, az utolsó ítélet, a teremtés, a lélek, s „az erköltsökrül tanétó tudomány.” Elvesztek a belső érzékenségek – s megmaradtak a külső érzékenységek. Elveszett még a „Bérekesztés” is, a maga intelmeivel együtt. A kezdeti 151 fejezetből 1798-ban már csupán 83 volt meg, s ez a későbbi kiadásokban még tovább csökkent.

A reneszánsz és a humanizmus meglazítva a hagyomány érvényességét alapvető változásokat indított el az európai szellemtörténetben. Ez a változás – mely a felvilágosodásban válik döntővé – filozófiai síkon Descartes, Francis Bacon és Spinoza gondolkodásában gyökerezik, kibontakozásához és széles körben való elterjedéséhez – a felvevő közeg létrejöttéhez – azonban alighanem tevékenyen hozzájárult Comenius pedagógiája is, a tapasztalatokon nyugvó ismeretszerzés és önálló gondolkodás hangsúlyozásával. Sőt, Comenius pozitív teológiai véleménye a megváltott ember értelmi képességeinek tiszta voltáról s e teológiai állásfoglalás átültetése a gyakorlatba szintén a felvilágosodás malmára hajtotta a vizet. A két irány azonban az értelem és a megismerés kérdésében alapvetően külön utakat jár. A kérdésre, „Mi a felvilágosodás?” Kant ezt válaszolta: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék... Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni”[57] Légy független, szabad, rázz le magadról minden atyáskodást (legfőképp a vallásét). A tiszta és kritikájában ezt a gondolatot még tovább viszi, mikor tiszta, a priori és a posteriori ismereteket különít el. Comenius ezekkel szemben azt hangsúlyozza, hogy az ember „minden dolgot és önmagát hozza vonatkozásba Istennel, mint mindennek forrásával.”[58] Ez az önként vállalt külső vonatkozási rendszer azonban – azzal együtt, hogy „biztosítja” a megismerés helytállóságát – időszerűtlenné vált, s tegyük hozzá: a 18. század végére éppen az által, hogy generációnkénti újragondolása elmaradt, s önmagáért való dogmatizmusba süllyedt saját magát járatta le, tette lehetetlenné.

Az Orbis pictus végül egyetlen funkciót tölt már csak be: nyelvtanulási segédletként szolgál. Olvasókönyv és szótár. És elbűvöli, leköti a gyermekek figyelmét, akik nagy szeretettel bújják képeit. Olyan gyerekekét is, mint Goethe, Herder, Leibniz vagy Herman Ottó. S hogy milyen attitűddel is párosult ez a szeretet arról kiválóan tanúskodnak Herman Ottó sorai: „Az első, legkedvesebb könyvem, amelyet a gyermek szeretetével öleltem magamhoz, egy kétnyelvű Orbis sensualium pictus volt… egyszerű, végtelenül naiv képekkel volt felszerelve. Ezt a könyvet szenvedéllyel bújtam, és atyám a legnagyobb örömmel nyújtotta azokat a felvilágosításokat, amelyekre rászorultam.”[59] Ím, a vizuális tudásátadás szinte totális csődje. A hajdan oly gazdag jelentésű képekből végül csak végtelen naivság marad. Ez azonban úgy tűnik természetes jelenség, hiszen a képek elvesztették vonatkozási rendszerüket, s kontextus nélkül értelmezhetetlenné váltak. Nem arról van szó, hogy a képek és a szövegek összefüggése vált volna értelmezhetetlenné, bár itt-ott ezzel a problémával is találkozunk. A probléma másutt van; a képek vonatkozási rendszere ugyanis az Orbis pictusban nem a szöveg, hanem az a világ, melyre mindkettő vonatkozik, az a világ, melyről a könyv eredetileg az alapvető tudást közvetíteni akarta.

Az a világ pedig – éppen konstruált tulajdonságai miatt – magából a könyvből csak részben, a kézzelfogható dolgok szintjén rekonstruálható viszonylag nagy bizonyossággal. Amint azonban elvont fogalmakhoz érünk – lásd a Lélek 18. század végi „ábrázolását” – a magyarázat sokszor találgatásokba fullad. Más dolog, hogy a könyvnek akadnak fejezetei, melyek ma is aktuális, élő tudásról tanúskodnak.

 

S végül egy kérdés: a pansophia gondolatrendszere mentén napjainkban kivitelezhető volna-e vajon egy ilyen vállalkozás, egy új Orbis sensualium pictus? A globalizáció nyomán olyan helyzet állhat elő, hogy e kérdés irreális volta legalábbis megkérdőjeleződik. Egy próbálkozás mindenesetre már létezik: Orbis Pictus Revised. An interactive exhibition by Tjebbe van Tijen & Milos Vojtechovsky.[60]

Úgy gondolom közhelyesen széteső – s ezzel párhuzamosan globalizálódó – világunkban nem volna hátrány egy ilyen könyv léte. Annak kiderítéséhez azonban, hogy egy ilyen vállalkozásnak van-e realitása, további kutatásokat kellene végezni. A kutatások egyik iránya Comenius hatásának vizsgálata úgy a hazai, mint – inkább – nemzetközi viszonylatokban. Egy ilyen jellegű kutatás elvégzését 1988-ban a „Comenius-kutatás helyzete és problémái” címmel tartott vitaülésen a téma szakértői is fontosnak tartották.[61] Egy másik, hasonlóan fontos kutatási terület az Orbis pictus recepciójának feltárása, s végül – legalábbis az általam is idézett Ayers Bagley tanulmány kapcsán – úgy tűnik, hogy a jelen munkámhoz hasonló, de jóval elmélyültebb kutatások sem volnának teljesen érdektelenek a téma szempontjából.

 

Ábrák

 

1. Megszólítás az 1669-es kiadásból.

2. Invitatio a Lucidarium 1653-as töredékéből.[62]

3. A ház – 1669-ből.

4. A ház – 1777-ből.

5. A ház – 1806-ból.

6. Csúszó-mászó állatok, 1708.

7. Csúszó-mászó állatok, 1817.

8. Organicus, 1769.

9.a Az Isten, 1669.

9.b Az Isten, 1672.

10. Mundus a Lucidariumból, 1653.

11. Mundus az Orbis pictusból.

12. Az ég, 1806.

13. Mundus, 1769.

14. Az utolsó ítélet, 1669.

15. A temetés, 1708.

16. A temetés, 1806.

17. Az Ember, 1685.

18. Az Ember, 1769.

19. Külső és belső érzékenységek, 1769.

20. Külső és belső érzékenységek, 1817.

21. Az Ember lelke, 1669.

22. Az Ember lelke, 1772.

 

 

Jegyzetek

 



[1] A kérdés problematikájáról lásd: Ivins, William M. Jr.: A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció. Bp., 2001. Kln. I. fejezet: A képi kommunikáció eltorlaszolt útja. 9-21. p.

[2] Geréb György (sajtó alá rend.): Comenius, Johannes Amos: A Látható világ. Az 1669-ben megjelent háromnyelvű kiadás magyar szövege alapján és fametszeteivel. Bp., 1959. (továbbiakban: Comenius: A látható világ.) 52. p.

[3] Comenius egyébként több helyen is írt arról, hogy ehhez hasonló képes könyvecskéket kell az iskolába még nem járó – illetve az Anyaiskolában” élő – gyerekek kezébe adni, hogy szórakoztatva fejlessze érzékeiket és felkeltse érdeklődésüket a tudományok iránt.

[4] Comenius: A látható világ. 9. p. Ezt az „ugyanazt” persze erősen idézőjelbe téve kell értenünk, hiszen a Janua anyaga sokkal részletesebb, a Schola ludus pedig sokkal bőbeszédűbb, s egyik sem illusztrált – hipotézisem szerint pedig az illusztrációval a könyv által kommunikált tartalom jóval komplexebbé vált.

[5] Gen 2, 19-20

[6] A kép értelmezésére ld.: Bagley, Ayers: An Invitation to Wisdom and Schooling. Minnesota, 2000. [http://www.coled.umn.edu/EdPA/iconics/orbis/Orbis_Text.htm – 2002. március 16.] (továbbiakban: Bagley, 2000.) Bagley más értelmezési lehetőségeket is említ, melyek egymást kölcsönösen erősítik.

[7] Egy további vonatkozás, mely gyakorlatilag a magyar nyelvű szöveg szóhasználatából adódik a Jézus – Mester és a hívő – gyermek (Isten gyermeke) bibliai párhuzam. Az Orbis pictus különböző kiadásait figyelve az efféle „nemzeti” asszociációk sem tűnnek teljesen idegennek. Erre utal a Szent Jakabbal kapcsolatos zarándok-interpretáció is.

[8] Úgy tűnik, hogy Comenius egyébként nem híve a predestinációs gondolatnak.

[9] Az ilyen szituációnak egy lehetséges – bár roppant messzire vivő – asszociációs lehetősége lehet Krisztus megkísértés-története.

[10] A témáról érintőlegesen ld.: Dömötör Ákos: Comenius szellemi környezete. A realista pedagógia csírái és összefüggései. In: Új Holnap, 1998. március. [http://www.uni-miskolc.hu/city/Olvaso/ujholnap/98marcius/domotor.html – 2002. március 16.] (továbbiakban: Dömötör, 1998.); Arasse, Daniel: Ars memoriae és vizuális szimbólumok: a képzelet kritikája és a reneszánsz vége. In: Pál József (szerk.): Az ikonológia elmélete. Szöveggyűjtemény az irodalom és a képzőművészet szimbolizmusáról. Szeged, 1997. (Ikonológia és műértelmezés, 1.) 115-156. p.

[11] Comeniusról tudvalevő, hogy egyházi szolgálatot is betöltött, a Cseh-morva testvérek püspöke, s mint ilyen, tudósként is biblikus gondolkozású ember volt – mint az műveiből is kitűnik. Éppen ezért nem elvetendő talán, ha itt-ott egy-egy alapelve lehetséges bibliai vonatkozásaira is utalok. Jelen tekintetben ld.: Jób 28,20kk; Zsolt 90,12; 104,24;

[12] Lk 10,41.

[13] Ilyen pl. a prostitúció.

[14] Dömötör, 1998.

[15] Ezek az elvek jól követhetők, ha szem előtt tartjuk Comenius tudós személyiségének helyzetét. Közép-európai értelmiségi volt, pap és természetet megfigyelő tudós egy személyben. Helyzetét jól jellemzik Dömötör Ákos már idézett írásának sorai: „A korai újkor kelet-európai alkotó értelmisége számára az ismeretközvetítői szerep mellett egy másik feladat is ajánlkozott. Az Újvilágból Európába áramló tényközléseket összhangba kellett hozni a kontinens amúgy is ellentmondásos kultúrájával.”

[16] Geréb György (sajtó alá rend.): Comenius Ámos János nagy oktatástana. Bp., 1953. (továbbiakban: Comenius: Oktatástan.) 65. p.

[17] Dolgozatomban az Orbis pictus következő kiadásait használtam:

A) A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárában megtalálható példányok:

1) Egy pár lapból álló töredék, melyet Comenius sárospataki tartózkodása alatt készített, s egy másik töredék 1653-ból, a „Lucidarium”-ból, melyet részletében Geréb György a következő pontban említett kiadványban publikált;

2) Az 1669-es nürnbergi kiadás Geréb György által gondozott 1959-es reprint kiadását;

3) Az 1675-ös brassói kiadás 1970-ben az Akadémiai Kiadó által megjelentetett hasonmás kiadását;

4) Az 1685-ös lőcsei kiadást (Elérhető: www.main.cz/konyvtar/komensky/orbis_aa.htm – 2002. március 17.)

5) Az 1708-as nürnbergi kiadást;

6) Az 1769-es nürnbergi kiadást;

7) Az 1777-es nürnbergi kiadást;

8) Az 1798-as pozsonyi kiadást,

9) Az 1806-os pozsonyi kiadást;

10) Az 1817-es bécsi kiadást, valamint

11) az 1910-es lipcsei kiadást.

B) ONLINE források: a www.coled.umn.edu\EdPA\iconics\Orbis\Index.htm címen elérhető 1659-es és 1672-es angliai kiadások valamint az 1781-es nürnbergi kiadás részletei.

Kétségtelen, hogy ez korántsem az összes kiadása a műnek, azonban úgy tűnik valamelyest átfogó kép nyerhető már ezekből is.

[18] Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. VI. Az átmenet korszaka: XVII. század. Bp., 1996. [http://primus.arts.u-szeged.hu/~pukanszk/konyv/06.htm – 2002. március 5.] (továbbiakban: Pukánszky-Németh, 1996.)

[19] Pukánszky-Németh, 1996.

[20] Alstedt, Johannes Heinrich: Encyclopaedia septem tomis distincta. Herborn, 1630. Idézi: Pukánszky-Németh, 1996.

[21] Az irodalom nem egységes a szó írása tekintetében. Részemről az eredeti – pansophia – forma mellett maradok.

[22] Pukánszky-Németh, 1996.

[23] A Didactica magna III. fejezet 3. bekezdésében írja Comenius: „Maga a látható világ, bármely részét tekintjük is, arról tesz tanúbizonyságot, hogy semmi más célból nem teremtetett, mint az emberi nem létrejöttének, táplálásának, munkálkodásának szolgálatára.” Comenius: Oktatástan. 165. p. Az Orbis pictus tematikáját is e szerint látszik tagolódni.

[24] Talán a leginkább összetett rész a műben. Az alábbi fejezetekből áll: Az házastársaság; Az atyafiúságnak (rokonságnak) ágazatja; A szüléknek állapotjok (az házasságbéli társaság); Az uraság; A város; Belső részei a városnak; Az ítélet (törvénytétel); A gonosztevőknek (latroknak) testekben való megbüntetések; A kereskedés (kalmárság); A mértékek és fontok; Az orvosi tudomány; A temetés; Komédiás (nézni való) játék; A szemfén-vesztés; A küszködő játékhely; A lapta-játék; A kocka játék (ostábla játék); A pállyafutás; Gyermeki játékok; Az ország és a tartomány; A királyi fölség; A vitéz (katona, fegyveres); A tábor; Az hadirend és az harc; A tengeren való harc; A városnak megszállása.

[25] Jellemző, és véleményem szerint az Orbis pictus világképe szempontjából fontos momentum, hogy Comenius Istentől indul és hozzá érkezik vissza.

[26] Geréb a következő csoportosítást adja: I. Teológia; II. Kozmogónia; III. Technika, fizika, kémia; IV. Természetrajz; V. Földművelés, állattenyésztés, ősfoglalkozások; VI. Ipar és kereskedelem; VII. Társadalmi ismeretek; VIII. Az ember élete; IX. Civilizáció; X. Tudomány, művészet, bölcselet, sport. Comenius: A látható világ. 21. p.

[27] A tudás, mint ismeretanyag, a bölcsesség, mint az ismeretek okos és erkölcsös felhasználása révén a teremtett világ felett megvalósuló uralkodás, és a kegyesség illetve jámborság mint magunk „vonatkozásba hozása Istennel” Comenius szerint három képesség-csíra, melyek az ember Istenképűségéből fakadóan az emberben veleszületett módon vannak jelen, s kiművelésük az iskola feladata. ld. Comenius: Oktatástan. 168-171. p. (IV-V. fejezet.)

[28] Péld 3,19, 21; 9,10. Az Isten megismerése, „félelme” – mondhatni a kegyesség a religio eredeti értelmében, mint Isten helyes tisztelete – mint bölcsesség, a teremtett dolgok értelmes vizsgálata által Pál apostoltól származó gondolata a reformációban új aktualitást kap s „felszabadítja” az embert a tudományok művelésére. Valószínűleg ez is ott van Comenius azon választása mögött, hogy példaanyagát a világ dolgaiból meríti.

[29] Comenius: Oktatástan. 177. p.

[30] Comenius: Oktatástan. 171. p.

[31] Comenius: Oktatástan. 172. p.

[32] Ebben a modern teológia álláspontját előlegezi meg.

[33] A természet ilyetén felfogása felveti az eredendő bűn kérdését. Comenius ezt a következőképp oldja meg: „Rút és becstelen dolog, hálátlanságunk szemmellátható bizonyítéka az, ha folyton megromlott természetünket hangoztatjuk és elhallgatjuk a megváltást! Mintha az, amit az ősi Ádám el tudott bennünk rontani, azt Krisztus, az új Ádám ne tudta volna helyrehozni!” Comenius: Oktatástan. 179. p.

[34] Comenius: Oktatástan. 69. p.

[35] Ilyenek pl. az erényeket bemutató táblák, ld.: Bakos József: Comenius Orbis pictusa képeinek és szövegének forrásairól. In: AAPA. 14. 167-176. p.

[36] Comenius: A látható világ. 8. p.

[37] A teljesség kedvéért azt azért meg kell említeni, hogy ez utóbbi Comenius esetében nem kétség kívül bizonyított.

[38] Az ábrák összehasonlítása véleményem szerint a nürnbergi nyomtatás kérdését is némileg árnyalja. A pataki Lucidarium vésőjét nem ismerjük, munkája azonban nem sokkal gyengébb, mint a későbbi nürnbergi kollégájáé. Ami különbség látható – tekintettel arra, hogy nem túl jó körülmények közt ráadásul esetlegesen fennmaradt próbanyomatokról van szó – betudható akár a festékréteg nem megfelelő felhordásának is, stb. Azt viszont tudjuk, hogy a sárospataki nyomda kapacitása meglehetősen szűkös volt, Renius – akit mellesleg maga Comenius hozott patakra, tehát képességét megfelelőnek tarthatta – a munkákkal lassan haladt, a Vestibulum kiadásához pl. egy esztendőre volt szükség. Így elképzelhető, hogy az Orbis pictus kiadásához a pataki nyomda kapacitása egyszerűen nem volt elég. Mindez persze csupán kiegészíti a magyarázatot, hiszen Comenius maga is említi a vésnök hiányát. Vö. Takács Béla: Comenius sárospataki nyomdája. A sárospataki nyomda története 1. (1650 – 1671). Sárospatak, 1958. (A Sárospataki Rákóczi Múzeum füzetei.) kln. 41-62. p.

[39] Az első kiadások – pl. az angliai – megjelenését figyelemmel kísérte.

[40] Comenius, Johannes Amos: Orbis sensualium pictus. Lőcse, 1728. [http://www.bibl.u-szeged.hu/oldbook/comen1.html – 2002. március 16.]

[41] Sőt, a különbségek kizárólag hibaként történő interpretációja szerintem megér egy újabb átgondolást.

[42] Lásd K. Csilléry Klára A lakáskultúra társadalmi rétegek szerinti differenciálódása. In: Etnographia,. 1985. 2-3. sz. 189. p.

[43] Bagley, 2000.

[44] Ha előre lépünk az 54. jegyzetben írottakhoz, azok tükrében ez az elhelyezés határozottan az időn kívüliséget jelzi.

[45] Külön érdekes a három „Non est” felirat elhelyezése a képen!

[46] Zsolt 84,12 „Mert nap és paizs az Úr Isten; kegyelmet és dicsőséget ád az Úr, nem vonja meg a jót azoktól, a kik ártatlanul élnek.”

[47] Comenius: Oktatástan. 356. p.

[48] „A kérdést, legalábbis világi rézről, a kopernikuszi rendszer Newton-féle igazolása döntötte el. Ekkor bizonyosodott be, hogy Kopernikusznak és követőiek igaza volt. A árkövetkező két évszázad modern művelt nagyközönsége a legnagyobb tisztelettel adózott a tudomány melletti rendíthetetlen kiállásuknak.” Polányi Mihály: Tudomány és valóság. In: Polanyiana, 1998. 1–2. sz. [http://www.kfki.hu/~cheminfo/polanyi/9812/valosag.html – 2002. március 14.]

[49] Csomasz Tóth Kálmán: Dicsérjük az Urat. Tudnivalók énekeinkről. Bp., 1971. 213. p.

[50] Gyermekei halálát Jób így kommentálta: „Az Úr adta, az Úr vette el; áldott legyen az Úr neve.”

[51] „De igen veszedelmes dolog a halottat minden várakozás nélkül eltemetni, mert gyakran életben van még az, a kit megholtnak tartanak.”

[52] Az időrendet az Orbis pictus mindig az óra járásával megegyező irányokkal jelzi. Jó példa erre a XXXVI. fejezet, „Az Embernek hét ideje”, ahol az öregedést szintén balról jobbra haladva mutatja be.

[53] A képanyag változtatása, mint arról szó volt, a 18. század elején történt.

[54] Comenius antropológiájában ötvözi a Platóntól Campanellaig eltelt idő saját korában igaznak elfogadott tudományos eredményeit.

[55] Pl. 1Krón 29,15: „Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, a mint a mi atyáink is egyenként; a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen.” Zsolt 144,4: „Olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék.” Jób 10,21: „Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe…” leginkább azonban a lélek-funkciók felsorolásához az alábbi igevers illik, mintegy kontrasztként Zsolt 39,7 „Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat!” valamint Préd 6,12: „Mert kicsoda tudhatja, mi legyen az embernek jó e világon, az ő hiábavaló élete napjainak száma szerint, a melyeket mintegy árnyékot tölt el? Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek, mi következik ő utána a nap alatt?”

[56] Az ember lelke funkcióit tekintve már Comenius eredeti megfogalmazásában is inkább mai szóhasználatunk „szellem” fogalmához áll közel

[57] Kant, Immanuel: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? In: Steiger Kornél (szerk.): Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény. Bp., 1995. 238. p.

[58] Comenius: Oktatástan. 169. p. Később még tovább megy: „Szokjanak hozzá tehát ahhoz, hogy bármit látnak, hallanak, tapasztalnak, cselekszenek és szenvednek is idelenn, mindazt – közvetlenül vagy közvetve – Istenre vonatkoztassák.”  Comenius: Oktatástan.  317. p.

[59] Comenius: A látható világ. 54. p.

[60] Elérhető: http://people.a2000.nl/ttijen/OPR/OPRWAAGE.HTM – 2002. március 17.

[61] A Comenius-kutatás hazai helyzete és problémái. In: Csorba Csaba – Földy Ferenc – Ködöböcz József (szerk.): Comenius és Magyarország. Sárospatak, 1990. (Bibliotheca Comeniana 3.) 55-63. p.

[62] A metszetet először Geréb György közölte a 3. jegyzetben említett Orbis pictus kiadásában.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,